Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-01 / 26. szám
Az éj hosszúnak és gyötrelmesnek tetszett élet , te egyszerre virradni kezdett, de az idő mégis oly nehezen múlt tőle. Korán dologhoz látott minden reggel, s csakha- mar elvégezte teendőit a ház körül. Azt, amin máskor egész nap eldolgozott, most pár óra alatt elvé- gezte, s a nap többi órájára semmi foglalkozása nem maradt. A kerületi főnök fölvette övét, sapkáját, kézj tyűjét, átalános szemlét tartott a szobában, azután leült egy kissé, majd fölállott, kitekinte az ablakon , vizsgálta a fellegekből, minő nap lesz. Parasa kérte atyját, hogy ne maradjon ki soká a háztól. A főnök kissé csodálkozva tekinte leányára. — Hát mikor tapasztaltad, hogy én valaha késedelmeztem ? De te, úgy látszik, még most is álmodok Parasa leült az asztalhoz, és nagyot sóhajtott. — És ugyan miért üldögélsz te ott, mintha látogatóban volnál ? — folytató atyja. — Nincs mivel foglalkoznod? Nagyon is elkényezteted magadat! — Már minden dolgomat elvégeztem. A főnök mindinkább csodálkozni kezdett. Figyelmesebben kezdé leányát szemlélni. — Ugyan minő mesékkel hitegeted még fejemet ? — De ha egyszer úgy van ! — Mily bohóság! Parasa kimerülten hagyta oda a szobát. Egy pillanatra megállott a küszöbön, s izgatottan tekinte körül. Szép, tiszta reggel volt, de csípős szél fújt. Parasa tehát csak az, ajtóból élvezte a frissséget. Atyja, midőn mellette elment, kérdést intéze hozzá: mit tudott ácsorogni ? Parasa szótlanul megfordult sarkán, s bement a szobába. — Talán megtébolyodtál ? — szólt a főnök dorgáló hangon, s azzal eltávozott hazulról. Parasa egyedül maradt. — Vájjon mi bajom lehet? — tűnődött a leányka, nyugtalanul járkálva a szobában. A külcsend gyötröleg hatott lelkére; az utca néptelen volt, mindenki saját dolga után látott. Úgy tetszett előtte, mintha a nap megállapodott volna, és az órák teljességgel nem akarnának múlni. Egyszerre az a gondolat támadt lelkében, hát ha Péter talán már várakozik is rá a folyó közelében, a füzesnél, hol egykor már találkozott vele, ki akkor neki vizet menteni segitett s vele huzamosabban beszélgetett, mielőtt távozott ? Parasa kipirult arccal futott a folyam felé. Nem volt ott egy lélek sem. A mély, hideg viz tompa morajjal hömpölygött medrében tova. Parasa ott mélázott egy ideig, körültekintve mindenfelé, s aztán hazatért. Atyja délben érkezett vissza, fáradtan s egészen eltelve napi dolgaival; jóízűen ebédelt, s ebéd után édesben elszenderedett. Midőn fölébredt, nagyot ásított, és ismét eltávozott hazulról. Parasa újra egyedül maradt. Leült és ábrándjaiba mélyedt el. — Mily szomorú és gyötrelmes ez az élet! — sohajtá. — Szeretni és szenvedni — egy! Este atyja beszélgetni kezdett vele, s kérdezősködött egyről-másról. A leányka figyelt szavaira, nem is késett a válaszszal, holott ezalatt szive, az ő bánatos szive úgy dobogott, úgy szorult! — Lehet-e ennyit szenvedni bárkinek is ? — susogá magában, soha nem érezvén még lelki bút, mely most őt oly készületlenül lepte meg. Erősnek és gyöngének, fáradhatlannak és kimerültnek érezé magát ugyanabban a percben. Az idő jó későre járt már. A főnök leült s az asztalra krétával kereszteket és vonásokat jegyzett föl, majd letörülte azokat és újra másokat irt, de ezekkel sem jöhetvén tisztába, megint törült és gondolkozott. Parasa bátorságot vett magának megkérdezni, mit számolgat atyja ? A főnök azonban lehajtá fejét s igy szólt: — Ne zavarj most! A leányka nem szólott többé, hallgatagon ült ott, s a méla bú sokkal szebbé tette. Ezalatt a főnök készen volt a számvetéssel. Egyet sóhajtott és félretette a krétát. — Mikor utazik el az uraság neje? Nem hallott atyám valamit arról ? A leányka már nem bírta tovább fékezni türelmetlenségét.— Nem sokára ! — volt az atyának válasza, a nélkül, hogy fejét fölemelte volna. Minden más felelet jobban esett volna a hölgy lelkének, mint e határozatlan válasz, s folytatá tépelődéseit. — De várjon miért is nem látogatott ő minket ma meg ? És én gyötröm annyira magamat ? Miért ? Szive föllázadt megaláztatásának gondolatára, s nyomasztó hevély vett rajta erőt. Nem tudta, hová meneküljön bánatával; úgy vélekedett, hogy ő többé e háznál nem maradhat, hol oly fálasztó a rég atyjának nyugodt egykedvűsége elviselhetlennek látszott reá nézve. Kitekintett az utcára. Az ég ragyogott a tündöklő csillagoktól, az éj átlátszó és hideg volt. A házak ablakaiból csak ittott világított meg a gyertyafény. Az éj mindinkább szétterjesztő sötét szárnyait, és Parasa föl saláödöngött az utcán, házuk előtt. Egyszerre, a csönd közepette, nesz csapott füléhez s úgy rémlett előtte, mintha valami hangot hallott volna. Megálloit. Semmi! Ismét az előbbi csönd. Újra járkálni kezdett. Megint hallotta a neszt, és most már tisztán kivehette a távolból egy magas termetű férfinak körrajzát. A félelem és öröm vegyülete szállotta meg helkét. Közeledett az alak felé. Péter volt. Szemközt álltak egymással. Péter látszólag meg volt elégedve, hogy a leánykával találkozhatott. — Hová indultál ? — kérdé a leánytól nyers hangján. — „Isten hozzád“-ot akartam neked mondani. A férfi hirtelen karjába emelte, mint valami gyermeket, s hevesen kebléhez szokta a leányt. Azután egy közelükben levő köhalmazhoz vitte, hol letevén, ő is mellé telepedett le. — Ah! mondj nekem csak egyetlen jó szót, — csengett Parasa, — és ölelj meg még erősebben! — Örökre szeretett kedvesem ! — Mennyi gyötrelmet okoztál te nekem! És én mennyit busultam! — sóhajtott Parasa. — Hiszen én szeretlek! — szólt ifjú. A leányka kérdezni akart valamit, de még sem tette azt. Odahajlott hozzá, s kissé csodálkozva gondold magában: •— De miért is óhajtottam én vele oly igen találkozni s tőle búcsút venni ? Csak egyetlenegy szóért, csupán egy szóért... És mégis mily boldognak, mily nyugodtnak érzé ő ez ifjú körében magát! — Úgy éreztem eddig magamat, — szólt végre Parasa, — mint ki hóviharban a pusztán tévelyeg. És most mily jól érzem magamat közelebben... Ah ! mily kellemes itt ! És ily éldelgés közt gyorsan múltak az órák. (Folyt. köv.) Oroszországi didergések. .. Bármerre forduljunk az öt világrészben, oroszt és angolt mindenütt találhatunk. Már kora tavaszszal kezükbe veszik úti táskájukat, s miután erszényeiket megtömték pénzzel és váltókkal, sorra járják a hírnevesebb fürdőket; nyár derekától késő őszig vastag talpú, szöges csizmát öltenek, és kampós bottal Svájc vagy Olaszország regényes hegyeit mászkálják; télen pedig a világvárosok parquettejein tűnnek föl, s válnak nem egy érdekes történetkének hőseivé vagy tárgyaivá. Mesés gazdagságuk nekik ezt könnyen lehetővé teszi. Kettőjük közül túlhajtásokra nézve bajos a választás; ha azonban azt nézzük, melyikről beszél többet a világ, melyik nemzettel foglalkoznak jelenleg inkább a politikusok, s melyik érdemli meg tán egy közel jövő miatt a mi figyelmünket is, akkor most határozottan az orosz áll előnyben. Pár évvel ezelőtt Szent-Pétervárra vezetett utam. Amit ez óriási birodalom csodaszép fővárosáig láttam, miket ott, s onnét hazáig tapasztaltam, az oly elütő tulajdonságú s főleg mi reánk, magyarokra nézve több tekintetből oly érdekes, hogy nem állhatom meg, miszerint naplómból egyet mást e lapok hasábjain is ne közöljek. Ki tudja, mikor üt be a kelet: kérdés! Szokjunk hozzá, és szellőztessük az ott szereplendő népeket politikai, társadalmi, művészeti, történelmi, stb. szempontokból, s ezek közül ha csak egy pár tartozik is e lapok keretébe, nem tétovázom, de megragadom az alkalmat, mert meggyőződésem az, hogy nekünk főleg kelet a terünk, s így arrafelé kell teljes figyelmünket irányoznunk. Hajdan a muszka birodalom ázsiai vadságba volt merülve, s európai jelentőségre ildomos és ravasz politikájával csak nagy Péter emelte. Azonban ki az orosz történelemben csak némileg is jártas, el fogja ismerni, hogy az orosz hódítási politika korántsem Péter cár trónraléptének következménye, hanem az orosz állam egyik alapelvét képezi, mely az uralkodó akaratától teljesen független, történelmi szükség. Ennek ellenében Európa csak kettő közt választhat: vagy e politikát a legszélsőbb következményekig tűri, vagy annak minden erővel ellenszegül. A Péter utódjai által is következetesen folytatott politikát a körülmények oly mértékben segítik elő, hogy e másfél század előtt majdnem teljesen ismeretlen, félbarbár állam ma már egész Európa függetlenségét veszélyeztető nagyságra növekedett. Nem kisebb ugyanis 369,828 négyszög mértföldnél, míg Európa összes területe (beleértve a 90,134 mértföldet tevő európai orosz birtokot is) 178,150 mértföld, úgy, hogy maga az orosz birodalom kétszerte nagyobb egész Európánál, és még az azon fölüli maradékból is kitelnék egy egész porosz birodalom, a legújabban hozzászerzett területi nagyobbodásokkal együtt. Engedelmet, hogy mindjárt a bevezetéskor ily száraz statisztikai adatokkal álltam elő ! Szükséges volt ezeket előrebocsátnom, hogy kimutassam amaz öntudatos érdekeltség alapját, mely engemet rég idő óta vont e nagy birodalom felé. Ha nem néznénk is a múltba, egyedül jövőnk szempontjából szükséges volna nekünk Oroszországot minél jobban megismerni , mert ha egész Európának aggodalomra van oka e kolossz miatt, mit szóljunk mi, kik éppen szomszédságában lakunk ? Váljon alapos-e azon államférfiak hite, kik Oroszországot Európa szabadsága és polgáriasodása veszélyeztetőjének állítják, a jövő fogja megmutatni. Jelen sorok nem képeznek tudományos leírást, s ekkér ily nagy kérdésekre nem is adhatnak teljes feleletet; de egyben-másban a néprajzi ismereteket elő fogják mozdíthatni. Ennélfogva hozzájuk fogok. Még csak egy pár évtizeddel ezelőtt, kik Pétervárát vagy Oroszország felső részét látni akarták, — hogy útjokat megrövidítsék, — Danzignál hajóra kellett szállniok, mely őket a Néva partjára vitte, és ugyancsak elszánt, bátor utazónak, avagy sürgős teendőjü kereskedőnek kellett lennie, hogy a keleti tenger sokszor veszélyblja útjaira vállalkozzék. Ha pedig szárazföldön akarta elérni, úgy egy végtelen hosszú útra szánta el magát, mely Magyarországból — folyvást menve — legalább is pár hónapig tarthatott. Már most aki ismeri a hosszú útnak költséges, kényelmetlen és sokszor veszélyes voltát, nem magasztalhatja eléggé a gőz erejét, mely jutányosan, kényelmesen, és a legrövidebb idő alatt szállít. Október 12-dike volt, hogy elindultam hazulról, s beleszámítva azt a két napot, melyet Bécsben az orosz követségnél útlevelem láttamozása, arany imperiál és ezüst rubelek váltása, nemkülönben Krakkóban, Varsóban pihenés végett egy-egy napot időztem : már 18-dikán délben előttem állott a világ legnagyobb birodalmának csodaszép fővárosa: Szent-Pétervár. Kedves olvasóm, olykor, midőn a nyár hevesebb napjaiban ellenállhatlan utazásvágy zaklat, midőn az ereidben égő tűz távoli hegyek közé hajt, ha már egyszer voltál, ne menj többé nyugati Európába, menj inkább ide a magas északra, gyönyörködni az északi fényben, és élvezni Pétervár szépségeit. Hála a gőz erejének, mely a távolságokat elenyészteti, az ember beül egy coupee-ba, rendesen eszik, iszik, alszik, s néhány nap múlva Európa legvégén van. Még a szokások is megváltoztak. Húsz-haminc évvel ezelőtt mitől sem tartottak annyira, mint az orosz vámoktól. A határszéli és szentpétervári rendőrség elijesztett minden idegent, és méltán, mert még abban az időben örülhetett az utas, ha holmijával együtt érkezhetett rendeltetése helyére; de most, midőn a gőz közelebb hozta a nemzeteket, midőn műveltség és jó bánásmód tört utat még az orosz vámtiszteknél is, megérdemli attól, ki teheti, hogy legalább egyszer életében nézze meg Pétervárát. Én Krakkóból reggeli nyolc órakor indultam el a gyorsvonaton. Szívesen otthagytam Lengyelország e hajdani főhelyét, mert bennem csak lehangoló érzést gerjeszt, ha látok oly várost, melynek hajdan nagy szerepe volt, de e szerepből kiesve, mindinkább hanyatlik, elrendul, és bármennyire töreked- 122