Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)

1872-03-07 / 54. szám

a minőknek soha többé viszont nem találta. Ha néha a holdvilágban szürkéjével tova robogott, e kérdés tolakodott agyába, talán a hold az, hol ez álomszerű képek élnek ? De bizonyítani semmit sem lehetett. Életében most talált először képmására amaz álomalakoknak és főleg a bűnbánó Magdolnában. Minél tovább néz­te, annál ismerősebbnek, szebbnek tűnt föl, méltó­­ságos, szilárd tartásával. Ha csak egyszer vetette volna rá szemét, rájött volna e kép kihez hasonlí­tott , de a bűnbánó Magdolna örökké csak a félel­mesen kék égboltozaton merengett. Ha valójában a holdban élt, nem csoda, hogy örömestebb néz min­dig csak föl, föl a kék magasba, mint alá a hang­szagot terjesztő falubeli községre. A vihar ekkorra kitombolta magát, a jó Böskup sarjadékainak eszükbe jutott az elmulasztott ozsonna, és egyhangú, élénk fölkerekedésük az ecetüzlet-ügy­­nököt is fölrázta álmodozásaiból. Tekintete a lelkész jóságteljes szemeivel találkozott, ki őt e napról ren­desen „az áhitatos fiatalembernek“ nevezte. A jó Böskup fogadósa szegény fejére még a viharnál is nyomasztóbban nehezedett a most követ­kező számadás. Az üres ecet-kancsók egytől egyig készen álltak már a visszaküldésre. De az egykor azokban levő tartalom díjával nem volt ily rendén a dolog. A tubákra nézve azonban nagy megelégedés­sel jelentette ki a fogadós, hogy azonnal és pedig kész­pénzben fizeti ki, de miután a minőség jósága miatt is némi differentia volt,­és maga a cég sem birt sejtelmével sem a „King’s morning snuff“ és a többi bádig dobozban rejlett nemesebb cikkekről — úgy e készpénz-bevétel a lehető legcsekélyebbre rú­gott. Ez újra bebizonyította, mennyire igaza volt a könnyen fölizgatható öreg Maidhamnak, midőn azt állítá, hogy Henriket az isten haragjában tette „utazó ügynökké.“ Valóban ő sem ama tulajdonnal nem bírt, hogy vevőinek áruját tréfáival nyakába tudta volna varrni, sem pedig ama tulajdonnal, hogy annak árát zsebeikből ki tudta volna csalogatni. A fogadós különben elég elismerést tanúsított a savanyúan szerzett tőke lefizetésének meghosszab­bításáért és a jó Böskup jobbik része bedugta füleit , a teknővakarcs gyilkos kiabálásai előtt, hogy a leg­jobb ételeket készíthesse vendégük számára, mit csak­­ gazdaságukban előteremthet. Henrik e nap —­ a­mit fájdalom a fog­dós nem sejtett — még nagyobb összegig is el hagyta volna magát tolni, mint a­minek a jó Böskup lelkét terhel­ték , mert egész lényét a bűnbánó Magdolna tartotta fogva: akárhova tekintett, mindenhol az ő alakját­­ vélte látni. Mihelyt a kis kiabáló teremtés engedte, azon­nal kérdést intézett a fogadósnéhoz a mellék­oltárt illetőleg. Ez két sor egésséges fogat mutatva és tisztátalan kezét kötényébe törölve, válaszolá: — Ugy­e ez aztán nyomorúságos egy festés és még minő hű! — Hű ? — Kit akar hát ábrázolni, a szent anya és József ? — Lelkemre, hisz igen jól ismertem, alig van teljes húsz vagy legalább harminc éve; — mennyi ideje is lehet Jan Berend? — Várj csak — igaz, ekkor én Sandhofenben szolgáltam! A becsületes emsi­e nyilatkozata igaz, nagyon csekély világot vetett a titokra és Henrik bámulva nézett a házaspárra. — Fieken kisasszony — véve újra föl a szót a fogadósné, — már akkor aszkórban volt, mindenki belátta, csak a báró úr és a báróné nem, és még nyu­godtan meghalni sem hagyták, hanem elhurcolták Climába. Na én csak azt hiszem, hogy Clima sem lehet más, mint a mi emsi vidékünk, mert Fieken meghalt és még hozzá az itt mesés pénzbe is került. Az ott a sarokban Péter bátya, a másik azzal az öreg halálfejjel — az Pantjer Dörken, ki akkor idő­ben szintén velök ment Climába, meg nem halt ugyan, de vissza sem jött — csak egyszer beszéltek róla az emberek — mit is beszéltek Jan Berend? — Ej, az embereknek mindig van valami mon­danivalójuk, — mormogott Jan Berend. — Dörken jó, víg leány volt, Pantjer Manns pedig derék fiú ; mindketten bizonyára már csendesen nyugosznak a föld alatt, máskülönben visszatértek volna. A­kit egyszer az Ems vizével keresztelnek meg, az fölke­resi homokját és helyét, bárhova vetődött is a világban. — Volt Fiekennek még más neve is ? — kérdé óvatosan az utazó. Hisz a korcsmárosok azt látszot­tak gondolni, hogy az egész világ ismerni köteles ez esemény részleteit, mint a szentírás történetét. — No természetesen, hisz kisasszony volt, és Ossewisch Sophienak hivták. Szülei nagy udvarral bírtak ott túl a nagy réten az erdőben, mit az embe­rek urasági birtoknak mondanak. Most már mind elhaltak. — És erre az oltárképre festették le magukat ? — Igen, és Fieken kisasszony, mielőtt Climába utazott, a templomnak ajándékozta. Mindenki csodál­kozott, hogy az uraság és Dörken oly jól illenek együvé! — És Dörken,a rokona volt az uraságnak ? — kutatá tovább az utazó. — Vérrokona nem! Dörken a boldogult lel­kész mostoha testvére volt, és e boldogult lelkész együtt tanította a kisasszonyt és Dörkent, és igy úgy voltak együtt, mint játszótársak, habár Dörken, mint mi, parasztruhában járt és paraszt szülőktől származott. Gondolj csak vissza Jan Berend, milyen vígan táncolt ő a búcsúkon, mily eszeveszetten bolon­dult utána a fiatalság ! — Köztök te is Jan Berend? — Szó sincs róla! — utasitá vissza magától oly hévvel Jan Berend, mely sejteni engedé, hogy ő is egyike volt ez „eszeveszettekének. — Na, hisz én akkor még csak az A. B. C-nél voltam ! — nyugtató meg hű bordája. — De hogy tűnhetett el akkor igy végkép Dörken? — vágott közbe a vendég, mintha még kétkednék. Eleinte nem is tűnt el, — mondá fejrázva a háziasszony. — Climából még irt bátyjának, bol­dogult lelkészünknek, három év alatt úgy egyiket a másik után számítva, lehetett öt vagy hat levél; az­után boldogult lelkészünk meghalt és senki sem hallott többé Dörkenről semmit — ugy­e Jan Berend ? — Mit tudom én! — dünyögött a férj. — De miért hívtátok hát Püntyes Dörkennek? — tudakoló tovább az idegen. — Nos, — mondá az asszony, ismét irigylésre méltó fogsorát mutatva és magában mosolyogva: — lássa Maibaum és Moor úr, ha a mi falunkban valaki nevet kap, annak mindig meg­van a maga története. Mi nem gondolunk ki semmiféle nevet, de ha valaki szert tesz rá, azon aztán rajta ragad mint a pinty. Micsoda története lehetne egy tizenhét éves terem­tésnek, ha nem megkérés forogna szóban, és hogy Püntjer Manns Dörken kérője volt: annyi áll! Ők ketten oly szikrázó szemeket vetettek egymásra, mint a szén, és nemcsak sör mellett a táncszobában, vagy alkonyatkor, mikor munka után mindenki a szabadba siet pihenni, nem, hanem a templomban is, ezt bizonyíthatja az egész község, nos talán nem úgy van, Jan Berend? (Folyt, köv.) A hang és a szóló­művészet. .. (R. A. I.) Mi a festőnek a szin, az a szólómű­­vésznek a hang: ezzel szinez, árnyal, élénkít s emel ki valamit. A szólás a nyelv értelmével hat a fölfogásra s a hang erejével az idegekre, úgymint a zene. Ha egy színvonalon áll a kifejezés hangja a szellemi tartalommal, akkor teljes a szólás szépsége. Hiány: akár a hallgató értelmisége, akár érzéki­­ kedvtelése marad rövidségben. Roszabbul jár-e a­­ költő, kinek műveit hamis előadás teszi tönkre, vagy a jeles szóló­ művész, ki silány szóhalmaznak kénytelen életet kölcsönözni? Hangokban helye­sen kifejezni, mit a költői nyelv magában tartal­maz : célja a szólás művészetének. Erre egyik fő­­eszköz a művelt, rokonszenves hang. Nemcsak a művészetben, hanem a közéletben is kívánatos a beszédhangnak kimivelése. Alig van egyéni tulajdon, mely több rokonszenvet keltene, mint a beszélő hang kelleme. Szeretetreméltóbbá teszi ez a nőt, és férfiasabbá a férfit. Kevesebb meg­figyelő tehetséggel bíró egyének nem tudnak oly­kor számot adni maguknak, miért hallgatják örö­mest a jó szavú ember társalgását. Kedvezőtlen be­nyomást tesz a torokhang, úgy az énekben mint a­­ beszédben. Hálás feladat ellenben a resonans mell­hangok mivelése, mely nagy eredményeket szo­­­­kott létrehozni egésséges szervezetű egyéneknél.­­ A testi és szellemi tulajdonok közt egy sem örök­­­­lődik gyakrabban szülőről gyermekre, mint épen a hang. Mellőzhetjük ezúttal a véleményeket, melyek­­ a hangnak a jellemmel, egésségi szervezettel s az éghajlattal való összeköttetéseire következtetnek.­­ Megvan a közéletben is az össztön: utánozni a művészi beszédmodort, de ebben mindig valami szineskedés vagy szinészkedés rejlik s helyesebb tisztán csak a hang anyagának gazdagítására s a természetes beszédmodorra fordítani figyelmet. Észak- Németországban és részben Franciaországban is az­­ a nézet van terjedőben, hogy a r betű ne mondas­sák ki erősen. E véleménynek érvényt szerezni iparkodott főleg Schröder Sophie, a nagy tragikai színésznő, ki fogai közé illesztett parafával tanulta­­ szerepeit, állítván, hogy az ezáltal elért gyöngébb r j hangoztatás fényt kölcsönöz a német kiejtésnek. E mássalhangzónak lágyabb ejtése némi pikáns bájjal bírhat ugyan nőknél és fiatal embereknél, de tíz német színész közül egy találja el annak megfelelő árnyalatát. Az a majmolás, melyet a köz­életben űznek sokan e betű kimondásával, igen hasonlít a paródiához, mert az r-nek gyöngébb hangoztatása helyett vagy selypítenek vagy rácsol­­nak, mi nagyon emlékeztet a tevének hörgő torok­hangjaira. Lehet hogy eme betűvel való kacérko­dás előnyt ad a német és francia kiejtésnek, bár mindig kétes marad, vájjon az északi németek, kik származásra nézve nem is mind németek, irányadók lehetnek-e a kiejtésre nézve s várjon egy mester­ségesen betanult hangoztatás megegyezik-e vala­mely ,nyelv eredi természetével? Álljon bármint e kérdés a nyugati nyelvekre nézve: a magyar nyelv nem tűr ily betű-elnyomo­­rítást, s azért azt nyelvünkbe átültetni roszul al­kalmazott művészkedés. Miben áll a művészi szép beszéd ? Szépen be­szélni nem egyéb, mint helyesen beszélni. Elta­lálni a hanggal a hangulatot, az értelmet, az ér­zelmet, a szenvedélyt: ebben rejlik az egésznek titka. Mikor a beszélő hang födözi a szellemi tar­talmat s a szóló valamely mondatot oly hangon ad elő, mely elhiteteti velünk, hogy azt igazabban nem is lehetne kimondani, akkor elérte a beszéd művé­szi célját. Ki az elbeszélőt, az érzelmest, az oktatót, vala­mint egyes lelki állapotokat, mint a bámulatot, fé­lelmet, iszonyt, megvetést, undort, szégyent, esdést, bánatot, irigységet, gúnyt, neheztelést, haragot, két­kedést; továbbá a színlelt haragot, az elfojtott mér­get, álérzelgést, gúnyos örömet, tettetett nyugalmat, eme tiszta és vegyes érzelmeknek találó hangjá­t tudja kifejezni, az a szólás mestere.­ E művészet részben a természet adománya, részben a figyelmes tanulmány eredménye. Azért mondták a régiek, hogy a szónok képződik, bár ez állítás csak félig bír alappal. Kezdők olykor a leg­­szomorubb helyek előadásánál derültséget kelte­nek, mert hevük, hangjuk nélkülözi az igazság színezetét. Wagner jeles bécsi színész egy szót, egy mondatot százszor volt képes ismételni, míg an­nak helyes hangját megtalálta. Hallunk szónoko­kat, kik megvannak győződve szavaik igazságáról, de az igazság hangját nem tudják eltalálni előa­dásukban. Legkülönneműbb dolgokat egyféle hang­hordozással mondanak ki, a­helyett, hogy minden eszmének vagy érzelemnek megadnák a maga meg­felelő kifejezését. Egyátalában: okosan beszélni sok ember tud — szépen beszélni igen kevés. Lativus emberek sokszor teszik azt a kiváncsi kérdést: érzi-e a jeles szólóművész azt, a­mit oly megkapó igazsággal előad? Bizton válaszolhatjuk, hogy kitűnő színészek, szavalók, mindig át vannak hatva az előadandó tárgy szépségétől, művészi igaz­ságától és tegyük hozzá : saját föllépésük fontossá­gától. Könyer és kacag a szinész a tanulmány per­ceiben, de ily lelki gyönyörökről nincs sejtelme a józan eszü philisternek. A színészi hivatásnak leg­lényegesebb kelléke ama vallásszerű, megdöbbentő komolyság, melylyel szerepeit, mint igaz dolgokat elsajátítja s melylyel magát azonosítja az alakítan­dó jellemekkel. Hiányozhatik az egyéni meggyőző­dés, de a művészi komolyság elmaradhatlan föltétel mindenkor. Jó színész hangjából kisugárzik az átér­­zés melege; ott rezeg az, aki mondott szavakban. Külső modora megtanulható, de az igazság vonásai mint az egyéni, kedély, fölfogás és tehetség tulajdo­nai — utánozhatlanok Mint említők, a szépen szólásnak életeleme a jó hang. Perikies, O-Connel, Mirabeau, Danton, Berry­er, Talma, részben mennydörgő hangjuknak 232

Next