Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)
1871-05-28 / 122. szám
122-dik az. Vasárnap, május 28. Uadó-hivatal: Pest, barátok tere inm. Nyolcadik évfolyam 1878 Előfizetési díj: ff&íVre . . . T ft — kl. negyedévi» . S ft SO kr. Megjeleli a ünnep utáni lapokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPQIL IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Z&Volfantea 39. n. 1. ua Hirdetési díj: Hatodhanábon pe.itkor....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Ah! én is éltem... Ah ! én is éltem, jobb napokban, Gyönyörrel élt lelkem, szivem. Nagy szellemekkel társalogtam A pieridák berkiben. Fölöttem boltozódni hittem Homér dicső fénydús egét. A világtól félre, oly meghitten, Horáccal ittam és szeretek! Terepély bükk alatt hevertem A Virgil pásztoraival, Vagy hallgatám a méhes kertben, A mint künn harci kürt rivall. Vak Miltonnal fürödtem bátran, Benned, örök fény, üde lég ! Dantéval a poklokra szálltam, S onnan a mennybe repülök. A Nibelungok szörnyű harcát Hágennel végig harcolom. Vagy néztem a hús Péri arcát, Sédelgtem Moore szelíd dalán. Byronnal szédelegve jártam, Oh ! kétség, jégszikláidon. Hugóval ültem fényes árnyban, Virág himezte pázsiton. Szent berketekben, Schiller, Gőtbe, Saru-megoldva járdalék; Mig tova csak Firdúzi röpte, Hol füszeresb s hőbb volt a lég. Mit elme szép- s nagyot kigondolt: Hő vágygyal és mohón ivám. . . Moliére breviáriumom volt, Shakspeare nagy könyve — bibliám. Úgy volt, biz úgy volt! . . . Most azonban Nem társaloghatok velek. Nem érek rá, nagyobb dolgom van. — A hivatalos levelek! Szász Károly. Egy történet. (A „Szomorú történetekéből). Irta: Kádl Ödön. (Folytatás). Mesés országba léptem, valóban. Félkör alakban folyosó vette körül a színpadot, melyre számtalan ajtó nyílt. A színészek szentélyébe vezettek ez ajtók — az öltözőkbe. Ide nem hatol be kiváncsi szem, sem tolakodó látogató, sem irigy pályatárs. Lángbetűkkel véljük az ajtón írva látni a messzeüző parancsot: „ne közelíts!“ — Foglaljon helyet ama szögletben, honnan kényelmesen végignézheti az előadást, elférnek abban ketten. — Ketten ?... Ki még ? — Elmondom. Egy nagyon fiatal embert fog ön ott találni, kezében kis ibolyabokrétával. E fiatal embernek én szereztem meg az engedélyt, hogy szögletéből végignézhesse az előadást annyiszor, mennyiszer neki tetszik. Egy reggel hozzám jön. „Uram, — mondá esdő hangon, — önnek nagy befolyása van a színháznál, eszközölje ki nekem az engedélyt, hogy én az előadásokat a színpadról nézhessem végig, és ön engem végletlen boldoggá teend.“ „Mi okból, ha szabad kérdenem ? Szegény ön? színész akar lenni tán?“ „Nem,uram, vagyonos vagyok, nem akarok színész lenni.“ „De hát miért nem megy akkor a nézőtérre ?“ Elpirult, aztán halottsápadt lett. „Egyetlen vágyam: a színpadról nézni az előadást. Tegye meg, uram, — esdekelt újra, — eszközölje ki nekem az engedélyt.“ Oly esőleg kért, oly mély szomorúsággal tekintett rám, hogy megígértem neki. Halvány arcát örömpír futa be, s mielőtt észrevettem volna, megragadta kezemet és ajkaihoz emelé. „Allons! que diable faites-vous lá?“, kiáltam én. Elrohant. Azóta minden este eljő a színpadra; alázattal köszön még a lámpagyújtónak is, mintha félne, hogy megtagadják tőle az engedélyt a színpadra léphetni; halkan elfoglalja helyét, és nem mozdul onnan az előadás végéig. Ha a mi istennőnk, a mi „oliva“-nk, ha „ő“ játszik, akkor az én fiatal pártfogoltam ki van forgatva lényéből. Visszafojtott lélekzettel, sápadtan áll szögletében, szemei elhagyják üregeiket, melle liheg, haja égnek mered, szóval ilyenthuziasztát még nem láttam. Télen és nyáron, esőben és fagyban eljő egyaránt; amint „ö“ kilép, kis ibolyabokréta röpül lábaihoz, melyet az én pártfogoltam dob neki. Ez kivétel nélkül szokott megtörténni. A mi nagy művésznőnk eleintén nem vette észre , bár állhatatos, de egyszerű hódolatot; később figyelmesen. Egyszer megszólít: „Ki az a szép gyermek ott a szögletben ?“ Elmondom neki azt, mit most önnek. Arcán nem mozdul egy vonás, csak ajkait rezzenti meg félig szomorú, félig kegyetlen mosoly. „Hívja, kérem, ide, beszélni szeretnék vele.“ Pártfogoltam keze reszket az enyémben, lábai inognak, arca hamvasam sápadt Midőn eléje vezettem, nem tud szólani, nem mer fölpillantani hozzá. Ő megszólítja: „Uram, köszönöm virágait! Ön nagyon szíves, hogy néha rám gondol.“ „Oh! kisaszszony.. . .“ igyekszik felelni a fiatalember, ajkai megtagadják a szolgálatot. A művésznő mosolyog. „Virágaiért adok önnek egy jó tanácsot. Tud ön olaszul?“ „Tudok!“ „Olvasta Petrarkát ?“ „Oh! igen!“ „Akkor jegyezze meg: „Femmina e’ cosa mobil per natura: Ond’ io eo ben, ch’un amoroso stato In cor di donna picciol tempo dura.“ „Megértette?“ „Meg!“ „Mit mond hozzá?“ „Ezt: „Dicean lor con faville oneste e nőve: Rimanetevi in pace, o cári amici: Qui mai piu no, ma rivedrenne altrove.“ A nő megütődve néz rá, aztán mosolyog. „Ön sokat olvasta Petrarkát. Adio !“ Ez hónapokkal ezelőtt történt. Az én fiatal emberem azóta is rendes látogatója a színpadnak , éppen úgy lelkesül, mint ezelőtt, ibolyabokrétája sem maradt ki és azt mondja, hogy boldog. És „ő?“ „Ö“ azóta rá sem nézett, mintha nem is volna a világon. Most, miután elmondtam önnek ez unalmas históriát, magára hagyom önt. Ismételve megköszöntem szívességét, s a kijelölt szöglet felé irányzom lépteimet. Vetélytársam egy kulisszának dőlve ábrándozott és nézte a sürgést-forgást a színpadon, hol munkások, jelmezbe öltözött színészek, ruhákat és székeket hordó szobaleányok tarka vegyületben váltakoztak. — Jó estét, uram! Bocsásson meg, hogy dérangelrozom. Rám nézett. Nőiesen szép, halvány arca volt. Hosszú, szőke haja, mélytüzű, sötét szemei. Vékony ajkai egymásra szorítvák. Lehetett tizenhat tizenhét éves, mindenesetre gyermek még. A gyermekséget árulta el a kóros engedékenység kinyomata arcában, az egész lényén elömlő törékenysége hajlékonyság. Szemei gyermekálomról beszéltek, mely nincs kialudva még; ajkain az anyacsók lehelete ült; arcának hiperidealisztikus jellege nélkülözte az öntudatosság kifejezését, mely a szellem emberei, helyesebben a szellem férfiainak arcán szokott lenni. — Bocsásson meg, — ismétlem én, — ha helyt kérek e zugban öntől. Különös érdek köt a mai előadáshoz, melyre — mivel elkéstem—jegyet már nem kaphattam. Ismerősöm (itt nevét emlitem) szívességének köszönhetem, hogy a színpadra bocsátottak. — Nincs miért bocsánatott kérnie, uram! (nevemet emlité). Engem is csak tűrnek itten. — Ön ismer engem ? — Oh! igen, és engedja kifejeznem örömemet, hogy önnel személyesen megismerkedhetem. Lelkesült tisztelője vagyok önnek, mióta könyvét olvastam, melynek lapjain szívem számos érzelmeinek kifejezését találtam. Hányszor olvasom már át! Majdnem könyv nélkül tudom.. . . — Mint Petrarkát ? Elpirult. — Ön tudja, uram ? — hebegé. Meg kell vallanom, hogy több ízben kontárkodtam már Apolló mesterségében, kiadóm nagy sajnálkozására. E kontárkodás eredménye volt ama könyv is, melyért fiatal ismeretlenem lelkesült. E mű mint egy teremtve volt arra, hogy ily fiatal, exaltált kedélynek tessék. Abnormis körülmények, valódi és képzelt fájdalmak, néhol beteges ábránd, nagy adag szubjektivitás, s az egész leöntve a világfájdalom émelygően édes sauce-ával, ebből állott ama mü,melynek köszönhetőm, hogy a fiatal ember érdekkel viseltetett irántam s buzgón elolvasott mindent, mit akkortájban a lapokba firkáltam. Kíméletlen célzásom a Petrarka affaire-re, elnémító egy időre bajtársamat a szerelem tövises utain. Miután azonban sympathiájáról meg voltam győződve, könnyű dolog volt abba továbbra is befészkelnem magamat. Egy fiatal kedély gyanútlan naivitásával elbeszélt nekem mindent: álmait, reményeit, vágyait, őrült szerelmét, s ideáljait a költészetben, az irodalomban, a művészetben. Elmondta, hogy a vágy „öt“ közelről szemlélhetni, közelében lehetni, bírta rá ama lépésre, hogy ma barát ismerősöm segélyéhez folyamodjék ; így remélte csak, hogy észrevegyék, hogy rátekintsenek. Azt a boldogságot, hogy beszélhessen vele, nem remélte soha. Ama pár szó, ama vers kegyetlen jelentőségét, melyet a művésznő hozzá intézett, nem látszott átérteni. Tréfának hitte az egészet. (Folyt. köv.) Lanunk mai számához féliv van mellékelve. Egy nap Rómában. Sandeau Gyula beszélje. (Folytatás). — Mert ily szomorú és gondolatokba mélyedt? — szólt Mariani édeskés és panaszos hangon. — Ön, e hely királynője ez ünnepély lelke, alig hogy megjelent, sime, már tovasiet. Oh!Beatrice, hogy földeríthessem a búskomorságot, mely az ön legszebb napjait sötétíti el, szerelmem már mindent próbára tett: örömet és fájdalmat, anélkül, hogy akár egy mosolyt tudtam volna csalni ajkaira, akár egy kenyer szemeibe. Beatrice, hideg ön, mint ezek a szobrok itt körültünk ! — folytató, kezét egy vadászó Dianára nyugtatva, melynek tiszta homloka mosolyogni látszott, a mint a hold halvány sugarai ráestek. — Szomorú és gondolatokba mélyedt! — szólt Beatrice, mint folyondár kapaszkodva Mariani karjába. — E zene nekem kellemetlen, s ez az illat gyötör. Elszorult lelkemet éppen úgy redőkbe vonja ez ünnepély örömzaja, mint elfáradt pilláimat a csillárok túlságos ragyogása. Mariani, hagyjon engem távozni s ne tartóztasson! Rövid ifjúságomat kioltották a könyök és az unalom, s nincs a világnak napja, mely azt képes legyen még egyszer lángra gyújtani. Mindketten távoztak s nem lehetett egyebet hallani, mint a mirquisné selyemruhájának suhogását, hasonlóan a zajhoz, melyet a szél idéz elő az