Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-27 / 221. szám

221-dik 27. Szerda, szeptember 27. Kiadói hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ................. 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­atáskor .... 30 kr. Előfizetési forrást az ottota-toeitai évn­ óra nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Vadnai Károly, szerkesztő. Heine „Lazáris“-ából. Láttam vigan nevetni őket. Láttam gonosz bukásukat, Hallottam a kínok nyögésit, S nem törődtem velük sokat. Gyász szál követtem sok koporsót, A sirkertig ellépdelek, Aztán pedig — miért tagadnám ? Jóízűen ebédelek. De most egyszerre szomorúan Emlegetem a holtakat; Szivem körül csodás hevével Vágy, szerelem meg-megragad. Kivált Juliska könyezésit Idézik föl emlékeim, A fájdalom sírásra olvad Övé napjaim, éjeim ! A holt virágszál lázaimban Meglátogat, s úgy képzelem, Mintha talán holta után is Itt enyelegne még velem. Csókolj, ölelj, te szép kísértet! Csókjaid, öleléseid Megédesítik végóráim keserű szenvedéseit. Majthényi Imre: Az úrmesterek s a jó oszlopok. (Rajz). Irta: Tolnai Lajos. (Folytatás). Egy rövid perc, csak annyi, a­mennyi alatt egy szívtelen, kevély úrnő gőgös arcának eltorzult voná­saival kifejezze csúfolódó lenézését: elég, hogy egy támaszt, oszlopokat kereső szegény lélek a remény­ségből egész drága, díszes sátort szőjj­ön. Ilyen díszes és értékes sátor alatt pihen most a törődött úrmester úr élete párjával, ki azonban alkalmasint mit sem tud e sátorról, és ha tudna, sem adna reá semmit. ..Igen, mert ilyen sok rövidlátó asszony! — mondaná kétségkívül Hollós úr. — Ejh, ejh! — tördelé az orvos úr kezeit igen barátságos sajnálkozással. — Nem, miről én mit sem tudtam, csak most ment el valami keresztelőbe, hon­nan... ejh, ejh! . .. estéiig bizonyosan haza sem jő. Fölötte sajnálom, hát ő !... vigasztalhatatlan lesz. No lám, ilyen a véletlen szerencse! Mennyit beszélhetne most drága szülőiről, s a keresztyéni kötelesség eltar­tóztatja. Különben meddig tetszik itt maradni? Re­mény­em, ma csak . . . E félig ejtett mondatban azt a nyájasságot akarta kifejezni a doktor, a­mit az egészen jószivü­­ emberek igy mondanának: „okvetlen itt maradnak nálunk. Innen egy tapodtat sem mennek! “ Az úrmester úr zavart örömmel mondá: „Itt ma­radunk, doktor úr, állandóan.“ — Lehetetlen! Ejh, ejh! . .. — Igen ! S a fölmutatott dekrétum minden kételyt elosz­latott. A doktor úr, ki csakugyan még most is igen udvarias ember volt, látván, hogy ezeket a szegény embereket innen rögtön elutasítani nem lehet, ahhoz fogott, hogy minél olcsóbban miként láthassa el őket- Az asszonyságot beküldte a hátulsó szobába a gyer­mekekhez, ő maga pedig a férjet igyekezett kevésbe kerülő módon mulattatni. — Ejh, ejh! — mondogató egy párszor, de olyan hanglejtéssel, a­mely mindig örömet szeretett volna hazudni, holott éppen ellenkező érzésből ere­­dett, — ki hitte volna! S méltán arra gondolt, hogy az otthoni ká­vézó, fecsegő asszonyságok jó lenne, ha lassabban fecsegnének. A jó doktor úr örömest akart volna úgy tűnni föl, mint a­ki a legjobb szivü ember. Ha valaki jól meggazdagodik s messze elkerül ismerőseitől, nem igen óhajt többé azokról tudako­zódni, kik reá nem adtak semmit, mert vele együtt nyomorogtak. Ilyenformán volt a doktor úr is, kereste, kereste a tárgyat, és meg sem találta, mert nem akarta. — Ejh, ejh ! — mondogató kétszer-háromszor, sőt hogy egyebet ne mondjon, többször is. Hagyta, hogy a szegény úrmester úr beszélje el egész életét (a­mire a szűkölködő ember mindig annyira kész), küzdelmeit, semmit érő félszeg tapasztalatait az em­berek hitványságáról s áskálódó cudarságáról. En­gedte, hogy csak beszélje ki magát a világ folyása ellen zendítlő öreg. Egész beleszólása — melyet azonban Hollós Ferenc úr hol csodálkozás, hol elis­merés, hol részvét, hol biztatás jelének vett — a fönn mondott indulatszócskából állott: „Ejh, ejh!“ Egyszer a nagyon is megáradt beszéd (a­mint az orvos rögtön észre is vette) kezdett ama vesze­delmes örvény felé haladni, a­hol a nyelv a gyors munkában hirtelen csak bátor kölcsönkérésre iga­zodik. — Ejh, ejh! — sietett közbevágni a doktor úr, — azt hiszem, jó lesz egy pár pohár bor. S szaladt a legnagyobb készséggel, hogy a kí­vánatos italt önmaga hozhassa. Odalenn a sötétség­ben férfias harcott vitt. Sorra próbálgatta a haszná­latban levő borokat. Ezt sokallotta, mert igen jó volt, amazt sajnálta, mert vörös volt, ehhez nem akart nyúlni, mert fehér volt, végre is mit tegyen: mint lelkiismeretes jó gazda fordult ahhoz, a­mely erőte­­lenségénél fogva éppen virágait hányta. „Ez jó lesz! — mondá magában. — Nem erős, nem jó, de majd földicsérem; se vörös, se fehér, úgy sem veszik.“ Szí­vott belőle egy félkupára valót s fölvitte a világos­ságra, hogy a virágokat szalmaszálakkal kiszedeges­se belőle. Az orvos úr a gyermekek szobáján ment ke­resztül ; nem lehetetlen, azon célból, hogy szives ba­rátságát az úrmesternének bemutassa. Egy csomó gyermek ült a nagy, kerek asztal körül, néhány kö­zülök evett (ezek a doktor gyermekei), néhány pe­dig nézte nagy, nyitott szemeivel, hogy milyen jó an­nak, a­ki ehetik. Ezek valami szegény özvegy asz­­szony gyermekei voltak. A legkisebbik idegen le­ányka azért a kis darab kalácsért, a mit az úrmes­­ternétől kapott, odahúzódott a jó nénihez, meg­simogatta a kalácsadó sovány, fehér kezeket, s mo­solygó kék szemeivel a jó asszonyságra tekintvén? kérdé: — Maguk, édes néni, hányszor esznek egy esz­tendőben kalácsot ? — Oh! édes lelkem, — szólt az asszonyság szo­morú megütődéssel, — a­hányszor megkívánjuk. —■ Jaj istenem, s akkor mindig süthetnek ? — Mindig! — Mi csak husvétkor sütünk, máskor soha, de akkor nem eszünk más ebédet. — Ki a te anyád, kis leányom ? — Kicsoda ? varr. — Kinek? — A parasztoknak és a zsidóknak. — Hát édes atyád ? — Az úrmester volt, de meghalt régen. Én nem is ismertem. — Azóta itt laktok ? — kérdé kenybe lábadó szemekkel az asszonyság. — Itt ! — S jártok ide sokszor? — Igen ! Mi a doktor úr házában lakunk, künn a cigánysoron. De ide kell jönnünk mindennap, hogy Sándor meséljen Vilikének, Jetikének és Pali­kának. — S itt ebédeltek ? — Oh! dehogy, — szólt jókedvű nevetéssel a kis leány, — mi itt soha sem kapunk enni. — Soha ? — Vagy igen, mikor Jetike leejti a kenyerét a földre, azt fölkaphatjuk, ha nem látják meg. Én a múltkor egy darab sonkát kaptam föl, de nem ettem meg, elvittem a keblemben anyámnak. Én, mikor Vilikéék esznek, mindig az asztal alá nézek, mert tudom, hogy ott mindig kapok valamit. Csak az a baj, hogy sokszor a kutyák is benn vannak, s azok elöl nem merek fölkapni semmit. Lássa, néni, maga nem látta, de én láttam, hogy Palika leejtette a ka­lács héját, nem mertem utána kapni, mert ott volt a „Tigris.“ Az asszonyság nézte a boldog kis leánykát, néz­te hosszan, szívszoruló elgondolkozással, könyei hul­lottak, s egy ezüst pénzt csúsztatott a kis leány keb­lébe, hogy vigye haza, s otthon vegyenek rajta va­lamit. A kis­gyermek fékezhetlen örömmel ugrándo­zott, nem bírt helyt maradni, kiszökött a szobából, s a folyosón, a doktor úr ablaka alatt nézegette és csó­kolgatta az ezüst pénzdarabot. A doktor úr észrevette a dolgot, csöndesen ki­suhant szobájából, a pénzt elvette a leánykától, s a tolvajt hazakergette. Az úrmesterné ezalatt igen-igen örvendett, hogy az a kis leányka mekkora örömet fog most haza­vinni. Nem állhatta meg, magához vntette, hogy a doktor gyermekei észre ne vegyék, a másik két ron­gyos fiút is, s azoknak is adott néhány krajcárt. A kis fiúk most — mint a cigányok, ha gazdag mulatóra akadnak — versenyezve kezdtek szebbnél-szebb mesékbe. (Folyt. kov.) Az ablakon át. (Elbeszélés). About Edmondtól. (Folytatás). Felséges délután volt éppen, s egy kis kirándu­lást terveztem, midőn egy régi barátomtól levelet ka­pok, a­melyben értesít, hogy Európától végképp bú­csút vesz, s ha még elutazása előtt látni óhajtom, si­essek Marseille-be, miután keletnek indul. B. egyike volt legkedvesebb barátaimnak, egy pillanatig sem haboztam tehát, hanem azonnal újra

Next