Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)

1871-11-21 / 267. szám

267-dik 87. Kedd, november 21. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szára. Nyolcadik évfolyam 187. Előfizetési dij: félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. esz. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor .....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 34 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadó­hivatal. A bátyus zsidó lánya. (Elbeszélés). Mikszáth Kálmántól. (Folytatás). Az agglegény mosolygott. — Az nekem m­indegy, aranyos apróságom! Ma­ga kitűnő gyermek. Szereti a szüleit, példás gyermek. Tegyen, a­mint akar. Ha jön, megírom az okmányt, hogy elállok a becsukástól. Ha nem jön, bevitetem az apját. Adok egy óra gondolkozási időt. Itt leszek a szomszéd korcsmában. Ha azt határozza, hogy el­jön, keressen föl. A leány fuldokló zokogása volt a felelet. Stofi, mint a­ki dolgát jól végezte, megelége­detten ment vissza a szobába. — No Feri öcsém, csinálja meg a jegyzőköny­vet. Ne morfondírozzon! írja oda, hogy semmit sem találtunk. Azaz megálljon csak ! Valami jutott eszem­be, brilliáns gondolat! Ma jó gondolataim vannak. Csináljunk egy kis „hivatalos viccet,“ hadd egyék egy kis mérget a kliensem. Foglaljuk le luxból a jakhec fütyölőjét. Feri megvetőleg nézte le tetőtöl-talpig az ügy­védet. — Minek az ? — Mint felperesi ügy­védnek jogom van azt fog­laltatni le, a­mit akarok. A kliensem előtt humorisz­­tb­e akarom igazolni a vagyontalanságot. Punktum ! — Igen, de az a mesterségéhez tartozó eszköz. — Akkor hát lefoglaltatom a szekrényeket. Feri mérgesen frecscsentette szét a tintát az asz­talon. — Na jól van, foglaljuk hát le a­­ fütyölőt. — Helyes, nagyon helyes! Azzal odament a félig eszmélet nélkül nejére borúlt zsidóhoz s jóizü röhögéssel leakasztá a gara­­sos sípot, átadván azt bírói kézbe­n■ Sásdy esküdtnek. — Hám, hihihi! Azért az én költségeimet mégis megfizeti a kliens. Néhány perc múlva a végrehajtók már az átel­leni korcsmában ültek, s a rozzant kunyhóból nem hallatszott ki semmi, csak a három apró poronty sírása. Nem sokára megjelent Eszter a korcsmaajtóban, szomorú arccal, kisírt szemekkel; a hátán egy kis batyu lógott. Stofi bácsi hamisan hunyorított szemével s sie­tett eléje: — Nos, hám ... eljött, picikém ? Csak csönde­sen. Nem kell zajt ütni semmiből, az nekem elvem. A kocsis jelentette, hogy be van fogva. Stofi bácsi intett Eszternek, hogy üljön föl a ko­csis mellé. A három esküdt kérdőleg szegte szemeit az ügy­védre : Kálmán és Béla vigyorogva, Sásdy pedig mo­gorván. Hanem Stofi a három kérdő tekintetre is csak annyit felelt, hogy: „hám!“ Középkori lovagok. Késő éjszaka értek hőseink haza. Stofi úr meg­­állíttatta kocsiját lakása előtt és leszállóit, valamint barátságosan kezet nyújtott az esküdteknek. Béla erősen káromkodott, hogy most neki haza kell men­ni. Egyetlen korcsma sincs kinyitva. Kálmán nagyon kiváncsi volt és fürkészte az eseményeket. Hogy ju­tott ide Eszter ? — Hám! Jó éjszakát kívánok az uraknak. Ku­tya-sötét van. Mint valami tudós fejében. Bezzeg Stu­ciecz idejében legalább éjfél után háromig égtek a lámpák. Szegény Stuciecz! Stofi bácsi sóhajtott s hozzátette: —■ Jó éjszakát! Az világos volt, hogy minél előbb le akarja rázni nyakáról az egész érdemes kompániát. Béla vissza­­kívánta a jó éjszakát és elindult korcsmát keresni. Kálmán azonban, minthogy együtt lakott Ferivel s az nem mozdult, ott maradt. A szép zsidólány is leszállt a kocsiról, magas, délceg termete roskadt­­nak látszott, nem bírt állani, oda kellett támaszkod­nia a kapuhoz, melyet belülről éppen most kezdett nyitogatni az agglegény egyetlen cselédje, a kit al­kalmasint személyes tulajdonai folytán „Ségnisz“-nek nevezett el, kinek azonban Tinta Marci volt a becsü­letes neve. Sásdy odaállott a kapu elé és azt mondta Stofi bácsinak szilárd hangon: — Én még nem akarok haza menni, ügyvéd úr! — Hám, az egészen a maga dolga. Én meg már akarok. — De én nem engedem meg! S ezzel megfogta a reszkető leányka kezét. Stofi kikereste a kocsiban elejtett tubák pikszi­­sét. Attól akart tanácsot kérni ebben a kényes ügyben. — Mit akar, édes öcsém ? — Azt akarom megtudni, minek jött ez a leány önnel ? — Ez meg már egészen az én dolgom. — Nem egészen, mert azt én is akarom tudni! Aztán a leány felé fordult: — Beszéld el, miért jöttél ezzel az úrral? Stofi bácsi dühös lett. — Micsoda injuria ez? Miféle rendetlenség? Formális vizsgálatot tartani éjjel az ember ellen a saját lakása előtt. Kikérem magamnak, esküdt úr! Eszter, görcsös zokogása közt, alig tudott be­szélni : — Azt mondta ez úr, hogy nem csukatja be atyámat, ha én jövök be helyette szolgálni. Szívesen áldoztam föl magamat szabadságáért.Ne büntessenek, kérem,engemet azért. Én azt hittem, hogy jól cselek­szem. Szegény atyám, ha tudná, hogy eljöttem, talán mindjárt utánam jönne, hogy visszaváltson, de titok­ban jöttem el. Mert hát én istenem, tehettem-e más­képp, ha csak azt nem akartam, hogy mind meg­haljunk ? — Ez aztán vastag naivság! — csodálkozék Kálmán. Sásdy Feri arca kigyúlt a haragtól. — Ügyvéd úr, — szólt ünnepélyes, szigorú han­gon, — ez nagyon cudar dolog! Stofi úr a fejét vakarta. — No, no, ne izéljen, öcsém! Ne bolondozzék ! Nem vagyok én valami önző ember. Nem kell min­dent komolyan venni. Ez az én elvem. Aztán egy tűznél többen is melegedhetünk. — Abból semmi sem lesz! Annál a tűznél nem fog egyikünk sem melegedni, becsületemre mondom! — Hogy,érti azt, kedves öcsém? — Úgy, hogy ez a leány most velem jön. A­ki­nek pedig kedve lesne ezt meggátolni, azzal majd beszélek én! A magyar nyelvnek az a szép szerény tulajdon­sága van, hogy az mindig veszedelmet j­elent, ha va­laki saját „én“-jére nyomatékot helyez. Stofi úr megszeppent, hanem még megkísérle az ellenállást. — Quid quid ? Quo jure ? Már miért, milyen jo­gon vinné el maga az én szerzeményemet ? A kis fekete esküdtből kitört a harag. — Azon a jogon, a mely minden becsületes em­bert terhel a nemtelenséggel szemben. Ezzel kezénél fogva Esztert, elindult vele. Stofi bácsi utánuk szaladt s vidáman röhögött föl. „Jó lesz — gondolta magában — megfordítani a köpönyeget.“ — Ezer millióm ördög, — kiáltott utánuk ke­délyesen, — észre sem veszik a jó tréfát! Hát azt gon­dolták, hogy vén bolond létemre magamnak hoztam ? Ej, dehogy! Mindjárt öcséméknek szántam. Sásdy nem felelt vissza, hanem sebes léptekkel vezette Esztert a magtár­utcában levő szállásukra, útközben megvigasztalva, hogy atyját semmi esetre nem csukják be. Lábas Kálmán mély gondolatokba merülve ban­dukolt utánuk. A két fiatal­ember szállása két egymásból nyíló kicsiny szobából állott, melyek közül az első háló­szobának volt berendezve, a másik pedig nappalinak, lévén benne három öreg szék, egy íróasztal meg egy kopott díván. Feri midőn hazaért, leszedte ágyáról a fölösleges ágyneműt s a nappaliban a divánra hevenyészett Esz­ter számára ágyat. Eszter még mindig reszketett, mint a nyárfa, ar­cán pedig lázas pirosság mutatkozott. Feri megtapo­­­­gatta a terét, rendetlenül vert, beteg volt. Nem csoda, a szörnyű lelki rázkódásoktól, melyeket kiállott. Na­gyon ártatlan volt még, de úgy látszott, mégis bírt annak sejtelmével, hogy örvény szélén áll, hogy a sors fatális helyzetbe bonyolította. Egész élete úgy­­ tűnt föl, mint egy logikátlan cselekedet, melyről nem­­ is lehet tudni, hol a logikátlanság benne. Feri bevezette a kis nappali szobába s megmu­­­­tatta neki a helyet, hol aludni fog. (Folyt. köv.) Egy nő, a ki Hómért fordítja. (A francia irodalomtörténetből). (Folytatás). 1683-ban lett Dacier neje, ki vagy három évvel idősebb volt nála. Saumurban ismerkedtek meg, mert Dacier az öreg Lefévre kedvenc tanítványa volt s Anna tanulótársa, kinek felsőbb tehetségét korán vette észre. De szerény állásához képest mérsékelte vágyait, és csak tizenegy évvel mestere halála után lépett Annával rég tervezett házasságra. Valaki ki­jegyezte Dacier és Anna könyveiben — melyeket még egyesülésük előtt írtak — azon helyeket, a­hol egymást idézik. Anna gyakran hozza föl Dacier ma­gyarázatát vagy megjegyzését, ez pedig Horácz for­dításában többször idézi Annát, ha Callimachus-ról vagy Sappho-ról van szó. Egy helyt így ír, nem lévén vele egy véleményen: „Lefévre k. a. bizonyosan nem ok nélkül nem osztja e nézetet, s az ő álláspont­jából elég helyesen indokolja a magáét.“ A mai fia­talok szerelmes leveleket írnak vagy virág- s szalag­nyelven beszélgetnek, Dacier úr és jövendőbelije pe­dig kommentáraikban mosolyognak s bókolnak egy­másnak. Házasságuk után nem sokára a katholika val­lásra tértek át. Ez több oly körülmény között történt, mely majd dicséret, majd rászólásra adott okot. XIV. Lajos és államtanácsa minden áron tömegesen akar­ták a protestánsokat megtéríteni. A nantesi rendel­vény még nem volt visszavéve, de már elhatározták. Dacierék, hogy a dolgot éretten megfontolhassák, elvonultak Párisból Cartresba, Dacier úr szülőhe­lyére. Itt egy egész évig át­vitték a tudományos mód­szert a vallásra, és hosszas vizsgálatok után meg­egyeztek az áttérésben. De ez nem volt elég. Elha­lasztották pár hónappal a nyilvános szertartást s ez idő alatt minden befolyásukat, a becsülést, melyben

Next