Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-09 / 231. szám

azzal a figyelemmel húzta be ismét az ablakot, a­mint kinyitotta. Senki sem vette észre. Nem volt itt maradása. Ama kép jobban meg­indította, mint gondolta volna; nem érzett magában elég erőt, hogy egész súlyát elviselje. Léptei újra ingadoztak s ismét amaz ablaknál állt meg, hol Havel aludt. Csak egyszer akart még közelről arcára tekinteni, és aztán soha többé sem álmában, sem éb­renlétében vele nem találkozni. Csak egyszer akart még a béke e hajlékában körültekinteni, s aztán örökre eltávozni élete változatlan nyomorába. Úgy állt az ablaknál, mint a gyermek, mely először lát fényes termet; szemével nyeldesi, és fél, nehogy lába megbotoljék. Mit választott el tőle min­dent ez ablak! Mögötte gyönyörű világ, mint kert­ben ápolt gyümölcsfa; előtte a nyomor világa, meg­vetett, mint a csipkebokor, melyen csak töviseket látunk. Mindkettő egykor kezet nyújtott egymásnak, most nincs híd, mely a két partot összekötné. Még csak egy pillanat és Karla távozni szándékozott. Búcsúzóul Havel arcára tekintett, s úgy látszott, mintha ez mosolyogna. Valószínüleg küzdött valami­vel álmában, hátravetette kezét s fellökte a gyer­tyát, mely mellette éppen kiégni készült. Karlában elállt a lélekzet. Távozzék-e, vagy Zolyt üssön? A gyertya a könyvre esett, s leveleit láng kezdte emészteni. A ledülő gyertya föltárta a könyvet, s a világosságnál Karla megpillantotta ben­ne az orgonavirágból készített koszorút, melyet egy­kor ő maga tett volt bele. A lapok egymás után el­lobogtak, a koszorú már félig elhamvadt. Karla lá­bai sülyedtek, úgyhogy egyet sem bírt lépni, melle feszült és még sem tudott hangot adni. Úgy érezte magát, mint mikor az ember álmában életveszélyben forog. Minden erejét megfeszíti, hogy kiáltson, s mint­ha mázsányi teher nehezülne rá, mely nem enged lélekzenre. A könyv már félig elégett, a koszorúból csak hamu maradt, mely még egyszer kékes lángot ve­tett, hogy aztán széthulljon parányi részecskékre, melyekről senki sem ismeri meg az eredeti alakot Karla, mint valami vággyal nézett ez emlékére s is­meretlen kegyetlenséggel óhajtotta, hogy a láng emészsze meg. Mintha maga fújta volna a lángot, hogy fiatal kora nyomait meg ne hagyja, hogy an­nak emlékét se kímélje meg, a­mi feledésre van ren­deltetve. Karla megpihent, midőn a láng engedett kiván­­­­ságának. De a lobogó láng a lapokat egymás után nyel­­deste, s Ka­rla csak most vette észre rémülve, hogy a láng fölött függönyök lebegnek, melyek bizonyo­san meggy­úlnak, mihelyt a láng emelkedik, mi min­den pillanatban megtörténhetik. Sőt a lány már-már föl kezdett szökkenni, mint az élénk fiú, mikor a fá­ról almát akar leszakítani. Karla melle még jobban összeszorult, a hang erővel akart kitörni, minden erejéből küzködött, s ekkor borzasztó hangon kiáltott, mint tigris rohant az ablakhoz, megrázta, hogy a ház rengett l átható hangon kiáltott: „Tűz!“ Havel felugrott álmából, s úgy látszott neki, mintha maga erővel riasztotta volna föl magát belő­le. Álmosan bár, mégis észrevette, milyen veszélyben forog háza, gyorsan vizet keresett, de sietségében nem találván a szobában, szerencséjére véletlenül a lánya ablaka melletti edényhez jutott. Gyorsan a nö­vekedő lánghoz futott, mely már a függönybe ka­pott. Meglocsolta a függönyt, a többivel pedig leön­tötte a lobogó könyvet. Egész testében remegett, s megkövülten állt meg. A szobában sötét volt. Azonban más gyertyát gyújtott, hogy lássa, mit emésztett el a láng. A könyv csaknem egészen el­hamvadt, Karla emléke megsemisült, s Havel az ibolyrabokrétát tartotta kezében. Kern gyanította, honnan került; nem sejtette, mit kell annak pótolnia. * * * A volsani temető bejáratánál, mint ma is, egész csoport koldus szokott volt állni. A halál hajléká­nál kérelmekből élősködtek. Az emberek, midőn ro­konaikat oda kisérik, hol végre mindenki megálla­podik, hajlandóbbak valami ajándékot nyújtani azoknak az élő csontvázaknak, melyek ama haladá­sunkról tanúskodnak, hogy az ember az emberek közt elveszhet. Köztök szokott volt ülni egy agg nő, kit „ko­szorús banyának“ neveztek. A többitől abban kü­lönbözött, hogy nem kérésekkel, hanem koszorúkkal koldult. Egy temetés alkalmával „költözött“ ide, mely — mint mondák — valami serfőzőé. Azóta itt házi jogot szerzett, és onnan soha el nem ment. Kis üzletet vitt virágokkal, de minden koldusnő azt mondta felőle, hogy rész gazdasszony, nem volna kénytelen nyomorogni, ha jobban számolna. Ama ko­szorúkból, melyeket időről-időre vásárolt, egyet min­dig ama serfőző sírjára tett, másikat férjedre, harma­dikat gyermekedre. De emerről nem tudta bizonyo­san, hol fekszik, mivel közös sírba volt temetve. Hogy mégis megtalálja, a koszorút minden nap más-más közös sírra helyezte, s így bizonyosan a keresettet sem mellőzte. Azonkívül ennek az a jó oldala is volt, hogy más gyermekek is kaptak koszorút, me­lyekkel különben senki sem gondolt. Anna serfőző sírjához olykor egy özvegy is el­jött látogatni felnőtt lányával. Ápolták a sírt, de mi volt mindez ? Koszorúik nem értek föl a banyáéival. Ez néha el sem távozott a sírtól, s ahol csak szép virághoz juthatott, azt e sírra ültette. És csakugyan Havel sírja volt a legszebb, s rajta a koszorúk min­dig legüdébbek. Karla, mert ő volt a „koszorús banya“, Havel sírján időzgetett akkor is, midőn a hold titkos suga­rait a temető keresztjei, emlékkövei és fái közé szö­vögette. Sok csillag fáradt el az égen és leesett, sok haratcsepp hullt és száradt el a virágkelyheken s Karla szive folytonosan dobogott e dombon. Az ég­boltozat sem volt oly állhatatos, mint Karla, Havel sirhalmának őre. A madarak csak látogatóba jöt­tek e sirhoz s elrepültek, a tél valamennyit elűzte, de Karla szivében mindig bimbózott az emlékezet. Föltámadnak-e hallottak, nehéz megmondani; de hogy Karla megérdemlette, hogy őt Havel ezer­szer megölelje, valószínű. Azok a virágok, melyeket a sirdombra ültetett, csak néhány hüvelyknyire ha­tottak le gyökereikkel, de Karla szíve átfogta azt az egész talajt. Várjon a koporsóra is dobogott-e, nem tudom , de annyira meleg volt e szív, hogy azt is föl­éleszthette. Megértette e virágokat, sok gyöngéd szót bízott rájuk , sok feleletet vélt tőlük hallani. Karla abban boldogságát találta, hogy Havel semmit sem tudott felőle, ha ő erről tudomást szerez, hol ta­lálna ismét hajlékot ? Karla itt erősen telepedett meg. A hold sugarai­nál egy éjjel húnyt el szeme, s szíve megszűnt do­bogni. Nem volt senkije, a­ki szemét lezárja, de az utósó gondolat, mely benne ragyogott, az volt, hogy ha nem élhettek együtt, egymás mellett meghaltnuk, senki meg nem tilthatja. Ki az, ki az élők közül magát hozzá hasonlít­hatja? Vagy ki emelkedett magasabbra? Rongyok­éba sülyedett le, de ezekben annyira emelkedett, mint a pacsirta, midőn tavaszi dalát rebegi. Szeberényi L. Akadémiai levelek. Október 7. (Hirek. — Oskus feliratok. — Bálint Gábor levelei.) (B.g.) Veni sancte Spiritus ! Bocsásson meg­­ nekünk Szénássy úr és egész oskus nemzetség, mely­nek ő követe a magyar tudományos akadémiánál, hogy a közönséges latin nyelvnek minden kis deák által megértett szavain mondjuk el jó kívánságun­kat, mikor ő már a második órát töltötte velünk, hogy az oskus nyelv titkaiba bevezessen. Igenis, a második kárba veszett órát, mert előttünk fátyol alatt maradtak ama titkok, és kénytelenek vagyunk az oskos anya lenézett leányának nyelvén szégyen­kezve kívánni „minden jókat“, azaz azt, hogy száll­­ja meg a szent lélek mind az egész társaságot, mely a nyári szündidők után most tartotta első ülését. Csak az az egy vigasztal, hogy Csengery még bar­­bárabb és a tudománytól hátrább álló nyelven, ma­­gyarul kívánta ugyanazt, a­mit mi legalább deák tógába öltöztettünk. E szerint a mi álláspontunk mégis némi közeledést jelez az eskus irány felé. Összes ülés nyitotta meg az összejövetelt Csen­gery elnöklete alatt. Bemutattatott rajta minden­­előtt az akadémia vörös könyve, a diplomáciai ok­mányok sora, melyeket az akadémia három osztá­lyának közös külügyérje, a Karlsbadból jó szint és fris egésséget hozott Arany János terjesztett elő. Az okmányok, melyek benne foglaltatnak, a követke­zők : 1. Amerikából a new-orleansi akadémia titkára, Safranek úr jelenti, hogy az akadémia nagy érde­mű kivándorlátt tagja, Vállas Antal már három éve, még 1869. jan. 20-kán meghalt. 2. Monarchiánk lis­­saboni követe a közös külügyminisztérium útján megküldi a Magyar László afrikai utazó hazánkfia hagyatékára vonatkozó irományokat. Toldy Ferenc Magyar Lászlónak egy szerecsen főnök leányával Afrikában kötött házasságából maradt fiú iránt in­terpellálja az előadót, ki azonban fölvilágosítást adni e kérdésben nem képes. 3. Károlyi Alajos gróf, ber­lini nagykövet jelenti, hogy a német birodalom bécsi követe, Schweinitz gróf által kerestetett 1703 és 1712. évi Clement-féle iratok a berlini titkos levél-­­ tárban nem találhatók fel. 4. Az amerikai egyesült államok kormányának gazdasági osztálya kéri az akadémiát, hogy a szakába vágó kiadványait küldje meg. Minthogy az amerikai kormány az akadémia iránt mindig nagyon előzékeny és bőkezű, a köny­vek meg fognak küldetni. 5. Bassano városa meg­hívja az akadémiát Brocchi születésének okt. 15-én tartandó százados ünnepére. 6. Még egy tárgy volt, a­mely ez idő szerint még nincs ugyan diplomáciai tárgyaltatás folyamában, de közel van hozzá. Dr. Kohut Sándor, székesfehérvári rabbi ugyanis Nathan ben Jakhiel római régi Talmud-lexiconját kiadni szándékozván, az erre vonatkozó codexeket szeretné a különböző európai könyvtárakból az akadémia közvetítésével megszerezni. A kérés nem látszott megtagadhatónak és ezzel a külügyi előterjesztés véget ért. Következtek a belügyek, még pedig mindjárt személyi ügyek. Pauler jelenti egy leiratban, hogy Ő Felsége akarata az igazságügyi tárcára hízta meg s éljenzések között vesz búcsút az akadémiától.­­ Rónay Jácint pedig végleges lemondását tudatja osztálytitkári állomásáról, miután a király akarata szerint hosszabb ideig lesz kénytelen a felséges csa­lád körében maradni. Rónay lemondását mindenki sajnálja, de annak, a­mit lemondása okául hoz fel, mindenki örül. Utódját a jövő nagygyűlés fogja a második osztály ajánlatára megválasztani. — Még egy személyi ügy volt. A Holzer-alapítvány (Zürich­be küldendő technikusok számára) kamatai jövő év­re Miskolczy Aladárnak ítéltetettek oda. Irodalmi híreink is vannak ez összes ülésből- Korponay János és Trsztyánszky egy nagyobb ter­jedelmű hadtudományi munkát fejeztek be és arra kérték föl az akadémiát, hogy a honvédelmi minisz­tériumnak ajánlja kiadás végett. Az ügy annak a két akadémikusnak a kezébe kerül, kik a honvédel­mi minisztériumnál hivataloskodnak. — Poor Antal, esztergomvárosi lelkész azt tudatja az akadémiával, hogy az Aegyptologia Írásába csak egy év múlva­­ kezdhet bele. — Horvát János beküldi Ungmegye általa irt monográfiájának első füzetét, kérve az akadémia pártfogását a következőkre. Szatmár vár­megye pedig a levéltárában található régi ország­­gyűlési irományok jegyzékét küldi meg. Vitkovits Miklós Eszékről levelet ír az akadé­miának, melyben előadja, hogy nagybátyjának, a de­rék Vitkovics Mihálynak Donát, akkoriban jónevű festő által készített arcképét szívesen az akadémiá­nak ajándékozza, hogyha a kép az akadémia alapí­tásában fáradozott tudósokéi között kap helyet. Wen­zel Gusztáv egy pár meleg szót szentelt Vitkovics emlékének, Toldy Ferenc pedig 1828-ból emlékezett arra a bizonyos képre, hogy akkor ő látta Vitkovics­­nál. Az isten éltesse! Következett az osztályülés, melyen Toldy Fe­renc foglalta el az elnöki széket. Szénássy Sándor tartott felolvasást „ Az oskus igeragozás és oskus fel­iratokról.“ Az értekezés első része nem olyan, mely­nek bővebb bemutatásába bele mernénk kapni. Grammatikát és mathezist magyarázni, bővíteni kell, hogy felfogható legyen, nem kivonni. Azért csak egy-két vonást belőle. Az oskus igeragozás még hiá­nyosabb, mint a névragozás, melylyel t.­­ Szénássy úr minap ismertetett volna meg minket, ha ugyan megismerkedtünk volna vele. Nemcsak, hogy az egyes második, többes első és második személy egé­szen hiányzik és az egyes első személy is csak a „sum“ igében van meg, hanem hiányoznak egész idők is, így pl. a régmúltra példa egyátalában nincs, a félmúlt pedig csak a határozatlanban van meg. A szenvedő forma képeztetéséről is csak igen kevés és részben hiányos alakok nyújtanak némi felvilágosí­tást. Igeragozás, mint a latinban, négy van. A más­salhangzói igeragozás, melyről nyelvtanaink emlé­keznek, nincs meg, azután átmegy a személy-, mód-, és időképzés pozitív ismertetésére és avatott részle­tezésbe bocsátkozik. Az értekezés második részét a feliratok, vagyis inkább egy felirat ismertetése képezte, mely eredeti oskus betűkkel jelent meg az akadémiának ilyen csodát bizonyára sohasem látott tábláján. Az erede­tit Pompejiban találták egy 2 láb 5 hüvelyk hosszú 1008

Next