Fővárosi Lapok 1871. január (1-25. szám)

1871-01-13 / 10. szám

10-dik sz. Péntek, január 13. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­e­kr. Negyedévre . 3 , 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal.­­^j§gi Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Újévi előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenként csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Év­negyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Leányomhoz. (Dec. 1865.*) Kórágyon ott, nagy betegen, Halálhoz is már tán közel, Virágom, édes gyermekem, Mily messze­ föld kü­lönöz el! Röpülnék, mint az ércfonál Villáma, mely hirt hoz, viszen : De akaratom láncon áll, Erős békán lábam, kezem. Mit ér, szünetlen, mint a rab, Futkosni pány­vám szűk körét: Ha egy lépés sem hamarabb, Egy lépés sem közeld feléd ? Mit ér, e zugó resz fejet Széttörnöm a kálit vasán : Ha gyötrő, távol fekhelyed Nem enyhül, e meddő tusán ? Szenvedsz , mióta ? mennyi kínt ? Régen ! sokat! . . . Oh ! istenem! . . . . . . . Röpülök, látlak-e megint? Vagy a pohár csordulva vár, S fenékig kell ürítenem! . . . Arany János. A mi Clarisse-nak gyógyulást szerzett. (Beszély). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). — Csak annyit engedj. . . — Semmit, Sándor ! Ne hagyj megszégyenül­nöm cselédeim előtt! Azt hazudtam nekik: te magad akarod, hogy azonnal veled menjek. — De meglehet, hogy ott. . . . — Férjem, ha szeretsz !— kiálta föl Clarisse oly érzelmesen, hogy Sándor egészen meg volt in­dulva. — Nem, — mondá Sándor, meghatottan tekint­ve nejére, — ennek a kérelemnek lehetetlen ellenálla­­nom. Jöjj, Clarisse! — És te magaddal viszesz ? — Igen! Clarisse az öröm hangos sikoltásával borúit férje kebelére, s a boldogság érzete könyer árjában keresett nyílást túlteltségének. A következő pillanatban kocsin ültek egymás mellett. Clarisse akkor is férje karját szok­ta kebeléhez. A kocsi indult, a cselédség meglepetve látta, hogy úrnőjük is távozik. Nem volt igaz, hogy Clarisse bárkinek csak egy szót is említett volna e távozásról. V. Különösebb gondolatokkal, sajátságos­ érzelem­mel együtt utazó hitvestársak aligha ültek valaha egymás mellett, mint Lórántházi és Clarisse. Amaz, magában elgondolkozva, e rejtélyes ta­lányt akarta megfejteni; Amez boldogságának érze­tében alig tudott hová lenni az örömtől. — Clarissám, — mondá végre Sándor, nyájasan mosolyogva nejére, — én megtettem kívánságodat; megteszed te is az én kérésemet ? — S az ? — Mondd meg nekem, Clarisse, miért akartál te minden áron velem jönni ? — Mert nélküled maradni nem tudok ! — Hamis vagy, gonosz kis hízelgő ! Ez nem elég ok ilyen út megtételére. Neked más okodnak is kellett lennie. — Nem volt, Sándor, semmi! — Nem hihetem! Nem mondod meg? — Nem mondhatom ! — Jó, — mondá Sándor, — azzal büntetlek meg makacsságodért, hogy most már csakugyan el­viszlek Cserjésre ! De előre megmondom, Clarisse, ha ez út­közben vagy folytán nehéz pillanataid lesz­nek, s pedig nem lehetetlen, hogy lesznek, engemet nem sza­bad vádolnod! —• S miért lennének nehéz pillanataim nekem ? — Én sem mondom meg ! S pedig nem lehetet­len, hogy még sírni is fogsz, s akkor én nevetek. — Sándor! — Majd meglátod! Még van idő, Clarisse ! Ne térjünk vissza ? — Akkor nem szeretsz, ha ezt követeled. — Tehát kész vagy mindenre ? — Mindenre! — Szavadnál foglak, Clarisse ! —­ S én beváltom ígéretemet. Bármi történjék, — téve hozzá különös hangnyomattal, — erősnek fogsz találni! A sik térséget, melyen eleintén haladtak, halmo­­sabb táj váltotta föl nem sokára. Ennek dombjai mind magasabbra s magasabbra emelkedtek, míg a gyors haladás a távolban kéklő hegyeket szemláto­mást közelebb hozta hozzájuk. Mintegy három órai haladás után egészen he­gyes vidékre jutottak, melynek folytonosan emelke­dő, kanyargó útja helylyel-közzel valóban elragadó kilátással gyönyörködtetett. A kocsi déltájban ért ez útnak kettős ágához mikor Sándor odaszólt a kocsisnak: — Hajts balra ! Ez egyszer betérünk előbb a városba. — S miért ez egyszer ? — kérdé Clarisse. — Különben egyenesen Cserjésnek veszszük útunkat, minden kitérés nélkül, — felelt a férj, — de most nem szabad felednem, hogy nem magam vagyok, hanem egy titkolózó kis feleség is van ve­lem, a­ki még azt sem akarná megmondani, hogy megéhezett. Pedig az én szép erdészném konyhája aligha fogja kielégíteni az én kedves Clarisse-met. — Ah! szép erdészné ? — mondá Clarisse a tré­fásan enyelgőt színlelve, mig szive az újabb rémü­lettől majdnem megszakadt. — Hát az is van Cserjé­sen? Hogy én erről mindeddig semmit nem hal­lottam ! — S pedig milyen!... Majd meglátod! Clarisse egész a városkáig, ennek egyetlen ven­déglőjében való megszálltukig nem szólt többé. Az ebéd nem ízlett a kínoktól gyötört asszony­nak. Hiába kínálta, hiába figyelmeztette Sándor, hogy e helyen túl egész az erdészi akik sehol sem­mi sem lesz kapható, s pedig odáig még jó távol van . Clarissa étvágya teljesen hiányzott. — Asszonykám, asszonykám, — mondá Sán­dor, — meg fogsz te még engem is átkozni, hogy erre az útra elhozzalak magammal! A vendéglőben töltött mintegy másfélórai pihe­nés után, a kocsi tovarobogott a köves úton. A vidék mindig zordonabb, regényesebb lett, a fák egyre sűrűbb csoportokat képeztek, utóljára az útnak egy kanyarulata jobbra-balra messze szétte­rülő erdőségbe vezetett. Imitt-amott kopár szikla­csúcsok meredtek ki a fák közül, némelyik egészen közel az út mellett, s nem egy oly csodálatos alkotása, hogy az alatta menő kénytelen volt borzadva felte­kinteni a majdnem lezuhanófélben látszó óriási szirttömegre. Clarisse szótlanul egészen közel simult ilyenkor férjéhez. — Lesz még sok ilyen szikla ? — kérdé utóljá­ra mégis. — Még valami öt, — felesé Sándor, de nyom­ban hozzátéve mosolyogva : — hanem azért egyik sem fog ránk szakadni. Jól látta, hogy neje fél. — Nem azért kérdem! — mondá az asszony el­­pirulva, s azután mélyen sóhajtott. Azt gondolta magában: „Ki tudja, nem jobb vol­na-e úgy ?!“ A folytonosan fölfelé haladó úton Sándor majd jobbra, majd balra tekintett egy időtöl kezdve, mint a gondos gazda szokott, mikor saját birtokának ha­tárába lépett. — Ez már a mi Cserjésünk, édes Clarissám, — mondá, — útunk nem tart többé sokáig; nézd, amott a fák közül fehérült elő a kis erdészlak. Az az én lovagváram, oda viszem magammal hölgyemet, a­ki — téve hozzá vidáman —­ szépen meg fogja kö­szönni e palota kényelmét, de nem igen fog többé odakivánkozni. Mintegy óranegyed múlva alacsony, de csinos, tiszta lakocska előtt állt meg az úri fogat. Két rop­pant komondor rohant elő a hajlék mellől, hangos csaholással fogadva az érkezőket; nyomukban pedig egy tisztes alakú, jól megtermett, öreg paraszt-ember, ki harsány hangon kiáltott előbb a komondorokra, s urát kalap-megemelve csak azután köszöntő, ek­­képen: — „Hattyú“ ne! „Bársony“ te! Hogy a föld nyeljen el! Kisebb te! Szerencsés jó napot kívánok, nagyságos uram! — Jó napot, János! — fogadá Lórántházi nyá­jasan a köszöntést. — Itt vagyok ’megint, felséges­től ez egyszer. Zárja el azokat a kutyákat, öreg Já­nos, addig le sem szállunk a kocsiról. — A nagyságos asszonyomhoz van szerencsém ? — kérdé az öreg, tiszteletteljesen leemelve már előbb föltett kalapját. — Örülök, örvendek, hogy friss egésségben láthatom! Isten tartsa meg több bol­dog napokra szerencsésen! Kisebb te! Hogy az ágra kössék a nyakadat! (Folyt. köv.) *) Az évek óta hallgató költő e régebben irt műve most jelent meg a Wohl Stephanie lapjában. Szerk. Saint-Epinay grófné, Vaul Ferret francia beszélye. (Folytatás). Valóban mindenben is oly különösek és rejté­lyesek azok a kreol nők; olyan mélyen magukba zárkózottak, minőkhöz hasonlókat a világ többi női közt nem lehet találni. Szépségük úgy tűnik föl sze­münkben, mint varázsigézet, mint valami talány; azt lehetne mondani, hogy valamely fényes fátyol borít­ja őket, s az emberek tudni akarják, hogy e tűzre­­dőny alatt, mely csöndesen s csalékony egyhangú­ságban lebeg, föl-fölviharzó lélek vesztegel. Ilyen volt Sengeres asszony; mindig csöndes és egykedvű, látszólag, de hangjának csengése szüntelen elárulta, s az ellenkezőt sejtető. Mély, de csengő hangjának hullámzása meghazudtolta arcának mesterkélt nyu­galmát. Sőt a legtöbb báj éppen énekében rejlett; kitűnően érte a zenét, s épp oly szenvedélyt érzett a

Next