Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-23 / 117. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 3. ■szám. 117-dik sz. Kedd, május 23. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetási díj: Félévre . . . 7 ft — kr. negyed évra . 3 ft 60 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. szénesztüi iroda: Zölfa utla 30. sz. 1. in. Hirdetési díj: Hatodhasábod petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 3!) kr. A család elitéltje. (Beszély). Sz. Madarassy Klotildtól. (Folytatás). — Én sem, én sem! — szólaltak föl utána többen. — És ugyan miért nem ? — kérdé Mehlwitz boszankodva. — Azért, mert az említett hölgyet nem tartom képesnek ily könnyelmű lépésre. — Mintha bizony ő kivétel volna a többi nők közt! — mond a báró, kicsinylőleg vállat vonva. — Látszik, — szólt a tiszt, némi megvetéssel hangjában, — hogy belőled a sértett hiúság haragja beszél. Mehlwitz felelni akart, de nem volt erre ideje, mert e percben egy idegen, s a többiekét túlcsengő hang kérdé tőle: — Be tudja ön bizonyítani előbbi állítását ? — S midőn föltekintett, Inkeházy szigorú, szép arcát látta maga előtt. — Micsoda állítást ? — kérdé a divaturacs, némileg kihozva terdes sodrából a másiknak határozott föllépése által. — Ama bizonyos hölgyről! — mond Andor, — Én nem ismerem önt, uram, —— szólt Mehlwitz, visszanyerve szokott hetykeségét, — s nem értem, hogy mit kíván ön tőlem ? — Azt, hogy vagy bizonyítsa be ön, hogy a mit az imént Goldstein asszonyról mondott, igaz, vagy vonja vissza szavait, mint hitvány koholmányt! A társaság növekedő érdekkel várta a dolog további kifejlődését s észrevehető rokonszenvvel kisérte Inkeházy férfias föllépését, mert az ilyen eljárás soha sem téveszti el kedvező benyomását a jelenlevőkre. — Azt nem teszem! — mond az önmegszégyenülés érzete által még inkább fölingerült Mehlwitz. — Akkor hát kénytelen vagyok önt hazug rágalmazónak nyilvánítani! — mond Inkeházy emelt, de nyugodt hangon. — Uram, — kiálta amaz dühösen, — ezért meg fog ön lakolni! — Rendelkezésére állok, —• felelte Inkeházy hidegen, s kivéve tárcájából egy névjegyet, melyre gyorsan följegyzé lakását, odanyújtotta azt Mehlwitznek, — a mikor önnek tetszeni fog! — téve hozzá, s udvarias főhajtással köszöntvén a társaságot, elhagyá az éttermet. — Ezt a leckét megérdemled, öcsém ! — szólt a tiszt. — S ellenfeled annyira megtetszett, hogy fölkérlek : válaszsz engem egyik segédedül, hogy még egyszer találkozhassam vele. Ő kétségkívül jól vív, kilátom azt könnyűd, ügyes mozdulataiból! — ingerkedek a másikkal. — Majd megmérkőzünk egymással! — szólt Mehlwitz önhitten, ki nagyon bízott saját vívási ügyességében. Harmadnapra e jelenet után a párbaj megtörtént. Mehlwitz ajkain keresztül kapott egy vágást, s pelyhes bajszának egyik felébe került a Melánia ellen mondott rágalom; arcán örökre viselte ennek emlékjelét. Inkeházy pedig balvállán kapott egy nem jelentéktelen sebet, s ha állapota nem is volt éppen veszélyes, de mindenesetre hosszasabb gyógyíttatást igényelt. A fiatalember békésen tűrte fájdalmait, hanem a hosszas zárkózott, szobai élettel, mely tevékeny, életerős természetével nagyon ellenkezett, nem tudott megbarátkozni semmiképp. S mennyire fokozta türelmetlenségét azon gondolat, hogy Melánia holléte utáni kutatásait most hosszas időre kénytelen félbeszakítani ! Végre több hét eltelte után, midőn sebe már meglehetősen begyógyult, egy napon orvosa azt tanácsolta neki: utazzék el melegebb éghajlat alá, hol gyorsabban fogja visszanyerni tökéletes egésségét. Andor elgondolkozott, hogy melyik helyét válaszsza e célra Olasz- vagy Dél-Franciaországnak, midőn egyszerre egy rögtöni eszmétől megkapatva, mondá: — Nizzába fogok menni! VII. Egy szív, mely igazán szeret, s egy másik, mely igazán becsül. Hol volt Melánia ? Hová tűnt el a nagy világ szeme elöl ? Hol talált menhelyet a család kebléből kitagadt leány ? Azon helyre ment ő, honnét nem száműzhette őt senki, hol a béke és a nyugalom honoltak, a hol a legédesebb emlékek és egy drága lény szent árnya környezék őt: az anya sírjához. Ott, ama szép kis csöndes házban a narancs- és mirthuszfák között, hol egykor imádott anyja élt, szenvedt és elhúnyt, ott rejtőzött ő el bánatával az emberek szeme elől, s csupán hű komornáját s egy öreg inast tartván maga mellett, az anyja után örökölt vagyonrész szerény jövedelméből élt. A fiatal nő mélyen szenvedi, érezte a szeretetlen elhagyottság vigasztalan fájdalmát, s a céltalan élet elviselhetlen terhét. Száműzetve honából, elhagyatva övéitől, meg- vettetve, elfeledve — mint ö vélte — azon férfiú ál- s tál, ki lelkének egyetlen etzményképe volt, mit vár- hatott többé az élettől ? Nincs leverőbb, gyötrőbb érzés, mint a midőn egy minden jóért, szépért hevülő lélek, egy, a legbensőbb, legtisztább érzelmekre fogékony szív látja, hogy a megmásíthatlan életviszonyok által el van tiltva tulajdonképpi hivatásának betöltésétől, s meg van fosztva a boldogítás és boldogittatás alkalmától, reményétől. Ezt érezte Melánia is, kinek valódi nőies, mély kedélye a szeretet és gyöngédség minden kincseit zárta magába, s ki nem volt képes egy sivár, minden melegebb érdek nélküli élettel kibékülni. A szeretet sóvárgásával gondolt távoli bonára, kis testvérjeire, és minden büszkesége és szigorúsága mellett is iránta egykor oly szeretetteljes nagynénjére, s az élénk visszaemlékezés azokra, forró könyeket csalt ki szeméből. Inkeházy arca is gyakran megjelent előtte a bánatos merengés óráiban, s a kín és gyönyör vegyes érzetével elevenítette föl emlékében az elmúlt idők boldog perceit. így telt el több hó magába vonult életéből, anélkül, hogy valamely határozatra vagy csak eszmére is jött volna a fölött: mihez kezdjen a még előtte álló évek hosszú során át, amiképpen töltse el azojkat, ha boldogan nem is, de legalább nyugodtan és hasznosan? Ez időben sok idegen tartózkodott Nizzában, kik részint kedvtelésből, részint egésségi szempontból keresték föl az enyhe éghajlattal megáldott helynek minden évszakon át a narancs-, mirbusz- és borostyánfák virágjaiban ékeskedő ligeteit. Melánia, ki nem óhajtott sem új ismerősöket szerezni, sem a régiekkel találkozni: csak ritkán hagyta el villáját, s a napnak legtöbb óráit parkjában tölte el olvasással vagy festéssel, leggyakrabban pedig álmodozásokban. Egy napon reggeli sétájából tért vissza, melyet anyja sírjához tett, midőn az ily korai órákban kevéssé látogatott sétányok egyikén áthaladva, egy vele szemben jövő férfiút pillantott meg, ki őt a legélénkebb meglepetés és egyszersmind az eltitkolhatlan öröm minden jeleivel üdvözli. Melánia halvány arca kigyuladt s arkairól egy leküzdhetlen halk fölkiáltás lebbent el, midőn e fér''fiúban Andorra ismert. Egész lényében megrendülve e nem várt találkozás fölött, az ifjú nő egy pillanatig nem volt képes egyetlen lépést is előre tenni. Inkeházy észrevette az ifjú nő zavarát és fölindulását, s a legnagyobb tisztelet és gyöngédség jeleivel közeledett hozzá s karját ajánlva, kérte, engedje meg neki őt házáig kisérhetni. Melánia nem birt ellentmondani, s remegő karját amazéba fűzve, úgy érezte, mintha az a mázsányi súly, mely oly hosszú idő óta nehezült szívére, némileg emelkedni kezdene onnét. Inkeházy, ki önuralkodását hamarább nyerte vissza, mint Melánia, beszélni kezdett s elmondá neki ottlétének okát, tudniillik gyengült egésségét, elhallgatva előtte az arra vonatkozó többi körülményt. Elérve Melánia villájához, az ifjú gyöngéden célzott arra, miképp óhajtaná látogatását tenni nála, ha nem érezendi magát ez által terhelve. — Én ugyan egészen egyedül lakom itt — mondá a fiatal hölgy — s nem fogadok el senkit magamnál; de önre nézve, ki a távoli édes hazából jött, — tévé hozzá szelid, bánatos mosolylyal, — önre nézve kivételt teszek ! — , kezét nyújtva Andornak, elváltak egymástól. E nap óta Inkeházy gyakran jelent meg Melániánál, ki többnyire a parkban fogadta őt , s az ifjú a tisztelet és gyöngédség félreismerhetlen jeleivel halmozta el társalgásuk alatt finom tapintattal mindig elkerülve az olyan tárgyak érintését, amelyek rá csak legtávolabbról kellemetlenül hathattak volna. (Folyt. köv.) Lapunk mai számához fólig van mellékelve. Egy elporlott élet. Turgenjew Iván beszélye. (Folytatás). — Semmi fáradságomba sem kerül. Matrena Federowna talán szükséges kegyednek ? — Nem, — mond, — legkevésbé sincs reá szükségem. — Nos, tehát miért nem akarja nekem átengedni ? — Azért, mert nem tetszik. Már elrendeltem, hogy egyik pusztai tanyámra szállítsák. E tudósítás villámcsapásként ért. Az éhes nő néhány francia szót mondott a zöld kisasszonynak, mire az távozott. — Én — kezdő — oly nő vagyok, ki elveihez ragaszkodik; s e mellett egésségem is oly gyönge, hogy minden fölindulás károsan hat reám. Ön fiatal, s nekem, mint öregnek, jogom van egy tanácsot adni. Sokkal helyesebben tenné, ha rendes családi életet alapitna magának, egy jó partiie után nézne s megházasodnék. Igaz, hogy a gazdag örökösnők igen ritkák, de a szegény és mégis erényes lányokban, kik önhöz illenének, nincs hiány. Míg így a házasságról beszélt, én nem is sejtve szándékát, dacosan tekintettem reá. A pusztai tanya nem tudott kipárologni eszemből. — Nősülni? Menjen a pokolba a.. . Új ismerősöm hirtelen félbeszakitá mondatát, s szemembe nézett. — Ön nem házam, úgy-e bár ? — Nem! — Azt mindjárt láttam. Nos, tovább nem bírtam magamat visszatartani. De anyókám, — mondám.