Fővárosi Lapok 1871. március (49-74. szám)
1871-03-01 / 49. szám
Akadémiai levelek. — Febr. 27. — (Emlékezzünk a régiekről. — Császár Ferenc. — A fösvénytöbbet költ. — Az Eötvös-szobor ügye. — A lébenyi templom. — Egy szó Londonból. — Egy könyv Rómából. (Bgy.) (Emlékezzünk a régiekről. Bizony régiekről, mert szegény Császár Ferenc már innen-onnan tizenhárom éve, hogy meghalt, és csak most emlékezett meg róla az akadémia. Csak egy hajszálon múlt, hogy el nem feledte. Alig hiszszük, hogy valaha emlékbeszéd húzódott ilyen sokára, mint ez. Már ketten belehaltak, mint az esztergomi bazilika építésébe, mígnem a harmadiknak sikerült a munka. A dolognak különben nagyon egyszerű megfejtése van. Az akadémia az elhúnyt állása iránti tekintetből mindig félő bírói méltóságokat, szeptemvireket bizott meg az emlékbeszéd tartásával. Hajdan pedig e magas hivatalra első kellék a hajlott kor volt, melyhez nagyon gyorsan be szokott kopogtatni a halál, a nélkül, hogy szükségesnek tartaná magát informáltatni az iránt, várjon elkészítette-e már a Császár Ferenc fölötti emlékbeszédet a kiszemelt, avagy még csak készül hozzá ? A boldogult Zádor és Szinovácz még csak készültek hozzá s róluk szállott a megemlékezés kötelessége Suhajda Jánosra. Császár Ferencnek sok tisztelője volt a hallgatók között. Sokan élénken emlékeznek még közülünk e hatalmas termetű, „méltóságos úrra,a kinél buzgóbb bátoritójuk, figyelmesebb serkentőjük és őszintébb barátjuk az irodalom hajlékának küszöbén bátortalanul kopogtató ifjú embereknek nem volt. Senkitől nem sajnálta sem a buzdítást, sem a szót, sem a levelet, sem idejét. Nem egy írónk őriz nem egy levelet tőle abból az időből, mikor a tehetséget benne csupán az ő jóságos szemei látták meg. Akárhogy ítéljen költői munkái fölött a szigorúbb kritika, az irodalomnak egy egész nemzedéke bizonyosan mindig kegyelettel fog megemlékezni róla, kinek többet köszönnek íróink, mint irodalmunk. Suhayda emlékbeszédében a hálás visszaemlékezés színeivel festette ki a lelkiismeretes gonddal egybegyűjtött életirati adatokat. Nem volt költői lélekkel készült emlékbeszéd, de hányat hallunk ilyet ?! Adatai összeszerzésében azonban szorgalmas és buzgó. Császár Ferenc Zala-Egerszegen 1807-ben született, vagyontalan szülőktől. Atyját gyermekkorában elvesztvén, neveltetésének egész terhe anyja vállaira nehezedett. Alsóbb iskoláit Egerszegen, Szombathelyit, Kőszegen és Sopronban végezte. 1822-ben a benedek-rendi szerzet növendékei közé lépett, hol a költészettet iránti szerete a lelkes Guzmics — irodalomtörténetünk e korán feledtségbe merült, érdemes alakja,— ültette lelkébe, kiről költeményei „Ajánlatában hálásan emlékezik. A pannonhalmi kolostor rideg falai azonban nyomasztólag hatottak lelkére, és már 1824-ben Győrött, 1825-ben Pesten találjuk,a világi papnöveldében. Itt azonban végképp kedvet veszitett az egyházi pályához s jogi tudományokba kezdett, melyeknek hallgatását Zágrábban folytatá. 1830 március 3 -án a fiumei gymnáziumhoz neveztetett ki a magyar nyelv és irodalom rendkívüli tanárának, mely tanszékre még ugyanazon év november 5-dikén véglegesen ő neveztetett ki, 1832 március 9-dikén, fölállásának második évében választó levelező tagjai sorába az akadémia. Ebben az esztendőben neveztetett ki fogalmazó-gyakornokká is a fiumei kormányszékhez, 1833 július 7-kén Fiume városa választotta meg a város ügyei közül tanúsított buzgósága elismeréséül patrícius-tanácsosai közé. Ez időben tette le a cenzúrát is. 1836-ban a kormányszéknél iktatóvá neveztetett ki, a következő évben pedig a váltó - és kereskedelmi törvényszékhez tétetett át. 1839-ben a tanulmányi bizottság tagja, mígnem a következő év októberében a pesti váltófeltörvényszék birájává neveztetett ki. 1846 augusztus 31- kén lett hétszemélynökké. Az 1849-ki orosz hadjárat alkalmával kis falusi birtoka elpusztíttatott és ezzel megkezdődött egész sora a csapásoknak, melyek érték. 1850-ben fizetésétől fosztatott meg, s kénytelen volt birtokát és könyvtárát adni el. Pestre költözött, hol ügyvédi gyakorlattal és irodalommal foglalkozott, mígnem 1858 aug. 14-kén kerepesi kis jószágán elhúnyt Első irodalmi munkája magyar nyelvtana volt olaszok számára, melyet az akadémia lefordíttatni határozott. 1834 ben Beccaria világhírű munkáját fordította le. Átültetett az olasz irodalomból több drámát, így Alfieri „Orestes“-át és „Sophonisbe“-jét, Pellico „Francesca da Rimini“-jét. 1840-ben több váltójogi munkát bocsátott közre, melyek akkoriban nagyhasznúak voltak. Kiadta sonettjeit, ez akkor még divatos formában irt verseket. Később többi „Költeményei“-, melyek először tették ismertté nevét a szépirodalom terén, mert addig folytonosan álnév alatt dolgozott. Irt „A fiumei kikötőről,“ leírta 226 - t A szomorú város. (Kép Páriáról). Húsz év óta nem volt Franciaországban oly hideg, csikorgó tél, mint az idén. Mintha az elemek is összeesküdtek volna: bajt bajra tetézni, a szerencsétlen nemzettel kettős erővel éreztették hatalmukat. A zordabb természetű s hidegebb éghajlathoz szokott németek könnyebben tűrték a fagyot és zúzmarát, mint a szelidebb ég alatt élő franciák, főleg pedig a köztársasági harcokban bőven alkalmazott déli franciák, kiknek honában a gránát- és narancsfa is virul. Bourbaki seregének Svájcba való átvonulásakor borzasztókat olvastunk ama szenvedésekről, melyek a franciákra főleg a zord hidegtől háramlottak. Párisban a fa és kőszén hiánya a hús- és kenyérhiánynál is majdnem érezhetőbb volt. A párisiak segítettek magukon, amint csak lehetett. Egy nagy, szomorú földdarabon álltam, — írja egy tudósító, — melyen a levágott fák tődarabjainál egyéb nem volt észrevehető. A „bois de Boulogne“ eleje volt ez, ama szép, friss erdőé, mely a párisiak büszkesége s nyári öröme. Valamivel távolabb sok fa állott ugyan még, de mily puszta, kietlen, elhanyagolt kinézéssel birt a párisiaknak ez egykor oly kiváló előszeretettel, oly nagy pénzáldozatokkal ápolt ligetes Utak és pázsitok eltaposvák, s a legszebb facsoportokon a fejsze és fűrész kegyetlen nyomai látszottak. Az ostromzárnak még csak egy téli hónappal, kellett volna tovább tartania, és a boulognei erdő csak Páris térképein és a lakosok fájdalmas emlékében él. A „jardin d’acclimatation“-ból is sok derék fa kipusztult, az állatokkal, a hosszúhajú lámákkal és selyemszerű angorakecskékkel, a büszke struccokkal és csacsogó papagályokkal együtt. A „Champs Elisées“-ben fekvő iparpalotát (palais de l’industrie) katonai célokra használják. A nagyszerű üvegpalota előtt fasátrak állanak, és szomszédságában a munkások még folyvást könnyű, vékony fasátrakat kalapálnak össze. Az egész tájat katonák lepik el. Sokan az iparpalota falai mellett tüzet raktak és ebédjüket főzik, mitsem törődve azzal, hogy a füst befeketíti a falakat. A főzésre szükséges fára könnyen tesznek szert, mert közel vannak a „Champs Elisées“ szép,százados fái! Mily kár e fákért !... de hiába, szükség van rájuk. A nemzetőrök és városi drabantok pipázgatva nézik e pusztítást; sem hatalmuk, sem bátorságuk nincs azt meggátolni. A tüzelő fa hiányát jellemzően illusztrálja azon republikánus szava, aki a kapituláció után azt mondá: „Oh ! én kész lettem volna hazámért még csizmatalpat is enni, de nem volt rám, hogy azt megfőzhettem volna.“ A „hotel de Villé“ (a városháza) előtt állunk. Háromszáz évet élt már ez épület, és mennyi forradalmi vihar zúgott el teteje fölött! Csak az újabb történetet nézzük : Robespierretől Fleurensig, hányan csináltak itt világraszóló zajt! És a városház előtt fekszik a hirhedett Gréve-tér, ahol évszázadokon át a kivégeztetések mentek végbe. Ma a városházban és Gréve-téren csak katonákat látunk, kik a számos tűz mellett főznek, pipázgatnak. Csak egy kanyarulat, és a Bastille-téren vagyunk. Ezernyi ezer eleven sírifit elsöpörte az 1789-diki vihar) Lajos Fülöp 1831-ben e téren emelte „az 1830-dik év július 27-kén, 28-kán és 29-kén elhúnyt polgárok tiszteletére“ a szép, nyúlánk júliusi szobrot, később a „szabadsággéniuszáénak koronáztatva meg;de mit használt neki? 1830-at követte az 1848, mint 1848-at az 1870, és a csak imént lefolyt választások az egész Franciaországban nem bírtak oly forradalmias színezettel, mint épp a királyok és császárok régi székhelyén , Párisban. Hogy az „arc de triomphe“-hoz, a diadalívhez juthassunk, barrikádokon kell átmásznunk. Ezt, mint Páris diadalmas kapuját , első Napóleon kezdé építeni hite magaslatán. Sok millió árán Lajos Fülöp végezte be a nagyszerű építményt, és néhány nap múlva ugyanazon Lujza királynő fia, kit a korszakas Caesar halálba űzött, fogja e diadalkapun át győzelmes bevonulását tartani, miután Napóleon öcscsét porba sújtotta. A diadalív előtti járda föl volt törve, hogy a porosz gránátok ott ne explodáljanak , s kárt ne tegyenek az épületben; az oszlopok egy része deszkákkal volt védve, magas tetején még állőtt a kémlelési célokra emelt kis faházikó. „Place de la Concorde!“ a pompás, luxori obeliszk. mellett levő két szökőkút néma, hallgatag és szomorú, mert néma, hallgatag és szomorú az egész fogoly Páris. Munkások a medencéket és emléki szobrokat tisztára mossák az ostromzár napjainak sarától, szennyétől, zúgolódva, hogy tán legszebb terüket a bevonuló ellenség számára di- szítik? A Concordia-tér nyolc szögletében nyolc 5 óriási ülő kőszüz Franciaország nyolc kiváló vidéki városát jelképezi. E városok: Lyon, Marseille, Bordeaux, Nantes, Brest, Lille,Rouen és Strassburg. Mint két jelenleg leginkább az utóbbi, a szüzek legszomorúbbika érdekel, mely balról fönn a Rivoli-utca és Tuillerie-kert sarkában majdnem eltemetve áll virások, szalagok és koszorúk alatt. Zászlók, képek, csokrok, költemények dicsőítik a Rajna partján fekvő német város bátorságát, kitartását, szenvedését. • A talapzatra szénnel van írva: „Szabadon élni vagy meghalni!“ és „Éljen a francia köztársaság!“ Zászlók és koszorúk e fölirattal látvák el: „Strassburgnak és hős védelmezőinek!A míg az Uhrich tábornokot ábrázoló gipszszobor is ott áll még a talapzaton. A Tuilleriák kertje évek múlva sem szedheti össze magát. Emberek, lovak, kocsik, tábori szekerek, ágyúk szelték át földjét, pusztították el virágágyait, hosszú sorban állanak benne a faistálók - számtalan exotikus növény elfagyva, összetiporva, az éhes paripáktól fölfalva, be sem léphetünk a feneketlen mocsártól. Magában a Tuilieriákban most a köztársaság lakik. A császári termek viszhangzanak a republikánus katonák vasszegű talpaitól, némely teremből korosztályt csináltak, és sebesültek várják ott a fölgyógyulást vagy örök nyugalmat, egy-két pavilion fegyvergyártásra van berendezve, s homlokzatán olvasható: „Itt fegyverek ingyen javíttatnak ki. “ Íme, távolról fénylik a rokkantak aranyozott dómja. Az előtte levő fasorok között megint katonasátrakat látunk, főző, pipázó, nevető s itt-ott éneklő katonákkal, kik tán nem is bánják, hogy a nyomor és veszély ideje elmúlt. De mily komorak, szomorúak, búteltek ama rokkant harcosok, kik a „hotel des Invalides“ vasrácsozata előtt őrt állanak! Búsan rázzák fejeiket a fiatalság könnyelműségén; egyrészük látta Franciaország legdicsőségesb korát, ama császár alatt, ki ott az arany kupola alatt alszik. És a rokkantak hires ágyúi is oly némán és sötétben állanak az udvaron. Van közöttük több porosz is, melyeket alkalmasint — a német zászlókkal s egyéb, régi háborúkból eredő diadaljelekkel együtt — a győzők visszavisznek most hazájukba. A Louxemburg-kertből a katonák — vágóhidat csináltak. Egy khinai pavillonban nagy lórészek fekszenek. A kert egy másik részében megint katonai sátrak. A kert egész hosszában trágyahatárokból gránátfogókat csináltak. A Louxemburg-palota előtt óvszerül kő- és szeméthalmazt emeltek. Az ablakok még telerakták homokzsákokkal. A kertben mindössze nyolc-tíz gránát csapott le. Lecsaptak a Sorbonne-ba is, Európa leghírebb, legrégibb egyetemébe. A Sorbonne-ban, Collège de France ban, Ecole de medicine-ben, Ecole de droitban és Ecole des mines-ben az előadások már megkezdődtek. A tantermek azonban sajátságos látványt nyújtanak, minthogy a diákok még mobil-öltözékükben vannak, és a tanárok egy része szintén egyenruhában jelen meg. De egyátalában egész Párisban kevés férfit láthatni, ki legalább katonai nadrágot vagy kappit ne hordana. A büszke Pantheon az ostromzár alatt magtárrá lett, és jelenleg is e célra használják. Tábori szerek állanak előtte, melyeket katonák zabbal teli zsákokkal raknak meg. A házak falairól plakátok, fölhívások, proklamációk , buzdítások , meghívások, napiparancsok, bulletinek intenek felénk. A kirakatokban még mindig birkacombok, torz és komoly képek játszák a főszerepet. Végezzük a fogoly Párisra vetette rövid pillantásunkat a „Charivari“ egyik újabb képének megemlítésével: Franciaország mint szétzúzott fatörzs, de hatalmasan kiterjedő gyökerekkel; alatta e szavak: „Szegény Franciaország! törzsödet a sújtó villám zúzta szét, de gyökereid még tartanak a földben, és a fa újra kizöldül tőlük.“ Lgy.