Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-27 / 221. szám

221-dik SZ. Péntek, szeptember 27. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. vám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft —■ kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zoldfa-utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodh­­asábos petit­sor.....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-de­cemberi évnegyedre ajánljuk az olvasó­közön­ség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon felemelkedet­­nyomdai terhek dacára sem emeltük felebb. Évne­gyedre­­ó frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizeté­sek az „Athenaeum kiadó­ hivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Romhányi III-dik énekéből. A nőt ne mondd örök szeszélynek, Érzelme több mint férfié, Ha meg nem rontja hiú érdek, A legnemesb szív az övé. Szerencsétlent csak ő tud szánni, És vigasztalni szenvedőt, A tévedést siratni, bánni, S ha nem vár boldogabb jövőt, Nyugodtan élni és lemondva Föláldozón és mosolyogva S ki nem fáradva soha sem, Meghalni hitben csendesen. Gyulai Pál: Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) — De édes Máriám, — szólt végre is Anna, — nekem nagy szükségem van rád. Láthatod, mily nagy a háztartás, mennyi a gyermek és cseléd körüliem. Bizony egyedül nem győzöm, s én bizton számítottam reád, hogy nekem segítségül leszesz, s hogy ide ér­keztetek, még egy más gondolatunk is támadt. Ne­ked már a kis leányod is tud írni, olvasni, s fiaid töb­bet tudnak, mint akár­mi a faluban, míg az én gyer­mekeim alig hogy ismerik a betűt. Lásd, te ha jó lennék, tanítanád őket, hisz már leánykorunkban is­kolamester voltál sokszor. Ha mindezt megtennéd, te volnál, ki velünk nagy szolgálatot tennél. Beláttam, hogy neki igaza van, s e terv nagyon jó mindnyájunkra nézve. — Jól van, kedveseim, én tehát maradok ! Erre aztán volt örám köztünk is, de méginkább a gyermekek közt. Úgy rendeztük el, hogy nekem s a két nagyobbik fiamnak rendes fizetést szabott ki a sógor; de én azt soha el nem fogadtam s bőven meg valók elégedve, hogy jó lakásom, csendes életem van, két kisebb gyermekemet s magamat táplálhatom, ta­níthatom, s azonkívül öcséimet is szorgalmasan ta­­nítgatva, hasznos lehetek legkedvesebb rokonaimnak. Két nagyobb fiam mindenben segítségére volt bátyjának, s igazán öröm volt nézni, hogy Péter és a három fiú mennyit tudtak dolgozni. Ma fát vágtak, holnap kapáltak; ma volt aratás, holnap kaszálás; ma kereskedni, holnap kocsiskodni kellett, sőt oly­kor juhászok és pásztorok is voltak, s mindent jó­kedvvel, danolva, játszva végeztek, így töltöttünk el öt egész esztendőt. Igazán ke­vés mondanivalóm lehet ez időről, legfölebb annyi, hogy boldogok voltunk. A béke érzete és a nyugal­mas élet visszaszerezték erőmet, egésségemet, s úgy tetszik sokszor, mintha minden óhajtásom teljesült volna. Csak egy gondolat bántott néha, férjem Józsi emléke. Tudja isten, ha rá gondoltam, szívem elszo­rult. Nem mintha bánkódtam volna utána, oh nem, én azzal már rég tisztában voltam, hogy őt nem sze­retem; de midőn láttam, hogy mi télen jó meleg szo­bákban ülünk, van mit együnk, mivel ruházkodjunk s jó barátainkat is — magunk körül gyűjtve — szí­vesen láthatjuk, egy hang olykor fölszólalt szivem­ben s kérdé: „Vájjon hol káborog most gyermekeim édes atyja? Talán fázik és éhezik ? Talán kergetik és üldözik ? Vájjon van-e a ki támogassa, s vissza­tartsa a nagyobb bűnöktül, midőn én nem vagyok mellette?"­ Nem állhattam meg, hogy olykor rá ne gondoljak. El is tökéltem sokszor magamban, hogy ha egykor gyermekeim mind felnőnek, elmegyek s fölkeresem őt, hogy vénségében s utósó óráiban újra közel legyek hozzá. Nagyobbik fiam, Ferenc egészen megférfiaso­­dott s a legszebb legények egyike lett a Nyárád mentében, első a táncban s első a munkában. Me­nyecske, ifjú lány csak úgy bolondult utána. Szor­galmas munkás volt, s a bort, pálinkát meg sem íz­lelvén soha, szép összeget gyűjtött magának. Máso­dik fiam, Lajos, már a második évben elhagyta a házat. Szenvedélyes faragó lévén, egy segesvári szász ember magához vette s ott tanulta az asztalosságot s minthogy könnyen haladt, már a negyedik évben felszabadult s ez időtájt készült hozzánk búcsúzni, mert el akar vándorolni külső országokra. Örvendet­tem, hogy elhagyja a földmivelést, mert bár egéssé­­ges, de mégis igen gyönge, igen finom volt a mezei munkára, s az,a segesvári ember, ki a sógortól egyet­­mást­­vásárolt, oly szívesen hívta s jámbor módon, atyailag bánt vele éveken át, a­mig házánál tartotta. Julisom igen szép leányka lett, sötét kék szemeiben szivének egész ártatlansága és jósága látszott, s az­tán oly ügyes volt, mint egy vén, gyakorlott gazdasz­­szony, s öcsém Jancsi azt mondta, hogy Julis vala­mennyi leány közt legjobb kalácsot tud sütni. A­hogy az apró fiúk is felnőttek, már nem is igen en­gedték, hogy anyjuk, vagy én, valami terhesebb mun­kát dolgozzunk, legfölebb fontunk és várogattunk, vagy felügyeltünk a sze­retésre. A jó isten kérke­désnek ne tulajdonítsa, kezem megfehéredett és puha lett, mint valami úri asszonyságé. Mikor valami vászonért, kenderért vagy más cikkért is tetemesebb összeg került a házhoz, Anna­­ nekem is részt akart adni, de én soha semmit sem fogadtam el, s a­mint ezek felől vitatkoztunk, Péter­­ igy szólt nejéhez : — Hagyd el Anna, majd eljön a kiegyenlítés ideje. Tedd csak a többihez!­­ Aztán nejét megcsókolá­s nevetve nézett rám és­­ kezeit dörzsölgeté,­t nagyon meg van törődve, bűnbánó, és engem, va­­lamint gyermekeit még egyszer látni óhajtaná. Hazajővén a férfiak, hangosan s könyezve ol­vastam el nekik is a levelet, s ekkor Ferenc fiam elémbe állva, kérdé: — S elmegysz édes anyám ? — Édes fiam, úgy látom, hogy te engem féltesz. Azt hiszed, hogy nem igaz, a mi e levélben áll. Én hiszem. Ezt a levelet egy lelkész irta; ez nem lehet hazugság... — A mint akarod édes anyám, látom, hogy te jobb vagy mint én, tehát én is veled megyek. — Készítsétek el a födeles szekeret, — szólt a sógor Ferenchez, — s ha az apád jobban lesz, nem bánom, ha ide hozzátok. Mondd, hogy én is elmen­tem volna, de valakinek itthon is kell maradni. S ha aztán nem folytatja korhely életét, itt maradhat ná­lam, én jó testvér leszek. Megköszöntem Péter szív­ességét s még este in­­dulni akartam; de Péter és fiam Ferenc lebeszéltek szándékomról s igy aztán csak éjfél után indultunk, mikor már a hold szépen világított. Mind a négy gyer­mekemet magammal vittem s korán reggel érkeztünk a városba. A szekeret egy korcsmába helyezve, a kór­házba mentünk, ahol egy ifjú orvos, ki egy oldal­szobában szundikált, azonnal a beteghez vezetett. Alig ismertem rá, annyira el volt pusztulva. Fény­telen szemei lázasan forogtak. Ő minket rögtön meg­ismert, de szólani nem volt képes. Megragadta ke­zemet s magához vonva, összecsókolta, s tekintetéből olvastam, hogy mily jól esik neki megérkezésünk. Végre kényezni kezdett. Azután ismét feltekintvén, gyermekeit rendre nézte s mintha valami szégyen­érzet szállotta volna meg, arcát kezeivel födte el. — Jól tették, hogy eljöttek, — mondá halkan az ifjú orvos. — A betegség gyors léptekkel halad előre s úgy hiszem, a nehéz órát könyebbé teszi e megenyhülés. (Folyt. köv.) XIV. Egy téli napon, midőn a férfiak mind oda voltak ■ az erdőre, én egy szegletben fonogattam közel a tűz-­­ helyhez, s néha ügyeltem is, hogy az étel ki ne fus­­­­son. Zsuzsa meg az asztalt terítette. Minden neszre­­ azt hittük, na most itt vannak! Azonban a kapu cbí­­j korog, a kutyák egyet-kettőt ugatnak s csak benyit , hozzánk a csikfalvi tiszteletes ő kegyelme, ki csak­­ ritkán szokott nálunk megfordulni s igy kissé meg voltunk lepve, a mint hóval boritottan köztünk meg állott. — Adjon isten szerencsés jó estét! — Isten hozta tiszteletes uram, tessék helyet foglalni nálunk. — A városból jövök édes Korondiné asszonyom, s egy levelet hoztam kegyelmednek. — Ez utósó sza­vaknál hozzám fordúlt. — Jaj istenem, tán baja van Lajosomnak s on­nan jött a levél. — Nem, édes asszonyom. Ezt a levelet egyik tiszttársam irta a kinek kötelessége a kórházakba bejárni, s a dolog abból áll, hogy Köröndi József ott fekszik a széki kórházban, a többit megértik majd a levélből. — Marasztottuk a papot vacsorára, de nem ma­radhatott, a mint mondá, mert az idő késő, s őt is várja még felesége s pedig még kell egy fél órát ka­­rucázni, mig haza ér. A levelet elolvasva, megtudtuk, hogy Józsi na­gyon beteg, hogy alig van hátra néhány napja, s hogy A balmei barlangban. (Francia beszé­ly.) (Folytatás.) II. Déltájban egy csodálatos cavalcade tartott a völgyön át a vendéglő felé. Két férfiú két szamáron ült, melyeket Pierrot hátulról haladásra ösztökélt. Pierrot vidám dalt fütyörézett. Az első lovas egy már meglett, zömök, erőteljes férfi volt, szigorú, marcona vonásokkal. Világos barna, könnyű szövet­ből készült felsőkabát volt rajta, mely hanyagul takarta széles vállait, félig már őszbecsavarodott fején egy széles karimájú, sárga szalmakalap csillogott a nap verőfényében. Csöndesen és nyugodtan üldögélt az állat hátán, közbe-közbe egy távcsövet emelve szeméhez, melyet jobb kezében tartott. A különböző pontokat illető kérdéseire Pierrot csengő hangon vá­laszolt, és ama vidék vezetőinek szokása szerint. A második lovas a szolga volt, egy hosszú ösz­­tövér alak. Lábai csaknem a földet érték. Részvétle­nül néhány lépésnyi távolban szamaragott ura után, szikrát sem törődve a völgy természeti szépségeivel, így érkeztek meg mindketten a vendéglő előtt. — Blanche anyó hófehér köténynyel és hófehér főkötőben várakozott az ajtó előtt. Hiúz szemei már messziről észrevették a vendégeket, melyeknek alakja szép hasznot látszottak ígérni. Fanchette, szintén tisz­ta öltözetben mellette állott. — Készen vannak a fáklyák ? — kérdé az öreg. — Készen, anyám.

Next