Fővárosi Lapok 1872. május (99-122. szám)

1872-05-23 / 116. szám

Eladó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. 116-dik sz. Csütörtök, május 23. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdij minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Óh csak lassan.... Óh csak lassan járjunk, keljünk Kedvesem ! csak lábhegyen . Föl ne keljen kis betegünk, Hadd pihenjen csöndesen ! Most aludt el, föl ne költsük, Sorsa fordul s tán javul ? Ez órát hát gondban töltsük Itt mellette, szótlanul. Várjunk, — lásd már láza nem nagy. Tedd szivére kis kezed. Csak hogy él még! és te itt vagy, S én viraszthatok veled. Óh ne csüggedj és­­ ne bántson Gyötrő kétség, félelem, Van nekem még pár fohászom, S könyem is van még nekem. Enyhülést hoz mind a kettő, S fönn tart, ég felé emel, És lelkünk még a sülyesztő Habok közt sem csügged el. Csak viraszszunk hát, s ne féljünk, Míg szemünkből köny pereg ; S míg imánk van , van reményünk. Hogy meggyógyul a beteg ! Nyilas Samu: Klári néni. (Elbeszélés.) Sebestyén Gyulától. (Folytatás). Míg Klári néni evett, a szomszédasszonynyal eredtem beszédbe. Klári néni is részt vett társal­gásunkban. Az ajtó nem sokára egy új vendég előtt nyilt meg. Fiatal szép, szőke leányka lépett a szobába. Szemeiben részvét ragyogott, ajkain jóakarat ült. Midőn a szobába jött, Klári néni mind a két kezét feléje terjesztette. A leány habozás nélkül vetette magát a beteg asszony karjaiba. Jutalma csókok özöne volt. — A mama megengedte, hogy bejöhessek egy kicsit Klári nénihez, — szólt félénken. — Jól tet­tem ? nem haragszik értté ?, de talán roszkor­­is jöttem?... Ez utóbbi szavak nekem szóltak. De azokat inkább csak a félénkség, mint az álszemérem súgták ajkaira. Mi oka is lett volna erre! Klári néni bemutatott minket egymásnak. Egy ideig osztoztam velük a kedélyes társalgásban , de kötelességeim nem sokára távozni kényszerí­­tettek. Klári néni melegen szorította meg kezemet. — Eljön, ugy­e holnap is, nevelő úr ? — Majd akkor folytatom. Eveline kisasszony is itt lesz, ugy­e kis leányom ? — szólt enyelgő hangon a félénk leányhoz,­ és a szegény beteg mosolygott. Eveline kisasszony lesütötte szemeit és elpirult. Azért-e, hogy kisasszonynak nevezte őt Klári néni, vagy azért, hogy én ... ? sohasem felejthettem el ezt az estét! Oly jó hangulatban hagytam el Klári nénit, kedélyemet annyira könnyülni és hullámozni éreztem, hogy, ha a doktor úr fiainak nevelője helyett, véletlenül Ika­rus vagyok, meg nem állom, hogy repülni ne próbál­jak. Ha Klári néni helyzetére gondoltam, elkomo­­rodtam ugyan, s úgy éreztem, mintha szárnyaimra az eső hullana, de ha ismét az jutott eszembe, hogy minő angyal oldala mellet hagytam, az én azon­nal lepergett szárnyaimról és szerettem volna Ika­rus lenni! X. Midőn hazaértem, a gyermekek valóságos ost­romállapotba helyeztek kérdezősködéseikkel, hogy mit csinál Klári néni és miért nem­­jön el hozzájuk? — Én azt feleltem, hogy Klári néninek már semmi baja, csakhogy még egy kicsit gyenge­ terhére van a járás. Biztattam őket, hogy meg sem álmodják, mikor Klári néni egyszerre csak közéjük toppan. De a gyermekeket nem könnyű dolog megcsalni. Beszédemből azonnal kivették, hogy túlzom a valót. Nem is hitték el, a­mit mondtam. „Ha úgy állna a dolog“, — mondák, — „akkor Klári néni már régen eljött volna hozzánk. Neki nagyon betegnek kell lennie, hogy nem látogat meg minket. De meg kérjük még egyszer szépen a papát s elmegyünk hozzája.“ A doktorné asszony sem mulasztotta el, egész Hiedelemmel tudakozódni a beteg hogyléte felől: — No, hogy van Klári néni ? — jobban ? — Igen gyengén, — feleltem. — Majd jóra fordul minden, csak várni tudjon az ember. Ezzel vége szakadt a diskurszusnak. A doktor úr megengedte a gyermekeknek, hogy elmehessenek Klári nénihez, de csak ama feltétel alatt, ha az út más­napra felszikkad. Az éjjel csípős szél fújt, a­mely a sarat megle­hetősen felszántotta. A gyermekeket most már kö­téllel sem lehetett volna visszatartóztatni. Ebéd után elvezettem őket Klári nénihez. Szegénykék, hogy meghökkentek, midőn abba a homályos, szűk, pisz­kos szobába léptek s Klári nénit a szegényes nyo­­szolyában látták! Az első pillanatban zavarodottan tekintgettek maguk körül, de a következőben már rohamosan jutottak a beteghez. Ez százszorosan ösz­­sze-vissza csókolta őket. Beszélni nem tudott, csak­ümmögött magában, oly nagy volt megindulása. Fel­ük­ meg lefeküdt, magához szorongatta őket és könyezett meg könnyezett. A kicsinyek, jelenlétükön kívül, más meglepetés­ben is részesítették Klári nénit. Első felocsúdásuk után zavarodottan­­tekintgettek egymásra, egymás­hoz dörzsölődtek, szemeikkel integettek, sőt figyel­meztetéseik tolmácsolására a könyök használatát sem vetették meg ott, a­hol a pislongatások eredményte­lenek voltak. Végre az egyik előre lépett s félénk hangon igy szólt: — Ha Klári néni nem haragudnék meg, mi Klári néninek hoztunk volna valamit. — Dehogy haragszom, édeském. Dehogy, e gyere csak ide tuditám, hadd csókoljalak meg. Azután magához karolta a kis szószólót. Ez ku­tatott keresgélt zsebében, végre valamit Klári néni markába csúsztatott. A többi közül is, ki az asz­talra tett egy kis darab jó süteményt, ki Klári néni vánkosa alá dugott valamit, aztán valamennyien félre sompolyogtak, mintha csak szégyelték volna magukat. A jószivű gyermekek ugyanis, midőn atyjuk megengedte nekik, hogy Klári nénihez elmehesse­nek, ebéd­jükből az eltehető jobb falatokat, megtakar­gatott cukrocskáikból a legszebbeket elhozták Klári néninek. Midőn kiraktuk az asztalra az előkeresett aján­dékokat, bizony szép kis halmocskát tett az ki. A gyermekek most a távolból kíváncsian tekintgettek hol Klári nénire, hol ez apróságokra s azt látszot­tak várni, hogy mikor vesz már belőle Klári néni ? De a szegény betegnek, tudja isten, hol jártak ek­kor gondolatai, egészen megfeledkezett róla! Midőn egy ideig hiába vártak, a kis Irén meg nem állhatta, hogy igy ne szóljon! —­ Azt hittük, hogy Klári néni majd eszik belőle. Erre a többinek a nyelve is egyszerre megeredt. — Pedig azért hoztuk ám ! — szólt a másik. — Klári néni, az jó ! — mondá a kis Aranka. Az én Bélám pedig, egészen neki­bátorodva, minden szó nélkül felvett egy cukor darabot s azt Klári néni szájába dugta. — Kóstolja csak Klári néni, milyen jó ! És Klári néni nem szabadulhatott meg kínál­­gatásaiktól. Mindegyik darabot meg kellett kóstolnia. A gyermekek most már tökéletesen meg voltak elégedve önmagukkal, és kissé otthoniasabban kezd­vén magukat érezni, lassan kint oda hagyogatták Klári néni ágyát, hogy szemlét tartsanak a szoba nevezetességei fölött. Klári néni most már egész bátran beszélhetett velem. Egyetlen szava sem hatott el a kicsinyekhez; annyira el voltak ezek foglalva a kofferek nyitoga­­tása, a ruhák vizsgálása s a lószőrrel kitömött székek fosztogatásával. — Oh istenem! — szólt hozzám Klári néni halk hangon, de a­mely azért el nem palástolhatta meg­indulását, — miért nem lehettem én a doktor ne­jévé ? — pedig lehettem volna, csak tőlem függött akkor! Most ezeket a kedves gyermekeket a maga­méinak mondhatnám. Milyen áldott kis teremtések ! De mit szól hozzá nevelő úr? — én mindig úgy te­kintettem őket, mintha az enyimek lennének. Vagy nincs­­jogom hozzá ? — Annyi szenvedésért nem illet meg ez a kárpótlás? — Úgy is tekintem őket; azért adtam mindegyiknek olyan nevet, a­milyenre magam kereszteltem volna őket. Ha ez sok, ha ez az öröm több, mint amennyit megérdemeltem, a­mi túlcsap érdemrészemen, szívesen levezeklem a más­világon. Levezeklem, le-le . . . Klári néni hangja az utósó szavaknál alig volt hallható, míg végre egészen elhalt a hang ajkain. Szemeit behunyta, majd meg néha-néha felpillantott, de nem beszélt többet. Nekem ezalatt elég időm volt, gondolataimat rendbe szednem. Lassan kint deren­geni kezdett előttem a homály, a­mely Klári néni múltját eddig elfedte szemeim elől. A­mit rég óta gyanítottam, a való öltönyét kezdte magára venni. Egy rég letűnt, de nem feledett viszony kötötte tehát össze Klári nénit a doktorral; oly szerelmi viszony, a­mely az egyik fél­­a doktori lelkében annak ide­jén komolyabb remények csíráját rejtette ; oly vi­szony, a­mely h a­milyen erős, szenvedélyes és mély volt az egyik részről, az a másik épp oly könnyel­műen tépte szét­­ ?! Ezt olvastam ki a doktor és a Klári néni magaviseletéből, az utóbbinak nyilatko­zataiból s ama jelenetből, a­melynek a minap tanúja valik. Klári néni azonfelől élő­ bizonysága volt an­nak, hogy könnyelműségét keserűen megbánta, azt jóvá is igyekezett tenni; de hiába! Egy könnyelmű lépésért, egy élet boldogságával adózott. Apró cél­zásai, a melyeket itt-ott elejtett, a „hóbortos-bolon­dos leányáról szóló meséje, a doktor-fiúknak általa osztogatott nevei s legutóbbi kifakadása, egymást űzték-kergették agyamban s egymást keresztül-kasul dúlva, oszlatták, tolták félre a kételyeket és homályt. De talán kelleténél is tovább mentem ? — Ha tovább fűzöm gondolataimat, a melyek annyira meg­közelítették a valót, feleslegessé válik leirnom egy két olyan jelenetet, a milyen megragadó költészetével ritkán fordul elő a mindennapi életben. (Folyt. köv.)

Next