Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)

1872-10-09 / 231. szám

231-dik az. Szerda, október 9. Kiadó-hivatal: Pest, ba­rátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre 7 ft —0 kr. Negyedévre . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em Hirdetési díj: HatodL­asábon petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-de­cemberi évnegyedre ajánljuk az olvasó­közön­ség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedet­­nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évne­gyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 frt. Az előfizeté­sek az­­Athenaeum kiadó­hivatalában küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. Love thee? (Moore Tamás.) Szeretni téged ? — E szív­eidre Oly hVD, oly gyöngéden szeret . Szabadság, hírnév, kincs, szerencse Semmit sem érne nélküled. Ha előttem az élet kelyhe. A lét legszebb áldásival Szerelmed nélkül volna telve — Ellökném az édes italt. Szeretni téged ? — E szív­eidre Oly hűn, oly lángolón szeret, Szabadság, hírnév, kincs, szerencse Üres hang volna — nélküled. Mosolyod nélkül a trón fénye Nekem sötét szomorú van’; Mig a koldus kunyhója véle Fényesebb lenne mint a trón. Világverőknek nem kívánom Meghódított világait; Szép szemed egyetlen világom — S trónom: ölelő karjaid. Oh igen úgy ; — szívem imádva Oly hűn, oly gyöngéden szeret, Tündérregék mesés világa Nem kellene tenélküled! Jánosi Gusztáv: Digitalis purpurea. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) Az ügyvéd végig húzogatta kezét forró homlo­kán. Fájt a visszaemlékezés, és mégis jól esett. Visz­­szaidézte újra meg újra emlékébe a kedves szép ala­kot, úgy, a­mint akkor látta, zöldkoszorús fejével, nyílt, ártatlan, nagy sötétkék szemével. Tisztán, világosan látta őt maga előtt képzele­tében. Ilyen volt, ilyen volt akkor ! Azóta por, hamu. Valami lassú, csöndes, szomorú érzés ereszkedett az ügyvédre. Álmosság, gondolta magában, sem­mi más. Percről-percre zsibbadtabb lett, pillái lassan kint összecsukódtak s hajnal felé elaludt. Izgatott, lázas álmai voltak. A­mint képzeleté­ben lebegett még ébren, úgy jelent meg előtte álmá­ban is a kedves alak, zöld cserfakoszorú szőke ha­jában s kimondhatatlan szelidség és szomorúság szép arcán. Mint ezüst hárfa rezgett édes-bús hangja, a­mint megszólalt: — Miért üldözesz engem ? Miért akarod meg­fosztani az én kicsinyeimet ? Oly tisztán, oly világosan emlékezett az ügyvéd az álomra, a­mint reggel fölébredt, mintha abban a pillanatban történnék szeme előtt. Emlékezett min­den szóra, a mit a drága alak mondott s a mit ő fe­lelt rá. Oly csodálatos, bűbájos érzés volt, mely szi­vét elfogta, a mint a szép alak ott állt előtte, kezét nyújtva felé s mélyen reá függesztve gyönyörű sötét­kék szemét. Az ügyvéd varázslat alatt állt s valami bűvös hatalom kényszeritette mondani a szavakat, melye­ket mondott, nem tehetett róla : — Nem kérek egyebet, csak egyszer csókolj meg, Lina, csak egyetlen egyszer s megbocsátok halálos ellenségemnek is, a ki megfosztott tőled. Akkor a bájos alak közelebb hajolt s ezüst hár­fahangja újra megcsendült. — Emlékezzél meg e percre. És e pillanatban úgy látszott, mintha még száz­szor szebb volna, mint valaha. Halkan közeledett az a rózsapiros pici ajk, s a mint édes lehelete érintette a boldog álmodét, kimondhatatlan gyönyörteljes má­mor terjedt el az ügyvéd ereiben. Soha nem képzelt boldogság érzése volt ez, melytől rezgett minden ide­ge, a mint elcsattant a csók. — Őrült álom! — mormoga az ügyvéd, kezére támaszkodva s még félig részegen az álombéli bol­dogságtól, a mint felébredt. Még mintha a levegőben érezte volna az elszál­­ló tündér szárnya suhogását. Szeretett volna utána kiáltani: — Maradj még, maradj még! Kábult volt, részeg volt még mindig. — Mily őrült álom ! De oly mélyen lelkébe vésődött ez álomjelenet, hogy egész lényében megzavarodva kelt föl. Nem bírt magához jönni. Úgy érezte, mintha kicserélték volna. Oly csodálatos gondolatok keringtek fejében. — Oh, ha volna hatalom, mely még egyszer föl­támaszthatná őt.. . isten, ördög, akárki, akármi! Homlokára csapott. — Mit akarok ? Az élő nem volt enyim; a ha­lott enyim volt, legalább egyszer, legalább álmomban. Borzongás futott át testén. Érezte a lázt minden tagjában. — Mindegy, ha álomban is, legalább egyszer boldog voltam! Leült az ágy szélére s megtámasztotta fejét. Úgy tetszék neki, mintha még most is álmodnék. Reszket­ve tapogatta meg forró homlokát, koponyáját. — Azt hiszem, hogy az őrültek házába kerülök. Gyorsan magára hányta ruháját s kiment az irodába. Az akták ott majd mindjárt eszére térítik. A keresetlevelek, replikák, apelláták közt nem lehet ábrándozni s keserűen kacagva ült le Verebélyi ügy­véd úr íróasztalához. — Nos, gondolom, minden embernek van egy Akhillesz-sarka. Nem vagyunk bepáncélozva pörös aktákkal egész a szívünk közepéig. Elkezdett lapozgatni az egymásra halmozott ira­tok közt. — Mintha az egész világ csak alperesek és fel­peresekből állna, — mormoga magában. — Örökké ez az egyformaság ... elmarasztalni ... okozott perkölt­ségek ... biztosítási végrehajtás... Leeresztette kezéből az iratokat s hátradőlt nagy támlásszékén. Az álmot csak nem tudta elűzni fejéből. — Ki gondolná, hogy az ember még olyan re­gényes fellobbanásra képes s egy csókért eget, földet oda igér ? Persze, csak álmában. Nevetett, de csak erőtetve. Sehogysem fojthatott el bensejében valami rég nem érzett, emelkedett han­gulatot. — Mindegy, — szólt magában, — megígértem. Ne mondhassa senki, hogy Verebélyi ügyvéd nem tartotta meg a szavát, még ha álmában ígérte is. Valami kevély elégtételt érzett abban, hogy ki­ereszti körmei közül azt a nyomorult embert, hadd fusson. — Egy szép asszony csókjáért! Az oroszlány nagylelkűsége volt ez, mely jólla­kott már zsákmánynyal s futni hagy egy szegény nyulat. — Csináljon, a mit akar, nem bántom. Nem akarok rá semmi nyomást gyakorolni, kitöröltetem a betáblázást is; fizessen, a­mikor tud s ahogy tud. (Vége köv.) Úri ajtó előtt, irta: Hálek Vitezsláv. (Cseh beszély.) (Vége.) Nem birt elaludni, felült, s rendezgette a Havel gyermeke számára maradt ibolyaszálakat, s a mint az egészet kötözgető, szemei Havel ablakaira estek, melyek mindeddig megvilágítva, határozatlan árnya­kat vetettek a padlásra és udvarra. Megszagolta a bokrétát s szive csodálatos érzettől rendült meg. Ama részszel, melyet Harkának adott, élő sirt takart be, a maradvány, melyet a ház leányának akart ad­ni, saját sírjából kelt ki. A halottak, mint mondják, fölkelnek sírjaikból, s Kariában csodálatos gondolat támadt, melyet előbb megmosolygott, de mely, miután egy kissé meg­szemlélte, ellenállhatlan erővel fejlődött benne. Kar- Iában ama szándék ébredt, hogy ez éjjel észrevétle­nül Havel megvilágított ablakához lopódzván, tekint­se meg házi boldogságát. De eddig soha sem jutott eszébe, hanem most, ha ez oktalan gondolat volt,annyi­ra megszállta, mint az őrültet a rögeszme. Mi szár­mazhatik ebből ? Vájjon nem rontja-e meg észrevét­len tekintetével a boldogságot, melynek titkos tanúja lesz? Karla fölemelkedett, s csöndesen, mint a nyest, midőn zsákmányra indul, a lépcsőn fölfelé lopódzott. Szive rendkívüli nyugtalanságtól dobogott. Volt is hozzá joga, nem is, hogy nézésével a Havel-család boldogságába keveredjék, s ha a béke képét viszi el­­ onnan magával, az jobban fog fájni, mint ha soha­­­sem látná. De csodálatos erő volt az, mely kemény fekhelyéről felzavarta, előre űzte lépteit, annyira, hogy ha ekkor valami gonosz tettet kellett volna el­követnie, még­sem tért volna vissza. Bármi szemre­hányások támadtak lelkében, a szív érezte annak szükségét, habár e pillanatot halálával kellene is megváltania. Az ablakig mászott, s első pillantása Havel lánykájára esett. Kis nyoszolyájában az ablak mel­lett aludt, s Karla bubája mellett feküdt. A szobában­­ boldogító béke uralkodott. Az ablakban álló kalit­kában szundikált a madár, s képe az átelleni tükör­ből verődött vissza. Havel a másik ablak mellett aludt; ágya mellett gyertya égett az asztalkán, s mellette félig nyitott könyv feküdt, melyből Havel este olvasott volt. Hajdan neki is szokott volt Havel ebből felolvasni s ő figyelmessen hallgatta. Ha e könyvből most egyetlen egy lapot leírhatna, szent­nek tartaná, az egész létének volna tulajdona. A pa­­dolatot lágy szőnyegek takarták, a falakon képek függtek s ezek közt fölismerte a saját arcképét. Havel tehát nem felejtette őt el, de e kép Karlá­nak szívét marcangolta. E képen kezében rózsát tartott, öltözete fehér atlasz volt, arca virágzott, ifjú­ság és üdeség mosolygott rajta, a testben telj és egés­­ség. Karla az ablak mellett állva, megpillantván a madár képét az átelleni tükörben, s nem sokára meglátván benne a magáét, mi nagy különbséget talált­ .Száraz testalkat, ráncos arc, szegényes öltö­zet, összeesett test é s kezében ibolya. Megrázkódott ez ellentéttől, s mint valami rémtől hátrált egy lépés­nyire. Minek határozta magát ez összehasonlításra ? A másik ablakhoz ment, hol a kis­lány aludt. Mennyire szeretné e bokrétát ágyába tenni! Csak egyszer csókolhatná meg úgy, mint Havel alkalma­sint naponkint csókolgatta. Az ibolya kezében, mint­ha égette volna. Vizsgálta az ablakot, be van-e csuk­va, s észre vette, hogy egyik szárnya csak be van támasztva. Az ablakban vízzel teli edény állt. Karla gondosan kinyitotta az ablakot, hogy a zörrenés el­é e árulja, ibolyáját a vizes edénybe helyezte, s ugyan­

Next