Fővárosi Lapok 1871. március (49-74. szám)

1871-03-01 / 49. szám

Akadém­iai levelek. — Febr. 27. — (Emlékezzünk a régiekről. — Császár Ferenc. — A fösvény­­többet költ. — Az Eötvös-szobor ügye. — A lébenyi templom. — Egy szó Londonból. — Egy könyv Rómából­. (Bgy.) (Emlékezzünk a régiekről. Bizony régiek­ről, mert szegény Császár Ferenc már innen-onnan tizenhárom éve, hogy meghalt, és csak most emléke­zett meg róla az akadémia. Csak egy hajszálon múlt, hogy el nem feledte. Alig hiszszük, hogy valaha em­lékbeszéd húzódott ilyen sokára, mint ez. Már ket­ten belehaltak, mint az esztergomi bazilika építésébe, mígnem a harmadiknak sikerült a munka. A dolog­nak különben nagyon egyszerű megfejtése van. Az akadémia az elhúnyt állása iránti tekintetből mindig félő bírói méltóságokat, szeptemvireket bizott meg az emlékbeszéd tartásával. Hajdan pedig e magas hivatalra első kellék a hajlott kor volt, melyhez na­gyon gyorsan be szokott kopogtatni a halál, a nélkül, hogy szükségesnek tartaná magát informáltatni az iránt, várjon elkészítette-e már a Császár Ferenc fölötti emlékbeszédet a kiszemelt, avagy még csak készül hozzá ? A boldogult Zádor és Szinovácz még csak készültek hozzá s róluk szállott a megemléke­zés kötelessége Suhajda Jánosra. Császár Ferencnek sok tisztelője volt a hallgatók között. Sokan élénken emlékeznek még közülünk e hatalmas termetű, „méltóságos úrra,a kinél buzgóbb bátoritójuk, figyelmesebb serkentőjük és őszintébb barátjuk az irodalom hajlékának küszöbén bátorta­­lanul kopogtató ifjú embereknek nem volt. Senkitől nem sajnálta sem a buzdítást, sem a szót, sem a leve­let, sem id­ejét. Nem egy írónk őriz nem egy levelet tőle abból az időből, mikor a tehetséget benne csupán az ő jóságos szemei látták meg. Akárhogy ítéljen költői munkái fölött a szigorúbb kritika, az irodalom­nak egy egész nemzedéke bizonyosan mindig kegye­lettel fog megemlékezni róla, kinek többet köszönnek íróink, mint irodalmunk. Suhayda emlékbeszédében a hálás visszaemlé­kezés színeivel festette ki a lelkiismeretes gonddal egybegyűjtött életirati adatokat. Nem volt költői lé­lekkel készült emlékbeszéd, de hányat hallunk ilyet ?! Adatai összeszerzésében azonban szorgalmas és buzgó. Császár Ferenc Zala-Egerszegen 1807-ben szü­letett, vagyontalan szülőktől. Atyját gyermekkorában elvesztvén, neveltetésének egész terhe anyja vállaira nehezedett. Alsóbb iskoláit Egerszegen, Szombat­­helyit, Kőszegen és Sopronban végezte. 1822-ben a benedek-rendi szerzet növendékei közé lépett, hol a költészettet iránti szerete a lelkes Guzmics — iroda­lomtörténetünk e korán feledtségbe merült, érdemes alakja,— ültette lelkébe, kiről költeményei „Ajánlat­ában hálásan emlékezik. A pannonhalmi kolostor ri­deg falai azonban nyomasztólag hatottak lelkére, és már 1824-ben Győrött, 1825-ben Pesten találjuk,a vilá­gi papnöveldében. Itt azonban végképp kedvet veszi­­tett az egyházi pályához s jogi tudományokba kezdett, melyeknek hallgatását Zágrábban folytatá. 1830 már­cius 3 -án a fiumei gymnáziumhoz neveztetett ki a magyar nyelv és irodalom rendkívüli tanárának, mely tanszékre még ugyanazon év november 5-di­­kén véglegesen ő neveztetett ki, 1832 március 9-dikén, fölállásának második évében választó leve­lező tagjai sorába az akadémia. Ebben az esztendő­ben neveztetett ki fogalmazó-gyakornokká is a fiu­mei kormányszékhez, 1833 július 7-kén Fiume vá­rosa választotta meg a város ügyei közül tanúsított buzgósága elismeréséül patrícius-tanácsosai közé. Ez időben tette le a cenzúrát is. 1836-ban a kormány­széknél iktatóvá neveztetett ki, a következő évben pedig a váltó - és kereskedelmi törvényszékhez téte­tett át. 1839-ben a tanul­mányi bizottság tagja, míg­nem a következő év októberében a pesti váltófeltör­­vényszék birájává neveztetett ki. 1846 augusztus 31- kén lett hétszemélynökké. Az 1849-ki orosz hadjárat alkalmával kis falusi birtoka elpusztíttatott és ezzel megkezdődött egész sora a csapásoknak, melyek ér­ték. 1850-ben fizetésétől fosztatott meg, s kénytelen volt birtokát és könyvtárát adni el. Pestre költözött, hol ügyvédi gyakorlattal és irodalommal foglalko­zott, mígnem 1858 aug. 14-kén kerepesi kis jószá­gán elhúnyt Első irodalmi munkája magyar nyelvtana volt ola­szok számára, melyet az akadémia lefordíttatni hatá­rozott. 1834 ben Beccaria világhírű munkáját fordí­totta le. Átültetett az olasz irodalomból több drámát, így Alfieri „Orestes“-át és „Sophonisbe“-jét, Pellico „Francesca da Rimini“-jét. 1840-ben több váltójogi munkát bocsátott közre, melyek akkoriban nagy­­hasznúak voltak. Kiadta sonettjeit, ez akkor még divatos formában irt verseket. Később többi „Köl­teményei“-, melyek először tették ismertté nevét a szépirodalom terén, mert addig folytonosan álnév alatt dolgozott. Irt „A fiumei kikötőről,“ leírta 226­ ­ - t A szomorú város. (Kép Páriáról). Húsz év óta nem volt Franciaországban oly hi­deg, csikorgó tél, mint az idén. Mintha az elemek is összeesküdtek volna: bajt bajra tetézni, a szerencsét­len nemzettel kettős erővel éreztették hatalmukat. A zordabb természetű s hidegebb éghajlathoz szo­kott németek könnyebben tűrték a fagyot és zúzma­rát, mint a szelidebb ég alatt élő franciák, főleg pe­dig a köztársasági harcokban bőven alkalmazott dé­li franciák, kiknek honában a gránát- és narancsfa is virul. Bourbaki seregének Svájcba való átvonulá­sakor borzasztókat olvastunk ama szenvedésekről, melyek a franciákra főleg a zord hidegtől háramlot­­tak. Párisban a fa és kőszén hiánya a hús- és ke­nyérhiánynál is majdnem érezhetőbb volt. A párisiak segítettek magukon, a­mint csak lehetett. Egy nagy, szomorú földdarabon álltam, — írja egy tudósító, — melyen a levágott fák tődarabjainál egyéb nem volt észrevehető. A „bois de Boulogne“ eleje volt ez, ama szép, friss erdőé, mely a párisiak büszkesége s nyári öröme. Valamivel távolabb sok fa állott ugyan még, de mily puszta, kietlen, elhanyagolt kinézéssel birt a párisiaknak ez egykor oly kiváló előszeretettel, oly nagy pénzáldozatokkal ápolt ligetes Utak és pázsi­tok eltaposvák, s a legszebb facsoportokon a fejsze és fűrész kegyetlen nyomai látszottak. Az ostrom­zárnak még csak egy téli hónappal, kellett volna to­vább tartania, és a boulognei erdő csak Páris térké­pein és a lakosok fájdalmas emlékében él. A „jardin d’acclimatation“-ból is sok derék fa kipusztult, az állatokkal, a hosszúhajú lámákkal és selyemszerű angora­kecskékkel, a büszke struccokkal és csacsogó papagályokkal együtt. A „Champs Elisées“-ben fekvő iparpalotát (pa­lais de l’industrie) katonai célokra használják. A nagyszerű üveg­palota előtt fasátrak állanak, és szomszédságában a munkások még folyvást könnyű, vékony fasátrakat kalapálnak össze. Az egész tájat katonák lepik el. Sokan az iparpalota falai mellett tüzet raktak és ebédjüket főzik, mitsem törődve az­zal, hogy a füst befeketíti a falakat. A főzésre szük­séges fára könnyen tesznek szert, mert közel vannak a „Champs Elisées“ szép,százados fái! Mily kár e fá­kért !... de hiába, szükség van rájuk. A nemzetőrök és városi drabantok pipázgatva nézik e pusztítást; sem hatalmuk, sem bátorságuk nincs azt meggátolni. A tüzelő fa hiányát jellemzően illusztrálja azon re­publikánus szava, a­ki a kapituláció után azt mon­­dá: „Oh ! én kész lettem volna hazámért még csizma­talpat is enni, de nem volt rám, hogy azt megfőzhet­tem volna.“ A „hotel de Villé“ (a városháza) előtt állunk. Há­romszáz évet élt már ez épület, és mennyi forradalmi vihar zúgott el teteje fölött! Csak az újabb történe­tet nézzük : Robespierretől Fleurensig, hányan csi­náltak itt világraszóló zajt! És a városház előtt fekszik a hirhedett Gréve-tér, a­hol évszázadokon át a kivégeztetések mentek végbe. Ma a városház­ban és Gréve-téren csak katonákat látunk, kik a számos tűz mellett főznek, pipázgatnak. Csak egy kanyarulat, és a Bastille-téren vagyunk. Ezernyi ezer eleven síri­fit elsöpörte az 1789-diki vihar) La­jos Fülöp 1831-ben e téren emelte „az 1830-dik év július 27-kén, 28-kán és 29-kén elhúnyt polgárok tiszteletére“ a szép, nyúlánk júliusi szobrot, később a „szabadsággéniuszáénak koronáztatva meg;de mit használt neki? 1830-at követte az 1848, mint 1848-at az 1870, és a csak imént lefolyt választások az egész Franciaországban nem bírtak oly forradalmias szí­nezettel, mint épp a királyok és császárok régi szék­helyén , Párisban. Hogy az „arc de triomphe“-hoz, a diadalívhez juthassunk, barrikádokon kell átmásznunk. Ezt, mint Páris diadalmas kapuját , első Napóleon kezdé építeni hite magaslatán. Sok millió árán Lajos Fü­löp végezte be a nagyszerű építményt, és néhány nap múlva ugyanazon Lujza királynő fia, kit a kor­szakas Caesar halálba űzött, fogja e diadalkapun át győzelmes bevonulását tartani, miután Napóleon öcs­­csét porba sújtotta. A diadalív előtti járda föl volt törve, hogy a porosz gránátok ott ne explodáljanak , s kárt ne tegyenek az épületben; az oszlopok egy része deszkákkal volt védve, magas tetején még ál­­­lőtt a kémlelési célokra emelt kis faházikó. „Place de la Concorde!“ a pompás, luxori obeliszk­­. mellett levő két szökőkút néma, hallgatag és szo­­­­morú, mert néma, hallgatag és szomorú az egész­­ fogoly Páris. Munkások a medencéket és emlék­­i szobrokat tisztára mossák az ostromzár napjai­nak sarától, szennyétől, zúgolódva, hogy tán leg­­­­szebb terüket a bevonuló ellenség számára di-­­ szítik? A Concordia-tér nyolc szögletében nyolc 5 óriási ülő kőszüz Franciaország nyolc kiváló vidéki­­ városát jelképezi. E városok: Lyon, Marseille, Bor­­­­deaux, Nantes, Brest, Lille,Rouen és Strassburg. Min­­t két jelenleg leginkább az utóbbi, a szüzek legszomo­­­­rúbbika érdekel, mely balról fönn a Rivoli-utca és­­ Tuillerie-kert sarkában majdnem eltemetve áll virá­­­­sok, szalagok és koszorúk alatt. Zászlók, képek,­­ csokrok, költemények dicsőítik a Rajna partján fek­­­­vő német város bátorságát, kitartását, szenvedését. • A talapzatra szénnel van írva: „Szabadon élni vagy meghalni!“ és „Éljen a francia köztársaság!“ Zász­­­lók és koszorúk e fölirattal látvák el: „Strassburg­­­­nak és hős védelmezőinek!A míg az Uhrich tábor­­­­nokot ábrázoló gipszszobor is ott áll még a ta­­­­lapzaton. A Tuilleriák kertje évek múlva sem szedheti­­ össze magát. Emberek, lovak, kocsik, tábori szeke­­­­rek, ágyúk szelték át földjét, pusztították el virág­­­ágyait, hosszú sorban állanak benne a faistálók - számtalan exotikus növény elfagyva, összetiporva,­­ az éhes paripáktól fölfalva, be sem léphetünk a fene­ketlen mocsártól. Magában a Tuilieriákban most a köztársaság lakik. A császári termek viszhangzanak a republikánus katonák vasszegű talpaitól, némely teremből korosztályt csináltak, és sebesültek várják ott a fölgyógyulást vagy örök nyugalmat, egy-két pavilion fegyvergyártásra van berendezve, s homlok­zatán olvasható: „Itt fegyverek ingyen javíttat­nak ki. “ Íme, távolról fénylik a rokkantak aranyozott dómja. Az előtte levő fasorok között megint katona­sátrakat látunk, főző, pipázó, nevető s itt-ott éneklő katonákkal, kik tán nem is bánják, hogy a nyomor és veszély ideje elmúlt. De mily komorak, szomo­rúak, búteltek ama rokkant harcosok, kik a „hotel des Invalides“ vasrácsozata előtt őrt állanak! Búsan rázzák fejeiket a fiatalság könnyelműségén; egy­­részük látta Franciaország legdicsőségesb korát, ama császár alatt, ki ott az arany kupola alatt al­szik. És a rokkantak hires ágyúi is oly némán és sötétben állanak az udvaron. Van közöttük több porosz is, melyeket alkalmasint — a német zászlók­kal s egyéb, régi háborúkból eredő diadaljelekkel együtt — a győzők visszavisznek most hazájukba. A Louxemburg-kertből a katonák — vágóhidat csináltak. Egy khinai pavillonban nagy lórészek fek­szenek. A kert egy másik részében megint katonai sátrak. A kert egész hosszában trágyahatárokból gránátfogókat­ csináltak. A Louxemburg-palota előtt óvszerül kő- és szeméthalmazt emeltek. Az ablakok még telerakták homokzsákokkal. A kertben mind­össze nyolc-tíz gránát csapott le. Lecsaptak a Sorbonne-ba is, Európa leghírebb, legrégibb egyetemébe. A Sorbonne-ban, Collège de France ban, Ecole de medicine-ben, Ecole de droit­­ban és Ecole des mines-ben az előadások már meg­kezdődtek. A tantermek azonban sajátságos látványt nyújtanak, minthogy a diákok még mobil-öltözékük­ben vannak, és a tanárok egy része szintén egyen­ruhában jelen meg. De egyátalában egész Párisban kevés férfit láthatni, ki legalább katonai nadrágot vagy kappit ne hordana. A büszke Pantheon az ostromzár alatt magtár­rá lett, és jelenleg is e célra használják. Tábori sze­rek állanak előtte, melyeket katonák zabbal teli zsá­kokkal raknak meg. A házak falairól plakátok, fölhívások, prokla­­mációk , buzdítások , meghívások, napiparancsok, bulletinek intenek felénk. A kirakatokban még min­dig birkacombok, torz­ és komoly képek játszák a főszerepet. Végezzük a fogoly Párisra vetett­e rövid pillantásunkat a „Charivari“ egyik újabb képének megemlítésével: Franciaország mint szétzúzott fa­törzs, de hatalmasan kiterjedő gyökerekkel; alatta e szavak: „Szegény Franciaország! törzsödet a sújtó villám zúzta szét, de gyökereid még tartanak a föld­ben, és a fa újra kizöldül tőlük.“ Lg­y.

Next