Fővárosi Lapok 1871. május (100-123. szám)

1871-05-28 / 122. szám

122-dik az. Vasárnap, május 28. Uadó-hivatal: Pest, barátok­ tere in­m. Nyolcadik évfolyam 1878 Előfizetési díj: ff&íVre . . . T ft — kl. negyedévi» . S ft SO kr. Megjeleli a ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPQIL IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Z&Volfa­ntea 39. n. 1. ua Hirdetési díj: Hatodhanábon pe.it­­kor....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Ah! én is éltem... Ah ! én is éltem, jobb napokban, Gyönyörrel élt lelkem, szivem. Nagy szellemekkel társalogtam A pieridák berkiben. Fölöttem boltozódni hittem Homér dicső fénydús egét. A világtól félre, oly meghitten, Horáccal ittam é­s szeretek! Terepély bükk alatt hevertem A Virgil pásztoraival, Vagy hallgatám a méhes kertben, A mint künn harci kürt rivall. Vak Miltonnal fürödtem bátran, Benned, örök fény, üde lég ! Dantéval a poklokra szálltam, S onnan a mennybe repülök. A Nibelungok szörnyű harcát Hágennel végig harcolom. Vagy néztem a hús Péri arcát, S­édelgtem Moore szelíd dalán. Byronnal szédelegve jártam, Oh ! kétség, jégszikláidon. Hugóval ültem fényes árnyban, Virág­ himezte pázsiton. Szent berketekben, Schiller, Gőtbe, Saru-megoldva járdalék; Mig tova csak­ Firdúzi röpte, Hol füszeresb s hőbb volt a lég. Mit elme szép- s nagyot kigondolt: Hő vágygyal és mohón ivám. . . Moliére breviáriumom volt, Shakspeare nagy könyve — bibliám. Úgy volt, biz úgy volt! . . . Most azonban Nem társaloghatok velek. Nem érek rá, nagyobb dolgom van. — A hivatalos levelek! Szász Károly. Egy történet. (A „Szomorú történetekéből). Irta: K­ádl Ödön. (Folytatás). Mesés országba léptem, valóban. Félkör alakban folyosó vette körül a színpadot, melyre számtalan ajtó nyílt. A színészek szentélyé­be vezettek ez ajtók — az öltözőkbe. Ide nem hatol be kiváncsi szem, sem tolakodó látogató, sem irigy pályatárs. Lángbetűkkel véljük az ajtón írva látni a messzeüző parancsot: „ne közelíts!“ — Foglaljon helyet ama szögletben, honnan kényelmesen végignézheti az előadást, elférnek abban ketten. — Ketten ?... Ki még ? — Elmondom. Egy nagyon fiatal embert fog ön ott találni, kezében kis ibolyabokrétával. E fiatal embernek én szereztem meg az engedélyt, hogy szögletéből végignézhesse az előadást annyiszor, mennyiszer neki tetszik. Egy reggel hozzám jön. „Uram, — mondá esdő hangon, — önnek nagy be­folyása van a színháznál, eszközölje ki nekem az engedélyt, hogy én az előadásokat a színpadról néz­hessem végig, és ön engem végletlen boldoggá teend.“ „Mi okból, ha szabad kérdenem ? Szegény ön? színész akar lenni tán?“ „Nem,uram, vagyonos vagyok, nem akarok színész lenni.“ „De hát miért nem megy akkor a nézőtérre ?“ Elpirult, aztán ha­lottsápadt lett. „Egyetlen vágyam: a színpadról nézni az előadást. Tegye meg, uram, — esdekelt újra, — eszközölje ki nekem az engedélyt.“ Oly es­őleg kért, oly mély szomorúsággal tekintett rám, hogy megígértem neki. Halvány arcát örömpír futa be, s mielőtt észrevettem volna, megragadta kezemet és ajkaihoz emelé. „Allons! que diable faites-vous lá?“, kiáltam én. Elrohant. Azóta minden este eljő a szín­padra; alázattal köszön még a lámpagyújtónak is, mintha félne, hogy megtagadják tőle az engedélyt a színpadra léphetni; halkan elfoglalja helyét, és nem mozdul onnan az előadás végéig. Ha a mi istennőnk, a mi „oliva“-nk, ha „ő“ játszik, akkor az én fiatal pártfogoltam ki van forgatva lényéből. Visszafojtott lélekzettel, sápadtan áll szögletében, szemei elhagy­ják üregeiket, melle liheg, haja égnek mered, szó­val ily­enthuziasztát még nem láttam. Télen és nyá­ron, esőben és fagyban eljő egyaránt; a­mint „ö“ kilép, kis ibolyabokréta röpül lábaihoz, melyet az én pártfogoltam dob neki. Ez kivétel nélkül szokott megtörténni. A mi nagy művésznőnk eleintén nem vette észre , bár állhatatos, de egyszerű hódolatot; később figyelmes­­en. Egyszer megszólít: „Ki az a szép gyermek ott a szögletben ?“ Elmondom neki azt, mit most önnek. Arcán nem mozdul egy vonás, csak ajkait rezzenti meg félig szomorú, félig kegyet­len mosoly. „Hívja, kérem, ide, beszélni szeretnék vele.“ Pártfogoltam keze reszket az enyémben, lábai inognak, arca hamvasam sápadt Midőn eléje vezet­tem, nem tud szólani, nem mer fölpillantani hozzá. Ő megszólítja: „Uram, köszönöm virágait! Ön na­gyon szíves, hogy néha rám gondol.“ „Oh! kisasz­­szony.. . .“ igyekszik felelni a fiatal­ember, ajkai megtagadják a szolgálatot. A művésznő mosolyog. „Virágaiért adok önnek egy jó tanácsot. Tud ön ola­­szul?“ „Tudok!“ „Olvasta Petrarkát ?“ „Oh! igen!“ „Akkor jegyezze meg: „Femmina e’ cosa mobil per natura: Ond’ io eo ben, ch’un amoroso stato In cor di donna picciol tempo dura.“ „Megértette?“ „Meg!“ „Mit mond hozzá?“ „Ezt: „Dicean lor con faville oneste e nőve: Rimanetevi in pace, o cári amici: Qui mai piu no, ma rivedrenne altrove.“ A nő megütődve néz rá, aztán mosolyog. „Ön sokat olvasta Petrarkát. Adio !“ Ez hónapokkal ez­előtt történt. Az én fiatal emberem azóta is rendes látogatója a színpadnak , éppen úgy lelkesül, mint ezelőtt, ibolyabokrétája sem maradt ki és azt mond­ja, hogy boldog. És „ő?“ „Ö“ azóta rá sem nézett, mintha nem is volna a világon. Most, miután el­mondtam önnek ez unalmas históriát, magára ha­gyom önt. Ismételve megköszöntem szívességét, s a kijelölt szöglet felé irányzom lépteimet. Vetélytársam egy kulisszának dőlve ábrándo­zott és nézte a sürgést-forgást a színpadon, hol mun­kások, jelmezbe öltözött színészek, ruhákat és szé­keket hordó szobaleányok tarka vegyületben vál­takoztak. — Jó estét, uram! Bocsásson meg, hogy déran­­gelrozom. Rám nézett. Nőiesen szép, halvány arca volt. Hosszú, szőke haja, mélytüzű, sötét szemei. Vékony ajkai egymásra szorítvák. Lehetett tizenhat tizenhét éves, mindenesetre gyermek még. A gyermekséget árulta el a kóros engedékenység kinyomata arcában, az egész lényén elömlő törékenysége hajlékonyság. Szemei gyermekálomról beszéltek, mely nincs kialud­va még; ajkain az anyacsók lehelete ült; arcának hiperidealisztikus jellege nélkülözte az öntudatosság kifejezését, mely a szellem emberei, helyesebben a szellem férfiainak arcán szokott lenni. — Bocsásson meg, — ismétlem én, — ha helyt kérek e zugban öntől. Különös érdek köt a mai elő­adáshoz, melyre — mivel elkéstem—jegyet már­­ nem kaphattam. Ismerősöm (itt nevét emlitem) szí­vességének köszönhetem, hogy a színpadra bocsá­tottak. — Nincs miért bocsánatott kérnie, uram! (ne­vemet emlité). Engem is csak tűrnek itten. — Ön ismer engem ? — Oh! igen, és engedja kifejeznem örömemet, hogy önnel személyesen megismerkedhetem. Lel­kesült tisztelője vagyok önnek, mióta könyvét ol­vastam, melynek lapjain szívem számos érzelmeinek kifejezését találtam. Hányszor olvasom már át! Majdnem könyv nélkül tudom.. . . — Mint Petrarkát ? Elpirult. — Ön tudja, uram ? — hebegé. Meg kell vallanom, hogy több ízben kontárkod­­tam már Apolló mesterségében, kiadóm nagy sajnál­kozására. E kontárkodás eredménye volt ama könyv is, melyért fiatal ismeretlenem lelkesült. E mű mint egy teremtve volt arra, hogy ily fiatal, exaltált ke­délynek tessék. Abnormis körülmények, valódi és képzelt fájdalmak, néhol beteges ábránd, nagy adag szubjektivitás, s az egész leöntve a világfájdalom émelygően édes sauce-ával, ebből állott ama mü,mely­nek köszönhetőm, hogy a fiatal ember érdekkel vi­seltetett irántam s buzgón elolvasott mindent, mit akkortájban a lapokba firkáltam. Kíméletlen célzásom a Petrarka affaire-re, el­némító egy időre bajtársamat a szerelem tövises utain. Miután azonban sympathiájáról meg voltam győződ­ve, könnyű dolog volt abba továbbra is befészkelnem magamat. Egy fiatal kedély gyanútlan naivitásával elbeszélt nekem mindent: álmait, reményeit, vágyait, őrült szerelmét, s ideáljait a költészetben, az iroda­lomban, a művészetben. Elmondta, hogy a vágy „öt“ közelről szemlélhetni, közelében lehetni, bírta rá ama lépésre, hogy ma barát­ ismerősöm segélyéhez folya­modjék ; így remélte csak, hogy észrevegyék, hogy rátekintsenek. Azt a boldogságot, hogy beszélhessen vele, nem remélte soha. Ama pár szó, ama vers ke­gyetlen jelentőségét, melyet a művésznő hozzá inté­zett, nem látszott átérteni. Tréfának hitte az egészet. (Folyt. köv.) Lanunk mai számához féliv van mellékelve. Egy nap Rómában. Sandeau Gyula beszélje. (Folytatás). — Mert ily szomorú és gondolatokba mélyedt? — szólt Mariani édeskés és panaszos hangon. — Ön, e hely királynője ez ünnepély lelke, alig hogy meg­jelent, sime, már tovasiet. Oh!Beatrice, hogy földe­ríthessem a búskomorságot, mely az ön legszebb napjait sötétíti el, szerelmem már mindent próbára tett: örömet és fájdalmat, a­nélkül, hogy akár egy mosolyt tudtam volna csalni ajkaira, akár egy kenyer szemeibe. Beatrice, hideg ön, mint ezek a szobrok itt körültünk ! — folytató, kezét egy vadá­szó Dianára nyugtatva, melynek tiszta homloka mo­solyogni látszott, a mint a hold halvány sugarai rá­estek. — Szomorú és gondolatokba mélyedt! — szólt Beatrice, mint folyondár kapaszkodva Mariani kar­jába. — E zene nekem kellemetlen, s ez az illat gyötör. Elszorult lelkemet éppen úgy redőkbe vonja ez ünnepély örömzaja, mint elfáradt pilláimat a csillárok túlságos ragyogása. Mariani, hagyjon en­gem távozni s ne tartóztasson! Rövid ifjúságomat kioltották a könyök és az unalom, s nincs a világnak napja, mely azt képes legyen még egyszer lángra gyújtani. Mindketten távoztak s nem lehetett egyebet hallani, mint a mirquisné selyemruhájának suhogá­sát, hasonlóan a zajhoz, melyet a szél idéz elő az

Next