Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-14 / 36. szám
öntudatlanul fejlődött-e ki bennem e szerelem ? Hiszen én magam sem tudom, sőt meg nem foghatom, hogy támadt az szívemben ?. . . De ő vele mégis sokkal édesebb, vidámabb az élet . . . kivált ha attól a másiktól nem kellene rettegnem! . . . De én félek... Isten őrizzen tőle! . . . Hidd meg, egy évig sem tudnék ezzel a férfival élni ! . . . De megszabadít tőle a mindenható.... Ami velem eddig történt, magam sem értem, de nem is akarom a fölött a fejemet törni. .. . Mily csodálatos dolgok megtörténhetnek ezen a világon, Tania! — Hejh, csodálatosak! — válaszolt Tania. Ezzel véget ért a társalgás. Egyik sem igyekezett azt továbbfíizni. Tania sem tanácsot nem adott, sem nem kérdezősködött, sőt még célzásokat sem tett, szóval úgy látszott, egyátalában nem akart ez ügybe beavatkozni. Néha azonban úgy tetszett Parasának, mintha Tania kárhoztatná ez újabban szőtt viszonyát, s ilyenkor önigazolásnul mindig e jelszavát ismételgeti: „Az ember nem parancsolhat szivének!“ És Tania mindannyiszor helybenhagyta eme jelmondat igazságát, s nem vitatta soha a dolgot. A főnök is észrevette, hogy egy idő óta leánya annyira megváltozott, mintha csak kicserélték volna. Ez okos, értelmes ember volt, s rendesen hamar észrevett mindent, ami körülötte történt. Egyszer a többi közt azt fedezte föl, hogy az ő utcájában három tolvaj-szarka tanyázik, melyeknek egyike sánta volt; ellőtték valahol a a lábát; ha ilyesmire is kiterjedt figyelme, hogy ne vette volna észre azt, a mi egyetlen leányával történt, kivel egy födél alatt lakott ? ...A főnök már rég sejtett valamit, de mit sem szólott mindaddig, mig végre jónak látta a leányt kérdőre vonni. Egy napon igy szólott leányához :— Miért nem tartózkodoi te mostanában itthon, mi az oka, hogy mindig oly vidám vagy ? Parasa úgy tette lé, mintha nem hallotta volna. A főnök emeltebb hangon ismételte a kérdést. — Miért nem tartózkodom itthon ? — kérdé Parasa, mintegy csodálkozva, hogy lehet tőle ilyesmit kérdezni. — Ha az ember nem marad honn, akkor el szokott menni! — okoskodott a főnök. Pillanatnyi csönd állott be. — Hová jársz te mindig, s miért vagy folyvást oly vidor? — És miből következteti azt, atyám, hogy én folyvást vidám vagyok ? — Ejh! ne tettesd előttem magadat, mint valami ártatlan szent. Régóta veszem már én észre, hogy szemed úgy ragyog mindig, mint a karbunkulus. Honnan van mindig az a rózsaszín jókedv? ———■ — Csak úgy jő az magától! — Ah! csak úgy! ?... Talán bizony az időjárás okozza azt ? Azelőtt meg úgy csörgött a köny szemedből, akár a patak. . .. Ezt is az időjárás okozta? — Hiszen csak nem sírhatok örökké! — Azt én mind igen jól tudom. Azonban módjával nem árt a sírás ... sőt olykor használ is! Párosának roszul esett atyjának faligatása. Elfordítá arcát, befödte azt tenyerével, és sírásra fakadt. — Vigyázz magadra, nehogy valamiképpen jövődet játszad el! — Már most csak azért sem megyek férjhez! Maradjon magának valamennyi férfi! — szólt Parasa dacosan. — Jobb lenne annyi badarságot össze nem beszélni ; meglásd, az hoz még előbb-utóbb szerencsétlenséget fejedre ! Tanácslom, rosz hírbe ne hozd magadat valamiképpen! — Ha az ember már hat bűnt elkövet, a hetediket is bátran elkövetheti! — szólt Parasa kétségbeesve. — És mi az a hat bűn ? Hadd halljam ! Ha már egyszer csakugyan gyónni akarsz, jobb, ha nem teszesz nagy kerülőt. Ha még jóvátehető valami, jóvá is kell azt tennünk. — Én nem akarok férjhez menni! — Ebből még nem sokat érthetek meg. Azt mondod: nem akarsz férjhez menni? És miért nem ? — Csak nem akar talán erővel férjhez adni, atyám ? — kérdé Parasa, és még keservesebben sirt. — Csak soha se bolondozzál! — szólt a főnök. — De ha nem akarok férjhez menni! — Meddig hajtod még ugyanazt az egy nótát? — Ah! ugyan miért kínoz atyám elannyira ? — No meg végre az sül ki, hogy én kínozom őt.. . . Ki kínoz téged ? Én csak azt mondtam, hogy jobb lesz, ha kissé eszeden jársz. Nem kell azért úgy mérgeskedni, mert az illetlen dolog, és célhoz sem vezet. Hagyj föl az efféle balgasággal! — Tehát tanácsoljon, atyám, mit tegyek ? Parancsoljon! — szólt a leány engedékenyebb hangon. — Viseld magadat illendően s ne beszólj annyi bohóságot össze! Te fogadást tettél nekem, hogy férjhez megysz, menj tehát férjhez! — Akkor megölöm magamat, de bűntett az ön lelkét fogja terhelni! — Oh! nem, az egyedül csak téged terhelő bűntett lenne. Ugyan miképp hárulhatna az az én fejemre ? — Atyám eretet! — Soha életemben! Magad vágytál Péterhez nőül menni! Nos, hát nem saját akaratod volt ez? Igen, vagy nem ? Felelj ! És ime, most te vagy ellene. Én annyit mondok neked, hogy ekkép nem holigen, — felelő bizalommal, — mert az elme és szív művelésének a szomorú világhelyzetben sem szabad szünetelnie. Minden viszonyok közt törekednünk kell a kedély és izlás nemesítésén, mely e tártársaság fő feladata. Hogy az idegen műveltség be ne olvaszszon bennünket, nekünk kell azt beolvasztani magunkba, anélkül, hogy nemzetiségünk ősi lényegét föláldoznék. Az idegen kultúra veszélyét csak a hazai kultúra háríthatja el. E társaság — mondá tovább, — sokat működött eddig is azon, hogy világszellemet közvetítse a magyar szellemmel. Ott van a Shakspeare-fordítás, Moliére, Calderon, Camoens és Puskin művei, „Nibelung“ és „Frithiof,“ ott a készülő „Sach Name,“ melyek eléggé mutatják, hogy e nemzet szeret társalkodói a világ szellemeivel. Íme, — úgymond, — a kelet népe, mely hajdan a nyugat védfala volt a byzantinizmus, az ozmán ellen, ekkér érezi közösségét most a nyugati népcsaláddal, dacára a rágalomnak, mely még most is barbárnak nevezi. Mi kelet népe maradunk, de nyugati műveltséggel!“ Kiemelte Toldy a társaság ama másik irányát is, mely a testvérnépek költészetének átültetésében nyilvánul; végül mondván: nemzetünk föntartására a külső eszközökről gondoskodni azok kötelessége, kik ez ország élén állanak, mig az írók e célra a tudomány fegyvereivel harcolnak, a társaságot a műveit közönség részvétébe ajánlotta. Greguss Ágost titkári jelentése nem csupán hivatalos adatokat foglalt magában, hanem élénk tiltakozást a háború ellen, s végül egy épp oly ünnepélyes, mint meleg mozzanatot. Ő is azon a veszteségen kezdé, mely Eötvös halála által ért bennünket, s ez utósó halottunkat a társaság első halottjához, Kölcseyhez hasonlító, ki amannak mestere volt, de dogálhatsz az életben, s minden okos ember ugyanezt vallja neked. Lásd, minő leány vagy te! Nem akarod nekem bevallani őszintén, mi roszat követtél el — és te még azt akarnád a világgal elhitetni, hogy én erőtetek, és te mint engedelmes leány, föláldozod magadat akaratomnak. — Mindenki tudja, hogy ez atyámnak akarata. — Nos, ha az én akaratomnak engedelmeskedel, legjobban cselekszel. Én pedig azt akarom, hogy Péterhez menj férjhez. Mihelyt visszajő, azonnal megtartsuk a lakodalmat. — És nem sajnál ön engem hozzá adni nőül? — szólt Parasa keserű hangon. — Ugyan miért sajnáljalak? Hát éhhalálra kárhoztatlak én az által ? — Ne adjon engem Péterhez! Én nem akarok hozzá menni! — Már ismét a régi nótát kezded ? Pedig épp e pillanatban mondod, hogy engedni fogsz akaratomnak. — Ha ön nem szánja meg leányát, akkor isten önnel! Én nem megyek férjhez! — Mindig több bohóság, több balgaság! Már látom, meg kell hazulról szöknöm. Ezt nem lehet kiállani! Azzal elővette fövegét. — Mily sok bohóságot lehetne a női szeszély felől összeírni! — dörmögé, és elhagyta a szobát. Amint a tornácra kilépett, csodálkozva vette észre, hogy a földön egy darab fa van keresztbevetve; fölemelte azt, s helyére tévén, nyugodtan távozott — No már elment!— sohajta Parasa. Nem is mondja, hogy mulatságba hívták. És csak alig tekinte rám, midőn a szobából kilépett. Még saját atyám lelkében sincs részvét szerencsétlenségem iránt! . . . Istenem! Ugyan mit tegyek ? Mi lesz belőlem! Kis ideig tusakodott még magában, s egyszerre csak az jutott eszébe, hogy lehetetlen neki most egyedül honn maradnia, s odahagyta a házat, hogy Mihálylyal kissé cseveghessen. Azonban még nagyon korán volt az idő, a delet még nem harangozták el, a az ácsok még javában dolgoztak, közben közben vidáman dalolgatva. Parasa tisztán kivehető a magtár felől szálló csengő dalban Mihály hangját, amint ezt dalolta : „Elhagytalak, sűrű fenyőerdő.“ Parasa nem láthatta ugyan Mihályt, de élvezte szép dalát mely időnkint meg-megszakadt, midőn ez társaival beszélgetett s nevetgélt, mint a hogy az elégült, boldog emberek szoktak. Délben a munkások fölhagytak dolgaikkal, s végre megjelent Mihály a leány előtt. Vidám volt ő most is, mint rendesen, s úgy látszott, el volt rá készülve, hogy Parasa őt várni fogja. (Folyt köv.) egymáshoz hasonlók, épp oly sokoldalúak, mint nemesszivüek. Majd megemlítvén, hogy a társaság ezúttal csak egy külső tagot választott: Vulkánut, ki a románság őszinte érzelmű fia s a társaságban most már egy hazai külön ajkú nép képviselője, áttért a világhelyzet szomorúságára, kérdve: lehet-e örülni akkor, midőn „forr a világ bús tengere,“ midőn a legszabadabb nép Dickens-t, a legműveltebb Dumas-t veszté, az a harmadik nép pedig, mely magát a műveltség főterjesztőjének tartja, épp most a műveltség tárházát, Párist fenyegeti pusztítással ? Az íróknak — úgy mond, — tiltakozniok illik a háború amaz embertelensége ellen, mely a szenvedők ürömpoharába a gúny mérgét is csöppenti. A tiltakozás ugyan gyönge fegyver s csak azok élnek vele, kiknek nincs hatalmukban más; de mindegy, az emberséges tudományok képviselői kárhoztassák az embertelenséget s amaz erőt, mely nem más, mint politechnikus barbárság. S valóban szívesen is tiltakozunk mindnyájan, s csak azt sajnáljuk, hogy Greguss ez embertelenséget ama „drágalátos irány“-nak is tulajdonító, melyet materializmusnak neveznek. „Midőn — úgymond, — nincs más tudomány, mint az érzéki természet, midőn az idealizmusnak vége, akkor a múzsák elröppennek, s Darwin tana az erősek fölülkerekedéséről elnyomja Krisztus tanát a testvériségről.“ Bátrak vagyunk azonban erre egy pár szót tenni. A középkor háborúi — Darwin nélkül — még nagyobb kegyetlenséggel folytak, hanem a különbség az, hogy most a kevesebb embertelenségen is jobban föllázadunk, jeléül, hogy nem roszabbult a világ, mint az anyagelviség tanai élnek. Áttérve a titkári részletezésre, Greguss kiemelő Tömöri Anasztáz nagy érdemét a Shakspeare- t ,A Kisfaludy-Társaság közülése. (Vasárnap d. e. tiz órakor.) (D.) Az akadémia díszterme egészen megtelt, s nem csak a hosszú karzatokat szépíté meg végesvégig a nővilág, hanem az alsó széksorok elejét is. „Hát még akkor mennyi szép lány jőne, —jegyző meg hátunk mögött egy rosz nyelv, — ha divatba hoznátok: a közülések királynőit is kiírni !“ Jönni fognak különben e nélkül is mindig, ha — mint tervezik — e közüléseket nem szigorún a Kisfaludy Károly születésnapján, hanem az ahhoz legközelebb eső vasárnap fogják megtartani, midőn a hétköznapi munka és gond nem veszi igénybe az emberek legnagyobb részét. Az emelvényen, melyet szokás szerint a hölgyek pompás akadémiai szőnyege borított, 22 — 25 tag jelent meg, köztük a veteránok közül Toldy F., Székács, Hunfalvy Pál, Arany János, Szigligeti, Tóth Lőrinc, Henszlmann. A közülésnek átalánvéve két bús vonása volt. Egyik az, hogy a két lyrai költőt kivéve, a háború szörnyű voltát mindegyik előadó fájdalmasan emelte ki; másik a bánatos visszaemlékezés Eötvösre, ki e társaságnak oly sok éven át elnöke, elnöki megnyitóiban pedig oly példányszerű mester vola. Toldy Ferenc is e bús és megható hangokkal kezdé elnöki beszédét. „Közepette — úgymond, — világrendűő eseményeknek, melyek láttára megdöbbenve kérdjük: ez-e az áldás, melyet az emberiség korunk műveltségétől vár; közepette az országos gyásznak, mely az országot közelebb érte, ily szomorú időben váljon igénybe vehetjük-e a közönség figyelmét a múzsák számára ? Oh 1 170