Fővárosi Lapok 1871. március (49-74. szám)

1871-03-01 / 49. szám

„Olaszországi utazás“-át, adott ki egy „Mythológiai zsebszótár“-t,és szerkesztette az „Aradi Vészlapok“-at. 1846-ban kiadta „Novelláiét, később „Őszi lombok“ című költeményfüzért. Szerkesztette a „Pesti Nap­­ló“-t, és utóbb egész haláláig a „Divatcsarnok“-ot. Főcélja volt az irodalomban, hogy Dante „Divina Comoedia“-ját lefordíthassa. A „Vita nuova“-val el is készült, de magát a munkát egy­másra hagyta, ki után mai napig is hasztalan nézünk körül az iro­dalomban. Császár az irodalom és nemzetiség ügyének szen­telte egész életét. Munkálkodására olaszországi uta­zása, hosszas tartózkodása Fiuméban és olasz irodal­mi tanulmányai voltak legnagyobb befolyással. Jog­irodalmi munkássága is igen nagy figyelmet érde­mel, mert a váltójog irodalmának úgyszólván ő ve­tette meg nálunk alapját. Az éljenzéssel kísért emlékbeszéd után Thaly Kálmán kelt föl és sürgős ügyben kért szót. A Nagy István-féle könyv- és oklevéltár gyásztörténetét mondta el, mely fényes bizonysága volt ama régi közmondásnak, hogy: „A fösvény többet költ.“ Gyö­nyörű gazdálkodás volt az, a mit tudós társaságunk ez ügyben elkövetett ! A könyvtár átvizsgálására annak idejében Toldy Ferencet és Karácson Mihályt küldte ki az akadémia, kik a becses gyűjtemény megvé­elét ajánlották. Az örökösökkel megkezdőd­tek az alkudozások és már egyezség is jött létre 10,000 írtban, és csak a fizetés idejére nézve volt még különbség. Az örökösök rögtöni, az akadémia rész­letfizetést akart. Ebben a stádiumban volt az ügy, mű­sor a birtokosok a megkötött egyezség előtt Pest­ről eltávozván, megkérték az akadémiát, hogy gyűj­teményeiknek, mely valószínűleg úgyis nem sokára az övé lesz, helyet adj­on. A könyvtár ide hordatván, az akadémia már egészen magáénak tekintette, és még kevésbé engedett. Jöttek azonban Liszt és Frankl lipcsei könyvárusok, megvették a gyűjteményt 15,000 tallérért, és szépen elszállították az akadémiából. A könyvtárt már el is adták, még csak az oklevéltár van hátra, melynek most adták ki egy nyomtatott katalógusát. Ebben jelentik, hogy három hónapig csak az egész együtt adatik el, s ha így el nem kelne, négyszáz csoportra osztatik. Thaly indítványozza, hogy a kultuszminiszter keressék meg , hogy országos költségen vegye meg e gyűjteményt. Vagy ha ez kivihetlen lenne, legalább az érdekesebb cso­portokat hozza vissza azon 5000 forintból, melyet az országgyűlés a könyvtár dotációjára szavazott meg. Ipolyi Arnold bővebb fölvilágosítást ad e klasz­­szikus ügyben. Liszt és Frankl az oklevélgyűjtemény ügyében többekhez, és közöttük hozzá is írt leveleket, melyekben jelenti, hogy az oklevéltárnak egészben már három vevője akadt, kikkel alkuban van. Az ára 6700 tallér, miből egy okmányra egy tallér esik. Ha meggondoljuk, hogy köztük van az arany bullá­nak Nagy Lajos általi kiadványa is, ezt nem sokal­­hatjuk. Andrássy miniszterelnök is kapott tőlük föl­­szólítást, ki az ügyre nézve Pulszkytól kért véleményt. Ő a múzeum könyvtárának óhajtaná megvenni. Határozat az lett, hogy a kultuszminiszter úr keressék föl, hogy működjék oda, miszerint e becses gyűjtemény az országba visszakerüljön. Éppen sza­ván is lehet fogni. Egy levelében, melyben kinevez­­tetéséről értesíti az akadémiát, mindent elkövetni ígér közművelődésünk érdekében. Zsoldos Ignác indítványára az akadémia küldöttséget nevezett ki üdvözletére. Pest városa jelentette, hogy az Eötvös-szoborra házi pénztárából 5.000 forintot szavazott meg, és egy­szersmind fölszólította az akadémiát, hogy a szobor­ügy körüli előintézkedéseket tegye meg, és az egész­nek vezetését vegye kezébe. Egy bizottság fog e tárgyban bővebb előterjesztést tenni. A kultuszminiszter úr Pongrácz István London­ból írt levelét teszi át. Furcsa egy levél ez! Pongrácz úrnak nagy összeköttetései vannak a világ minden részébe utazó hajósokkal. Pongrácz úr szeretné ez összeköttetéseit a magyarok őshazájának és rokonai­nak kikutatására használni föl. Erre nézve a magyar nyelvről kér néhány lapnyi értekezést, hogy azt az angol hajósoknak kezébe adja, és ezek — valahol a dahomei királyságban — a nyelvhangzat nyomán föl­fedezzék atyánkfiait. Az egész ügyben az a legérde­kesebb, hogy véleményadás végett kiadatott a nyel­vészeti bizottságnak. Pozsony megye alispánja pedig a lébenyi ódon templom kitataroztatására kér némi segélyt az archaológiai célokra megszavazott 16.000 forintból. A régészeti bizottsághoz létetett. Haynald Lajos kalocsai érsek egy levélben je­lenti, hogy a Rómában időzött püspöki kar eleget tett az akadémia óhajának, és az ottani Corvin kó­dexek szebb lapjait 50 példányban lefényképezteté. Egy példányt az akadémiának küld, melyet azonban nem valánk szerencsések láthatni. refrain és változat. A kis leány, ki most lépett ki első­ben a világ színpadára, végigtekint viselt ruháinak romjain, és fölsóhajt; sorba nézi a korillonokban nyert, immár hervadt virágbokrétákat, mind tudja, melyiket kitől kapta, és ábrándba merül. És ábránd­jaiban fölzendül a víg muzsika, és újra végiglejti táncait ábrándképeinek karjain. Az ifjak jönnek, de leggyakrabban jön hozzá Zsiga, a szőkefürtű Zsiga, ez a kedves ifjú, ki oly szíves, oly nyájas! A mama már előbb, a bálok alatt ábrándozott, mikor szemlét tartott leányainak táncosai fölött. „A vén róka sze­retné a fiatal libát, de nem kapja meg, pedig velem is sokat táncolt menyecske-koromban. Az a Zsiga gyerek is hiába mosolyog oly édeskésen, hisz még csak most végzi a jogot. Az a Jancsi nem valami „Kirchenlicht“ ugyan, de van vagy ezer hold birto­ka ; még talán faraghatnánk belőle valamit: megkí­séreljük, hálóba kerítjük !“ De biz a mama úgy jár vele, mint az egyházi halászok a vizával. Messze be­viszik és kinyújtják a Dunába a hálót; hát megpil­lantják, hogy a folyam közepén ugyancsak fickándo­­zik a viza, hogy szinte örvényeket csinál mozgásai­val. Intenek egymásnak: itt a viza, nagy viza, hat mázsás viza! Bekerítik, húzzák a hálót a part felé, hát a parton előbukkan egy roppant bivaly, mely széles jókedvében az átellenes Baracsról átúszta a Dunát, elvitte a hátán az egész hálót, s a­mint ki akart belőle bonyolódni, össze is szakgatta az egész halfogó szerszámot! Ne búsulj, Zsiga öcsém, jövő évben is lesz még farsang! A mi falusi karneválunk naplójából is halljunk egy-két eseményt. „Hát a kisasszony csak úgy po­tyára megy a bálba ?“ kérdi a szolgáló úrhölgyét, ki éppen az édes­anyja társaságában indult a tánc­vigalomba. „Hogyan érted ezt?“ „Hát Csak úgy, hogy mikor én táncba akarok menni, ér­tem jön az én táncosom, a­kivel aztán egész vasárnap délután együtt táncolok, s a­ki aztán estére megint hazaki­­sér.“ Tessék megítélni, melyiknek van különb gusz­tusa : a kisasszonynak-e, ki a bálban különféle jött­­ment emberrel, vagy a szolgálónak, ki csak a maga egyetlen választottjával táncol? „De nagyra tartja magát Imre úrfi, felénk sem néz!“ „Nincs különben! Tudják a kisasszonyok, hogy a férfiaknak, kivált a fiatal embereknek, mos­tanában ágiójuk van , hiszen a tavalyi népszámlálás kimutatta, hogy az országban száztízezerrel, váro­sunkban pedig négyszázzal több nő van, mint férfi.“ És ezt olyan fiatal ember mondta, kire aligha licitálná­nak a hölgyek. Gazdáraimék, mert tavaly jó termésük volt, jól mulattak, s az úri rendet követve, mulatságukban megemlékeztek a szegény franciákról is, kiknek hat­van forintot küldenek. A fuvarosok is egybegyülvén, mindkét nemű örege­ apraja táncolt s fölváltva, szü­net közben dalolt. Érdemes volt hallani, mikor az egész terem népe egy szivvel-szájjal énekelt, magá­ban vagy zene kíséretében. A társas vigalmi illem­­szabályok a művelt úri rend mulatságaiból szembe­­tűnőleg örvendetesen átszármaznak a köznép vigal­maiba. Verekedés — ne csodáljátok, hisz ez még a művelt poroszokon és franciákon is megtörténik! — most csak egy zugkorcsmában történt. A pipacsarcú Kati fölött tűzött össze két sihedet, nem pisztolylyal, nem karddal, nem is a párbaj szabályai szerint, ha­nem az ököl term­észetes fegyverével, mígnem mind­két csendháborító kikorcsmába u­tazott. A híres Ge­rard oroszlánvadász leírásaiban olvastuk, hogy a nőoroszlán közönyösen nézi, mikor két hím tusako­­dik fölötte, s a küzdelem helyét a diadalmas fél kí­séretében, ha pedig a két küzdő egymást halálra vé­­rezte, mind a kettőt otthagyja, s harmadikat keres. A pipacsarcú Kati is ekkép, a két értté küzdő eltá­­volíttatása után, új hódításra indult. Ámbár — hála istennek! — jelenünket tekintve, nincs okunk, mint volt háromszáz é­­g, azt monda­ni: „sírva vigad a magyar!“ , de rágondolva szeren­csétlen francia felebarátunk jelen lesújtott helyzetére, valóban ő érettük sírva vigadtunk. Mily ellentét­ az egész keresztyén világ vígan ülte karácsonyját, új­évét, vigan farsangolt. Páris ellenben, máskor az örömök és gyönyörök városa, böjtölt, s mennyire böjtölt! nem ám az egyház böjti szabályai szerint, hanem a mint a német had rákényszeritette, az éh­ség böjtje szerint. Páris, mely miként egy tűzhányó vulkán, hatvan év alatt egész Európát három ízben rendítette meg, mely fényben, pompában, civilizáció­ban a népek zászlótartójaként járt elől, most a po­rig alázva! Azt írja Herodot Egyiptom királyáról, Psammenitról, kit Kambyzes perzsa király legyőzött, foglyul ejtett s országától megfosztott, hogy "a sze­rencsétlen király mintegy szoborrá meredten, fájda­lomtól megnémultan nézte, mikor fiát a durva győző lenyakaztatta, mikor leányával, mint utósó szolgáló­val, az ellentáborba vizet hordatott; de könyekre fa­kadt, keservében fölkiáltott, midőn egykori vig­haj­tását, örömóráinak cimboráját ugyanezen perzsák táborában koldulni látta; s midőn ennek okáért kér­dezték, azt felelte: „Saját fájdalmam gyermekeim sorsa fölött sokkal nagyobb, semhogy könyükig kifejezhetném, de barátom szerencsétlenségén ké­­nyeim forrása fölfakadt.“ Mi magyarok is átéltük s mélyen éreztük 1849-ben a franciák mostani sze­rencsétlenségét. A mi akkori karácsonyunk, új­évünk, farsangunk is nem az örömnek, de a haza s a szabadság ügye leveretése fölötti fájdalmunk napjai valának, mert­ rajtunk is megesett, hogy egész hon­védseregünk tönkre tétetett, s az ellenség hatalmába jutott. Akkor szörnyű veszteségeink fölötti fájdal­munkat magunkba fojtottuk, a győztesnek méltat­lan gúnyjait tűrtük; Íme most, szerencsétlen felebará­tunk, láthatjátok szemeinkben a részvét őszinte könyvit! Beszéljünk is inkább egyébről! E napokban olvastuk Pückler-Muskau porosz herceg halálát. Miután a pesti lapok nem említették, a fiatal újdondászok, természetesen, nem is említhet­ték, mert még akkor az egyik nem létezett, a másik meg csak ábécézett, tehát fölemlítendőnek véljük, hogy Pückler-Muskaut 1840-ben — Egyiptomból és Szíriából hazájába menet — Pesten és Pozsonyban láttuk, jelesen Pozsonyban az országgyűlés berekesz­tése alkalmával mind a királyi teremben a diplomaták karzatán, mind az elegyes­ülésben, a főrendek ter­mében. Kíséretében volt többek közt egy tizennégy éves abyssziniai leány s egy tiz éves néger gyerek, ki az utcán vele legyeskedő fiúkat korbácscsal igye­kezett tova tartani; hanem aztán ha ő ütött, őt is ütötték a gyerekek. Hozott a herceg magával tiz darab gyönyörű arab lovat is, s Bábolna felé jövet megnézte az ottani királyi ménest is. Utazását és tapasztalatait Magyarországról érdekesen meg is írta az ágostai „Allgemeine Zeitungéban. Simonffy Kálmán barátunk meg azt írja, hogy ő huszonnyolc drótostóttal utazott ki Oroszországba. Mi többet mondunk. Egy ismerősünk, a forradalom előtt pár évvel, Salzburgban épp husvét napján utaz­ván keresztül, midőn ebédelni a fogadóba menne, nagy meglepetésére a teremben nyolcvan trencséni drótostót közt találja magát. Utasunk megebédel s fizetni akar, midőn a pincér azt mondja: „Ma és a többi nagy ünnepeken minden utas a herceg­érsek (akkor Schwartzenberg) vendége.“ Így jött aztán világosságra, hogy a Bajországban és Felső-Ausztriá­ban házaló „pan­drotárok“ a nagy ünnepekre miért adnak egymásnak Salzburgban légyottot, fölhasznál­va ez alkalmat a jó herceg-érsek vendégszeretetének élvezésére. Na meg egy drótostótról! Bécsben egy magyar ember az utcán magas szál magyar-tót grá­nátossal beszélgetvén, látják, hogy egy drótostót közéig feléjük. A katonának szava elakad, szeme könybe lábad, s midőn a magyar kérdi: „mi baja?“ azt feleli rá: „Én is drótostól voltam valaha, s szeretnék megint az lenni!“ Farsang után. (H. L.) „A farsangnak vége!“ „Vége a farsang­nak !“ A húshagyó kedd utáni napokban ez az örökös * 227 Fővárosi hírek. * A honvédeknek műszaki csapatokkal ellátása iránt tett indítvány tárgyalását tegnap befejezték. Beszéltek: Ürményi Miksa, Csernátony Lajos, Dobsa, Hollán Ernő, Andrássy miniszterelnök s végre az in­dítványtevő Győrffy Gyula. A név szerinti szavazást mára halaszták. A vitát megelőzött tárgyak közül ki­emeljük, hogy a pénzügyi bizottság beadta jelentését az Eszterházy képtár megvétele iránt. * Petőfi költeményei már Amerikában is ta­láltak fordítóra. A new-yorki híres képes­lap febr. 11-diki száma ugyanis a „Bordal“ t közli, igen sike­rült s valóban költői fordításban. * „Fenyegető veszedelem.“ Gr. Andrássy Manó a „P. Lloyd“-ban (melyet a föl-fölszólaló magyar fő­urak, úgy látszik, mágnás közlönyül választottak) e cim alatt síkra lép Engelnek „gyámoltalan és mintázott s durva kivitelű“ Széchenyi-szobra ellen, melyet a lánchid-téren akarnak fölállítani. A gróf, ki — mint mondja — az utóbbi években Európa majd minden műtermét meglátogatta, följogosítva érzi magát, sőt kötelességének tartja a szoborbizott­ságot inteni, hogy nem volna-e jobb az Engel szob­rára kiadott 16.000 forintot egyszerűen elveszíteni, semmint oly szobrot állítani föl, mely csak műértel­münk és jóizlésünk hiányát örökítené meg. * A budai irgalmas szerzetesek szeretett fő­nöke : Gelentsér Privát István, múlt vasárnap éjjel, 49 éves korában, elhúnyt. Tegnap temették el a derék férfiút, megillető részvét mellett. * A Lisztnél vasárnap történt polgári tisztel­gést tegnap már említettük. Ezúttal pedig a váltott rövid beszédeket is alkalmunk van közleni. T­a­v­a­­s­z­y Endre városi képviselő e szavakat intézte a mes­terhez : „Pest városának polgárai, tiszteletünket és szeretetünket jöttünk kifejezni. Az a dicsfény, mely majdnem félszázad óta sugároz körül, s lángelméd és mindeddig utól nem ért művészeted nagy fényt árasztottak hazánkra. De mindezeken fölül tiszta hazafiságod az, mely büszkeséggel tölti el keblün­ket. Az egész világ hódolt neked, és te szívben-lé­­lekben mindig magyar maradtál. Fényesen tanúsi­­tád ezt legtöbb, legremekebb, halhatlan műveiddel, s legfényesebben az által, hogy midőn az egész világ büszkén vallana a magáénak: hazatértél. Ezt jöt­

Next