Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-01 / 99. szám

Az ismeretlen nő, Achard Amédée, beszélje. .. Mintegy négy óra felé járhatott az idő. Vauclair úr élénken sietett föl az anjoui utca egyik palotájá­nak nagy lépcsőin. E kifogástalan eleganciával öltö­zött férfi körübelől harminc évesnek látszott. Fernand, szokása szerint Reyniére asszonynál tett a napnak e szakában látogatást, kinek körében csaknem minden nap egy órát töltött. Nagyon szel­lemdús és világban tapasztalt nő volt ez, szívélyes modora pedig szalonját keresetté tette. Vauclak­ úr, ki semmi jelentékenyebb ügybe nem bocsátkozott addig, míg azt előbb e nővel meg nem vitatta, sokszor erősíté, hogy ha Reyniére asz­­szony csak tíz-tizenkét évvel fiatalabb lenne, minden kigondolható bohóságot elkövetne, hogy őt nőül ve­hesse. — Minden törekvése hiába lenne pedig —vá­laszolt ilyenkor a nő, — feledi-e, hogy férjem aka­dályt gördítene önnek ilyes buzgalma elé ? — Igaz, — viszonzá Fernand, — s más tárgyra vitte át a beszélgetést. E nap, éppen midőn a lépcsőzetnek legfelső fo­kára ért a fiatal férfi, a padolat szőnyegén egy négy­rét hajtott papírt pillantott meg lába előtt. Lehajlott s fölvette. Sem lepecsételve sem címezve nem volt e le­vél. Egy-két percig ujjai közt forgatta Vauclair úr e levelet. Vájjon, kinek szólhat ez? Megszagolta a kedves illatot terjesztő papírt. — Ez nem férfinak a zsebéből eshetett ki, — fűzé odább gondolatait. — Ugyan minő ,titkot rejthet ez ambraillatot árasztó levél? Hogy az ember megtudhassa, nem kell-e ezt kibontani, hogy az aláírást láthassa ? Aztán meg illő is talán, hogy az ember azt az illető tulajdonosnak visszaszolgáltassa . . . így töprenkedett Fernand magában, miközben a papírt kibontván, figyelmes szemle alá vette. Finom, folyékony női kézírás volt ez, minő a szellemdús nőké szokott lenni. Hirtelen végigfutott tekintetével a sorokon. Sehol semmi név­aláírás . . Ah! lássuk csak! Hogy is kezdődik az első sor? . . „Mi vagyok én11 ... — Uhm! . . Már most tekintsük meg a végszavakat: . . . „Így amint va­gyok sem cserélnék senkivel.“ Eme, futtában áttekintett két sor szerfelett fölingerelte Fernánd kíváncsiságát. Újra visszatért az első sorshoz, melyet tízszer vagy húszszor elolva­sott, míg végre az egészet átfutá a nélkül, hogy egyetlen egy szót kihagyott volna. Ez bizonyos is­meretlen egyénhez intézett vallomás volt, de hogy melyik nembelinek szólott, nem lehetett a tarta­­omból meghatározni. Egyébiránt következőleg hang­zott: „Mi vagyok én? Tudom-e én azt magam is? Azonban megkísérlem azt önnek elmondani s mi­után őszinte igyekezem lenni, talán megértethetem magamat. Gyermekkoromban túlérzékeny, hogy ne mondjam, szenvedelmes voltam, mi bennem lázt idé­zett elé. Mennyire megrémíték anyámat koronkinti lázas rohamaim, ki a bajnak okát valamely bánatban , vagy hevélyben kereste, mit pedig egy kis leány szívében gyanítani is alig lehet. Az idő mit sem vál­toztatott a bajon, sőt még inkább fejlesztő azt, és én jelenleg a sorvadásnak bizonyos nemét érzem ma­gamban. Nálam minden túlságos, akár fájdalom, akár pedig öröm legyen az. A bánat kétségbeeséséig fo­kozódik nálam, és egészen megtör é s az öröm egé­szen elragad, sőt emlékezem, voltak óráim, midőn egészen mámorba merített. Ily pillanatokban még a halállal sem törődtem volna. Emlékezőtehetségem rendkívüli, az alakok körvonalai nem mosódnak el nálam soha. Ez élénk emlékezőtehetség dacára sem igyekeztem magamat visszatartóztatni attól, hogy a­mi jót vagy roszat a mindennapi élet nyújt, at meg át ne érezzem. Úgy tetszik nekem, mintha két lény volnék; az egyik: ki a múltaknak él, visszagondol a kapott sebekre, s a kihamvadt érzelmekre, éppen mintha a művészet alatt elvesztett tagok után sóhaj­toznék vissza ; a másik : ki közvetlenül a jelennek engedi át magát, mintha örök életre lenne kilátása Én ugyan, jól tudom, hogy az nem lehetséges, de hát nem csupa ellenmondás vagyok-e én magam is ? Sze­retem a hevélyeket, sőt életszükségemmé váltak azok é­s a hevélyek megölnek engem. Érzem, hogy azok­nak minden egyes rohamával, lelkemnek egy része száll tova, mint midőn a viz a repedt edényből csep­­pen kint fogy el, s mégis, ha ez igy nem volna, meg­halnék. „ Alig voltam tizenhat éves, midőn eme gondo­lat megrögzött lelkemben: szeretni és szeretettni! De kit és ki által ? Senkit és senki által. Nem volt ez egyéb mint előérzet, de a­mely már meggyőződéssé vált bennem. Ma már, miután az életnek minden szen­vedélyét, gyötrelmes, kínzó hevélyét átéreztem, min­den kétségem eloszlott arra nézve. Most már a halál­lal sem törődöm. Lelkem sajog, testem lankadt. No nem tesz semmit! Semmi bánat, semmi fájdalom nem idéz nálam változást elé. Utósó sóhajom is lángban fog elszállani. „Mondjam-e önnek, ki előtt mit sem titkolok el, hogy midőn kérdést intézek önmagamhoz, nem tu­dom többé, váljon maga a boldogság is képes lenne-e engem elégültté tenni ? . . A boldogság nem iker­testvér a nyugalommal. És a nyugalom vájjon össze­­egyeztethető-e természetemmel ? Mindenféle lelki fáj­dalom édesnek tűnik előttem föl az egyhangúsággal szemben.­­ „Én átéreztem a fájó gyönyöröket, melyeknek emlékére borzadály futja at ereimet. E mámor köz­ben keserű könyek pirosíták szemhéjaimat s vontak barázdát arcomon. Voltak óráim, midőn úgy sóvá­rogtam a sírnak nyugalma után. Szinte remegve gon­dolok erre vissza, és ha oly boldogság kínálkozott volna is nekem, a minőt a világ sajátlag boldogság­nak tart, én nem fogadom vala azt el. Mosolyog ön talán ? Hát nem állítja-e a rege, hogy a szalamand­rák tűzzel táplálkoznak ? Ha a tűzgyíkokra vonat­kozó emez állítás igaztalan, némely lelkekre nézve igaz ez. Szánjon ön, ha úgy tetszik, de ne ítéljen el. „Bizonyos orvos, ki engem lázas állapotom után való nap látott, azt mondá, hogyy én a legnagyobb mérvben delejes vagyok . . . Épp annyira vonzok, mint vonzódom. „— Ön a zsibbasztó­ ráják családjához tartozik, — jegyzé meg aztán az orvos. „Igaz, van oly szerem, melynek hatálya mi­att azok, kik megközelítenek, nehezen szabadulhat­­nak tőlem. Én egyébiránt irtózom amaz átalános ka­­cérságtól, melyet a nők közönségesen alkalmaznak, vonzerejük hatványozására. Lealáztatva érzeném magamat, ha ily fogásokhoz folyamodnám. Tapasztal­hatta ön, hogy valamely szalonban a­nélkül hogy legkevésbbé is erőtetném a dolgot, az embereknek legnagyobb része vonzódik hozzám. „Némelyek a vulkánhoz hasonlítanak engem, melynek kitörései után nem marad vissza egyéb, mint hamu és füst. Azonban az álmok, az aspirációk folyvást gyötörnek és üldöznek engem. Álmodozom a végtelenségről. Hányszor megnedvesedtek pil­láim, ha őszi alkonyatkor az átlátszó illatos légen át szemeim a mindenség teremtőjének alakját keresék! Láttam körvonalazhatlan képeket s önkénytelen föl­merült bennem e kérdés : miért is nem hasonlít a föld a tiszta, átlátszó végtelenséghez! Mit mindent föl nem áldoznék én ennek kimeríthetlen gyönyöré­nek megizlelhetéséért! Soha el nem múló remény él bennem. Mily törekvés, annak elérhetésére! . . . Szeretni folyvást, szeretni végleheletig, ez az én sor­som és óhajom. Én értem szent Terézt az ő cellácská­­jában és Saphót az ő szikláján. Ön remeg talán, és már megint uj viharokat előérez. Lehet, bekövetkez­nek ezek, a én szembeszállok velök s bármily zúzást szenvedtek is, nem bánom. Lázban éltem, és lázban halok meg. Vallomásom véget ért s azzal fejezem be szavaimat, hogy sokat szenvedtem, nagyon sokat, de igy a­mint vagyok, sem cserélnék senkivel.“ (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. XV. (April 29 . Zsinat. — Egy az úttörők közül. — Politika. — A lőcsei templom. — Új vendég. — Új folyóirat. — Újoncozás. — Jövőre.) (Böy.) Mikor beléptünk ma az akadémia ülés­termébe, az első pillanatban visszadöbbentünk és be akartuk magunk előtt tenni az ajtót. Bizonyosan rosz helyen járunk. Schwarcz Gyula óhajtása annyira meghathatta a katholikus világot, hogy ime az auto­nómiai kongresszus újra összeült és az akadémiát valami más helyiségbe szorította ülésezni. Az akadé­mikusok székein oly nagy számmal sötétlettek a re­verendák, rikítottak a piros és k­laszin övék, csillog­tak az arany keresztek, és a közönségnek is oly ha­talmas kontingensét szolgáltatta a szerényebb alsó klérus, hogy a bennünk felötlött gondolat egészen természetes volt. Vegyük még hozzá, hogy a­mi az akadémiában a kéménybe írandó ritkaságok közé tartozik, a mai ülésnek női közönsége is volt, és a­mi még sokkal hallatlanabb ritkaság : a megszokott vidám csevegés egészen hallhatatlan volt; mindez együttvéve nem igen volt alkalmas arra, hogy az előttünk föltáruló képben régi ismerősünkre, aka­démiai ülésre ismerjünk. Valóban rég volt akadémiai ülésnek ily fényes közönsége, mint a mainak. Pauler miniszter, a­ki kü­lönben az akadémiai üléseknek, bokros elfoglaltatása dacára is sokkal szorgalmasabb látogatója mint akár­hány kollégája. Már tudniillik nem miniszter-, ha­nem akadémikus-kollégájánál. Ott volt kívüle egy volt- és egy (a fáma szerint) leendő miniszter: Hor­váth Boldizsár és Hollán Ernő. Hát még az egyház­­nagyok! Főpapi díszöltönyben jelentek meg a nap hőse: Szabó Imre, szombathelyi püspök, Lipovniczky István, nagyváradi püspök és a kedélyes kinézésű, jó öreg érmész: Nagy János. Ott voltak ezeken kí­vül Bóder Alajos, a katholikus egyházi író, a költő és kanonok Tárkányi Béla, a pesti papnövelde al­igazgatója , Zsidovics Ferenc, azután Rendek József és az akadémia rendesebb papi látogatói közül Ró­­mer Flóris, Frankl Vilmos és Knauz Nándor. Eze­ken kívül künn és benn, akadémikusok és közönség közt még számosan, kikkel szemközt kénytelenek vagyunk bevallani, hogy az egyházi schematismusban nem vagyunk kimerítőleg jártasok. Az elnöki széket elfoglalván Csengery Antal, a felolvasó­asztalhoz Szabó Imre tiszteleti tag lépett, hogy Bittnicz Lajos fölött tartson emlékbeszédet. Azon kezdte, hogy mily derék munkája volt Bitt­­nitz nemzetiségünk ügyének. Egyházmegyéje, papja­inak kiváló jelesét tiszteli benne, még pedig nem­csak érdemeiért, hanem rendkívüli szerénységéért is, melylyel mindig csak kötelességére gondolt és érde­mei sohasem jutottak eszébe. Bittnicz 1790. július 17-kén született a templo­máról neves Jákón, hol atyja seborvos és egy ideig községi jegyző volt. A szegény gyermek bölcső­jét nem ringatta a jólét, és alig serdült, a kő­szegi árvaházba került. Az árvaházból jutott a pap­növeldébe, hol megfeszített munkássággal törekedett kitüntetni magát. Elsajátította a főbb európai nyel­veket, minden igyekezetének végcélja az lévén, hogy szolgálhasson hazájának. Mert Bittnicz minden­­előtt és „csontig velőig“ magyar volt. 1811-ben So­mogyi Lipót, szombathelyi volt­ püspök vette maga mellé; de már a következő esztendőben a szombat­­helyi gimnáziumban a mathézis tanára lett. Ez egye­dül biztos tudományt harminchét esztendeig hirdette. 1819-ben kezdték iskoláinkban átalánosabban taní­tani a magyar nyelvet. Szombathelyit is kellett vol­na; de nem volt alapítvány, melyből a magyar nyelv tanárát fizessék. Ott volt Bittnicz, és huszonkét esz­tendeig dij nélkül tanította a magyar nyelvet. „Ön­érzése­sen dicső Pantheona.“ Fájt lelkének látni mily kevés gond fordíttatik mindenfelé hazai nyel­vünkre, keserű panaszokra fakadt korának e szomorú jelensége fölött, és mindent megtett, a­mit becsületes törekvés tehetett. Tanítványai között nyelvmivelő társaságot állított, és ma is hálásan emlékeznek visz­­sza oktatására többi között Frankenburg Adolf, Horváth Boldizsár, Hoffmann Pál, Hollán Ernő, Nagy János és Ney Ferenc. Az irodalom mezején először 1819-ben lépett föl Bittnicz és innen kezdve nem ritkán találkozott nevével a közönség az akkori folyóiratok lapjain. 1827-ben adta ki főmunkáját a „Magyar nyelvbeli előadást,“ mely az akadémia 400 ftos Marcibányi jutalmával koszorúzva, 1837-ben második, 1847-ben pedig harmadik kiadást ért. E munkája folytán, melyről korának legtekintélyesebb tudósai igen el­ismerőleg nyilatkoztak, az akadémia alapszabályait szerkesztő bizottságba is meghívatott; tagja lett 1830- dik évi november 7-kén, még pedig a mathematikai osztályban, hol nagyobb hiány volt hazai tudósokban mint a nyelvészetiben. Később a boroszlói tudós tár­saság is tagjává választotta. Levelezésben állott Ba­­csányival, Kazinczyval, Döbrenteivel, Császárral, Toldyval és Kisfaludy Károlylyal, kik nem egyszer fordultak tanácsért hozzá. De ő az akadémia törté­neti osztályába is bejuthatott volna, mert az archaeo­­logia terén is szerzett érdemeket. A régi Sabariából előkerült régiségek gazdag múzeumát állította ösz­­sze, melyet halála után az akadémiának hagyomá­nyozott. Az akadémia pedig ez értékes gyűjteményt visszaajándékozta Szombathelyre, hogy ott alapját képezze a vasmegyei régészeti múzeumnak. 428

Next