Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-09 / 231. szám
231-dik az. Szerda, október 9. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre 7 ft —0 kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em Hirdetési díj: HatodLasábon petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedetnyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizetések azAthenaeum kiadóhivatalában küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Love thee? (Moore Tamás.) Szeretni téged ? — E szíveidre Oly hVD, oly gyöngéden szeret . Szabadság, hírnév, kincs, szerencse Semmit sem érne nélküled. Ha előttem az élet kelyhe. A lét legszebb áldásival Szerelmed nélkül volna telve — Ellökném az édes italt. Szeretni téged ? — E szíveidre Oly hűn, oly lángolón szeret, Szabadság, hírnév, kincs, szerencse Üres hang volna — nélküled. Mosolyod nélkül a trón fénye Nekem sötét szomorú van’; Mig a koldus kunyhója véle Fényesebb lenne mint a trón. Világverőknek nem kívánom Meghódított világait; Szép szemed egyetlen világom — S trónom: ölelő karjaid. Oh igen úgy ; — szívem imádva Oly hűn, oly gyöngéden szeret, Tündérregék mesés világa Nem kellene tenélküled! Jánosi Gusztáv: Digitalis purpurea. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Az ügyvéd végig húzogatta kezét forró homlokán. Fájt a visszaemlékezés, és mégis jól esett. Viszszaidézte újra meg újra emlékébe a kedves szép alakot, úgy, amint akkor látta, zöldkoszorús fejével, nyílt, ártatlan, nagy sötétkék szemével. Tisztán, világosan látta őt maga előtt képzeletében. Ilyen volt, ilyen volt akkor ! Azóta por, hamu. Valami lassú, csöndes, szomorú érzés ereszkedett az ügyvédre. Álmosság, gondolta magában, semmi más. Percről-percre zsibbadtabb lett, pillái lassan kint összecsukódtak s hajnal felé elaludt. Izgatott, lázas álmai voltak. Amint képzeletében lebegett még ébren, úgy jelent meg előtte álmában is a kedves alak, zöld cserfakoszorú szőke hajában s kimondhatatlan szelidség és szomorúság szép arcán. Mint ezüst hárfa rezgett édes-bús hangja, amint megszólalt: — Miért üldözesz engem ? Miért akarod megfosztani az én kicsinyeimet ? Oly tisztán, oly világosan emlékezett az ügyvéd az álomra, amint reggel fölébredt, mintha abban a pillanatban történnék szeme előtt. Emlékezett minden szóra, a mit a drága alak mondott s a mit ő felelt rá. Oly csodálatos, bűbájos érzés volt, mely szivét elfogta, a mint a szép alak ott állt előtte, kezét nyújtva felé s mélyen reá függesztve gyönyörű sötétkék szemét. Az ügyvéd varázslat alatt állt s valami bűvös hatalom kényszeritette mondani a szavakat, melyeket mondott, nem tehetett róla : — Nem kérek egyebet, csak egyszer csókolj meg, Lina, csak egyetlen egyszer s megbocsátok halálos ellenségemnek is, a ki megfosztott tőled. Akkor a bájos alak közelebb hajolt s ezüst hárfahangja újra megcsendült. — Emlékezzél meg e percre. És e pillanatban úgy látszott, mintha még százszor szebb volna, mint valaha. Halkan közeledett az a rózsapiros pici ajk, s a mint édes lehelete érintette a boldog álmodét, kimondhatatlan gyönyörteljes mámor terjedt el az ügyvéd ereiben. Soha nem képzelt boldogság érzése volt ez, melytől rezgett minden idege, a mint elcsattant a csók. — Őrült álom! — mormoga az ügyvéd, kezére támaszkodva s még félig részegen az álombéli boldogságtól, a mint felébredt. Még mintha a levegőben érezte volna az elszálló tündér szárnya suhogását. Szeretett volna utána kiáltani: — Maradj még, maradj még! Kábult volt, részeg volt még mindig. — Mily őrült álom ! De oly mélyen lelkébe vésődött ez álomjelenet, hogy egész lényében megzavarodva kelt föl. Nem bírt magához jönni. Úgy érezte, mintha kicserélték volna. Oly csodálatos gondolatok keringtek fejében. — Oh, ha volna hatalom, mely még egyszer föltámaszthatná őt.. . isten, ördög, akárki, akármi! Homlokára csapott. — Mit akarok ? Az élő nem volt enyim; a halott enyim volt, legalább egyszer, legalább álmomban. Borzongás futott át testén. Érezte a lázt minden tagjában. — Mindegy, ha álomban is, legalább egyszer boldog voltam! Leült az ágy szélére s megtámasztotta fejét. Úgy tetszék neki, mintha még most is álmodnék. Reszketve tapogatta meg forró homlokát, koponyáját. — Azt hiszem, hogy az őrültek házába kerülök. Gyorsan magára hányta ruháját s kiment az irodába. Az akták ott majd mindjárt eszére térítik. A keresetlevelek, replikák, apelláták közt nem lehet ábrándozni s keserűen kacagva ült le Verebélyi ügyvéd úr íróasztalához. — Nos, gondolom, minden embernek van egy Akhillesz-sarka. Nem vagyunk bepáncélozva pörös aktákkal egész a szívünk közepéig. Elkezdett lapozgatni az egymásra halmozott iratok közt. — Mintha az egész világ csak alperesek és felperesekből állna, — mormoga magában. — Örökké ez az egyformaság ... elmarasztalni ... okozott perköltségek ... biztosítási végrehajtás... Leeresztette kezéből az iratokat s hátradőlt nagy támlásszékén. Az álmot csak nem tudta elűzni fejéből. — Ki gondolná, hogy az ember még olyan regényes fellobbanásra képes s egy csókért eget, földet oda igér ? Persze, csak álmában. Nevetett, de csak erőtetve. Sehogysem fojthatott el bensejében valami rég nem érzett, emelkedett hangulatot. — Mindegy, — szólt magában, — megígértem. Ne mondhassa senki, hogy Verebélyi ügyvéd nem tartotta meg a szavát, még ha álmában ígérte is. Valami kevély elégtételt érzett abban, hogy kiereszti körmei közül azt a nyomorult embert, hadd fusson. — Egy szép asszony csókjáért! Az oroszlány nagylelkűsége volt ez, mely jóllakott már zsákmánynyal s futni hagy egy szegény nyulat. — Csináljon, a mit akar, nem bántom. Nem akarok rá semmi nyomást gyakorolni, kitöröltetem a betáblázást is; fizessen, amikor tud s ahogy tud. (Vége köv.) Úri ajtó előtt, irta: Hálek Vitezsláv. (Cseh beszély.) (Vége.) Nem birt elaludni, felült, s rendezgette a Havel gyermeke számára maradt ibolyaszálakat, s a mint az egészet kötözgető, szemei Havel ablakaira estek, melyek mindeddig megvilágítva, határozatlan árnyakat vetettek a padlásra és udvarra. Megszagolta a bokrétát s szive csodálatos érzettől rendült meg. Ama részszel, melyet Harkának adott, élő sirt takart be, a maradvány, melyet a ház leányának akart adni, saját sírjából kelt ki. A halottak, mint mondják, fölkelnek sírjaikból, s Kariában csodálatos gondolat támadt, melyet előbb megmosolygott, de mely, miután egy kissé megszemlélte, ellenállhatlan erővel fejlődött benne. Kar- Iában ama szándék ébredt, hogy ez éjjel észrevétlenül Havel megvilágított ablakához lopódzván, tekintse meg házi boldogságát. De eddig soha sem jutott eszébe, hanem most, ha ez oktalan gondolat volt,annyira megszállta, mint az őrültet a rögeszme. Mi származhatik ebből ? Vájjon nem rontja-e meg észrevétlen tekintetével a boldogságot, melynek titkos tanúja lesz? Karla fölemelkedett, s csöndesen, mint a nyest, midőn zsákmányra indul, a lépcsőn fölfelé lopódzott. Szive rendkívüli nyugtalanságtól dobogott. Volt is hozzá joga, nem is, hogy nézésével a Havel-család boldogságába keveredjék, s ha a béke képét viszi el onnan magával, az jobban fog fájni, mint ha sohasem látná. De csodálatos erő volt az, mely kemény fekhelyéről felzavarta, előre űzte lépteit, annyira, hogy ha ekkor valami gonosz tettet kellett volna elkövetnie, mégsem tért volna vissza. Bármi szemrehányások támadtak lelkében, a szív érezte annak szükségét, habár e pillanatot halálával kellene is megváltania. Az ablakig mászott, s első pillantása Havel lánykájára esett. Kis nyoszolyájában az ablak mellett aludt, s Karla bubája mellett feküdt. A szobában boldogító béke uralkodott. Az ablakban álló kalitkában szundikált a madár, s képe az átelleni tükörből verődött vissza. Havel a másik ablak mellett aludt; ágya mellett gyertya égett az asztalkán, s mellette félig nyitott könyv feküdt, melyből Havel este olvasott volt. Hajdan neki is szokott volt Havel ebből felolvasni s ő figyelmessen hallgatta. Ha e könyvből most egyetlen egy lapot leírhatna, szentnek tartaná, az egész létének volna tulajdona. A padolatot lágy szőnyegek takarták, a falakon képek függtek s ezek közt fölismerte a saját arcképét. Havel tehát nem felejtette őt el, de e kép Karlának szívét marcangolta. E képen kezében rózsát tartott, öltözete fehér atlasz volt, arca virágzott, ifjúság és üdeség mosolygott rajta, a testben telj és egésség. Karla az ablak mellett állva, megpillantván a madár képét az átelleni tükörben, s nem sokára meglátván benne a magáét, mi nagy különbséget talált .Száraz testalkat, ráncos arc, szegényes öltözet, összeesett test é s kezében ibolya. Megrázkódott ez ellentéttől, s mint valami rémtől hátrált egy lépésnyire. Minek határozta magát ez összehasonlításra ? A másik ablakhoz ment, hol a kislány aludt. Mennyire szeretné e bokrétát ágyába tenni! Csak egyszer csókolhatná meg úgy, mint Havel alkalmasint naponkint csókolgatta. Az ibolya kezében, mintha égette volna. Vizsgálta az ablakot, be van-e csukva, s észre vette, hogy egyik szárnya csak be van támasztva. Az ablakban vízzel teli edény állt. Karla gondosan kinyitotta az ablakot, hogy a zörrenés elé e árulja, ibolyáját a vizes edénybe helyezte, s ugyan