Fővárosi Lapok 1872. június (123-147. szám)
1872-06-01 / 123. szám
s figyelmeztette némely buján tenyésző külföldi fára. A kert egészen angol ízléssel volt berendezve, csak növényzete felette vadon és buján tenyészett, mintha töviskerítést akart volna a mezei lak körül képezni. És Kärner Dániel még sem volt embergyűlölő. Valódi jótevője volt a szegényeknek, senki sem hallott soha egy durva szót ajkairól, vagy látott arcán haragos kifejezést. Mezei házában egyedül lakott csinos, sötét szemű leányával, a tizenkilenc éves Máriával. Neje tizennyolc év óta Görnitz temetőjében feküdt; idegen kinézésű csöndes nő volt ez, kit az öreg Kärner, Karinthiából hozott volt magával. A mezei lak magánosan állott a sűrű hársfák között. Fent a keskeny völgy felett a Lobensteinkastély emelkedett, melynek ablakai naplementekor keresztfényt szoktak lövelni a polgáriasabb kinézésű mezei lak ablakaira. Midőn Görnitz főtornyában a lélekharang megszólalt , az uzsonna mellett ülő háziasszonyok, a boltjukat bezáró szatócsnék , a kúton vizet merítő szolgálók, mind csak azt kérdék : ugyan ki halt meg ? ... Ez egy szép nyári estén történt. S mielőtt az alkony átható illatozásra nyitotta volna meg a csucsor virágkelyheit, már az egész város tudta, hogy a magános életet folytató öreg gazdag Kärner Dániel meghalt. Másnap reggel pedig tudták már az ajtóküszöbök, melyeken a vén komámasszonyok szokták magukat kipihenni, mielőtt hajnali misére mennének, tudták a piaci lócák, melyekre a tejárus-asszonyok árucikkeiket helyezték és tudták a polgárnők gyermekszobái, hol a meghitt kávé-barátnők első látogatásukat tenni szokták , hogy a vén Kärner „nehezen“ halt meg, „igen nehezen,“ hogy az ördög nem engedte könnyen meghalni, mert kihűlő szivét egy titok szorongatta. És hogy a haldokló egész órahoszszig küzdött a halállal, csakhogy titkától megszabaduljon ; ámde a megbénult nyelv minden legkisebb hangot, az elzsibbadt, vonagló kéz minden tollvonást megtagadott. Tudták, hogy az öreg ember, szemeit aggodalmasan forgatva, ajkait hasztalan erőtetve szólásra, nehéz szívvel, egy titkot magával vive néma sirjába, hunyt el. Oly titok volt az, melyet soha sem lehet megfejteni s mely talán szegény lelkét nyugtalanul fogja kergetni elhagyott házában. Efféléket beszéltek el a nagynénik, a tejesasszonyok és a barátnők, rokonaiknak, vásárlóiknak s férjeiknek. A férfiak pedig ugyanezeket beszélték a vendéglőben. És ez nem haszontalan beszéd volt, a dologban csakugyan volt valami igaz. A vén Kärner halálos küzdelmek közt feküdt ágyában. Fejénél leánya Mária térdelt, zokogva és mosolyogva. Arcát eltakarva keservesen sirt s majd ismét vigasztalóan mosolygott fel atyjára. Lábainál Görnitz polgármestere Volkner Ferenc állott, egykor iskolatársa a haldoklónak, kit most ez, egyetlen leánya gyámjáúl nevezett ki.Éppen esteledni kezdett s az utósó vérpiros napsugár lövett keresztül a szobán, hasonlóan az édenkert előtt fölállított lángpalloshoz. A haldokló öreg hirtelen felemelkedett. Még öt perccel ezelőtt tisztán beszélt és imádkozott, de most érezte, hogy nyelve elnehezült. Valamit dadogott, mi ilyenformán hangzott : „Égi atyám, nem vagyok képes többé elmondani azt a dolgot, azt a dolgot!“ — Úgy látszott mintha keresné a szót, mely zavarodó emlékezetéből már örökre kiment. „Az a fehér — az, mi ott van ...“ s most megint bizonyos tárgyat látszott keresni, de a melynek jelét a halál már elragadta lelkéből. „Mária!“ — sóhajtott föl még egyszer — „tedd meg azt, mert máskint — nincs nyugalmam — a világ oly rész — s a titok többé.........“ Ezek voltak a halállal küzdő vén embernek utóló érthető szavai. Kärner Mária siránkozva tartotta atyját átölelve. Tudta, „hogy az lehetetlen,“mint később maga elbeszélte. Az öreg polgármester hevesen remegett s ráncos kezével keresztet vetett magára. Anna, a szolgáló,jajgatással töltötte be a szobát. Az öreg kanári madár bágyadtan vergődött szárnyaival kalitjában, mintha annak rostélya előtt idegen arcot látna elvonulni. Az öreg magános életű férfiú tehát halva volt. Nehezen múlt ki, elhaló, megnémult ajkain egy titokkal, oly titokkal, melyet senki sem tudott megfejteni s mely talán lelkét nyugtalanúl üldözte elhagyott lakhelyén, vagy ott, hol büntetlen gyilkosság követtetett el. A mit a világ tudott. Sok mindenfélét tudtak beszélni az öreg megboldogult Kärnerrel. Csakugyan volt is egy mocsok életén, mely még huszonnégy éves korából eredt s melyet az egész környék tudott. Ő a gazdag nagykereskedőnek Kärner János Jakabnak fia volt, kinek üzlete már a nagyszülők idejétől fogva híres és nagyrabecsült volt a városban, az országban, sőt minden nevezetes külföldi szállítóhelyen is. Kärner János Jakab különös ízléssel tudta kereskedését felépíteni a tükörablakokkal és genfi szőnyegekkel. A mellett „mezei lakát“ a városon kívül gyönyörűen bútoroztatta be — épp oly fényesen, mint ahogy az öreg elszegényedett, pazarló Lobenstein gróf, kastélyát de Vienne Lénárt által földiszittette volt. E nagykereskedői cég fia Kärner Dániel, a szép eszményi cserkeszarcú ifjú, bár derekasan tudott kalmárkodni, a mellett felette eleven, vígkedélyű is volt. Szorgalmas volt az irodában, de mindig a legújabb divat szerint öltözködött. Sőt a szomszédos Lobenstein kastélyban is szívesen látott vendég volt. Lobenstein Adalie grófkisasszony föltűnő előzékenységgel viseltetett irányában. A kirándulások alkalmával, melyeket ő a grófhölgy s annak unokatestvére, Stosingen, lóháton tettek, mindig az Adalie jobbján lovagolt. Ezt eleinte alig hihették el, de végre ama gondolatra jöttek, hogy a gazdag kereskedő ifjú s a szegény comtesse közt gyöngéd viszony létezik. Oly viszony, mely rendkívüli végjelenetre vezethetett, s melynek az egész város már előre örült. E jelenet be is következett. De különös, ez még sem egészen a viszonyból, hanem máshonnan is származott. A fiatal Dániel folytonosan látogatta a kastélyt, s habár ezer előkelő vendég volt is ott jelen, Adalie grófnő mindenki felett kitüntette őt. A kastély főrokonával Stosingen gróffal, az adósságai miatt szolgálatából elbocsátott tiszttel, elválhatlan barátságot kötött. Együtt lovagoltak ki vadászatokra, együtt kocsikáztak a városba, hol az élét töltötték, röviden : a fiatal Kärner Dánielt a grófi családban egészen „megfőzték és megsütötték,“ mint ahogy a városban mondani szokták. A nagyúri társalgás, a fiatal gróffal való pajtáskodás, a szép grófhölgy szerelme : mindez a gazdag kereskedő fiát egyre nagyobb-nagyobb költségekbe keverte; egy éjjel aztán feltörte atyja pénztárába az öreg szolgát, ki őt tetten érte, halálosan megsebzette. (Folyt, köv.) A nagy szappanbuborékok. Petőfi a napot úgy képzeli egyik ötletében, hogy egy óriási gyerek, keletet minden reggel, mint valami játékbeli szappanbuborékot — kifújja, mely aztán az ég boltozatát átlengve, nyugaton szétpattan. E gyermekies kép valóbb szinti lesz, ha úgy képzeljük, hogy a fátum, ez a szeszélyes óriás gyerek, ki az ismeretekkel és emberekkel kénye-kedve szerint játszik, a fejedelmek és népek kisebb-nagyobb birodalmait megannyi szappanbuborékok gyanánt fújja föl, ezeket a légben fölebb-alább lengeti, szivárványszinjátékukban gyönyörködik, mignem egyszer csak szétpattannak, így fújja föl a fátum gyermekies szeszélye egymás után az ó világban az asszír, méd és persa birodalmakat, így gyönyörködött egy ideig a hellén köztársaságok, főleg Athén és Spárta kisebb buborékainak szinpompájában, mignem az apróbb buborékok egy nagyobbá, a makedoniba egyesültek, hogy e nagy buborék aztán többekkel együtt egy még nagyobbá: a római világbirodalom buborékjába egyesüljenek, s e roppant hólyagnak változatos szinpompájában századokig gyönyörködjék. Ámde az északi barbár szelek förgetege e nagyszerű hólyagot is szétpukkanta, mire ismét tetszett a fátumnak magát újabb, de csak pillanatig tartott, nem is valami pompás buborékok fölfurkálásával mulattatni. Ezek közt a hun Attila és a frank Nagy Károly, majd a mongol Csengis kán buborékjai voltak a legkiválóbbak. Az újabb időkben atyáink látták I. Napóleon buborékjának támadását s nagyszerű szinjátékai után, mint valami égi meteornak, rövid időn való szétpukkanását. Mi pedig saját szemünkkel láthattuk, hogyan fújja föl magát III. Napoleon egy nagy szappanbuborékban, s hogyan pukkant ez vele együtt szét Sedannál, s tüstént ennek szétpukkanása után hogyan fújta föl a fátum ismét a német császárságnak 1806-ban szétpukkadt évezredes hólyagát. Ha közelebbről vizsgáljuk azonban a kisebbnagyobb államok és nemzetek életét, hatalmuk emelkedését,tartalmát és sülyedését , látni fogjuk, hogy az nem a fátum szeszélyétől, hanem magának az állami nemzet tagjainak, különösen az állam kormányán ülők erkölcsi erejétől függ. Fölös munka lenne ugyan a múlt idők és kihalt államok példáival ezt hosszasan mutogatnom, de nem tehetem mégis, hogy egy pillanatot ne vessek hazánk jelen állambuborékjára, egybehasonlítva a korábbi rokon állapotokkal és Európa államainak a miénkkel rokon állapotával. Mig az egész európai középkoron át a király s mellette a nemesség, papság és csekély arányban a polgárság valának az államok tényezői, s a néptömeg fölött teljhatalommal uralkodók , jelenleg Orosz- és Törökország kivételével a nép is — képviselve választottjai által — részt vesz a törvényhozásban és önkormányzatban. A középkorban a királyok, papok, nemesek és némileg a polgárok közt, sok versengés ütött ki a hatalom gyakorlása fölött. Ez a versengés újabb alakban ismétli magát korunkban is, és folyni fog beláthatlan időkig. A király vagy császár tekintélye szilárd jelenleg is, mint valaha, s noha éppen most Franciaországban a fejedelmi címviselet hiányzik, a másfél évezres szokás által megszentesítette méltóságot maga a nép szelleme és jelleme bizonyára rövid időn sürgetőleg fogja visszakövetelni. A magát római katholikusnak nevező főpapság csak imént ruházta föl egyházi fejedelmét a csalhatlanság jellemével, mely jövőre fölöslegessé tegye az egyházi közgyűléseket, hogy a pápa sajátfejüleg és kezűleg sújthassa átkaival mennyköveivel minden koncilium nélkül a Darwinokat, Marxokat, a materialismus és internationalismus minden hitágazatát. Csakhogy a XIII-dik századbeli hierarchiának a XIX-dikben fölújítása tüstént megboszulta magát, mert két hónappal a csalhatlansági dogma kimondása, s a pápának mintegy félistenné dekretálása után, a pápa az ő ezer évig élvezett világi birtokaitól elesett. A királyi, hierarchiai, és arisztokrácias középkori hármas hatalom közt az aristokrácia, mely a születésen, kizáró földbirtokon és országos főhivatalokon, de egyszersmind a hadviselés kötelezettségén alapult, legtöbbet vesztett, mert mind e kiváltságait meg kellett osztania a néppel, s viszont ennek eddigi adózási s közmunka terheiben osztakoznia. De a születési és földbirtokos aristokrácia helyébe ez anyagi jólétre törekvő korban és az új társadalomban egy új, az előbbinél nyomasztóbb, türhetlenebb emelkedik föl: a pénz-arisztokrácia. A hűbérurak, magas várfészkeikből uralkodtak a mezőség védtelen népein, szedték vonták tőlük az adót pénzben és termékben, a jelenkor pénzkirályai, vagy inkább a börzék pénzaadályai újabb meg újabb kikeresett ezerféle cselfogással kerítgetik hálójukba a szerencsekereső, s egyes példák nyomán könnyű módon gazdagodni vágyó tömeget. A takarékpénztárak, iparbankok, munkás- és önsegélyző-egyletek megannyi menedékek ugyan a börze urak polyp-karjai elől, de mikor a főbank urainak tetszik az áldásos pénzeső helyett aszályt előidézni, nem hogy ama vidéki források által gyorsabb pénzforgalom idéztessék elő, hanem hogy saját tárcáik telhessenek. A pénz, ma inkább mint valaha, politikai levegő, mely után a szegény kapkod, mert neki nincs, a gazdag kapkod, hogy még több legyen. A földből szálltak föl, s a gőzkörben alakulnak és onnan hullnak alá mind a termékenyítő nedvek, mind pedig a rettentő villanycsapások. Ki tudhatná előre , hová és miféle villanyok csapnak alá európai társadalmunk közé, amaz eszme-gőzkörbül, hová ugyane társadalomból az ultramontánok csalatkozhatlansága, (kivált ha a Spiritismus is hozzájárul,) a nemzetiségek terjeszkedési vágya, az internatinale és commune mindent egyenlősítő szándéka, az anyagelviség, rokon- és ellenszenvek, s az átalános élv- és pénzvágy villany-elemei, nagy mennyiségben szállnak föl. A franciák az európai civilizációnak kétszáz év óta előharcosai és zászlóvivői, midőn őket egy-két bölcs emberük 1830. és 1848-ki forradalmaik veszélyessé válható eredményeire figyelmeztette, büszkén viszonzált : „Franciaország elég gazdag az ily kísérletek árát megfizetni.“ A harmadévi kísérlet azonban nemcsak öt milliárd frank hadikárpótlásba, hanem ami több, két szép tartomány elvesztésébe került, s ezáltal nemhogy régi vágyait, egész Rajnáig terjeszkedhetni, elérte volna, ellenkezőleg ettől végleg elesett. S ez sem elég. Valamint atyáink megérték azt, hogy I. Napóleon, ki 1814 tavaszán a császárságról lemondatván, a nép átkai és halállal fenyegetése közt porosz tisztek által kísértetett Elba szigetére, honnan vissza 534