Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-14 / 36. szám

öntudatlanul fejlődött-e ki bennem e szerelem ? Hi­szen én magam sem tudom, sőt meg nem foghatom, hogy támadt az szívemben ?. . . De ő vele mégis sok­kal é­desebb, vidámabb az élet . . . kivált ha attól a másiktól nem kellene rettegnem! . . . De én félek... Isten őrizzen tőle! . . . Hidd meg, egy évig sem tud­nék ezzel a férfival élni ! . . . De megszabadít tőle a mindenható.... A­mi velem eddig történt, magam sem értem, de nem is akarom a fölött a fejemet tör­ni. .. . Mily csodálatos dolgok megtörténhetnek ezen a világon, Tania! — Hejh, csodálatosak! — válaszolt Tania. Ezzel véget ért a társalgás. Egyik sem igyeke­zett azt továbbfíizni. Tania sem tanácsot nem adott, sem nem kérde­zősködött, sőt még célzásokat sem tett, szóval úgy látszott, egyátalában nem akart ez ügybe beavat­kozni. Néha azonban úgy tetszett Parasának, mintha Tania kárhoztatná ez újabban szőtt viszonyát, s ilyenkor önigazolásnul mindig e jelszavát ismétel­geti: „Az ember nem parancsolhat szivének!“ És Tania mindannyiszor helybenhagyta eme jelmon­dat igazságát, s nem vitatta soha a dolgot. A főnök is észrevette, hogy egy idő óta leánya annyira megváltozott, mintha csak kicserélték volna. Ez okos, értelmes ember volt, s rendesen hamar ész­revett mindent, a­mi körülötte történt. Egyszer a többi közt azt fedezte föl, hogy az ő utcájában há­rom tolvaj-szarka tanyázik, melyeknek egyike sánta volt; ellőtték valahol a a lábát; ha ilyesmire is ki­terjedt figyelme, hogy ne vette volna észre azt, a mi egyetlen leányával történt, kivel egy födél alatt la­kott ? ...­­A főnök már rég sejtett valamit, de mit sem szólott mindaddig, mig végre jónak látta a leányt kérdőre vonni. Egy napon igy szólott leá­nyához :­­— Miért nem tartózkodoi te mostanában itthon,­­ mi az oka, hogy mindig oly vidám vagy ? Parasa úgy tette lé, mintha nem hallotta volna. A főnök emeltebb hangon ismételte a kérdést. — Miért nem tartózkodom itthon ? — kérdé Parasa, mintegy csodálkozva, hogy lehet tőle ilyes­mit kérdezni. — Ha az ember nem marad honn, akkor el szo­kott menni! — okoskodott a főnök. Pillanatnyi csönd állott be. — Hová jársz te mindig, s miért vagy folyvást oly vidor? — És miből következteti azt, atyám, hogy én folyvást vidám vagyok ? — Ejh! ne tettesd előttem magadat, mint vala­mi ártatlan szent. Régóta veszem már én észre, hogy szemed úgy ragyog mindig, mint a karbunkulus. Honnan van mindig az a rózsaszín jókedv? ———■ — Csak úgy jő az magától! — Ah! csak úgy! ?... Talán bizony az időjárás okozza azt ? Azelőtt meg úgy csörgött a köny sze­medből, akár a patak. . .. Ezt is az időjárás okozta? — Hiszen csak nem sírhatok örökké! — Azt én mind igen jól tudom. Azonban mód­jával nem árt a sírás ... sőt olykor használ is! Párosának roszul esett atyjának faligatása. Elfordítá arcát, befödte azt tenyerével, és sírásra fakadt. — Vigyázz magadra, nehogy valamiképpen jö­­vődet játszad el! — Már most csak azért sem megyek férjhez! Maradjon magának valamennyi férfi! — szólt Para­­sa dacosan. — Jobb lenne annyi badarságot össze nem be­szélni ; meglásd, az hoz még előbb-utóbb szerencsét­lenséget fejedre ! Tanácslom, rosz hírbe ne hozd ma­gadat valamiképpen! — Ha az ember már hat bűnt elkövet, a hete­diket is bátran elkövetheti! — szólt Parasa kétség­beesve. — És mi az a hat bűn ? Hadd halljam ! Ha már egyszer csakugyan gyónni akarsz, jobb, ha nem te­­szesz nagy kerülőt. Ha még jóvátehető valami, jóvá is kell azt tennünk. — Én nem akarok férjhez menni! — Ebből még nem sokat érthetek meg. Azt mondod: nem akarsz férjhez menni? És miért nem ? — Csak nem akar talán erővel férjhez adni, atyám ? — kérdé Parasa, és még keservesebben sirt. — Csak soha se bolondozzál! — szólt a főnök. — De ha nem akarok férjhez menni! — Meddig hajtod még ugyanazt az egy nótát? — Ah! ugyan miért kínoz atyám elannyira ? — No meg végre az sül ki, hogy én kínozom őt.. . . Ki kínoz téged ? Én csak azt mondtam, hogy jobb lesz, ha kissé eszeden jársz. Nem kell azért úgy mérgeskedni, mert az illetlen dolog, és célhoz sem vezet. Hagyj föl az efféle balgasággal! — Tehát tanácsoljon, atyám, mit tegyek ? Pa­rancsoljon! — szólt a leány engedékenyebb hangon. — Viseld magadat illendően s ne beszólj annyi bohóságot össze! Te fogadást tettél nekem, hogy férjhez megysz, menj tehát férjhez! — Akkor megölöm magamat, d­e bűntett az ön lelkét fogja terhelni! — Oh! nem, az egyedül csak téged terhelő bűn­tett lenne. Ugyan miképp hárulhatna az az én fe­jemre ? — Atyám eretet! — Soha életemben! Magad vágytál Péterhez nőül menni! Nos, hát nem saját akaratod volt ez? Igen, vagy nem ? Felelj ! És ime, most te vagy elle­ne. Én annyit mondok neked, hogy ekkép nem hol­igen, — felelő bizalommal, — mert az elme és szív művelésének a szomorú világhelyzetben sem szabad szünetelnie. Minden viszonyok közt töreked­nünk kell a kedély és izlás nemesítésén, mely e tár­társaság fő feladata. Hogy az idegen műveltség be ne olvaszszon bennünket, nekünk kell azt beolvasz­tani magunkba, a­nélkül, hogy nemzetiségünk ősi lé­nyegét föláldoznék. Az idegen kultúra veszélyét csak a hazai kultúra háríthatja el. E társaság — mondá tovább, — sokat működött eddig is azon, hogy világszellemet közvetítse a magyar szellemmel. Ott van a Shakspeare-fordítás, Moliére, Calderon, Camoens és Puskin művei, „Nibelung“ és „Frithiof,“ ott a készülő „Sach Name,“ melyek eléggé mutat­ják, hogy e nemzet szeret társalkodói a világ szelle­meivel. Íme, — úgy­mond, — a kelet népe, mely hajdan a nyugat védfala volt a byzantinizmus, az ozmán ellen, ekkér érezi közösségét most a nyugati népcsa­láddal, dacára a rágalomnak, mely még most is bar­bárnak nevezi. Mi kelet népe maradunk, de nyugati műveltséggel!“ Kiemelte Toldy a társaság ama másik irányát is, mely a testvérnépek költészetének átül­tetésében nyilvánul; végül mondván: nemzetünk föntartására a külső eszközökről gondoskodni azok kötelessége, kik ez ország élén állanak, mig az írók e célra a tudomány fegyvereivel harcolnak, a tár­saságot a műveit közönség részvétébe ajánlotta. Gr­eg­uss Ágost titkári jelentése nem csu­pán hivatalos adatokat foglalt magában, hanem élénk tiltakozást a háború ellen, s végül egy épp oly ünne­pélyes, mint meleg mozzanatot. Ő is azon a veszte­ségen kezdé, mely Eötvös halála által ért bennünket, s ez utósó halottunkat a társaság első halottjához, Kölcseyhez hasonlító, ki amannak mestere volt, de dogálhatsz az életben, s minden okos ember ugyan­ezt vallja neked. Lásd, minő leány vagy te! Nem akarod nekem bevallani őszintén, mi roszat követtél el — és te még azt akarnád a világgal elhitetni, hogy én erőtet­ek, és te mint engedelmes leány, föl­áldozod magadat akaratomnak. — Mindenki tudja, hogy ez atyámnak akarata. — Nos, ha az én akaratomnak engedelmeske­­del, legjobban cselekszel. Én pedig azt akarom, hogy Péterhez menj férjhez. Mihelyt visszajő, azonnal megtartsuk a lakodalmat. — És nem sajnál ön engem hozzá adni nőül? — szólt Parasa keserű hangon. — Ugyan miért sajnáljalak? Hát éhhalálra kárhoztatlak én az által ? — Ne adjon engem Péterhez! Én nem akarok hozzá menni! — Már ismét a régi nótát kezded ? Pedig épp e pillanatban mondod, hogy engedni fogsz akara­tomnak. — Ha ön nem szánja meg leányát, akkor isten önnel! Én nem megyek férjhez! — Mindig több bohóság, több balgaság! Már látom, meg kell hazulról szöknöm. Ezt nem lehet ki­­állani! Azzal elővette fövegét. — Mily sok bohóságot lehetne a női szeszély felől összeírni! — dörmögé, és elhagyta a szobát. A­mint a tornácra kilépett, csodálkozva vette észre, hogy a földön egy darab fa van keresztbevetve; fölemelte azt, s helyére tévén, nyugodtan távozott — No már elment!— sohajta Parasa. Nem is mondja, hogy mulatságba hívták. És csak alig te­­kinte rám, midőn a szobából kilépett. Még saját atyám lelkében sincs részvét szerencsétlenségem iránt! . . . Istenem! Ugyan mit tegyek ? Mi lesz belőlem! Kis ideig tusakodott még magában, s egyszerre csak az jutott eszébe, hogy lehetetlen neki most egyedül honn maradnia, s odahagyta a házat, hogy Mihálylyal kissé cseveghessen. Azonban még nagyon korán volt az idő, a de­let még nem harangozták el, a az ácsok még javá­ban dolgoztak, közben közben vidáman dalolgatva. Parasa tisztán kivehető a magtár felől szálló csengő dalban Mihály hangját, a­mint ezt dalolta : „Elhagy­talak, sűrű fenyőerdő.“ Parasa nem láthatta ugyan Mihályt, de élvezte szép dalát mely időnkint meg-megszakadt, midőn ez társaival beszélgetett s nevetgélt, mint a hogy az elégült, boldog emberek szoktak. Délben a munkások fölhagytak dolgaikkal, s végre megjelent Mihály a leány előtt. Vidám volt ő most is, mint rendesen, s úgy látszott, el volt rá ké­szülve, hogy Parasa őt várni fogja. (Folyt köv.) egymáshoz hasonlók, épp oly sokoldalúak, mint ne­­messzivüek. Majd megemlítvén, hogy a társaság ezúttal csak egy külső tagot választott: Vulkánut, ki a románság őszinte érzelmű fia s a társaságban most már egy hazai külön ajkú nép képviselője, áttért a világhelyzet szomorúságára, kérdve: lehet-e örülni akkor, midőn „forr a világ bús tengere,“ mi­dőn a legszabadabb nép Dickens-t, a legműveltebb Dumas-t veszté, az a harmadik nép pedig, mely ma­gát a műveltség fő­terjesztőjének tartja, épp most a műveltség tárházát, Párist fenyegeti pusztítással ? Az íróknak — úgy mond, — tiltakozniok illik a há­ború amaz embertelensége ellen, mely a szenvedők ürömpoharába a gúny mérgét is csöppenti. A tilta­kozás ugyan gyönge fegyver s csak azok élnek vele, kiknek nincs hatalmukban más; de mindegy, az em­berséges tudományok képviselői kárhoztassák az embertelenséget s amaz erőt, mely nem más, mint politechnikus barbárság. S valóban szívesen is tilta­kozunk mindnyájan, s csak azt sajnáljuk, hogy Gre­­guss ez embertelenséget ama „drágalátos irány“-nak is tulajdonító, melyet materializmusnak neveznek. „Midőn — úgy­mond, — nincs más tudomány, mint az érzéki természet, midőn az idealizmusnak vége, akkor a múzsák elröppennek, s Darwin tana az erő­sek fölülkerekedéséről elnyomja Krisztus tanát a testvériségről.“ Bátrak vagyunk azonban erre egy pár szót tenni. A középkor háborúi — Darwin nél­kül — még nagyobb kegyetlenséggel folytak, ha­nem a különbség az, hogy most a kevesebb ember­telenségen is jobban föllázadunk, jeléül, hogy nem roszabbult a világ, mi­nt az anyagelviség tanai élnek. Áttérve a titkári részletezésre, Greguss kiemelő Tömöri Anasztáz nagy érdemét a Shakspeare- t ,A Kisfaludy-Társaság közülése. (Vasárnap d. e. tiz órakor.) (D.) Az akadémia díszterme egészen megtelt, s nem csak a hosszú karzatokat szépíté meg véges­végig a nővilág, hanem az alsó széksorok elejét is. „Hát még akkor mennyi szép lány jőne, —jegyző meg hátunk mögött egy rosz nyelv, — ha divatba hoznátok: a közülések királynőit is kiírni !“ Jönni fognak különben e nélkül is mindig, ha — mint tervezik — e közüléseket nem szigorún a Kisfaludy Károly születésnapján, hanem az ahhoz legközelebb eső vasárnap fogják megtartani, midőn a hétköznapi munka és gond nem veszi igénybe az emberek legna­gyobb részét. Az emelvényen, melyet szokás szerint a hölgyek pompás akadémiai szőnyege borított, 22 — 25 tag je­lent meg, köztük a veteránok közül Toldy F., Szé­kács, Hunfalvy Pál, Arany János, Szigligeti, Tóth Lőrinc, Henszlmann. A közülésnek átalánvéve két bús vonása volt. Egyik az, hogy a két lyrai költőt kivéve, a háború szörnyű voltát mindegyik előadó fájdalmasan emelte ki; másik a bánatos visszaemlékezés Eötvösre, ki e társaságnak oly sok éven át elnöke, elnöki megnyi­tóiban pedig oly példányszerű mester vola. Toldy Ferenc is e bús és megható hangokkal kezdé elnöki beszédét. „Közepette — úgy­mond, — világrendű­ő eseményeknek, melyek láttára megdöb­benve kérdjük: ez-e az áldás, melyet az emberiség korunk műveltségétől vár; közepette az országos gyásznak, mely az országot közelebb érte, ily szomorú időben váljon igénybe vehetjük-e a közönség figyelmét a múzsák számára ? Oh 1 170

Next