Fővárosi Lapok 1871. március (49-74. szám)
1871-03-01 / 49. szám
„Olaszországi utazás“-át, adott ki egy „Mythológiai zsebszótár“-t,és szerkesztette az „Aradi Vészlapok“-at. 1846-ban kiadta „Novelláiét, később „Őszi lombok“ című költeményfüzért. Szerkesztette a „Pesti Napló“-t, és utóbb egész haláláig a „Divatcsarnok“-ot. Főcélja volt az irodalomban, hogy Dante „Divina Comoedia“-ját lefordíthassa. A „Vita nuova“-val el is készült, de magát a munkát egymásra hagyta, ki után mai napig is hasztalan nézünk körül az irodalomban. Császár az irodalom és nemzetiség ügyének szentelte egész életét. Munkálkodására olaszországi utazása, hosszas tartózkodása Fiuméban és olasz irodalmi tanulmányai voltak legnagyobb befolyással. Jogirodalmi munkássága is igen nagy figyelmet érdemel, mert a váltójog irodalmának úgyszólván ő vetette meg nálunk alapját. Az éljenzéssel kísért emlékbeszéd után Thaly Kálmán kelt föl és sürgős ügyben kért szót. A Nagy István-féle könyv- és oklevéltár gyásztörténetét mondta el, mely fényes bizonysága volt ama régi közmondásnak, hogy: „A fösvény többet költ.“ Gyönyörű gazdálkodás volt az, a mit tudós társaságunk ez ügyben elkövetett ! A könyvtár átvizsgálására annak idejében Toldy Ferencet és Karácson Mihályt küldte ki az akadémia, kik a becses gyűjtemény megvéelét ajánlották. Az örökösökkel megkezdődtek az alkudozások és már egyezség is jött létre 10,000 írtban, és csak a fizetés idejére nézve volt még különbség. Az örökösök rögtöni, az akadémia részletfizetést akart. Ebben a stádiumban volt az ügy, műsor a birtokosok a megkötött egyezség előtt Pestről eltávozván, megkérték az akadémiát, hogy gyűjteményeiknek, mely valószínűleg úgyis nem sokára az övé lesz, helyet adjon. A könyvtár ide hordatván, az akadémia már egészen magáénak tekintette, és még kevésbé engedett. Jöttek azonban Liszt és Frankl lipcsei könyvárusok, megvették a gyűjteményt 15,000 tallérért, és szépen elszállították az akadémiából. A könyvtárt már el is adták, még csak az oklevéltár van hátra, melynek most adták ki egy nyomtatott katalógusát. Ebben jelentik, hogy három hónapig csak az egész együtt adatik el, s ha így el nem kelne, négyszáz csoportra osztatik. Thaly indítványozza, hogy a kultuszminiszter keressék meg , hogy országos költségen vegye meg e gyűjteményt. Vagy ha ez kivihetlen lenne, legalább az érdekesebb csoportokat hozza vissza azon 5000 forintból, melyet az országgyűlés a könyvtár dotációjára szavazott meg. Ipolyi Arnold bővebb fölvilágosítást ad e klaszszikus ügyben. Liszt és Frankl az oklevélgyűjtemény ügyében többekhez, és közöttük hozzá is írt leveleket, melyekben jelenti, hogy az oklevéltárnak egészben már három vevője akadt, kikkel alkuban van. Az ára 6700 tallér, miből egy okmányra egy tallér esik. Ha meggondoljuk, hogy köztük van az arany bullának Nagy Lajos általi kiadványa is, ezt nem sokalhatjuk. Andrássy miniszterelnök is kapott tőlük fölszólítást, ki az ügyre nézve Pulszkytól kért véleményt. Ő a múzeum könyvtárának óhajtaná megvenni. Határozat az lett, hogy a kultuszminiszter úr keressék föl, hogy működjék oda, miszerint e becses gyűjtemény az országba visszakerüljön. Éppen szaván is lehet fogni. Egy levelében, melyben kineveztetéséről értesíti az akadémiát, mindent elkövetni ígér közművelődésünk érdekében. Zsoldos Ignác indítványára az akadémia küldöttséget nevezett ki üdvözletére. Pest városa jelentette, hogy az Eötvös-szoborra házi pénztárából 5.000 forintot szavazott meg, és egyszersmind fölszólította az akadémiát, hogy a szoborügy körüli előintézkedéseket tegye meg, és az egésznek vezetését vegye kezébe. Egy bizottság fog e tárgyban bővebb előterjesztést tenni. A kultuszminiszter úr Pongrácz István Londonból írt levelét teszi át. Furcsa egy levél ez! Pongrácz úrnak nagy összeköttetései vannak a világ minden részébe utazó hajósokkal. Pongrácz úr szeretné ez összeköttetéseit a magyarok őshazájának és rokonainak kikutatására használni föl. Erre nézve a magyar nyelvről kér néhány lapnyi értekezést, hogy azt az angol hajósoknak kezébe adja, és ezek — valahol a dahomei királyságban — a nyelvhangzat nyomán fölfedezzék atyánkfiait. Az egész ügyben az a legérdekesebb, hogy véleményadás végett kiadatott a nyelvészeti bizottságnak. Pozsony megye alispánja pedig a lébenyi ódon templom kitataroztatására kér némi segélyt az archaológiai célokra megszavazott 16.000 forintból. A régészeti bizottsághoz létetett. Haynald Lajos kalocsai érsek egy levélben jelenti, hogy a Rómában időzött püspöki kar eleget tett az akadémia óhajának, és az ottani Corvin kódexek szebb lapjait 50 példányban lefényképezteté. Egy példányt az akadémiának küld, melyet azonban nem valánk szerencsések láthatni. refrain és változat. A kis leány, ki most lépett ki elsőben a világ színpadára, végigtekint viselt ruháinak romjain, és fölsóhajt; sorba nézi a korillonokban nyert, immár hervadt virágbokrétákat, mind tudja, melyiket kitől kapta, és ábrándba merül. És ábrándjaiban fölzendül a víg muzsika, és újra végiglejti táncait ábrándképeinek karjain. Az ifjak jönnek, de leggyakrabban jön hozzá Zsiga, a szőkefürtű Zsiga, ez a kedves ifjú, ki oly szíves, oly nyájas! A mama már előbb, a bálok alatt ábrándozott, mikor szemlét tartott leányainak táncosai fölött. „A vén róka szeretné a fiatal libát, de nem kapja meg, pedig velem is sokat táncolt menyecske-koromban. Az a Zsiga gyerek is hiába mosolyog oly édeskésen, hisz még csak most végzi a jogot. Az a Jancsi nem valami „Kirchenlicht“ ugyan, de van vagy ezer hold birtoka ; még talán faraghatnánk belőle valamit: megkíséreljük, hálóba kerítjük !“ De biz a mama úgy jár vele, mint az egyházi halászok a vizával. Messze beviszik és kinyújtják a Dunába a hálót; hát megpillantják, hogy a folyam közepén ugyancsak fickándozik a viza, hogy szinte örvényeket csinál mozgásaival. Intenek egymásnak: itt a viza, nagy viza, hat mázsás viza! Bekerítik, húzzák a hálót a part felé, hát a parton előbukkan egy roppant bivaly, mely széles jókedvében az átellenes Baracsról átúszta a Dunát, elvitte a hátán az egész hálót, s amint ki akart belőle bonyolódni, össze is szakgatta az egész halfogó szerszámot! Ne búsulj, Zsiga öcsém, jövő évben is lesz még farsang! A mi falusi karneválunk naplójából is halljunk egy-két eseményt. „Hát a kisasszony csak úgy potyára megy a bálba ?“ kérdi a szolgáló úrhölgyét, ki éppen az édesanyja társaságában indult a táncvigalomba. „Hogyan érted ezt?“ „Hát Csak úgy, hogy mikor én táncba akarok menni, értem jön az én táncosom, akivel aztán egész vasárnap délután együtt táncolok, s aki aztán estére megint hazakisér.“ Tessék megítélni, melyiknek van különb gusztusa : a kisasszonynak-e, ki a bálban különféle jöttment emberrel, vagy a szolgálónak, ki csak a maga egyetlen választottjával táncol? „De nagyra tartja magát Imre úrfi, felénk sem néz!“ „Nincs különben! Tudják a kisasszonyok, hogy a férfiaknak, kivált a fiatal embereknek, mostanában ágiójuk van , hiszen a tavalyi népszámlálás kimutatta, hogy az országban száztízezerrel, városunkban pedig négyszázzal több nő van, mint férfi.“ És ezt olyan fiatal ember mondta, kire aligha licitálnának a hölgyek. Gazdáraimék, mert tavaly jó termésük volt, jól mulattak, s az úri rendet követve, mulatságukban megemlékeztek a szegény franciákról is, kiknek hatvan forintot küldenek. A fuvarosok is egybegyülvén, mindkét nemű örege apraja táncolt s fölváltva, szünet közben dalolt. Érdemes volt hallani, mikor az egész terem népe egy szivvel-szájjal énekelt, magában vagy zene kíséretében. A társas vigalmi illemszabályok a művelt úri rend mulatságaiból szembetűnőleg örvendetesen átszármaznak a köznép vigalmaiba. Verekedés — ne csodáljátok, hisz ez még a művelt poroszokon és franciákon is megtörténik! — most csak egy zugkorcsmában történt. A pipacsarcú Kati fölött tűzött össze két sihedet, nem pisztolylyal, nem karddal, nem is a párbaj szabályai szerint, hanem az ököl természetes fegyverével, mígnem mindkét csendháborító kikorcsmába utazott. A híres Gerard oroszlánvadász leírásaiban olvastuk, hogy a nőoroszlán közönyösen nézi, mikor két hím tusakodik fölötte, s a küzdelem helyét a diadalmas fél kíséretében, ha pedig a két küzdő egymást halálra vérezte, mind a kettőt otthagyja, s harmadikat keres. A pipacsarcú Kati is ekkép, a két értté küzdő eltávolíttatása után, új hódításra indult. Ámbár — hála istennek! — jelenünket tekintve, nincs okunk, mint volt háromszáz ég, azt mondani: „sírva vigad a magyar!“ , de rágondolva szerencsétlen francia felebarátunk jelen lesújtott helyzetére, valóban ő érettük sírva vigadtunk. Mily ellentét az egész keresztyén világ vígan ülte karácsonyját, újévét, vigan farsangolt. Páris ellenben, máskor az örömök és gyönyörök városa, böjtölt, s mennyire böjtölt! nem ám az egyház böjti szabályai szerint, hanem a mint a német had rákényszeritette, az éhség böjtje szerint. Páris, mely miként egy tűzhányó vulkán, hatvan év alatt egész Európát három ízben rendítette meg, mely fényben, pompában, civilizációban a népek zászlótartójaként járt elől, most a porig alázva! Azt írja Herodot Egyiptom királyáról, Psammenitról, kit Kambyzes perzsa király legyőzött, foglyul ejtett s országától megfosztott, hogy "a szerencsétlen király mintegy szoborrá meredten, fájdalomtól megnémultan nézte, mikor fiát a durva győző lenyakaztatta, mikor leányával, mint utósó szolgálóval, az ellentáborba vizet hordatott; de könyekre fakadt, keservében fölkiáltott, midőn egykori vighajtását, örömóráinak cimboráját ugyanezen perzsák táborában koldulni látta; s midőn ennek okáért kérdezték, azt felelte: „Saját fájdalmam gyermekeim sorsa fölött sokkal nagyobb, semhogy könyükig kifejezhetném, de barátom szerencsétlenségén kényeim forrása fölfakadt.“ Mi magyarok is átéltük s mélyen éreztük 1849-ben a franciák mostani szerencsétlenségét. A mi akkori karácsonyunk, újévünk, farsangunk is nem az örömnek, de a haza s a szabadság ügye leveretése fölötti fájdalmunk napjai valának, mert rajtunk is megesett, hogy egész honvédseregünk tönkre tétetett, s az ellenség hatalmába jutott. Akkor szörnyű veszteségeink fölötti fájdalmunkat magunkba fojtottuk, a győztesnek méltatlan gúnyjait tűrtük; Íme most, szerencsétlen felebarátunk, láthatjátok szemeinkben a részvét őszinte könyvit! Beszéljünk is inkább egyébről! E napokban olvastuk Pückler-Muskau porosz herceg halálát. Miután a pesti lapok nem említették, a fiatal újdondászok, természetesen, nem is említhették, mert még akkor az egyik nem létezett, a másik meg csak ábécézett, tehát fölemlítendőnek véljük, hogy Pückler-Muskaut 1840-ben — Egyiptomból és Szíriából hazájába menet — Pesten és Pozsonyban láttuk, jelesen Pozsonyban az országgyűlés berekesztése alkalmával mind a királyi teremben a diplomaták karzatán, mind az elegyesülésben, a főrendek termében. Kíséretében volt többek közt egy tizennégy éves abyssziniai leány s egy tiz éves néger gyerek, ki az utcán vele legyeskedő fiúkat korbácscsal igyekezett tova tartani; hanem aztán ha ő ütött, őt is ütötték a gyerekek. Hozott a herceg magával tiz darab gyönyörű arab lovat is, s Bábolna felé jövet megnézte az ottani királyi ménest is. Utazását és tapasztalatait Magyarországról érdekesen meg is írta az ágostai „Allgemeine Zeitungéban. Simonffy Kálmán barátunk meg azt írja, hogy ő huszonnyolc drótostóttal utazott ki Oroszországba. Mi többet mondunk. Egy ismerősünk, a forradalom előtt pár évvel, Salzburgban épp husvét napján utazván keresztül, midőn ebédelni a fogadóba menne, nagy meglepetésére a teremben nyolcvan trencséni drótostót közt találja magát. Utasunk megebédel s fizetni akar, midőn a pincér azt mondja: „Ma és a többi nagy ünnepeken minden utas a hercegérsek (akkor Schwartzenberg) vendége.“ Így jött aztán világosságra, hogy a Bajországban és Felső-Ausztriában házaló „pandrotárok“ a nagy ünnepekre miért adnak egymásnak Salzburgban légyottot, fölhasználva ez alkalmat a jó herceg-érsek vendégszeretetének élvezésére. Na meg egy drótostótról! Bécsben egy magyar ember az utcán magas szál magyar-tót gránátossal beszélgetvén, látják, hogy egy drótostót közéig feléjük. A katonának szava elakad, szeme könybe lábad, s midőn a magyar kérdi: „mi baja?“ azt feleli rá: „Én is drótostól voltam valaha, s szeretnék megint az lenni!“ Farsang után. (H. L.) „A farsangnak vége!“ „Vége a farsangnak !“ A húshagyó kedd utáni napokban ez az örökös * 227 Fővárosi hírek. * A honvédeknek műszaki csapatokkal ellátása iránt tett indítvány tárgyalását tegnap befejezték. Beszéltek: Ürményi Miksa, Csernátony Lajos, Dobsa, Hollán Ernő, Andrássy miniszterelnök s végre az indítványtevő Győrffy Gyula. A név szerinti szavazást mára halaszták. A vitát megelőzött tárgyak közül kiemeljük, hogy a pénzügyi bizottság beadta jelentését az Eszterházy képtár megvétele iránt. * Petőfi költeményei már Amerikában is találtak fordítóra. A new-yorki híres képeslap febr. 11-diki száma ugyanis a „Bordal“ t közli, igen sikerült s valóban költői fordításban. * „Fenyegető veszedelem.“ Gr. Andrássy Manó a „P. Lloyd“-ban (melyet a föl-fölszólaló magyar főurak, úgy látszik, mágnás közlönyül választottak) e cim alatt síkra lép Engelnek „gyámoltalan és mintázott s durva kivitelű“ Széchenyi-szobra ellen, melyet a lánchid-téren akarnak fölállítani. A gróf, ki — mint mondja — az utóbbi években Európa majd minden műtermét meglátogatta, följogosítva érzi magát, sőt kötelességének tartja a szoborbizottságot inteni, hogy nem volna-e jobb az Engel szobrára kiadott 16.000 forintot egyszerűen elveszíteni, semmint oly szobrot állítani föl, mely csak műértelmünk és jóizlésünk hiányát örökítené meg. * A budai irgalmas szerzetesek szeretett főnöke : Gelentsér Privát István, múlt vasárnap éjjel, 49 éves korában, elhúnyt. Tegnap temették el a derék férfiút, megillető részvét mellett. * A Lisztnél vasárnap történt polgári tisztelgést tegnap már említettük. Ezúttal pedig a váltott rövid beszédeket is alkalmunk van közleni. Tavaszy Endre városi képviselő e szavakat intézte a mesterhez : „Pest városának polgárai, tiszteletünket és szeretetünket jöttünk kifejezni. Az a dicsfény, mely majdnem félszázad óta sugároz körül, s lángelméd és mindeddig utól nem ért művészeted nagy fényt árasztottak hazánkra. De mindezeken fölül tiszta hazafiságod az, mely büszkeséggel tölti el keblünket. Az egész világ hódolt neked, és te szívben-lélekben mindig magyar maradtál. Fényesen tanúsitád ezt legtöbb, legremekebb, halhatlan műveiddel, s legfényesebben az által, hogy midőn az egész világ büszkén vallana a magáénak: hazatértél. Ezt jöt