Fővárosi Lapok 1871. június (124-147. szám)
1871-06-01 / 124. szám
ifjú megjelenése egész feltűnést okozott a színházban. Mindenki óhajtotta tudni kilétüket. A jelenlevő fiatal hölgyek közül nem egynek akadt meg tekintete az általunk föntebb leírt érdekes arcú ifjú dús fürtéin, ki egész figyelemmel nézte az előadást, s még felvonások közt is csak ritkán váltott egy-két szót társaival. Végre a függöny utószor is legördült, s a színészek szerepét, tudniillik a hangos társalgást a közönség vette át. Ki-ki elmondta véleményét az előadás felől, ezalatt a hölgyek felöltőit segítve föladni, megóvandó őket a hűvös őszi jégtől. Mire a terem kiürült, fiataljaink ismét eltűntek, s mintha a föld nyelte volna őket el, senki sem tudta, hova, merre ? Alig tíz perc múlva a huszár lépett öltözőnkbe, s érces, csengő hangon egy szuszra a következőt mondá: — Uraságom kéreti a színész urak közül azokat, akik a fiatal és vén csikóst, Asztalf úrfit, Bencét, Szárnyait és a rektort játszzák, legyenek szívesek ma a város végén levő korcsmában vendégei lenni! — Hát melyik az uraságja, s hogy hívják ? — kérdem a nyalka huszártól. — Engedelmet kérek a lássan, hogy melyik a gazdám, azt megmondhatom: a legfiatalabb a négy közül, akik ma este négyfogatú hintón jöttek színházba. A többiek barátai. Hogy mi a neve, azt nem tudom, mert gazdám nem bízott meg annak megmondásával. Egyébiránt aligha lesz nevének tudására szükségük, mert akkor azt is megüzente volna. Uraságomnál élcsapatáé terhe alatt tiltva van többet látni, hallani és beszélni, mint a mi a cselédre tartozik vagy a mivel megbízzák. Gazdám a szomszéd falu tulajdonosa. A mai előadásra rándultunk ide át, s vacsora után rögtön megyünk haza. — Mondja meg gazdájának, hogy negyedóra múlva ott leszünk! — mondá egyik színész, ki épp masztix szal ragasztott bajuszának leverésével volt elfoglalva, s e nem éppen kellemes mulatság könyűkkel törte meg szemeit. A huszár takarosan köszönve, távozott. Tíz perc múlva mindnyájan készen voltunk toilette-ünkkel, s kedélyes társalgás közt indultunk rejtélyes meghivónkhoz a kijelölt városvégi korcsmába. Tágas utcán haladtunk végig. Szép szeptemberi est volt. A hold teljes fényben terjeszte szét ezüstszín sugarait, s a természet szépségeiben gyönyörködő tekintete a láthatár messze távolában tört meg, hol az ég és föld ölelkeztek össze. Kétoldalt az apró, fehérre meszelt, nádtetejű házacskák szép rendben voltak egymás mellé építve, melyek közül a fényes, bádogfedélzetű templom mint óriás a törpék közül emelkedik ég felé. Az ablakok nagyrészt sötétek voltak, csak itt-ott pislogott egy-egy mécsvilág, melynek halvány sugarát a hold fénye egészen elhomályositá. Néma csönd volt az egész városban, csak az ebek kölcsönös csaholása zavará azt néha-néha. Egy házból zokogás hangzott ki- Figyelve álltunk meg. Halott volt ott. Mindnyájan megilletődve haladtunk tovább. Alig képzelhető kellemetlenebb benyomás, mintha éjjel tekintetünk a ritka ablakfüggönyön keresztül oly szobába téved, hol fehérbe öltöztetett halott fekszik, fejénél égő gyertyákkal. Nem sokára szemünkbe ötlött a város végén dombos helyen fekvő szélmalom. Hosszú lapátjai mint óriási karok nyúltak ki a levegőbe, messze vetve árnyékukat. Végre elértük a földszinti vendéglőt. Kétszárnyú, festetlen kapuja mellett még egy kis ajtó volt a gyalog bemenők számára. A huszár az ajtó előtt várt bennünket, s az udvarról jobbra eső folyosón végighaladva, pár perc múlva egy tágas, csinosan bútorozott szobába értünk, hol a négy fiatal ember már szintén ránk látszott várakozni. A szoba közepén hosszú asztal volt, díszesen fölterítve tizenkét személyre. A sarokban puskák voltak a falhoz támasztva. — Hozta isten az urakat! — mondá a legfiatalabb szívélyes, előzékeny hangon. — Fogadják köszönetemet megjelenésükért s legyenek hajnalhasadtáig vendégeim! Volt ez ifjú arcában, modorában s egyszerű, keresetlen szavaiban valami vonzó, mi nem csak az én, hanem talán mások rokonszenvét is megnyerte lözik pedig azért, mert a fölfogásban minden ország nézetei eltérnek. Vegyük például a tudományos osztályt. Ebbe az osztrák-magyar bizottságok a sebészet terén tett javításokat és találmányokat is belevették, ennélfogva Hyrtl tanár Bécsből anatómiai ábrákat (papier maché relief), Dréher pesti szergyáros sebészi, bonctani és állatorvosi eszközöket, Heksch György pesti fogorvos pedig műfogakat és hypopotamos-fogból faragott fogsorokat állítottak ki, holott az angolok és franciák, kik e téren bizonyosan kitűnőt mutathattak volna, ez osztályban egy ily tárgygyal sem léptek föl. Az „újabb találmányok“ elnevezés magyarázatában is épp oly szétágazók a nézetek, úgy, hogy többi közt egy hátultöltő vontcsövű Armstrongágyú is az új lövegekkel (cukorsüveg) szerepel ez osztályban. E kitűnően dolgozott lőszer megtekintésénél bizonyos szomorúság fogott el a fölött, hogy az ember ily romboló eszközök föltalálására fordítja legszebb isteni adományát, gondolkozását és észtehetségét. Nem vétek-e annyi időt, pénzt, munkát és tudományt ilyesmire pazarolni ? Egy ily ágyú belekerül körülbelül 250 font sterlingbe, tehát 2500 forintba, arany pénzen. S mennyi jót és hasznosat lehetne ez összegért előteremteni ! Bizony távol vagyunk még a szentírásban ígért, „isten országáétól! E fohász után jól hatott szívemre a békés haladás és művelődés felé vezető eszközök kiállítása, t. i. a „tantárgyak,“ s büszkén mondhatom, hogy e téren a magyar osztály nem tartozik az utasok közé, kivált a sokoldalúságot s a tárgyak minőségét tekintetbe véve. Gönczy és Hegedűs miniszteri tanácsos uraké itt a főérdem, mert az ő buzgóságuk hozta ezt létre; csakhogy aki a dolgot hazulról jól ismeri, sajnos anomáliát lát itten, mert bizony hazai iskoláink korántsem olyanok, mint e taneszközök kiállítása mutatja. Az angol iskolák oly hiányosak és fölületesek, hogy minden valamivel jobb taneszköz imponál az angolnak, aki például a svéd iskolai kiállításban az egyes tárgyak mire valóságát nem is igen bírja magának megmagyarázni. Tudvalevő, hogy a vagyonos angolok vagy Skóciába, vagy Németországba küldik fiaikat egyetemre, de nem a legjobb sikerrel, mert az angol halálos ellensége az idegen nyelvek tanulásának. Ami az egyoldalúságot illeti, nekünk, magyaroknak, nincs ugyan jogunk sokat beszélni, mert a nevelés egyoldalúsága, vagy mondjuk ki igaz nevén: ferdesége tekintetében mi is eleget vétkezünk. Az örökös prókátorságnak és volna, kik őt az életben — mint én — először látták. Hangja megnyerő volt, beszéde érett megfontolásból s meggyőződésből eredetinek látszott; ezenkívül hallgatag, mintha valami bánat nyomta volna lelkét, s most elborult, majd ismét kiderült, mint nyári égiháború után az égboltozat. Rövid társalgás után, mely a legközönyösebb tárgyakról folyt, a vendéglős és a cselédség hosszú tálakban hordta be a különféle sülteket, s a boros- és savanyúvizes palackok garmadában álltak az asztalon. Mindnyájan vacsorához ültünk. A négy ifjú illedelmesen bevárta, míg mi helyet foglalunk, azután a legfiatalabb ült le s utána a többiek, kik fölött ez némi fölényt látszott gyakorolni. Nem sokára a huszár és a kocsis is bejöttek s ők is az asztalnál foglaltak helyet, s a tizenkét személyre való teríték éppen be volt töltve. A fiatal ember megszólalt: — Engedjenek meg, urak, hogy cselédeimet is az asztalhoz ültetem, s az se tűnjék fel önöknek, ha tegezni fogjuk egymást. Ez nálam otthon is szokás. A munkát és ételt megosztom cselédeimmel, s mig velük ebédelek vagy vacsorálok, barátimnak, vendégeimnek tekintem őket. A vacsora vidoran, feszély nélkül folyt. Csakhamar bizalmas hangulatot öltött a társalgás. Bővében volt minden, s a vendéglős egész személyzetével együtt leste parancsunkat. Majd elhordták az evőedényeket, s csak a boros- és savanyúvizes palackokat szaporították egy pár üteggel. Az egész társaság föl volt villanyozva, s a jókedv énekben, adomázásokban stb. tört utat, mindazáltal nem fajulva el egy pillanatra sem a kicsapongásig. Pohárköszöntések sem hiányoztak, s ennek ikertestvére, a társpohárivás, azaz „teu-szólitás sem, s éjfél után az egész társaság, színészek, fiatalok, inas, kocsis, mind „kuszipajtások“ lettek, s úgy ölelkeztünk, csókolóztunk, mint egymást rég nem látott testvérek. Mulatság közt az idő gyorsan múlik, s alig vettük észre, hogy már hajnal van, s homályos, átláthatlan szürkület állt be. (Vége köv.) Kiállítási levelek. — London, május végén. —A fölállítás viszontagságai. — Fölfedezési utazás. — A magyar tantárgyak. — Nyomdászatunk. — Magyar hírlapirodalom. — Műiparunk. — Cislajtánia a kiállításon. — Inconsequentia. — Magyar munkások egylete). (H.) A ki még nagyobb kiállításban nem vett részt, azt hiszi, hogy több teendője sincs, mint holmiját becsomagolni s elküldeni, ott a helyszínen majd szépen elhelyezik , holott ez a valóságban egészen másként van, miután a kiállítási helyiség valóságos harctér, hol minden kiállító a lehető legjobb helyet akarja magának kiküzdeni. Ama mondásnál fogva: „amor incipit ab ego,“ magától érthető, hogy az angolok — előbb lévén a helyszínen is — a legszembeötlőbb helyeket foglalták el. A magyar bizottság tagjai kéréssel, fenyegetéssel, panaszszal voltak kénytelenek minden helyet kiküzdeni, és nem üres dicséret, ha azt mondom, hogy a honi kiállítók nagy köszönettel tartoznak a bizottságnak, mely ügyüket oly melegen pártolá, így például Fischer herendi világhírű porcellánja eleintén egy sarokban állott, — legszebb darabjai a fal felé fordítva, amíg jelenleg a porcellán-csarnok középső járdáján foglal igen jó helyet, így volt ez a képekkel és egyéb tárgyakkal is, melyek mindegyikének ki kellett küzdeni a helyet. Mint már említem, a kiállítás nem országok, hanem szakmák szerint van beosztva, ami egyrészt az összehasonlítást könnyíti, de másrészt egy-egy ország tárgyainak föltalálását nehezíti. Így például az osztrák-magyar tárgyak fölfedezése három angol mértföldnyi utat vesz igénybe. Más hátránya is van az ez elv szerinti kiállításnak. Például az a négy-öt magyar és vagy tíz osztrák olajfestvény tökéletesen elvész, a két termet elfoglaló belga képcsarnok mellett. Úgyszólván a tömeg nyomja el. Épp igy van a többi tárgyakkal is, s különös érdekeltség kell ahhoz, hogy egy bizonyos ország tárgyait tanulmányozzuk. A több évre terjedő s osztály szerinti kiállítás még egészen új vállalat, s a gyakorlati életbeléptetés után lehet azt majd módosítani és megállapítani. Ma még sem a kiállítási bizottság, sem a kiállítók nem tudják szabatosan meghatározni azt: várjon mi tartozik egy-egy osztályba? ; innen van aztán, hogy a kép-, szobor-, porcellán- és agyagnemű (pottery), terracotta- és ceramik-osztályon kívül a többi osztályok egészen nélkülözik az egyöntetűséget. Nélkül politizálásnak aztán az iparterén meg is van a maga lázatja, mert az e foglalkozásoknak szolgáló iparág, a nyomdászat és annak főtápszere, az időszaki irodalom, aránytalanul van kifejlődve a többi iparhoz képest. Szent István koronája területéről 235 folyóirat van kiállítva (havi- heti- és napilap), ami — a lakosságot véve számba — elég ugyan, de nagy sajnálatunkra csak mennyiség, s nem egyszersmind minőség tekintetében. Van ott olyan lap is, amelynél örvendenünk kell, hogy a nézőközönség nem tud sem németül, sem magyarul olvasni. Nomina sunt odiosa. Azért nem is kötök beléjük, de van Pesten egy bizonyos neme a lapirodalomnak, mely Európában ritkítja párját, és csak szégyenünkre szolgál. Nincs nagyobb hódolója a sajtószabadságnak, mint én, de ha tudnám módját, hogy e zugirodalomnak mint lehetne elejét venni, bizony megtenném. Műiparunk ugyan még a bölcsőben fekszik, de azt örvendetes látni, hogy a műiparhoz szükséges főkellék, az ízlés megvan. A Szabó és Leffler által kiállított faragványok, Marikovszky ezüst domborműve, a budai reáltanoda építési munkái tanúsítják, hogy ami az ízlést és stylus tisztaságát illeti, az irány nálunk elég helyes. Ennek egy jele az is, hogy külföldön a magyar műasztalos- és marqueterie-munkásokat igen szeretik alkalmazni. Vissza kell térnem még ahhoz, hogy a jelenlegi kiállítás szervezete mindenütt más-más magyarázatra talált, különösen pedig a bécsi és prágai gyárosoknak kevés kedvük volt abban részt venni, másrészről a bécsi kereskedelmi kamara is igen lanyhán járt el. Innen ered aztán, hogy Cislajtánia több műiparága, melyekben az illetők remekelnek, például a bécsi műasztalos- és faragvány-munkák, cseh parcellán és üveg, nincsenek képviselve. A bécsi bőrgalanterie- és brope-áruk igen gyönyörű csoportját állítá ki Klein Ágost, e nálunk is ismert gyáros. Többi közt egy renaissance- asztalkát faragványnyal és aranyozással, melyen egy igen díszes négyszög-szekrény áll. E szekrény külseje vörös bagamával van bevonva, mely bőrbe több színű bőrdarabkákból mozaikszerű kis bokréták vannak berakva. E most legelőször mutatott „bőrmozaik“ igen szép, és köztetszésre talált. A szekrény belseje egész úti fölszerelést tartalmaz és oly célirányosan van beosztva, hogy az embert meglepi a tárgyak sokasága által, melyeket tartalmaz. E hó közepén, midőn a legtöbb tárgy már félig- 586