Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-01 / 99. szám
Az ismeretlen nő, Achard Amédée, beszélje. .. Mintegy négy óra felé járhatott az idő. Vauclair úr élénken sietett föl az anjoui utca egyik palotájának nagy lépcsőin. E kifogástalan eleganciával öltözött férfi körübelől harminc évesnek látszott. Fernand, szokása szerint Reyniére asszonynál tett a napnak e szakában látogatást, kinek körében csaknem minden nap egy órát töltött. Nagyon szellemdús és világban tapasztalt nő volt ez, szívélyes modora pedig szalonját keresetté tette. Vauclak úr, ki semmi jelentékenyebb ügybe nem bocsátkozott addig, míg azt előbb e nővel meg nem vitatta, sokszor erősíté, hogy ha Reyniére aszszony csak tíz-tizenkét évvel fiatalabb lenne, minden kigondolható bohóságot elkövetne, hogy őt nőül vehesse. — Minden törekvése hiába lenne pedig —válaszolt ilyenkor a nő, — feledi-e, hogy férjem akadályt gördítene önnek ilyes buzgalma elé ? — Igaz, — viszonzá Fernand, — s más tárgyra vitte át a beszélgetést. E nap, éppen midőn a lépcsőzetnek legfelső fokára ért a fiatal férfi, a padolat szőnyegén egy négyrét hajtott papírt pillantott meg lába előtt. Lehajlott s fölvette. Sem lepecsételve sem címezve nem volt e levél. Egy-két percig ujjai közt forgatta Vauclair úr e levelet. Vájjon, kinek szólhat ez? Megszagolta a kedves illatot terjesztő papírt. — Ez nem férfinak a zsebéből eshetett ki, — fűzé odább gondolatait. — Ugyan minő ,titkot rejthet ez ambraillatot árasztó levél? Hogy az ember megtudhassa, nem kell-e ezt kibontani, hogy az aláírást láthassa ? Aztán meg illő is talán, hogy az ember azt az illető tulajdonosnak visszaszolgáltassa . . . így töprenkedett Fernand magában, miközben a papírt kibontván, figyelmes szemle alá vette. Finom, folyékony női kézírás volt ez, minő a szellemdús nőké szokott lenni. Hirtelen végigfutott tekintetével a sorokon. Sehol semmi névaláírás . . Ah! lássuk csak! Hogy is kezdődik az első sor? . . „Mi vagyok én11 ... — Uhm! . . Már most tekintsük meg a végszavakat: . . . „Így amint vagyok sem cserélnék senkivel.“ Eme, futtában áttekintett két sor szerfelett fölingerelte Fernánd kíváncsiságát. Újra visszatért az első sorshoz, melyet tízszer vagy húszszor elolvasott, míg végre az egészet átfutá a nélkül, hogy egyetlen egy szót kihagyott volna. Ez bizonyos ismeretlen egyénhez intézett vallomás volt, de hogy melyik nembelinek szólott, nem lehetett a tartaomból meghatározni. Egyébiránt következőleg hangzott: „Mi vagyok én? Tudom-e én azt magam is? Azonban megkísérlem azt önnek elmondani s miután őszinte igyekezem lenni, talán megértethetem magamat. Gyermekkoromban túlérzékeny, hogy ne mondjam, szenvedelmes voltam, mi bennem lázt idézett elé. Mennyire megrémíték anyámat koronkinti lázas rohamaim, ki a bajnak okát valamely bánatban , vagy hevélyben kereste, mit pedig egy kis leány szívében gyanítani is alig lehet. Az idő mit sem változtatott a bajon, sőt még inkább fejlesztő azt, és én jelenleg a sorvadásnak bizonyos nemét érzem magamban. Nálam minden túlságos, akár fájdalom, akár pedig öröm legyen az. A bánat kétségbeeséséig fokozódik nálam, és egészen megtör é s az öröm egészen elragad, sőt emlékezem, voltak óráim, midőn egészen mámorba merített. Ily pillanatokban még a halállal sem törődtem volna. Emlékezőtehetségem rendkívüli, az alakok körvonalai nem mosódnak el nálam soha. Ez élénk emlékezőtehetség dacára sem igyekeztem magamat visszatartóztatni attól, hogy ami jót vagy roszat a mindennapi élet nyújt, at meg át ne érezzem. Úgy tetszik nekem, mintha két lény volnék; az egyik: ki a múltaknak él, visszagondol a kapott sebekre, s a kihamvadt érzelmekre, éppen mintha a művészet alatt elvesztett tagok után sóhajtoznék vissza ; a másik : ki közvetlenül a jelennek engedi át magát, mintha örök életre lenne kilátása Én ugyan, jól tudom, hogy az nem lehetséges, de hát nem csupa ellenmondás vagyok-e én magam is ? Szeretem a hevélyeket, sőt életszükségemmé váltak azok és a hevélyek megölnek engem. Érzem, hogy azoknak minden egyes rohamával, lelkemnek egy része száll tova, mint midőn a viz a repedt edényből cseppen kint fogy el, s mégis, ha ez igy nem volna, meghalnék. „ Alig voltam tizenhat éves, midőn eme gondolat megrögzött lelkemben: szeretni és szeretettni! De kit és ki által ? Senkit és senki által. Nem volt ez egyéb mint előérzet, de amely már meggyőződéssé vált bennem. Ma már, miután az életnek minden szenvedélyét, gyötrelmes, kínzó hevélyét átéreztem, minden kétségem eloszlott arra nézve. Most már a halállal sem törődöm. Lelkem sajog, testem lankadt. No nem tesz semmit! Semmi bánat, semmi fájdalom nem idéz nálam változást elé. Utósó sóhajom is lángban fog elszállani. „Mondjam-e önnek, ki előtt mit sem titkolok el, hogy midőn kérdést intézek önmagamhoz, nem tudom többé, váljon maga a boldogság is képes lenne-e engem elégültté tenni ? . . A boldogság nem ikertestvér a nyugalommal. És a nyugalom vájjon összeegyeztethető-e természetemmel ? Mindenféle lelki fájdalom édesnek tűnik előttem föl az egyhangúsággal szemben. „Én átéreztem a fájó gyönyöröket, melyeknek emlékére borzadály futja at ereimet. E mámor közben keserű könyek pirosíták szemhéjaimat s vontak barázdát arcomon. Voltak óráim, midőn úgy sóvárogtam a sírnak nyugalma után. Szinte remegve gondolok erre vissza, és ha oly boldogság kínálkozott volna is nekem, a minőt a világ sajátlag boldogságnak tart, én nem fogadom vala azt el. Mosolyog ön talán ? Hát nem állítja-e a rege, hogy a szalamandrák tűzzel táplálkoznak ? Ha a tűzgyíkokra vonatkozó emez állítás igaztalan, némely lelkekre nézve igaz ez. Szánjon ön, ha úgy tetszik, de ne ítéljen el. „Bizonyos orvos, ki engem lázas állapotom után való nap látott, azt mondá, hogyy én a legnagyobb mérvben delejes vagyok . . . Épp annyira vonzok, mint vonzódom. „— Ön a zsibbasztó ráják családjához tartozik, — jegyzé meg aztán az orvos. „Igaz, van oly szerem, melynek hatálya miatt azok, kik megközelítenek, nehezen szabadulhatnak tőlem. Én egyébiránt irtózom amaz átalános kacérságtól, melyet a nők közönségesen alkalmaznak, vonzerejük hatványozására. Lealáztatva érzeném magamat, ha ily fogásokhoz folyamodnám. Tapasztalhatta ön, hogy valamely szalonban anélkül hogy legkevésbbé is erőtetném a dolgot, az embereknek legnagyobb része vonzódik hozzám. „Némelyek a vulkánhoz hasonlítanak engem, melynek kitörései után nem marad vissza egyéb, mint hamu és füst. Azonban az álmok, az aspirációk folyvást gyötörnek és üldöznek engem. Álmodozom a végtelenségről. Hányszor megnedvesedtek pilláim, ha őszi alkonyatkor az átlátszó illatos légen át szemeim a mindenség teremtőjének alakját keresék! Láttam körvonalazhatlan képeket s önkénytelen fölmerült bennem e kérdés : miért is nem hasonlít a föld a tiszta, átlátszó végtelenséghez! Mit mindent föl nem áldoznék én ennek kimeríthetlen gyönyörének megizlelhetéséért! Soha el nem múló remény él bennem. Mily törekvés, annak elérhetésére! . . . Szeretni folyvást, szeretni végleheletig, ez az én sorsom és óhajom. Én értem szent Terézt az ő cellácskájában és Saphót az ő szikláján. Ön remeg talán, és már megint uj viharokat előérez. Lehet, bekövetkeznek ezek, a én szembeszállok velök s bármily zúzást szenvedtek is, nem bánom. Lázban éltem, és lázban halok meg. Vallomásom véget ért s azzal fejezem be szavaimat, hogy sokat szenvedtem, nagyon sokat, de igy amint vagyok, sem cserélnék senkivel.“ (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. XV. (April 29 . Zsinat. — Egy az úttörők közül. — Politika. — A lőcsei templom. — Új vendég. — Új folyóirat. — Újoncozás. — Jövőre.) (Böy.) Mikor beléptünk ma az akadémia üléstermébe, az első pillanatban visszadöbbentünk és be akartuk magunk előtt tenni az ajtót. Bizonyosan rosz helyen járunk. Schwarcz Gyula óhajtása annyira meghathatta a katholikus világot, hogy ime az autonómiai kongresszus újra összeült és az akadémiát valami más helyiségbe szorította ülésezni. Az akadémikusok székein oly nagy számmal sötétlettek a reverendák, rikítottak a piros és klaszin övék, csillogtak az arany keresztek, és a közönségnek is oly hatalmas kontingensét szolgáltatta a szerényebb alsó klérus, hogy a bennünk felötlött gondolat egészen természetes volt. Vegyük még hozzá, hogy ami az akadémiában a kéménybe írandó ritkaságok közé tartozik, a mai ülésnek női közönsége is volt, és ami még sokkal hallatlanabb ritkaság : a megszokott vidám csevegés egészen hallhatatlan volt; mindez együttvéve nem igen volt alkalmas arra, hogy az előttünk föltáruló képben régi ismerősünkre, akadémiai ülésre ismerjünk. Valóban rég volt akadémiai ülésnek ily fényes közönsége, mint a mainak. Pauler miniszter, aki különben az akadémiai üléseknek, bokros elfoglaltatása dacára is sokkal szorgalmasabb látogatója mint akárhány kollégája. Már tudniillik nem miniszter-, hanem akadémikus-kollégájánál. Ott volt kívüle egy volt- és egy (a fáma szerint) leendő miniszter: Horváth Boldizsár és Hollán Ernő. Hát még az egyháznagyok! Főpapi díszöltönyben jelentek meg a nap hőse: Szabó Imre, szombathelyi püspök, Lipovniczky István, nagyváradi püspök és a kedélyes kinézésű, jó öreg érmész: Nagy János. Ott voltak ezeken kívül Bóder Alajos, a katholikus egyházi író, a költő és kanonok Tárkányi Béla, a pesti papnövelde aligazgatója , Zsidovics Ferenc, azután Rendek József és az akadémia rendesebb papi látogatói közül Rómer Flóris, Frankl Vilmos és Knauz Nándor. Ezeken kívül künn és benn, akadémikusok és közönség közt még számosan, kikkel szemközt kénytelenek vagyunk bevallani, hogy az egyházi schematismusban nem vagyunk kimerítőleg jártasok. Az elnöki széket elfoglalván Csengery Antal, a felolvasóasztalhoz Szabó Imre tiszteleti tag lépett, hogy Bittnicz Lajos fölött tartson emlékbeszédet. Azon kezdte, hogy mily derék munkája volt Bittnitz nemzetiségünk ügyének. Egyházmegyéje, papjainak kiváló jelesét tiszteli benne, még pedig nemcsak érdemeiért, hanem rendkívüli szerénységéért is, melylyel mindig csak kötelességére gondolt és érdemei sohasem jutottak eszébe. Bittnicz 1790. július 17-kén született a templomáról neves Jákón, hol atyja seborvos és egy ideig községi jegyző volt. A szegény gyermek bölcsőjét nem ringatta a jólét, és alig serdült, a kőszegi árvaházba került. Az árvaházból jutott a papnöveldébe, hol megfeszített munkássággal törekedett kitüntetni magát. Elsajátította a főbb európai nyelveket, minden igyekezetének végcélja az lévén, hogy szolgálhasson hazájának. Mert Bittnicz mindenelőtt és „csontig velőig“ magyar volt. 1811-ben Somogyi Lipót, szombathelyi volt püspök vette maga mellé; de már a következő esztendőben a szombathelyi gimnáziumban a mathézis tanára lett. Ez egyedül biztos tudományt harminchét esztendeig hirdette. 1819-ben kezdték iskoláinkban átalánosabban tanítani a magyar nyelvet. Szombathelyit is kellett volna; de nem volt alapítvány, melyből a magyar nyelv tanárát fizessék. Ott volt Bittnicz, és huszonkét esztendeig dij nélkül tanította a magyar nyelvet. „Önérzésesen dicső Pantheona.“ Fájt lelkének látni mily kevés gond fordíttatik mindenfelé hazai nyelvünkre, keserű panaszokra fakadt korának e szomorú jelensége fölött, és mindent megtett, amit becsületes törekvés tehetett. Tanítványai között nyelvmivelő társaságot állított, és ma is hálásan emlékeznek viszsza oktatására többi között Frankenburg Adolf, Horváth Boldizsár, Hoffmann Pál, Hollán Ernő, Nagy János és Ney Ferenc. Az irodalom mezején először 1819-ben lépett föl Bittnicz és innen kezdve nem ritkán találkozott nevével a közönség az akkori folyóiratok lapjain. 1827-ben adta ki főmunkáját a „Magyar nyelvbeli előadást,“ mely az akadémia 400 ftos Marcibányi jutalmával koszorúzva, 1837-ben második, 1847-ben pedig harmadik kiadást ért. E munkája folytán, melyről korának legtekintélyesebb tudósai igen elismerőleg nyilatkoztak, az akadémia alapszabályait szerkesztő bizottságba is meghívatott; tagja lett 1830- dik évi november 7-kén, még pedig a mathematikai osztályban, hol nagyobb hiány volt hazai tudósokban mint a nyelvészetiben. Később a boroszlói tudós társaság is tagjává választotta. Levelezésben állott Bacsányival, Kazinczyval, Döbrenteivel, Császárral, Toldyval és Kisfaludy Károlylyal, kik nem egyszer fordultak tanácsért hozzá. De ő az akadémia történeti osztályába is bejuthatott volna, mert az archaeologia terén is szerzett érdemeket. A régi Sabariából előkerült régiségek gazdag múzeumát állította öszsze, melyet halála után az akadémiának hagyományozott. Az akadémia pedig ez értékes gyűjteményt visszaajándékozta Szombathelyre, hogy ott alapját képezze a vasmegyei régészeti múzeumnak. 428