Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-01 / 199. szám
A mulatságrendező. (Beszély.) Írta: Spielhagen. (Folytatás.) Tannenburg julius 3-án. Elsejéről kelt leveledet megkaptam, s szivemből köszönöm azt a sok jót és kedveset, mit magában foglal. Aggódol miattam, siratod búskomorságomat, habár fel nem oldhatsz a vád alól, hogy azokat a szomorú érzelmeket készakarva táplálom. Kárhoztatsz, hogy ragaszkodom a magányhoz, hogy kerülöm, megvetem az embereket; emlékeztetsz a nagy mester szavára, mely mindig érezteti, hogy a legroszabb társaságban, emberek közt emberek vagyunk. Úgy hiszem, igazad van, kedves barátom, és a sors vagy valamely csintalan szellem gondoskodott arról, hogy jótanácsaidat azonnal követhetem, s hogy azokat követnem kell. Csodálatos történet ez, s én részletesen elmondom neked. Ama nap, melyen levelemet küldöttem, ittlétem harmadik napja, körülbelül úgy múlt el, mint a második. Reggel a falu hídjainak s zenélő szomszédaimnak öszpontosított hangversenye; délben az unalmas ebéd a túltömött, zajos ebédlőben, délután a társaság zálogos játéka, melyet az eső még mindig a házhoz kötött. A kékszemü ifjú hölgy, kit tegnap a francia négyestől fosztottam meg, elnökölt a zajos körben s a legpajzánabb volt valamennyi között, a mint látszólag legeszesebb és legleleményesebb. Engem , a mint megérdemeltem, teljesen semmibe sem vett. Észrevettem, hogy kifejezésteljes pillantása többször végig sikamlik rajtam, mintha csak egy része volnék a falnak, melyhez, a játékot nézve, támaszkodtam. Különben nem soká tartózkodtam itt, miután a doktor vagy hat újonan érkezett vendég bemutatásával szerencséltetett, s éppen fölöslegül egy vén, vizsgaszemü, fürtös hölgynek volt bemutatandó, aki négy egyenruhájú lánya élén éppen nem lett vonzóbbá. Dacára az esőnek, a hegyekbe mentem, s egy pár gyönyörű órát töltök ott. A völgyekben gomolygott a köd s emelkedett a sziklafalakon — csodálatos képleteket alkotva, melyek a magasban szétoszlottak, vagy a nehéz, mélyen haladó felhőkkel folytak együvé. A magas fák csúcsai közt zúgott a szél; csendesen, de szakadatlanul hullottak a cseppek a kis fenyőfákról a borzas áfonyabokrok közé, melyek a sziklás talajt szerteszéljel elbobták. Az útszélen, gyakran az utón is, keresztülfolyt a víz vékony csatornákban, olykor csacsogó patakban. Semmi emberi hang, csak itt-ott egy kesergő madárhang. Kimondhatlanul szép és magányos volt a nagy, illatozó erdőség. Hogy e séta ünnepélyes emlékét a fürdőterem neszes társasága által — melynek ablakaiból, viszszatérve, már erős fény sugárzott felém, — elrontatni nem akartam, menthetőnek találandod. Miért is rögtön váramba mentem fel s késő éjszakáig Reiter Frigyes „Mine Stromtd“jének*) harmadik részét olvastam, mindig jobban csodálva eme, minden egyszerűsége mellett valóban lángelmü munkát. Az olvasmány annyira felizgatott, hogy csak későn aludtam el s későn ébredek. Ez egyszer a madarak költöztek föl, melyek a fák sűrű koronái között ablakom alatt vígan csicseregtek s énekeltek. Mert éjjel bezárultak az ég ablakai; a nap felhőtlen légkörből ragyogott alá, elbűvölő reggel volt. Ezt inkább láttam, mint éreztem. Érzékeim el voltak tompálva, fejem, a félig álmatlan éjszaka után, mintha szét lett volna darabolva; haragudtam vén fürdőszolgámra, aki jószívűségből el hagyott aludni, haragudtam magamra — szóval teljes mértékben kiállhatatlan valék, és mint a beteg, ki nyugtalanul egyik oldalról a másikra veti magát, elhatározám lehet, gyorsan elutazni ismét. Elhitettem magammal, hogy a tannenburgi levegő, és különösen a tannenburgi társaság, mindent összevéve rászólhat reám, — dacára annak, hogy dr. Kühleborn az ellenkezőt állítja. Ily hangulatban s azzal az elhatározással, hogy dr. Kühlebornt ebéd után szándékomról értesítendem, az ebédlőbe mentem, és helyemen a három hosszú asztal középsőjének végén hallgatva leültem, szemeimet fel nem emelve tányéromról, nehogy szomszédaimnak, egy vén, sovány kapitánynak és egy köpcös tanácsosnak a fővárosból, alkalmat szolgáltassak beszéd kezdésére. Mégis nem kerülhette el figyelmemet, ama szokatlan pezsgés, mely ma a teremben uralkodott és pedig különösen az első asztalnál, melynél a régebben jött vendégek ültek, többi közt a kékszemü hölgy, a kinek ma végtelen sok tenni s beszélni valója volt, s a ki elfoglaltatásában, amint hittem, egészen elfelejté, hogy nem szabad rám néznie. Végre szomszédaim beszélgetéséből megértem, mi körül forog a dolog : a „mulatsági bizottmányt“ készültek megválasztani. — „Bocsánat, uram, mi az: mulatsági bizottmány?“ kérdé a vékony kapitány, ki velem egy nap jött ide, a vastag tanácsost, ki már egy hete itt volt. Ez felvilágositá a kérdezőt s engem is, ki némán odahallgatok: a mulatsági bizottmány egy, három úrból álló, a társaság kebléből választott, minden négy hétben megújítandó bizottmány, melynek kötelessége s feladata: közös sétákat s kocsizásokat, játékokat és táncokat rendezni, szóval a társaság mulatságáról illendő módon gondoskodni. Továbbá elbeszélte a tanácsos, hogy e tiszteletbeli hivatalra lehetőleg csak oly férfiak választatnak, kik magukat, társalgási tehetségükön kívül, melyre fősúlyt fektetnek, mindenesetre méltó magatartásuk által tüntetik ki, mert előforduló esetben e bizottmány képviseli a társaságot, ez a közvetítő elem minden civakodásoknál s becsületügyekben, s átalában úgy szólva lelke a társaságnak. „De mint történhetik mi meg a választás oly társaságban, kérdé a kapitány, melynek nem kis része csak pár nap óta tartózkodik itten. Én mindenesetre nem szavazhatok, s úgy hiszem, ön, uram, szintén e nézetet osztja ?“ — folytatá felém fordulva. „Kétségkívül“ felelém. „Nyugodjanak meg, uraim,“ szólt a tanácsos; „a társaság régibb tagjai ezt mindig maguk között döntik el; megállapítják a választandók névsorát , gondoskodnak róla, hogy az lehetőleg minél több kézbe jusson. Különben, úgy hallom, hogy most a régi bizottmányt választják meg újra, egynek kivételével, kit betegeskedése lemondásra késztet. Ah! itt vannak már a cédulák!“ Valóban a cédulákat hordták körül a pincérek, melyekre minden vendég fölírta annak nevét, kit választani akart. A kapitány s én beiratlanul dobtuk a dobozba, mig a tanácsos különös mosolylyal, mely titkolózva veszett el dupla állának ráncaiban, másolt le egy cédulát, melyet, nem tudom hogyan, éppen most játsztak az első asztalról kezei közé. Az izgatottság a teremben, mely pillanatról pillanatra növekedett, legmagasabb fokát érte el, midőn dr. Kühleborn felemelkedik és tudtára adta a társaságnak, hogy a mellette álló S. ur — bassistám a várból — szives leend a beérkezett cédulákat felolvasni, mig C. ur — a tenorista, átvevő a jegyzőkönyvet. Éppen távozni készültem, miután a választás legkevésbbé sem érdekelt,midőn — nem csekély ijedtségemre — a legelső három név között, melyeket a mély, óriás hang fölolvasott — az én nevem hangzott fel. Azt hittem, roszal hallok, de mielőtt tisztába jöhettem volna — újra felhangzott nevem, és újra, meg újra — majdnem minden beadott cédulán, más két — szinte folytonosan ismétlődő névvel. Az én nevem ! Ez természetesen nem lehetett merő véletlen ; jól megértett, kifőzött, és következetesen keresztülvitt játék volt ez, s én, míg a vér a fejembe s arcomba tódult, azon gondolkodtam, kinek a világon köszönhetem ezt a gúnyolódáshoz szerfelett hasonló megtiszteltetést. Nem sokáig kellett gondolkodnom. Midőn szememet, mintegy ösztönszerüleg az első asztalra forditom, amaz ifjú hölgy szemével talákozott és ez a kék szem oly pajkosan ragyogott át hozzám, s e mellett a fiatal rózsás arc oly eleven pirosságtól sugárzott , hogy villámgyorsasággal cikázott át lelkemen: ő, egyedül ő, lehet ennek rendezője ; ő, egyedül ő hozhatta ezt létre ! És egyszerre csodálatos változáson mentem át: még néhány perc előtt el voltam határozva, a reám hárított megtiszteltetést egy pár komoly szóval visszautasítani, most azonban egyszerre éreztem, hogy el kell azt fogadnom, nem másért — csak hogy a pajkos tündérnek csintalan játékát tökéletesen elrontsam. Odanéztem a szép pajkos teremtésre, ki még jobban elpirult, mint előbb, s szempilláit lehúnyta. Eleget láttam. (Folyt. köv.) * „Mine Stromtd“ , fogságom ideje ; egy hosszabb költői mű, uíjszólásban írva, melyet a német ítészet igen nagybecsűnek tart. A nők fürdőjéből. (Franzensbadh, augusztus végén.) Szerkesztő barátom! Emlékezel a Tantalus-mondára ? Na hát hallgasd meg, a mit mondandó vagyok. Karlsbadból megkönnyült testtel és megkönynyült erszénynyel Franzensbadba jön a „Kurgast.“ Hetenkint egy vagy másfél fontot testéből s egy vagy másfél százast erszényéből ott hagyott. Mert a fölséges Sprudel vagy Mühlbrunn csakúgy megveszi a maga adóját, mint a mosolygó háziúr, az előzékeny pincér s a „Souvenir de Karlsbad“-okat áruló boltos. Nincs menekvés. De ha ez a „bain serieux“ gyomrodat, lábadat, erszényedet igénybe veszi is, üresen hagyjaa szivedet. Öt-hat pohár meleg lével eltelve, két-három órás séták után s a nagyon íztelen ebéd hatása alatt megbámulhatod a gazdag bankárnék fényes toilette-jeit, Albion szöghajú hölgyeit, a sugár orosz és lengyel nőket, a kedélyes berlini leányokat s az orthodox zsidónők gyémántjait és igaz gyöngyeit — de hidd el nekem, szivedhez egy hang sem fog szólni. Jársz, kelsz, kúrálod magadat. De ha egy szép este Franzensbadba érkezel, kipihented a rákövetkező éjen át az út fáradalmait, s nem nyom többé a karlsbadi víz és „Spitzbraten“ — és másnap reggel fölkelsz könnyűlten, vidoran, s elmegysz a Salzquelléhez, hogy ott a kellemes ízű, gyöngyöző gyógyvizet idd ; ha az első pohár már vidorabbá tette kedélyedet s a forrás körül a colo-i nade-ok alatt sétáló hölgyek fölött szemlét tartasz, kik tarka csoportokban járkálnak, szemlélnek, csevegnek ; vagy ha délfelé szokott fürdődet veszed s a Leimann vagy Kartelieri vagy égeri fürdőházak folyósóin, szalonjaiban ismét látod e bűvös alakokat, kik veled együtt várják, hogy fürdőt kapjanak, mely pezseg, mint a pezsgő s gyöngyöket ver a felszínre és gyöngyöket a márványkarra, (ezt persze csak képzeletben látod,) s ha végre délután négy órakor a főpark sétányán harmadszor tűnnek föl már fényes délutáni toilletteben ez ismert alakok, melyek most elegánsabbak, de nem igézőbbek, s ha föltéve, hogy te Karlsbadból Franzensbadba „Nachkur“-ra jött halandó vagy, kinek szoros kötelessége azt az életrendet követni itt is, mi a főgyógyhelyen nyűgözte akaratodat , akkor már alapos értekezést írhatsz a Tantalusra mért büntetésről. De ime, most veszem észre, hogy én tárcalevelet akarok írni Franzensbádból Franzensbádról, s már is leírtam Franzensbádot. Mert valóban ez a Franzensbád, az ivó,a fürdő, a sétáló Franzensbád. Egy nagy díszes szép park, új épületekkel, fényes palotasorokkal, lombos és árnyas sétányokkal, melyek tele vannak nőkkel, kik közt elvétve láthatsz egy-egy öreg, egyegy beteges, egy-egy üdülő férfit is ! Soha életemben egy csomóban ennyi szép és nem szép, de mindig ásítozó és unatkozó nőt! A kutaknál, a fürdőknél, a sétányokon, a koncerteken, a színházban, az ebédeknél, a vacsoránál a legkeresettebb cikk a férfi. Egy angol író mondta, hogy ha egy ásitozó nőitársaságba betoppan egy férfi , az arcok egyszerre megváltoznak, a szemek kigyuladnak s a társaság elevenséget kap. E mondat igazságát itt közvetlenül szemlélhetni. Azok a körök, melyek csupa nőkbül állanak, csaknem ásitozva hallgatják a Kurkapelle obligát zenéjét, míg egész más élet, más elevenség van azokban a körökben, melyeknek sikerült maguknak egy férfit fogni, ha vénet is, ha bénát is. Franzensbad par excellence a nők fürdője. Erősítő, üdítő. Itt minden ízletes, csinos, finom, divatos : az épületek, a parkok, az egész kis város. Csupa új házak, új palotasorok, elegánsak, ízléssel, komforttal rendezettek. Gyönyörű verandák, födött és nyílt erkélyek, virágokkal ékített folyosók, díszes bútorzatú szobák, kényelem és fény a berendezésben , minő ellentéte a karlsbadi ódon, szűk, régi házaknak, melyeknek bútorzata elég diszes ugyan, de a berendezés kényelmetlen, a bejáratok szűkek a folyosók ízléstelenek. Csak néhány újabb épületet vehetünk ki, de ezek is messze mögötte maradnak a franzensbadi palotáknak. S ez így van mindenben. Karlsbad hoteljei alacsonyak, szűkek, két nagyobb terme ízléstelen. Kivételt csak a városon kívül eső (reggeliző sozsonnázó) parkok dísztermei képeznek , míg Franzensbadnak ebédlői valódi dísztermek, márványzott falakkal, szobrokkal, aranyos csillárokkal és falfestésekkel. Az életadó karlsbadi víz colonadójai — de ne is szóljunk e ronda, piszkos, szűk faépítmények-Folytatás a mellékleten. 866