Fővárosi Lapok 1871. június (124-147. szám)

1871-06-01 / 124. szám

ifjú megjelenése egész feltűnést okozott a színház­ban. Mindenki óhajtotta tudni kilétüket. A jelenlevő fiatal hölgyek közül nem egynek akadt meg tekin­tete az általunk föntebb leírt érdekes arcú ifjú dús fürtéin, ki egész figyelemmel nézte az előadást, s még felvonások közt is csak ritkán váltott egy-két szót társaival. Végre a függöny utószor is legördült, s a színé­szek szerepét, tudniillik a hangos társalgást a kö­zönség vette át. Ki-ki elmondta véleményét az elő­adás felől, ezalatt a hölgyek felöltőit segítve föladni, megóvandó őket a hűvös őszi jégtől. Mire a terem kiürült, fiataljaink ismét eltűntek, s mintha a föld nyelte volna őket el, senki sem tudta, hova, merre ? Alig tíz perc múlva a huszár lépett öltözőnkbe, s érces, csengő hangon egy szuszra a következőt mondá: — Uraságom kéreti a színész urak közül azo­kat, a­kik a fiatal és vén csikóst, Asztalf úrfit, Ben­cét, Szárnyait és a rektort játszzák, legyenek szíve­sek ma a város végén levő korcsmában vendégei lenni! — Hát melyik az uraságja, s hogy hívják ? — kérdem a nyalka huszártól. — Engedelmet kérek a lássan, hogy melyik a gazdám, azt megmondhatom: a legfiatalabb a négy közül, a­kik ma este négyfogatú hintón jöttek szín­házba. A többiek barátai. Hogy mi a neve, azt nem tudom, mert gazdám nem bízott meg annak meg­­mondásával. Egyébiránt aligha lesz nevének tudásá­ra szükségük, mert akkor azt is megüzente volna. Uraságomnál élcsapatáé terhe alatt tiltva van többet látni, hallani és beszélni, mint a mi a cselédre tarto­zik vagy a mivel megbízzák. Gazdám a szomszéd falu tulajdonosa. A mai előadásra rándultunk ide át, s vacsora után rögtön megyünk haza. — Mondja meg gazdájának, hogy negyedóra múlva ott leszünk! — mondá egyik színész, ki épp masztix­ szal ragasztott bajuszának leverésével volt elfoglalva, s e nem éppen kellemes mulatság kö­nyűk­kel törte meg szemeit. A huszár takarosan köszönve, távozott. Tíz perc múlva mindnyájan készen voltunk toilette-ünkkel, s kedélyes társalgás közt indultunk rejtélyes meghivónkhoz a kijelölt városvégi korcs­mába. Tágas utcán haladtunk végig. Szép szeptem­beri est volt. A hold teljes fényben terjeszte szét ezüstszín sugarait, s a természet szépségeiben gyö­nyörködő tekintete a láthatár messze távolában tört meg, hol az ég és föld ölelkeztek össze. Kétoldalt az apró, fehérre meszelt, nádtetejű házacskák szép rend­ben voltak egymás mellé építve, melyek közül a fé­nyes, bádogfedélzetű templom mint óriás a törpék közül emelkedik ég felé. Az ablakok nagyrészt sö­tétek voltak, csak itt-ott pislogott egy-egy mécsvi­lág, melynek halvány sugarát a hold fénye egészen el­­homályositá. Néma csönd volt az egész városban, csak az ebek kölcsönös csaholása zavará azt néha-néha. Egy házból zokogás hangzott ki- Figyelve álltunk meg. Halott volt ott. Mindnyájan megilletődve ha­ladtunk tovább. Alig képzelhető kellemetlenebb be­nyomás, mintha éjjel tekintetünk a ritka ablakfüg­gönyön keresztül oly szobába téved, hol fehérbe öltöztetett halott fekszik, fejénél égő gyertyákkal. Nem sokára szemünkbe ötlött a város végén dom­bos helyen fekvő szélmalom. Hosszú lapátjai mint óriási karok nyúltak ki a levegőbe, messze vet­ve árnyékukat. Végre elértük a földszinti ven­déglőt. Kétszárnyú, festetlen kapuja mellett még egy kis ajtó volt a gyalog bemenők számára. A huszár az ajtó előtt várt bennünket, s az udvar­ról jobbra eső folyosón végighaladva, pár perc múlva egy tágas, csinosan bútorozott szobába értünk, hol a négy fiatal ember már szintén ránk látszott várakozni. A szoba közepén hosszú asztal volt, dí­szesen fölterítve tizenkét személyre. A sarokban puskák voltak a falhoz támasztva. — Hozta isten az urakat! — mondá a legfia­talabb szívélyes, előzékeny hangon. — Fogadják köszönetemet megjelenésükért s legyenek hajnalha­­sadtáig vendégeim! Volt ez ifjú arcában, modorában s egyszerű, keresetlen szavaiban valami vonzó, mi nem csak az én, hanem talán mások rokonszenvét is megnyerte lözik pedig azért, mert a fölfogásban­­ minden ország nézetei eltérnek. Vegyük például a tudományos osz­tályt. Ebbe az osztrák-magyar bizottságok a sebé­szet terén tett javításokat és találmányokat is bele­vették, ennélfogva Hyrtl tanár Bécsből anatómiai ábrákat (papier maché relief), Dréher pesti szergyá­ros sebészi, bonctani és állatorvosi eszközöket, Heksch György pesti fogorvos pedig műfogakat és hypopotamos-fogból faragott fogsorokat állítottak ki, holott az angolok és franciák, kik e téren bizonyo­san kitűnőt mutathattak volna, ez osztályban egy ily tárgygyal sem léptek föl. Az „újabb találmányok“ elnevezés ma­gyarázatában is épp oly szétágazók a nézetek, úgy, hogy többi közt egy hátultöltő vontcsövű Armstrong­­ágyú is az új lövegekkel (cukorsüveg) szerepel ez osztályban. E kitűnően dolgozott lőszer megtekin­tésénél bizonyos szomorúság fogott el a fölött, hogy az ember ily romboló eszközök föltalálására for­dítja legszebb isteni adományát, gondolkozását és észtehetségét. Nem vétek-e annyi időt, pénzt, mun­kát és tudományt ilyesmire pazarolni ? Egy ily ágyú belekerül körülbelül 250 font sterlingbe, tehát 2500 forintba, arany pénzen. S mennyi jót és hasznosat lehetne ez összegért előteremteni ! Bizony távol va­gyunk még a szentírásban ígért, „isten országáétól! E fohász után jól hatott szívemre a békés hala­dás és művelődés felé vezető eszközök kiállítása, t. i. a „tantárgyak,“ s büszkén mondhatom, hogy e téren a magyar osztály nem tartozik az utasok közé, kivált a sokoldalúságot s a tárgyak minőségét tekintetbe véve. Gönczy és Hegedűs miniszteri taná­csos uraké itt a főérdem, mert az ő buzgóságuk hozta ezt létre; csakhogy a­ki a dolgot hazulról jól ismeri, sajnos anomáliát lát itten, mert bizony hazai iskoláink korántsem olyanok, mint e taneszközök kiállítása mutatja. Az angol iskolák oly hiányosak és fölületesek, hogy minden valamivel jobb tanesz­köz imponál az angolnak, a­ki például a svéd isko­lai kiállításban az egyes tárgyak mire valóságát nem is igen bírja magának megmagyarázni. Tudvalevő, hogy a vagyonos­ angolok vagy Skóciába, vagy Németországba küldik fiaikat egyetemre, de nem a legjobb sikerrel, mert az angol halálos ellensége az idegen nyelvek tanulásának. A­mi az egyoldalúsá­got illeti, nekünk, magyaroknak, nincs ugyan jogunk sokat beszélni, mert a nevelés egyoldalúsága, vagy mondjuk ki igaz nevén: ferdesége tekintetében mi is eleget vétkezünk. Az örökös prókátorságnak és volna, kik őt az életben — mint én — először látták. Hangja megnyerő volt, beszéde érett megfontolás­ból s meggyőződésből eredetinek látszott; ezenkí­vül hallgatag, mintha­ valami bánat nyomta volna lel­két, s most elborult, majd ismét kiderült, mint nyári égiháború után az égboltozat. Rövid társalgás után, mely a legközönyösebb tárgyakról folyt, a vendéglős és a cselédség hosszú tálakban hordta be a különféle sülteket, s a boros- és savanyúvizes palackok garmadában álltak az asztalon. Mindnyájan vacsorához ültünk. A négy ifjú illedelmesen bevárta, míg mi helyet foglalunk, az­után a legfiatalabb ült le s utána a többiek, kik fö­lött ez némi fölényt látszott gyakorolni. Nem sokára a huszár és a kocsis is bejöttek s ők is az asztalnál foglaltak helyet, s a tizenkét személyre való teríték éppen be volt töltve. A fiatal ember megszólalt: — Engedjenek meg, urak, hogy cselédeimet is az asztalhoz ültetem, s az se tűnjék fel önöknek, ha tegezni fogjuk egymást. Ez nálam otthon is szokás. A munkát és ételt megosztom cselédeimmel, s mig velük ebédelek vagy vacsorálok, barátimnak, vendé­geimnek tekintem őket. A vacsora vidoran, feszély nélkül folyt. Csak­hamar bizalmas hangulatot öltött a társalgás. Bővé­ben volt minden, s a vendéglős egész személyzetével együtt leste parancsunkat. Majd elhordták az evő­edényeket, s csak a boros- és savanyúvizes palacko­kat szaporították egy pár üteggel. Az egész társaság föl volt villanyozva, s a jókedv énekben, adomázá­­sokban stb. tört utat, mindazáltal nem fajulva el egy pillanatra sem a kicsapongásig. Pohárköszöntések sem hiányoztak, s ennek ikertestvére, a társpohár­­ivás, azaz „teu-szólitás sem, s éjfél után az egész társaság, színészek, fiatalok, inas, kocsis, mind „ku­­szipajtások“ lettek, s úgy ölelkeztünk, csókolóztunk, mint egymást rég nem látott testvérek. Mulatság közt az idő gyorsan múlik, s alig vettük észre, hogy már hajnal van, s homályos, átláthatlan szürkület állt be. (Vége köv.) Kiállítási levelek. — London, május végén. —­­A fölállítás viszontagságai. — Fölfedezési utazás. — A magyar tantárgyak. — Nyomdászatunk. — Magyar hír­lapirodalom. — Műiparunk. — Cislajtánia a kiállításon. — Inconsequentia. — Magyar munkások egylete). (H.) A ki még nagyobb kiállításban nem vett részt, azt hiszi, hogy több teendője sincs, mint hol­miját becsomagolni s elküldeni, ott a helyszínen majd szépen elhelyezik , holott ez a valóságban egészen másként van, miután a kiállítási helyiség valóságos harctér, hol minden kiállító a lehető legjobb helyet akarja magának kiküzdeni. Ama mondásnál fogva: „amor incipit ab ego,“ magától érthető, hogy az an­golok — előbb lévén a helyszínen is — a legszembe­ötlőbb helyeket foglalták el. A magyar bizottság tagjai kéréssel, fenyegetéssel, panaszszal voltak kénytelenek minden helyet kiküzdeni, és nem üres dicséret, ha azt mondom, hogy a honi kiállítók nagy köszönettel tartoznak a bizottságnak, mely ügyüket oly melegen pártolá, így például Fischer herendi világhírű porcellánja eleintén egy sarokban állott, — legszebb darabjai a fal felé fordítva, a­míg jelenleg a porcellán-csarnok középső járdáján foglal igen jó helyet, így volt ez a képekkel és egyéb tárgyakkal is, melyek mindegyikének ki kellett küzdeni a helyet. Mint már említem, a kiállítás nem országok, hanem szakmák szerint van beosztva, a­mi egyrészt az összehasonlítást könnyíti, de másrészt egy-egy ország tárgyainak föltalálását nehezíti. Így például az osztrák-magyar tárgyak fölfedezése három angol mértföldnyi utat vesz igénybe. Más hátránya is van az ez elv szerinti kiállításnak. Például az a négy-öt magyar és vagy tíz osztrák olaj­festvény tökéletesen elvész, a két termet elfoglaló belga képcsarnok mel­lett. Úgy­szólván a tömeg nyomja el. Épp igy van a többi tárgyakkal is, s különös érdekeltség kell ahhoz, hogy egy bizonyos ország tárgyait tanulmányozzuk. A több évre terjedő s osztály szerinti kiállítás még egészen új vállalat, s a gyakorlati életbeléptetés után lehet azt majd módosítani és megállapítani. Ma még sem a kiállítási bizottság, sem a kiállítók nem tudják szabatosan meghatározni azt: várjon mi tar­tozik egy-egy osztályba­? ; innen van aztán, hogy a kép-, szobor-, porcellán- és agyagnemű (pottery), terracotta- és ceramik-osztályon kívül a többi osztá­lyok egészen nélkülözik az egyöntetűséget. Nélkül politizálásnak aztán az iparterén meg is van a maga lázatja, mert az e foglalkozásoknak szolgáló iparág, a nyomdászat és annak főtápszere, az időszaki iro­dalom, aránytalanul van kifejlődve a többi iparhoz képest. Szent István koronája területéről 235 folyó­irat van kiállítva (havi- heti- és napilap), a­mi — a lakosságot véve számba — elég ugyan, de nagy sajnálatunkra csak mennyiség, s nem egyszersmind minőség tekintetében. Van ott olyan lap is, a­melynél örvendenünk kell, hogy a néző­közönség nem tud sem németül, sem magyarul olvasni. Nomina sunt odiosa. Azért nem is kötök beléjük, de van Pesten egy bizonyos neme a lapirodalomnak, mely Európában ritkítja párját, és csak szégyenünkre szolgál. Nincs nagyobb hódolója a sajtószabadságnak, mint én, de ha tudnám módját, hogy e zugirodalomnak mint lehetne elejét venni, bizony megtenném. Műiparunk ugyan még a bölcsőben fekszik, de azt örvendetes látni, hogy a műiparhoz szükséges főkellék, az ízlés megvan. A Szabó és Leffler által kiállított faragványok, Marikovszky ezüst dombor­műve, a budai reáltanoda építési munkái tanúsítják, hogy a­mi az ízlést és stylus tisztaságát illeti, az irány nálunk elég helyes. Ennek egy jele az is, hogy kül­földön a magyar műasztalos- és marqueterie-munká­­sokat igen szeretik alkalmazni. Vissza kell térnem még ahhoz, hogy a jelenlegi kiállítás szervezete mindenütt más-más magyarázatra talált, különösen pedig a bécsi és prágai gyárosok­nak kevés kedvük volt abban részt venni, másrész­ről a bécsi kereskedelmi kamara is igen lanyhán járt el. Innen ered aztán, hogy Cislajtánia több mű­­iparága, melyekben az illetők remekelnek, például a bécsi műasztalos- és faragvány-munkák, cseh par­cellán és üveg, nincsenek képviselve. A bécsi bőrgalanterie- és brope-áruk igen gyö­nyörű csoportját állítá ki Klein Ágost, e nálunk is ismert gyáros. Többi közt egy renaissance- asztal­kát faragványnyal és aranyozással, melyen egy igen díszes négyszög-szekrény áll. E szekrény külseje vörös bagam­ával van bevonva, mely bőrbe több színű bőrdarabkákból mozaikszerű kis bokréták vannak berakva. E most legelőször mutatott „bőr­mozaik“ igen szép, és köztetszésre talált. A szekrény belseje egész úti fölszerelést tartalmaz és oly cél­irányosan van beosztva, hogy az embert meglepi a tárgyak sokasága által, melyeket tartalmaz. E hó közepén, midőn a legtöbb tárgy már félig- 586

Next