Fővárosi Lapok 1872. március (49-74. szám)
1872-03-07 / 54. szám
a minőknek soha többé viszont nem találta. Ha néha a holdvilágban szürkéjével tova robogott, e kérdés tolakodott agyába, talán a hold az, hol ez álomszerű képek élnek ? De bizonyítani semmit sem lehetett. Életében most talált először képmására amaz álomalakoknak és főleg a bűnbánó Magdolnában. Minél tovább nézte, annál ismerősebbnek, szebbnek tűnt föl, méltóságos, szilárd tartásával. Ha csak egyszer vetette volna rá szemét, rájött volna e kép kihez hasonlított , de a bűnbánó Magdolna örökké csak a félelmesen kék égboltozaton merengett. Ha valójában a holdban élt, nem csoda, hogy örömestebb néz mindig csak föl, föl a kék magasba, mint alá a hangszagot terjesztő falubeli községre. A vihar ekkorra kitombolta magát, a jó Böskup sarjadékainak eszükbe jutott az elmulasztott ozsonna, és egyhangú, élénk fölkerekedésük az ecetüzlet-ügynököt is fölrázta álmodozásaiból. Tekintete a lelkész jóságteljes szemeivel találkozott, ki őt e napról rendesen „az áhitatos fiatalembernek“ nevezte. A jó Böskup fogadósa szegény fejére még a viharnál is nyomasztóbban nehezedett a most következő számadás. Az üres ecet-kancsók egytől egyig készen álltak már a visszaküldésre. De az egykor azokban levő tartalom díjával nem volt ily rendén a dolog. A tubákra nézve azonban nagy megelégedéssel jelentette ki a fogadós, hogy azonnal és pedig készpénzben fizeti ki, de miután a minőség jósága miatt is némi differentia volt,és maga a cég sem birt sejtelmével sem a „King’s morning snuff“ és a többi bádig dobozban rejlett nemesebb cikkekről — úgy e készpénz-bevétel a lehető legcsekélyebbre rúgott. Ez újra bebizonyította, mennyire igaza volt a könnyen fölizgatható öreg Maidhamnak, midőn azt állítá, hogy Henriket az isten haragjában tette „utazó ügynökké.“ Valóban ő sem ama tulajdonnal nem bírt, hogy vevőinek áruját tréfáival nyakába tudta volna varrni, sem pedig ama tulajdonnal, hogy annak árát zsebeikből ki tudta volna csalogatni. A fogadós különben elég elismerést tanúsított a savanyúan szerzett tőke lefizetésének meghosszabbításáért és a jó Böskup jobbik része bedugta füleit , a teknővakarcs gyilkos kiabálásai előtt, hogy a legjobb ételeket készíthesse vendégük számára, mit csak gazdaságukban előteremthet. Henrik e nap — amit fájdalom a fogdós nem sejtett — még nagyobb összegig is el hagyta volna magát tolni, mint aminek a jó Böskup lelkét terhelték , mert egész lényét a bűnbánó Magdolna tartotta fogva: akárhova tekintett, mindenhol az ő alakját vélte látni. Mihelyt a kis kiabáló teremtés engedte, azonnal kérdést intézett a fogadósnéhoz a mellékoltárt illetőleg. Ez két sor egésséges fogat mutatva és tisztátalan kezét kötényébe törölve, válaszolá: — Ugye ez aztán nyomorúságos egy festés és még minő hű! — Hű ? — Kit akar hát ábrázolni, a szent anya és József ? — Lelkemre, hisz igen jól ismertem, alig van teljes húsz vagy legalább harminc éve; — mennyi ideje is lehet Jan Berend? — Várj csak — igaz, ekkor én Sandhofenben szolgáltam! A becsületes emsie nyilatkozata igaz, nagyon csekély világot vetett a titokra és Henrik bámulva nézett a házaspárra. — Fieken kisasszony — véve újra föl a szót a fogadósné, — már akkor aszkórban volt, mindenki belátta, csak a báró úr és a báróné nem, és még nyugodtan meghalni sem hagyták, hanem elhurcolták Climába. Na én csak azt hiszem, hogy Clima sem lehet más, mint a mi emsi vidékünk, mert Fieken meghalt és még hozzá az itt mesés pénzbe is került. Az ott a sarokban Péter bátya, a másik azzal az öreg halálfejjel — az Pantjer Dörken, ki akkor időben szintén velök ment Climába, meg nem halt ugyan, de vissza sem jött — csak egyszer beszéltek róla az emberek — mit is beszéltek Jan Berend? — Ej, az embereknek mindig van valami mondanivalójuk, — mormogott Jan Berend. — Dörken jó, víg leány volt, Pantjer Manns pedig derék fiú ; mindketten bizonyára már csendesen nyugosznak a föld alatt, máskülönben visszatértek volna. Akit egyszer az Ems vizével keresztelnek meg, az fölkeresi homokját és helyét, bárhova vetődött is a világban. — Volt Fiekennek még más neve is ? — kérdé óvatosan az utazó. Hisz a korcsmárosok azt látszottak gondolni, hogy az egész világ ismerni köteles ez esemény részleteit, mint a szentírás történetét. — No természetesen, hisz kisasszony volt, és Ossewisch Sophienak hivták. Szülei nagy udvarral bírtak ott túl a nagy réten az erdőben, mit az emberek urasági birtoknak mondanak. Most már mind elhaltak. — És erre az oltárképre festették le magukat ? — Igen, és Fieken kisasszony, mielőtt Climába utazott, a templomnak ajándékozta. Mindenki csodálkozott, hogy az uraság és Dörken oly jól illenek együvé! — És Dörken,a rokona volt az uraságnak ? — kutatá tovább az utazó. — Vérrokona nem! Dörken a boldogult lelkész mostoha testvére volt, és e boldogult lelkész együtt tanította a kisasszonyt és Dörkent, és igy úgy voltak együtt, mint játszótársak, habár Dörken, mint mi, parasztruhában járt és paraszt szülőktől származott. Gondolj csak vissza Jan Berend, milyen vígan táncolt ő a búcsúkon, mily eszeveszetten bolondult utána a fiatalság ! — Köztök te is Jan Berend? — Szó sincs róla! — utasitá vissza magától oly hévvel Jan Berend, mely sejteni engedé, hogy ő is egyike volt ez „eszeveszettekének. — Na, hisz én akkor még csak az A. B. C-nél voltam ! — nyugtató meg hű bordája. — De hogy tűnhetett el akkor igy végkép Dörken? — vágott közbe a vendég, mintha még kétkednék. Eleinte nem is tűnt el, — mondá fejrázva a háziasszony. — Climából még irt bátyjának, boldogult lelkészünknek, három év alatt úgy egyiket a másik után számítva, lehetett öt vagy hat levél; azután boldogult lelkészünk meghalt és senki sem hallott többé Dörkenről semmit — ugye Jan Berend ? — Mit tudom én! — dünyögött a férj. — De miért hívtátok hát Püntyes Dörkennek? — tudakoló tovább az idegen. — Nos, — mondá az asszony, ismét irigylésre méltó fogsorát mutatva és magában mosolyogva: — lássa Maibaum és Moor úr, ha a mi falunkban valaki nevet kap, annak mindig megvan a maga története. Mi nem gondolunk ki semmiféle nevet, de ha valaki szert tesz rá, azon aztán rajta ragad mint a pinty. Micsoda története lehetne egy tizenhét éves teremtésnek, ha nem megkérés forogna szóban, és hogy Püntjer Manns Dörken kérője volt: annyi áll! Ők ketten oly szikrázó szemeket vetettek egymásra, mint a szén, és nemcsak sör mellett a táncszobában, vagy alkonyatkor, mikor munka után mindenki a szabadba siet pihenni, nem, hanem a templomban is, ezt bizonyíthatja az egész község, nos talán nem úgy van, Jan Berend? (Folyt, köv.) A hang és a szólóművészet. .. (R. A. I.) Mi a festőnek a szin, az a szólóművésznek a hang: ezzel szinez, árnyal, élénkít s emel ki valamit. A szólás a nyelv értelmével hat a fölfogásra s a hang erejével az idegekre, úgymint a zene. Ha egy színvonalon áll a kifejezés hangja a szellemi tartalommal, akkor teljes a szólás szépsége. Hiány: akár a hallgató értelmisége, akár érzéki kedvtelése marad rövidségben. Roszabbul jár-e a költő, kinek műveit hamis előadás teszi tönkre, vagy a jeles szóló művész, ki silány szóhalmaznak kénytelen életet kölcsönözni? Hangokban helyesen kifejezni, mit a költői nyelv magában tartalmaz : célja a szólás művészetének. Erre egyik főeszköz a művelt, rokonszenves hang. Nemcsak a művészetben, hanem a közéletben is kívánatos a beszédhangnak kimivelése. Alig van egyéni tulajdon, mely több rokonszenvet keltene, mint a beszélő hang kelleme. Szeretetreméltóbbá teszi ez a nőt, és férfiasabbá a férfit. Kevesebb megfigyelő tehetséggel bíró egyének nem tudnak olykor számot adni maguknak, miért hallgatják örömest a jó szavú ember társalgását. Kedvezőtlen benyomást tesz a torokhang, úgy az énekben mint a beszédben. Hálás feladat ellenben a resonans mellhangok mivelése, mely nagy eredményeket szokott létrehozni egésséges szervezetű egyéneknél. A testi és szellemi tulajdonok közt egy sem öröklődik gyakrabban szülőről gyermekre, mint épen a hang. Mellőzhetjük ezúttal a véleményeket, melyek a hangnak a jellemmel, egésségi szervezettel s az éghajlattal való összeköttetéseire következtetnek. Megvan a közéletben is az össztön: utánozni a művészi beszédmodort, de ebben mindig valami szineskedés vagy szinészkedés rejlik s helyesebb tisztán csak a hang anyagának gazdagítására s a természetes beszédmodorra fordítani figyelmet. Észak- Németországban és részben Franciaországban is az a nézet van terjedőben, hogy a r betű ne mondassák ki erősen. E véleménynek érvényt szerezni iparkodott főleg Schröder Sophie, a nagy tragikai színésznő, ki fogai közé illesztett parafával tanulta szerepeit, állítván, hogy az ezáltal elért gyöngébb r j hangoztatás fényt kölcsönöz a német kiejtésnek. E mássalhangzónak lágyabb ejtése némi pikáns bájjal bírhat ugyan nőknél és fiatal embereknél, de tíz német színész közül egy találja el annak megfelelő árnyalatát. Az a majmolás, melyet a közéletben űznek sokan e betű kimondásával, igen hasonlít a paródiához, mert az r-nek gyöngébb hangoztatása helyett vagy selypítenek vagy rácsolnak, mi nagyon emlékeztet a tevének hörgő torokhangjaira. Lehet hogy eme betűvel való kacérkodás előnyt ad a német és francia kiejtésnek, bár mindig kétes marad, vájjon az északi németek, kik származásra nézve nem is mind németek, irányadók lehetnek-e a kiejtésre nézve s várjon egy mesterségesen betanult hangoztatás megegyezik-e valamely ,nyelv eredi természetével? Álljon bármint e kérdés a nyugati nyelvekre nézve: a magyar nyelv nem tűr ily betű-elnyomorítást, s azért azt nyelvünkbe átültetni roszul alkalmazott művészkedés. Miben áll a művészi szép beszéd ? Szépen beszélni nem egyéb, mint helyesen beszélni. Eltalálni a hanggal a hangulatot, az értelmet, az érzelmet, a szenvedélyt: ebben rejlik az egésznek titka. Mikor a beszélő hang födözi a szellemi tartalmat s a szóló valamely mondatot oly hangon ad elő, mely elhiteteti velünk, hogy azt igazabban nem is lehetne kimondani, akkor elérte a beszéd művészi célját. Ki az elbeszélőt, az érzelmest, az oktatót, valamint egyes lelki állapotokat, mint a bámulatot, félelmet, iszonyt, megvetést, undort, szégyent, esdést, bánatot, irigységet, gúnyt, neheztelést, haragot, kétkedést; továbbá a színlelt haragot, az elfojtott mérget, álérzelgést, gúnyos örömet, tettetett nyugalmat, eme tiszta és vegyes érzelmeknek találó hangját tudja kifejezni, az a szólás mestere. E művészet részben a természet adománya, részben a figyelmes tanulmány eredménye. Azért mondták a régiek, hogy a szónok képződik, bár ez állítás csak félig bír alappal. Kezdők olykor a legszomorubb helyek előadásánál derültséget keltenek, mert hevük, hangjuk nélkülözi az igazság színezetét. Wagner jeles bécsi színész egy szót, egy mondatot százszor volt képes ismételni, míg annak helyes hangját megtalálta. Hallunk szónokokat, kik megvannak győződve szavaik igazságáról, de az igazság hangját nem tudják eltalálni előadásukban. Legkülönneműbb dolgokat egyféle hanghordozással mondanak ki, ahelyett, hogy minden eszmének vagy érzelemnek megadnák a maga megfelelő kifejezését. Egyátalában: okosan beszélni sok ember tud — szépen beszélni igen kevés. Lativus emberek sokszor teszik azt a kiváncsi kérdést: érzi-e a jeles szólóművész azt, amit oly megkapó igazsággal előad? Bizton válaszolhatjuk, hogy kitűnő színészek, szavalók, mindig át vannak hatva az előadandó tárgy szépségétől, művészi igazságától és tegyük hozzá : saját föllépésük fontosságától. Könyer és kacag a szinész a tanulmány perceiben, de ily lelki gyönyörökről nincs sejtelme a józan eszü philisternek. A színészi hivatásnak leglényegesebb kelléke ama vallásszerű, megdöbbentő komolyság, melylyel szerepeit, mint igaz dolgokat elsajátítja s melylyel magát azonosítja az alakítandó jellemekkel. Hiányozhatik az egyéni meggyőződés, de a művészi komolyság elmaradhatlan föltétel mindenkor. Jó színész hangjából kisugárzik az átérzés melege; ott rezeg az, aki mondott szavakban. Külső modora megtanulható, de az igazság vonásai mint az egyéni, kedély, fölfogás és tehetség tulajdonai — utánozhatlanok Mint említők, a szépen szólásnak életeleme a jó hang. Perikies, O-Connel, Mirabeau, Danton, Berryer, Talma, részben mennydörgő hangjuknak 232