Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)
1872-05-23 / 116. szám
Miért maradt a Bullfrog, Cheesemann és Co. cég könyvvezetője agglegény. (Elbeszélés az amerikai német életből.) Tittmann Eduárdtól. (Folytatás). Hogy Napoleon mit érzett Waterloonál, midőn délután Bülow váratlanul megjelent és őt a már megnyertnek tartott harctérről leszorította, azt nem tudom. De azt tudom, hogy én hogy éreztem magamat, midőn a szerencsétlen Rimbachot mögöttem megláttam, aki oly hirtelen légbe repítette hadi tervemnek egész jól rendezett alkotmányát és — hogy a hadászati hasonlatnál maradjak — engem egyúttal működési teremtől elvágott. Most azonban még nem volt minden elveszve mint hajdan Waterloonál. Helyzetemben még a viszszavonulás is győzelemre vezethetett. Nem nagy dolog, a már magában véve is meglehetős hosszú utat hazáig meghosszabítani és Emíliát aki különösen éjszaka az utcákon magát nem igen tájékozhatta, mindaddig erre-arra vezetni, ameddig céljaim kívánatossá teszik, csak Bimbachot kellett nyakamról eltávolítani. Az utósó felvonás fináléja elhangzott. Hangos tetszésnyilatkozat és lármazáj között vontatva ereszkedett le a függöny, mintegy sejtve ami még következni fog és valóban be is következett, mert Don Juan, Leporello, Donna Anna, valamint Zerline zajosan kihivattak. Az énekesek és énekesnők, természetes és mesterséges olaszok, a legbájosabb hajlongásokkal adták tudtul köszönetüket. Uj éljenzés, uj zaj, uj dobogás, uj tapsolás. Végre kiki kalapja és nagykendője után látott s iparkodott kihatolni, úgy a mintegy két órával ezelőtt behatolt. Ezalatt, különösen az átalános felkelés alkalmával, oly módon foglaltam állást Emilia mellett, amely Bimbachra nézve, akiről ma este mindent feltételeztem, lehetetlenné tette hogy neki karját felajánlhassa. Én azonban ezt azonnal megtettem, mihelyt a padok közül némileg kihatoltunk. Tervemnek eleje tehát sikerült. Ezután a lépcsőn haladtunk csiga módjára lefelé. Hisz mindenki tudja, hogy szokott ez lenni túltett előadásoknál. Majd lépteinket kell visszatartani, hogy ennek vagy amannak a hölgynek ruhájára ne gázoljunk, majd az előttünk mozgó embertömeg lassúsága által teljes megállapodásra kényszerittetünk. Végre türelmem e kísérleteket is kiállotta és Szerencsésen az utcára érkeztünk. — Jó éjt, Bimbach! — szóltam s Emíliával gyorsan balra fordultam. De a haszontalan ember nem értett meg, vagy nem akart megérteni. Emilia mellett maradt, szokatlanul sokat beszélt, úgy hogy nekem el kellett némulnom, velünk jött a vásárutcán végig, befordult velünk a negyedik utcába, velünk jött a hosszú utcán le, a harmadikon fel egész a Kümmelmann-féle házig és oda érve kinyilatkoztatta, hogy Kümmelmannének jó éjt szeretne kívánni, minthogy ő még okvetlenül ébren lesz, hogy minket bevárjon s igy felkisért minket a lépcsőkön is. Ha e pillanatban ezt az embert amúgy isten igazában nyakon ragadom uraim, vájjon melyikük vette volna ezt tőlem rész néven ? Másnap este, amint éppen (őszintén megvallom) a tükör előtt készülődtem a látogatásra, ajtóm előtt valakit elhaladni hallok. Csendesen ajtót nyitok és a lépcsőzet felén magam felett Bimbachot látom meg hátulról. Ez egyszer övé volt az előny, ha csak egy két perccel is. Gyorsan bezártam ajtómat. — Alattomos ga...........“, morogtam fogaim között, alig tudva a szót elnyomni, de amelyet önök ama kezdet után könnyen kiegészíthetnek. Már közeledni éreztem azt a válságos állapotot, melyben — amint a költő oly szépen mondja — a jámbor gondolat feje sárkány vérré változik. Arra azonban e pillanatban éppen nem gondoltam, miszerint én sem kértem tőle engedélyt, hogy Emíliát ma este meglátogathassam. Első felhevülésemben az ötlött eszembe, hogy hasonlóval viszonozzak, hogy megjelenésemmel az ő látogatását épp úgy elrontsam, amint ő tegnap színházi estémet elrontotta. Senki sem tehet arról, ha alacsony gondolatok támadnak agyában, azok önkényt jönnek létre, csak nagy szellemű ember képes azokat csírájukban elfojtani. Én ezt tettem, habár csak azért is, mert sokkal több önérzetem volt, mintsem magamra vegyem a felelősséget, hogy Emíliára nézve kellemetlen voltam, ha netalán Rimbach látogatása előtte mégis szívesebben látott lenne, mint az enyim. Ez okból szobámban maradtam, mégpedig oly nyugodtan, amint csak kitelhetik attól, akinek lelkében a féltékenység valamennyi fúriája tombol. Hogy Rimbach komoly vetélytárs, az nem maradhatott rejtve előttem, sőt veszedelmesnek is tartottam, nem személyes előnyök miatt, hanem mert neki saját üzlete volt, amelyről a városban azt tartották, hogy igen jövedelmes. Emíliát pedig még nem ismertem annyira, hogy fel ne tehettem volna róla, miszerint választásánál előnyös külső visszonyok is határozók lehetnek. Rövid félóra múlva már hallottam Rimbachot a lépcsőkön lejönni. Még lett volna időm a szándékolt látogatást megtenni, de lehangoltságomat nagyon is úrrá engedtem lenni magam felett, következőleg otthon maradtam. Ez éjjel sem aludtam rózsákon. Másnap a reggelinél feltűnt, hogy Bimbach hiányzott, holott ő, különösen az utóbbi időben, egyike volt mindig a legelsőknek. Kümmelmanné asszony Emíliával már régen megjelent, már a második csésze kávét is kiöntötte az összes jelenlevőknek és Bimbach még mindig hiányzott. Kümmelmanné, akit ösztönszerűleg figyelemmel kisértem, anélkül hogy okát tudtam volna adni miért, már több ízben sajátszerű mosolylyal tekintett az üres helyre; minduntalan Emiliára kacsintott s fejével integetett. Emilia is mosolygott, e mellett azonban elpirult, ami az utóbbi időben gyakran megtörtént rajta. — Mi történhetett ? — gondoltam magamban. Mindketten pillantásokat váltanak Rimbach távolléte felett! Rájuk nézve tehát nem meglepő. Valami komikus is lehet a dologban, mert mosolyognak, és miért az istenért, miért hajtja a visszaemlékezés a vért Emilia ajkaira? Mint villám nyilallott át lelkemen és teljes világosságban láttam magam előtt a tényállást : Rimbach kosarat kapott! Tegnap kapta, ugyanakkor, midőn egy lépcsőzettel bebb, féltékenységemben majd kétségbe estem. Haj, mily különösen játszik velünk a sors, velünk szegény földiekkel ! Az ebédnél azonban sem Kümmelmanné, sem Emilia nem nevetett. Mindketten leeresztett fővel ültek az asztalnál; magam sem éreztem hajlamot magamban a nevetésre, midőn megtudtam,hogy Emilia levelet kapott, melyben , anyjának roszulléte miatt haza hivatik. Még ugyanaznap délután akart elutazni, de Kümmermannénak sikerült őt, az éjjeli utazás és megérkezés kellemetlenségeinek ügyes rajzolása által elhatározásáról lebeszélni s miután a halasztásnak ez az oka alaposnak ismertetett el és ebben az istenfélő országban másnap, vasárnap reggel vasútvonal nem indul, Emíliának hétfő reggelig kellett várakozni. Ez mindenesetre vigasz lett volna reám nézve: ha nem lépett volna közénk, míg mi az asztalnál ültünk, egy falusi cousine, aki azért jött, hogy a holnapi vasárnapot Emíliával töltse. (Folyt. köv.) „Allerlei“-tárca Lipcséből. — Május 19. — (Es locht mich der Mai. — Allerlei. — Háború festé-szete. — Del Vecchio képkiállítása. ■— A jövő zene-.szerzői.) A vásár zaja lecsilapult, a város hullámzó mozgása rendes medrébe tért vissza, és mégis folytonos elevenség van reggeltől egész estig. Éneklő diákok vonulnak ki a természet keblére élvezni a tavaszt, mely itt oly különösen szép, hogy magam is kedvtelve bolyongok a „Rosenthal“-ban. „Ki a távolba csal a május, bájival.“ Itt lehet igazán tapasztalni a német kedélyességet. Mennek egy közel eső faluba, pár pohár sört s a nélkülözhetlen kávét megiszszák, ifjak s nők ártatlan zálogos játékot játszanak, vagy zongora mellett táncolnak. Este pedig kifáradtan térnek haza. És minden ünnepnapon ezt ismétlik. No de örömeikből kifeledtem valamit : az „Allerlei“. Mi ez az „Allerlei ?“ Talán az a sok minden és semminek összeviszszája, mit egy társaság fecseg egymás közt? Vagy talán a helybeli „Tagesblatt“ egy száma, melynél a melléklet a legérdekesebb, mert a házassági ígéretek, sőt néha szerelmi üzenetek abban fordulnak elő ? Vagy talán egy fellengő irányban írt színi programm, mely igér „Allerlei“-t nem ad semmit ? Nem. Az Allerlei oly eledel, melyet Lipcsében esznek, s minden képzelhető vetemény zsöngéjéből készitnek, s mellette a „Maifrank”-ot iszszák és patriotisztikus hévvel dicsérik. A magyar gyomor igen természetesen az „egylényegüség“ tanát vallván, nem igen élvezheti a „hasonlényegüség“ lipcsei keverékét, s jobb szeretne egyfélét jól, mint sokféléroszul; de azért mi magunk is a magyar türelem netovábbjával ettük meg az „ Allerlei“-t és gondoltunk mellettte allerlei szánakozó gondolatot a lipcseiek konyhaizlése felől. E bevezetést azért választom mai levelemhez, mert ezután „mindenfélédről írhatok az eszmetársítás törvényének megsértése nélkül. írok többi közt arról, mi a művészeti kiállításokban leginkább meglepett. A háború nem zúgott el a német festők feje fölött a nélkül, hogy mély hatást és erős motívumokat ne költött volna bennök. Ifjabb időben igen sok festmény termett, melynek tárgya a háború. És megvallom, oly közvetlen élénk benyomások, élmények, oly mély érzelmek , borongó, de másfelől nemzeties hangulatok nyertek e festményekben kifejezést, hogy minden szemlélőre, ki érző szívvel bír, mély hatást gyakorolnak. Rám annál inkább, mert előre úgy voltam hangolva, hogy e festmények tartalmát közvetlenül érezzem. Németországon való tartózkodásom alatt annyi fiatal kedélylyel érintkeztem, annyinak beszéltem el aggodalmaimat és hallgattam ki reményeiket, hogy kedélyemet nem tudom elzárni környezetem érzelemhullámzásától. Már Berlinben az ottani művészek kiállításán láttam egy képet, mely mély benyomást tett rám. Gr. Harrach festő: „A wörthi szőlőhegyen“, hol egy gazdag színezetű, élénk, dús életet mutató szőlőhegyen, a haldokló tisztnek egy tárca nyújt vizet. E gondolat fenséges ellentét a nemzeti fanatizmus kitörésével szemben. De láttam itt Lipcsében is három ily szellemű gyönyörű festményt. Mindenik a tomboló, dúló fergeteg kidühöngése után mutatja föl az áldozatokat, melyeket a családok szentélyében a kedélyek mélyén keresett ki magának. A külső események ellenében a benső hangulatok, a fanatikus harc ellenében a szeretet panaszos képe, mely szeretteit siratja, az eszme vakító, mámorosító nagyszerűsége mellett az érzelem csöndes busongása érvényesül bennök. E képek közül kettőt Schoultz festett. Egy családot látunk,melynek körébe a harcfi visszatér. „A család gyászban van. Csak az ifjabb harcos tért vissza. Az asztal köré állanak és a visszatért katona elmondja a vihar lefolyását. A család figyel, mélyen hallgat, könycsepp gördül le az arcokon. A másik képen az „ő“ asztalához mennek és nézik az „ő“ képét. Az anya fájdalmas, szívszorító visszaemlékezése, az atya néma lemondó határozottsága, a legkisebb nővér síró képe meghatók. De ha ezek is hatásosak, a harmadik valóságos remekmű, mely kiterülhetlen benyomást tesz. Címe „Das theuerste Opfer.“ Festő Deutsch Berlinben. Most a Del Vecchio képkiállításán van kitéve. Ara 1200 tallér. Motívuma mély, fájdalmas. Tárgya egy három tagból álló család, melynek támasza, egy derék bajnok, éppen halotti ágyán van kiterítve. Arcán a katona határozott, szigorú kifejezése mellett a halál mélabús árnya ül. Az elsárgult homlokra szerető neje borús. Mintha mély fuldoklását hallanék. Görcsös vonaglással karolja körül bal karjával a szeretett férj halántékát, jobb karjával pedig egy három éves gyermeket tart, kinek arca maga az élet, nagy kék szemeiből pezsgő elevenség sugárzik ki, orcai még a kifejezetlenség kerekdedségével bírnak, és mégis oly ijedség van egész lényében kifejezve, hogy látjuk a gyermek-lélek amaz ösztönszerű természetét, melynél fogva sejti néha, hogy környezete mennyire szenved. E család sötétülő tűzhelye mintha árnyat vetett volna e gyermekarcra is. Fenséges kép, hangulat, alapeszme és kivitel szerencsés öszhangot képeznek benne. Del Vecchio gyűjteménye különben is sok érdekes darabot tartalmaz, így ugyancsak Deutschtól : itt van a „Germania“, merész, szőke nő, kivont karddal, bíbor ruhában és koronával. Szemei mély tűzben, sötét lelkesedéstől égnek. Tájkép is sok van. Például a szász Svájc szépsége több tárgyat nyújtott Dresslernek. Schulze Düsseldorfból, Heyne, Petters,Stuttgartból, Grund Baden-Badenből, Mancini Milánóból, saját hazájuk vidékeiről vettek tárgyakat. De különösen meglepett két kép. Egyiket egy Kopenhágában élő nő: Elisabeth Jerieh au Raumann festő. Címe : „Karácsonyfa.* Szegény rozzant házban vagyunk, s egy beteg nőt látunk, kinek arca körül a halál halaványsága lebeg ; egész lényén kimondhatlan fájdalom ül, hisz a z 502