Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-01 / 199. szám

A mulatságrendező. (Beszély.) Írta: Spielhagen. (Folytatás.) Tannenburg julius 3-án. Elsejéről kelt leveledet megkaptam, s szivemből köszönöm azt a sok jót és kedveset, mit magában foglal. Aggódol miattam, siratod búskomorságomat, habár fel nem oldhatsz a vád alól, hogy azokat a szomorú érzelmeket készakarva táplálom. Kárhoz­tatsz, hogy ragaszkodom a magányhoz, hogy kerü­löm, megvetem az embereket; emlékeztetsz a nagy mester szavára, mely mindig érezteti, hogy a legro­­szabb társaságban, emberek közt emberek vagyunk. Úgy hiszem, igazad van, kedves barátom, és a sors vagy valamely csintalan szellem gondoskodott arról, hogy jótanácsaidat azonnal követhetem, s hogy azo­kat követnem kell. Csodálatos történet ez, s én részletesen elmon­dom neked. Ama nap, melyen levelemet küldöttem, ittlétem harmadik napja, körülbelül úgy múlt el, mint a má­sodik. Reggel a falu hídjainak s zenélő szomszéda­imnak öszpontosított hangversenye; délben az unal­mas ebéd a túltömött, zajos ebédlőben, délután a tár­­­­saság zálogos játéka, melyet az eső még mindig a házhoz kötött. A kékszemü ifjú hölgy, kit tegnap a francia négyestől fosztottam meg, elnökölt a zajos körben s a legpajzánabb volt valamennyi között, a mint látszólag legeszesebb és legleleményesebb. En­gem , a mint megérdemeltem, teljesen semmibe sem vett. Észrevettem, hogy kifejezésteljes pillantása többször végig sikamlik rajtam, mintha csak egy ré­sze volnék a falnak, melyhez, a játékot nézve, tá­maszkodtam. Különben nem soká tartózkodtam itt, miután a doktor vagy hat újonan érkezett vendég bemutatásával szerencséltetett, s éppen fölöslegül egy vén, vizsgaszemü, fürtös hölgynek volt bemutatandó, a­ki négy egyenruhájú lánya élén éppen nem lett vonzóbbá. Dacára az esőnek, a hegyekbe mentem, s egy pár gyönyörű órát töltök ott. A völgyekben go­­molygott a köd s emelkedett a sziklafalakon — cso­dálatos képleteket alkotva, melyek a magasban szét­oszlottak, vagy a nehéz, mélyen haladó felhőkkel folytak együvé. A magas fák csúcsai közt zúgott a szél; csendesen, de szakadatlanul hullottak a cseppek a kis fenyőfákról a borzas áfonyabokrok közé, melyek a sziklás talajt szerteszéljel elbob­ták. Az útszélen, gyakran az utón is, keresztülfolyt a víz vé­kony csatornákban, olykor csacsogó patakban. Sem­mi emberi hang, csak itt-ott egy kesergő madár­hang. Kimondhatlanul szép és magányos volt a nagy, illatozó erdőség. Hogy e séta ünnepélyes emlékét a fürdőterem neszes társasága által —­ melynek ablakaiból, visz­­szatérve, már erős fény sugárzott felém, — elrontatni nem akartam, menthetőnek találandod. Miért is rög­­tön váramba mentem fel s késő éjszakáig Reiter Frigyes „Mine Stromt­d“jének*) harmadik részét ol­vastam, mindig jobban csodálva eme, minden egy­szerűsége mellett valóban lángelmü munkát. Az olvasmány annyira felizgatott, hogy csak későn aludtam el s későn ébredek. Ez egyszer a ma­darak költöztek föl, melyek a fák sűrű koronái kö­zött ablakom alatt vígan csicseregtek s énekeltek. Mert éjjel bezárultak az ég ablakai; a nap felhőtlen légkörből ragyogott alá, elbűvölő reggel volt. Ezt inkább láttam, mint éreztem. Érzékeim el voltak tom­pálva, fejem, a félig álmatlan éjszaka után, mintha szét lett volna darabolva; haragudtam vén fürdőszol­gámra, a­ki jószívűségből el hagyott aludni, haragud­tam magamra — szóval teljes mértékben kiállha­­tatlan valék, és mint a beteg, ki nyugtalanul egyik oldalról a másikra veti magát, elhatározám lehet, gyorsan elutazni ismét. Elhite­ttem magammal, hogy a tannenburgi levegő, és különösen a tannenburgi társaság, mindent összevéve rászól­hat reám, — da­cára annak, hogy dr. Kühleborn az ellenkezőt állítja. Ily hangulatban s azzal az elhatározással, hogy dr. Kühlebornt ebéd után szándékomról értesítendem, az ebédlőbe mentem, és helyemen a három hosszú asz­tal középsőjének végén hallgatva leültem, szemeimet fel nem emelve tányéromról, nehogy szomszédaimnak, egy vén, sovány kapitánynak és egy köpcös taná­csosnak a fővárosból, alkalmat szolgáltassak beszéd kezdésére. Mégis nem kerülhette el figyelmemet, ama szo­katlan pezsgés, mely ma a teremben uralkodott és pedig különösen az első asztalnál, melynél a régeb­ben jött vendégek ültek, többi közt a kékszemü hölgy, a kinek ma végtelen sok tenni s beszélni va­lója volt, s a ki elfoglaltatásában, a­mint hittem, egé­szen elfelejté, hogy nem szabad rám néznie. Végre szomszédaim beszélgetéséből megértem, mi körül fo­rog a dolog : a „mulatsági bizottmányt“ készültek megválasztani. — „Bocsánat, uram, mi az: mulatsá­gi bizottmány?“ kérdé a vékony kapitány, ki velem egy nap jött ide, a vastag tanácsost, ki már egy hete itt volt. Ez felvilágositá a kérdezőt s engem is, ki némán odahallgatok: a mulatsági bizottmány egy, három úrból álló, a társaság kebléből választott, min­den négy hétben megújítandó bizottmány, melynek kötelessége s feladata: közös sétákat s kocsizásokat, játékokat és táncokat rendezni, szóval a társaság mulatságáról illendő módon gondoskodni. Továbbá elbeszélte a tanácsos, hogy e tiszteletbeli hivatalra lehetőleg csak oly férfiak választatnak, kik magu­kat, társalgási tehetségükön kívül, melyre fősúlyt fektetnek, mindenesetre méltó magatartásuk által tün­tetik ki, mert előforduló esetben e bizottmány képvi­seli a társaságot, ez a közvetítő elem minden civa­­kodásoknál s becsületügyekben, s átalában úgy szólva lelke a társaságnak. „De mint történhetik m­i meg a választás oly társaságban, kérdé a kapitány, melynek nem kis része csak pár nap óta tartózkodik itten. Én mindenesetre nem szavazhatok, s úgy hi­szem, ön, uram, szintén e nézetet osztja ?“ — folytatá felém fordulva. „Kétségkívül“ felelém. „Nyugodja­nak meg, uraim,“ szólt a tanácsos; „a társaság ré­gibb tagjai ezt mindig maguk között döntik el; megállapítják a választandók névsorát , gondoskod­nak róla, hogy az lehetőleg minél több kézbe jusson. Különben, úgy hallom, hogy most a régi bizottmányt választják meg újra, egynek kivételével, kit bete­geskedése lemondásra késztet. Ah! itt vannak már a cédulák!“ Valóban a cédulákat hordták körül a pincérek, melyekre minden vendég fölírta annak nevét, kit vá­lasztani akart. A kapitány s én beiratlanul dobtuk a dobozba, mig a tanácsos különös mosolylyal, mely titkolózva veszett el dupla állának ráncaiban, má­solt le egy cédulát, melyet, nem tudom hogyan, éppen most játsztak az első asztalról kezei közé. Az izgatottság a teremben, mely pillanatról pil­lanatra növekedett, legmagasabb fokát érte el, midőn dr. Kühleborn felemelkedik és tudtára adta a társa­ságnak, hogy a mellette álló S. ur — bassistám a vár­ból — szives leend a beérkezett cédulákat felolvasni, mig C. ur — a tenorista, átvevő a jegyzőkönyvet. Éppen távozni készültem, miután a választás legkevésbbé sem érdekelt,midőn — nem csekély ijedt­ségemre — a legelső három név között, melyeket a mély, óriás hang fölolvasott — az én nevem hang­zott fel. Azt hittem, roszal hallok, de mielőtt tisztába jöhettem volna — újra felhangzott nevem, és újra, meg újra — majdnem minden beadott cédulán, más két — szinte folytonosan ismétlődő névvel. Az én ne­vem ! Ez természetesen nem lehetett merő véletlen ; jól megértett, kifőzött, és következetesen keresztül­vitt játék volt ez, s én, míg a vér a fejembe s arcomba tódult, azon gondolkodtam, kinek a világon köszön­hetem ezt a gúnyolódáshoz szerfelett hasonló meg­tiszteltetést. Nem sokáig kellett gondolkodnom. Midőn sze­memet, mintegy ösztönszerüleg az első asztalra for­­ditom, amaz ifjú hölgy szemével talákozott és ez a kék szem oly pajkosan ragyogott át hozzám, s e mellett a fiatal rózsás arc oly eleven pirosságtól su­gárzott , hogy villámgyorsasággal cikázott át lel­­kemen: ő, egyedül ő, lehet ennek rendezője ; ő, egyedül ő hozhatta ezt létre ! És egyszerre csodála­tos változáson mentem át: még néhány perc előtt el voltam határozva, a reám hárított megtiszteltetést egy pár komoly szóval visszautasítani, most azonban egyszerre éreztem, hogy el kell azt fogadnom, nem másért — csak hogy a pajkos tündérnek csin­talan játékát tökéletesen elrontsam. Odanéztem a szép pajkos teremtésre, ki még jobban elpirult, mint előbb, s szempilláit lehúnyta. Eleget láttam. (Folyt. köv.) *­ „Mine Stromt­d“ , fogságom ideje ; egy hosszabb költői mű­, u­íjszólásban írva, melyet a német ítészet igen nagybecsűnek tart. A nők fürdőjéből. (Franzensbadh, augusztus végén.) Szerkesztő barátom! Emlékezel a Tantalus-mon­­dára ? Na hát hallgasd meg, a mit mondandó va­gyok. Karlsbadból megkönnyült testtel és megköny­­nyült erszénynyel Franzensbadba jön a „Kurgast.“ Hetenkint egy vagy másfél fontot testéből s egy vagy másfél százast erszényéből ott hagyott. Mert a fölséges Sprudel vagy Mühlbrunn csakúgy megve­szi a maga adóját, mint a mosolygó háziúr, az előzé­keny pincér s a „Souvenir de Karlsbad“-okat áruló boltos. Nincs menekvés. De ha ez a „bain serieux“ gyomrodat, lábadat, erszényedet igénybe veszi is, üre­sen hagyjaa szivedet. Öt-hat pohár meleg lével eltel­ve, két-három órás séták után s a nagyon íztelen ebéd hatása alatt megbámulhatod a gazdag bankár­­nék fényes toilette-jeit, Albion szöghajú hölgyeit, a sugár orosz és lengyel nőket, a kedélyes berlini leá­nyokat s az orthodox zsidónők gyémántjait és igaz gyöngyeit — de hidd el nekem, szivedhez egy hang sem fog szólni. Jársz, kelsz, kúrálod magadat. De ha egy szép este Franzensbadba érkezel, kipihented a rákövetkező éjen át az út fáradalmait, s nem nyom többé a karlsbadi víz és „Spitzbraten“ — és más­nap reggel fölkelsz könnyűlten, vidoran, s elmegysz a Salzquelléhez, hogy ott a kellemes ízű, gyöngyöző gyógyvizet idd ; ha az első pohár már vidorabbá tette kedélyedet s a forrás körül a colo-i nade-ok alatt sétáló hölgyek fölött szemlét tartasz, kik tarka csoportokban járkálnak, szemlélnek, cse­vegnek ; vagy ha délfelé szokott fürdődet veszed s a Leimann vagy Kartelieri vagy égeri fürdőházak fo­lyósóin, szalonjaiban ismét látod e bűvös alakokat, kik veled együtt várják, hogy fürdőt kapjanak, mely pezseg, mint a pezsgő s gyöngyöket ver a felszínre és gyöngyöket a márványkarra, (ezt persze csak képzeletben látod,) s ha végre délután négy órakor a főpark sétányán harmadszor tűnnek föl már fényes délutáni toilletteben ez ismert alakok, melyek most elegánsabbak, de nem igézőbbek, s ha föltéve, hogy te Karlsbadból Franzensbadba „Nachkur“-ra jött halandó vagy, kinek szoros kötelessége azt az életren­det követni itt is, mi a főgyógyhelyen nyűgözte aka­ratodat , akkor már alapos értekezést írhatsz a Tan­­talusra mért büntetésről. De ime, most veszem észre, hogy én tárcalevelet akarok írni Franzensbádból Franzensbádról, s már is leírtam Franzensbádot. Mert valóban ez a Franzens­bád, az ivó,a fürdő, a sétáló Franzensbád. Egy nagy díszes szép park, új épületekkel, fényes palotasorokkal, lombos és árnyas sétányokkal, melyek tele vannak nőkkel, kik közt elvétve láthatsz egy-egy öreg, egy­­egy beteges, egy-egy üdülő férfit is ! Soha életemben egy csomóban ennyi szép és nem szép, de mindig ásí­­tozó és unatkozó nőt! A kutaknál, a fürdőknél, a sétá­nyokon, a koncerteken, a színházban, az ebédeknél, a vacsoránál a legkeresettebb cikk a férfi. Egy angol író mondta, hogy ha egy ásitozó női­társaságba betoppan egy férfi , az arcok egyszerre megváltoznak, a szemek kigyuladnak s a társaság elevenséget kap. E mondat igazságát itt közvetlenül szemlélhetni. Azok a körök, melyek csupa nőkbül állanak, csaknem ásitozva hallgatják a Kurkapelle obligát zenéjét, míg egész más élet, más elevenség van azokban a körökben, melyeknek sikerült ma­guknak egy férfit fogni, ha vénet is, ha bénát is. Franzensbad par excellence a nők fürdője. Erő­sítő, üdítő. Itt minden ízletes, csinos, finom, divatos : az épületek, a parkok, az egész kis város. Csupa új­­ házak, új palotasorok, elegánsak, ízléssel, komforttal rendezettek. Gyönyörű verandák, födött és nyílt er­kélyek, virágokkal ékített folyosók, díszes bútorzatú szobák, kényelem és fény a berendezésben , minő ellentéte a karlsbadi ódon, szűk, régi házaknak, me­lyeknek bútorzata elég diszes ugyan, de a berende­zés kényelmetlen, a bejáratok szűkek a folyosók íz­léstelenek. Csak néhány újabb épületet vehetünk ki, de ezek is messze mögötte maradnak a franzensbadi palotáknak. S ez így van mindenben. Karlsbad hoteljei ala­csonyak, szűkek, két nagyobb terme ízléstelen. Ki­vételt csak a városon kívül eső (reggeliző s­ozson­­názó) parkok dísztermei képeznek , míg Franzens­­badnak ebédlői valódi dísztermek, márványzott falakkal, szobrokkal, aranyos csillárokkal és falfes­tésekkel. Az életadó karlsbadi víz colonadójai — de ne is szóljunk e ronda, piszkos, szűk faépítmények-Folytatás a mellékleten. 866

Next