Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-14 / 36. szám
*36-dik sz. Kedd, február 14. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelelt az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. FŐVÁROSI LAPOK Kiadóhivatal, Pest, barátok tere 7. szám. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Nyolcadik évfolyam 1871. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Lapunk első száma elfogyván, előfizetést csak február-márciusra fogadhat el 2 forint 35 krajcárjával a kiadóhivatal. „Szeretlek!“ (A Kisfaludy-Társaság közüléséből). Széttávozunk keletnek és nyugatnak ! Oh ! drága hölgy, vidd emlékül magadnak Szemem áldó tekintetét, Szivem változhatatlan érzetét, E búcsúdalt, melyet reszketve zengek : „ Szeretlek ! szeretlek !“ Szikrázva ragad tőlem tovább a gép, A pere mértföldet dob közénk, Fojtott tüdővel áll a sas, Te lomha felhő, hol maradsz ? Utól nem ér sem szélvész, sem madár, Csak lelkem az, mely bűn nyomodba jár, Körülzsibong és átölelve lelked, Susogva zsong, dong egyre egyet: „Szeretlek ! szeretlek !“ Hallád, hallád-e a tenger zúgását ? Bömbölve csap át szélvész a habon, Örvényt kavar — rákezdi hullámtáncát, S tombol az ár a sülyedő hajón. Lelkem hű képét ebben föltalálod, Midőn tűnődve azt fontolgatom : Tán föl se fogtad, oh tán meg sem érted, Miként hevül e szív, e szív te értted! Tudom, hogy elszakítna a világ ! De éhez önző emberek Ha tépdesnék emlékemet: Ne hidd a rágalomnak szózatát ! Gondolj a költő tiszta jellemére, Fenkölt lelkére! Árva helyzetébe’ Nem védheti távol tőled magát. Lehajtja bánatos fejét, Akképen zengi énekét, Az egy, örök, változhatatlan verset: „Mig élek, amig e földön lehellek, Szeretlek! szeretlek!“ Dobsa Lajos: Székelyné élete , szinművészetünk bölcsőkora. Irta: Jakab Elek. (Folytatás). Irományait ágyához vitette, kiválogatta, részét elégette, részét Lugosy barátjának küldte át, ki azokat nekem ez életrajz írásához készséggel átadta. Nem sokára meghalt, 1862 dec. 25-kén esti 6 órakor; temetése 28-kán délutáni 3 órakor volt. „El van játszva — igy szól szomorú jelentése, melyet K. Papp Miklós irt, — az élet nagy tragédiájának utósó jelenete is, a függöny végképpen legördült, és az annyiszor megkoszorúzott művésznő most már nem kér jutalmal egyebet, mint koporsójára a hála egyetlen igaz könyét, parányi helyét emlékének azok szivében, kik egykoron szerették. Ez oly parányi jutalom egy élet szenvedéseiért. Ki tudná a nemzet napszámosnőjétől azt megtagadni? A kiknek egykor ajkára anynyi mosolyt csalt, a kikért éltének szebb részét áldozá, el fognak jönni bizonyára az egyszerű ravatalhoz végső „isten hozzád“-ot mondani Egyébre úgy sincs szüksége az elhúnyt művésznőnek. A nemzeti kegyelet pedig, mely az élőnek babért adott, elhozza majd hervadhatlan virágait a szerény sírhantra is.“ A temetési költségre gróf Lázár Miklós 80 frtot gyűjtött, Follinusné a színészektől 20 frtot. A temetés népes volt, a halottasháznál a helybeli színésztársulat énekkara énekelt, kísérte az összes színi személyzet, köztük a legöregebb színész , Könyves Máté, és a város értelmisége. A temetőben Paulay Ede beszélt, méltóan a gyásznaphoz és a meghalt szelleméhez A színészi énekkar itt is gyászdalt énekelt s illetődve hagyta ott a legidősebb magyar színművésznőt, ki magát a színészek édes anyjának nevezte, a magyar nemzeti színészet iránti mély vonzalma kifejezéséül. A halottpadon nyugvó körül azok állottak s tették meg a barátság kötelességeit, a kik végnapjaiban sem hagyták el őt: Mike Sándor és Lugosy József. A sír Kolozsvár köztemetőjében van. „Színésznek, a ki a népért él és népből való, ott van helye!“ mondá ő sokszor, mig élt. S neki Kolozsvár kedvenc városa, népe bálványozása tárgya volt igaz magyar érzéséért; szóval tett végrendeletében kettőt hagyott’meg: megtakaritott ezer írtja enyhítse szegény Trézi — testvére — öreg napjai szenvedéseit, temessék a színészetben mestere, Kocsi P. János és lelki barátja, Finta Ferenc sírjaik közelében. Mindkettő teljesült. Három képe maradt fönn: egy kis medaillon-arckép Erlakitól, egy özvegykori mellképe, fő arc és mell egészen fehérben, Bedő Istvántól, ezek a családnál vannak, és egy virágzó korából való, ölében kis leányát tartva, Horváth nevű festőtől. Mindegyik kép hit, és képmásolata szép eredetijének. X. Ideje összevonnom tanulmányom eredményeit, s kimutatnom Székelynének szinművészetünk fejlesztésére gyakorolt befolyását , meghatároznom színművészetének értékét. Ha íróink és irodalmunk a színművészet fejlődését figyelemmel kísérik s följegyzik vala, azok nyomán indultunk volna. De ez csak gyéren s fölületesen történt; annak is nagyobb része dicséret indokolás nélkül, tartalomnélküli szóvirág, átalánoskodás. A még életben levő egykorúaktól kérdezősködéseimre a hány, annyiféleképpen felelt. Magam nem láttam őt játszani, a személyes látás és benyomások pedig egyedül képesülnek ily tárgyban biztos ítéletre. Nem volt más útam, mint az írott emlékek és szóbeli értesülések e vegyes, olykor könnyed halmazából alkotnám össze e rajzot. Legyen szíves az olvasó a netaláni hosszadalmasság okát részben itt keresni. Színésznél, színésznőnél a színpadra termett test az első. Székelyné termete középmagas volt, karcsú, nyúlánk, arca színe tiszta fehér, mint a márvány, de az élet meleg leheletétől élénkítve, amit egy pici, éles szemnek is alig észrevehető himlőhelyesség még vonzóbbá tett, mint ezt szőke arcú nőknél gyakran tapasztalhatni, akiknek arcát egy-egy barna kis halvány szeplő valódi gráciával önti el; hajzata hollófekete, hosszú s gazdag növésű, homloka magas, sima, derült, szemei feketék, mint a körömi valódi olasz tűzzel tele, fekete szemöldöktől szivárványként ívezett, orra görög szabású, arányosan nagy, szája és ajkai igézően alkotottak, szava érces, zengő, beszéde, hangejtése figyelem, lekötő, mint a zene hangja, lábai kicsinyek, testtartása délceg, nemes, mozdulata természetes, fesztelen, járása kelése könnyű, játszi, finom, mintha szellő lebegtetné, vagy komoly, méltóságos és hősies, a szerint, a mint a jellem és helyzet kívánta, szóval: Székelyné mint színpadi alak, impozáns , kedves, tünemény volt a magyar színpadokon. A ki az erdélyi múzeum könyvtárában levő ifjúkori mellképét figyelemmel nézi meg, látni fogja, a ki még élő egy-két kortársát beszélni hallja, hiendi, hogy festésem hű. Midőn az első színésznői nemzedék hősnője, az úgynevezett deli, szép Kocsiné pályájáról visszalépett, naiv és hősies szerepkörét mintegy áttette Székelyné kezeibe. Hiány nem látszott egy percig is. Egyik szépet és derekát a másik váltotta föl. Az öltözési csín, ízlés és alakítási ügyesség a második kellék, s ez lényeges volt, kivált a kezdet ama korában, midőn nem voltak díszlapok, divatszabók s divatárusok, mint ma, nem volt ruhatár, a római és görög klasszikái, úgy az újabb spanyol, olasz szinészeti öltönyrajzok, minták, képek, plasztikai alakzatok stb. nem voltak kiadva, vagy legalább nálunk ismerve; ki ki maga gondolta ki szerepéhez öltözékét , maga készíttette el vagy szerezte elő; nem volt rendezőség, tehát színészek és színésznők maguk találták ki alakjukat, öltözéküket, jelenéseik technikáját, egész szerepük lényét és formáját. Székelynéről egyhangú a vélemény, hogy toilette-je minta volt a színpadon s kánn a társadalomban. A színésznőnek az érzéseket, szenvedélyeket, az élet víg vagy tragikus eseményeit, a társadalom bűneit és az emberek erényeit a létező, a tiszta való színében úgy kell előállítnia, hogy az meghasson, lelkesítsen vagy elrettentsen, hogy a nézőt a magáéból ki s mintegy a színpadi történet cselekvési és életkörébe vonja, magával ragadja. „Sírj te elébb, ha kényekre akarsz indítani engem !“ Ez a feladat, de úgy, hogy ez a valóságnak tökéletes színmásolata legyen, és viszont, hogy a szín teljes, élő valóságnak tessék. Ez a mesterség, ez a művészet, ez a színművészet titka. Székelyné színpadi öröme s mosolya, a midőn víg szerepe volt, az öröm és vidámság hetedik egébe ragadta, a mikor bútól levert, tragikus lelki állapotokat és helyzetet festett, a nézőt zokogásra bírta, az érző lelket majdnem őrültté tette; úgy látszott, hogy a való színjátékká, az élet színlelt jelenetei valóságokká lettek mesterileg alakitó kezeiben; szemeinek villámló tüze gyújtott, mint az égető szikra ; mélyen ható erős tekintete a lelket megrázta, mint a galváni villanyütés; szavainak szirénhangja elandalitott, ha szerelemről s boldogságról beszélt, vagy mennykőként zúzott össze s megfagylalta az erekben a forró vért, kioltotta a szivkamarákban az érzések tűzhelyét, ha haragot, vagy a bűn iszonyát festette. Gyászoló Niobe, siró Aretusa itt, játszi Ámor s mosolygó kegyisten amott, s mindegyik bevégzett, mindegyik tökéletes. Színészetünk ama bölcsőkorában nem voltak a szerepkörök elválasztva, mindegyiket nem képviselte két-három egyén, mint ma; akkor mint a tudomány, a színészet is universalitásra a szükségtől volt utalva; mindent kellett tanulni és tudni, minden szerepre mindenkinek — ha fölszólították — vállalkozni; a kitűnés abban állott, hogy hősnőt és szerelmest, apácát és grizettet, udvari hölgyet és falusi parasztlányt, violát és szomorút, drámát és operettet egyenlő erővel, egyforma sikerrel játszódjék. Példabeszéd volt a színvilágban: ma Abellino, holnap Mandolino. Székelyné nem csak társait, de korát múlta fölül mindezekben. Aki végignézi 25 évi szereplését, hallja azokat, akik őt látták s bámulták, meg fog erről győződni. Ő minden szerepkörben sikerrel játszott, kezében egy sem esett el, ragyogón, örök példányképpen a legheterogénebb, legmagasb erőt kiváó két játéknemben: a tragikus és naiv szerepekben. (Vége köv.) Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsok Markótól. (Folytatás). — És te nem félsz, hogy azt a szegény embert, úgy lehet, meg is ölöd hűtlenségeddel ? — És te még szemrehányást is teszesz? Ah! Tania, Tania! .. . Emlékezel-e még, midőn ezt mondod nekem : „Ki uralkodhatik szívén?“ Ha az ember szeret, az gyakran akarata ellen történik, de az ember mégsem képes szerelmétől megszabadulni! — Az valóban úgy van ! — válaszolt Tania. — Biz úgy van az, valósággal ! És várjon nem