Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)
1872-11-21 / 267. szám
267-dik SZ. Csütörtök, november 21. Kiadó-hivatal: Pest, barátok ture 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 fit kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....... 9kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A Horváthiak. (Történeti elbeszélés.) Írta : B. Horváth Miklós(Folytatás.) De midőn látta, hogy a mohos falak már több helyen repedeznek, mozdulatlanul és tétlenül nézte a rombolást. E tétlenség oly sajátszerű, oly felötlő volt, hogy a várbeliek közül senki sem tudta megmagyarázni. Ama hős, ki fölkarolta a mázsás követ, hogy az ellenséges gályákra dobja ki, maga emelte és rendezte a földdel tömött zsákokat, ki mindenütt jelen volt, most tétlen, összekulcsolt kezekkel állt a bástyaormon és meredten nézett maga elé. — No, no! — dörmögött olykor. — No, no, elég lesz! — ismétlé több ízben. — Istenemre elég! — kiálta föl most egyszerre, mintha látszólagos apáthiájából ébredne föl s ezzel a bástyaormot odahagyva, egyenesen a királynék börtöne felé irányzó lépteit. A folyosón végig haladva, fölnyittatta az ajtót is a börtönbe lépett. A perjel szótlanul, némán állt meg a királyí nék előtt. A királynék meglepetve várták, hogy mi fog következni, de a perjel ajkairól egy hang sem fakadt s jéghideg tekintettel méregette a királynékat. — Uram, — kezdé meg Mária, ki e kietlen hallgatás nyomasztó halása alól menekülni akart — miiért nem hangoztatja kegyelmed ama szót, mely hos-szú szenvedéseinknek véget vessen ? Palisnai nem felelt. Ugyane percben rettenetes rombolás rengette a vár falait. — Mért nem hangoztatja ama szót, — mondám Erzsébet, nekibátorodva, — mért nem helyez szabad lábra, miután e vár úgy sem tarthatja magát, ha a mint sejtem, a hatalmas Velence ostromolja falait s jóllehet az követeli szabadulásunkat. — Erzsébet asszonynak jó szeme van, hogy még a börtön sötétében is oly világosan lát, — jegyzé meg a perjel fanyar gúnynyal, — valóban a részvevő signoria követeli szabad lábra helyeztetésöket. Erzsébet arcát öröm sugara futotta át. Palisnai, ki ama kifejezését észre vette, percnyi szünet után mondá: — Valóban Velence romboltatja falainkat, s az követel oly hangosan; a vránai vár falai tartós ostromnak nem fognak ellenállhatni, mindazáltal... — Mindazáltal? — kérdé Erzsébet. — Óhajtani, kérni s könyörögni kellene Lajos özvegyének, hogy e vár falai mentül erősebbek legyenek s hogy az előbbihez hasonló rombolás ne ingassa meg alapköveiben; rettegni s nem üdvözölnie kellene szivednek, asszony, az ostromszerek rombolásait ! mert, istenemre, helyesebben bírálja érdekedet a gyűlölet, mint az örömnek ama sugara, mely alig egy percre arcodat végig futá ... a fellobbanó örömsugár részvétlen, rosz barát, vagy buta hülekint örömet tanúsít, midőn nincs ok rá. Újra erős robaj hangzott. — Midőn a szívnek össze kellene szorúlnia, — folytató a perjel jelentékenyen, — s a léleknek rebegve istenhez fohászkodni, hogy a rombolás ne múljon el. Kis szünet után az ostrom ismét kezdődött. — Hogy ne hangozzék egymás után, oly sűrűn, — téve hozzá a perjel, érthetetlen beszédjét folytatva. Ez alatt az ostrom tüzesen folyt. — Mert ha folyton tart, — jegyzé meg az elöbbi, — minden robaj a szívnek egy-egy életlüktetését rabolja el, egy lüktetését azok számából, melyeket a végzet már csak fukaron tartott fen Erzsébet számára ! — Mit mond kegyelmed! — sikoltott föl az özvegy királyné. — Azt, hogy imádkozzék ! — Miért ? — A végett, hogy ne ostromolják e várat, mert istenemre, ha még három robajt hallok, kezeim közt leheli ki életét!.. Mária sikoltva kezei közé rejté arcát, Erzsébet elsápadt. — Egy. .! — mondá a perjel, jéghideg arccal. Mély szünet állott be, melynek borzadalmához fogható alig lehet. Valóban, Kurucz, a visegrádi porkoláb ily embertelen kegyetlenséggel nem bánt Károlylyal, mert midőn hozzája lépett, hogy megfojtsa, nem adta neki tudtára előre s nem kötötte bizonyos eshetőségekhez— Kettő ! — mondá Palisnai tompa hangon. Mária a rá következő borzasztó szünet után esdeklő hangon szólt: — Legyen irgalmas s ne feledje, hogy pap ! — A külföldnek melyik messze táján született a magyar király leánya, — kérdé Palisnai, — hogy nem tudja, mikint a magyar pap mindenelött honfi és magyar s azt cselekszi, mit a hon javát célzó szigorú kötelessége elébe kérlelhetlenül szab, mivel párthiveinek tartozik s mivel a további ostrom alól e várat fölszabadíthatja! — Vránai perjel! — kiálta föl most a királyné rémülten — Palisnai, — téve hozzá ! — ha az ostrom még tart, s ha a harmadik rázkódás is bekövetkezik rettenetes, végzetszerü hatással ? — Erzsébet kezeim közt hal meg ! — mondá a perjel határozottan. Alig egy percre rá borzasztó, falakat zúzó zuhanás hangzott. Mária Erzsébet elébe állt, mintha gyönge kezeivel akarná megvédeni anyját. — Vissza ! — mondá a perjel elszánt akarattal, — gyönge asszonykéz nem védheti meg, sem az országot sem anyját! Vissza, mondom ! S ezzel eltaszita a királynét, de ez sikoltva ismét myja elébe szaladt, ki karjaival görcsösen ölelte át. A perjel ekkor letépvén a leányt anyja kebléről megragadván egyik kezével Mária mindkét kezét, s másikkal Erzsébetet fojtogatni kezdte, s ez mintegy vas kapocs szorongatására, melyet nem tudott elhá■itani, halva rogyott le a perjel lábaihoz... Mária Ljuban... — Porkoláb, — kiáltá Palisnai, — vigyétek gyorsan a királyné hulláját, a vár faláról majd ledobukt visszarettentő figyelmeztetésül, mihelyt Barbalico ostromával föl nem hagy, a másik királynéra s hasonló sors vár! A „királyné“ cím, melyet a perjel e percben a Jullának s a még élő rabnak engedményezett, valóján a legrettenetesebb gúny, mivel kegyetlenségét elérhette. Midőn a velencei gályák parancsnoka Giovanni Barbadico megtudá, hogy a perjel mit cselekedett s mivel fenyegetőzik, jónak látta az ostrommal fölfagyva, a vránai vár szigorú bekerítésére szorítkozni. XIII. « Vessünk néhány tekintő pillantást az eseméyekre. Midőn hire terjedt, hogy Horváthi Garát és forgácsot lefejeztetvén, a királynékat letartóztatta, , hazafiak Budán összegyűltek és Zsigmondot az ország főkapitányának választották, annak reményéb ien, hogy mindent el fog követni Mária és Erzsébet sürcos meegszabadítására. Az ország gyámjától, utóbb még az ország főkapitányától, címei alapján, valóban nem egy kötelesség teljesítését várhatta volna a nemzet, de Zsigmond majdnem az év végéig Csehországban vesztegelt, részint pénz szűke, részint hanyagsága miatt. Végre a következő év első napjaiban magyar és cseh fegyveresekkel Horvátországba érkezett. De Kapronca vidékén hírét véve Erzsébet halálának, s nemkülönben annak is, miként hasonló sors vár Máriára is, ha akár a velenceiek, akár Zsigmond új ostromot intéznek a vár ellen, a dunántúli részekben huzamos ideig tartózkodott, megkísérelvén a nemességet magához édesgetni, már nem puszta igéretekkel, hanem adományozások és kiváltságok által, ki innen Budára ment. Hives királynak választották s március 31-kén Bendek veszprémi püspök Székesfehérvártt magyar királynak koronázta. Mért nem az esztergomi érsek ? — kérdhetnék olvasóink. Az esztergomi szék üresen állott. De hát a kalocsai érsek ? A pártosokkal tartott.lm Zsigmond, mint király lép a trónra s a nemzet tőle sem vonja meg abbeli hitét, hogy jogait tiszteletben fogja tartani. A fejetleneknek trónraléptekkor rendesen az a prerogativájuk, mikint a népek csak jót és szépet tételezzenek föl róluk, mintha bizony a balzsamos kenet valami csudatevő bűvszer volna, mely a púpot nem lohasztja ugyan le, sem a kificamodott tagokat helyre nem igazíthatja, de elhárítja a hályogot a szemről, a rövidlátást, és újra alkotja úgyszólván a jellemet, holott létünknek lényege, legyünk bár koldusok vagy királyok, meg nem változik soha. A hazafiak föltételezték, mondom, hogy teljesíteni fogja ama föltételeket, melyeknek alapján királynak választatott, u. m. az ország régi jogait és szokásait fentartani, tanácsosokat csak magyarokat választani stb. Virágvasárnap koronáztatott királynak és nagycsütörtökön fölhívta a dalmátokat és horvátokat maradnának meg szilárdul régi hűségükben (ez már aztán a népek praerogativája valahányszor rájuk szükség van.) A király fölhívta, mikint tántoríthatlanul ragaszkodva hozzá, vitézül harcoljanak a pártosok ellen. Ő maga, mihelyt az ország egyházi és világi nagyjaival tanácskozott, akként fog eljárni a pártosok irányában, mikint azt megérdemelték, nemkülönben hangsúlyozta azt is, mikint a hívek jutalmukat fogják venni. (Folyt, köv.) Marie nevetése. Plouvier Eduárd beszélye. (Folytatás.) II. — így teltek el hát ama napok, mialatt szeretetreméltó védenceimnek a jövö boldogságról édes ígéreteket tettek. — Szent hajlama a szivnek, fölvirúlva a barát szemei előtt, mily ékesszólással beszélsz te hozzánk az istenről, a szeretett istenről, ki téged a földre küldött, hogy itt a mennyországról eszményképet adj . . . ! Bűvös napjai az első szerelemnek, melyek oly gyorsan repültek el fejünk felett, virágokkal koszorúzva azt meg . . . ! Marie boldog volt; ezt azonban nem mondhatom föltétlenül Józsefről. Boldogságának kék egét semmi jelleg sem homályosította volna el, reményeinek nyugodt tavát semmi szellő sem zavarta volna meg, szerelmének rózsái közé nem vegyült volna tövis, ha a szép gyermek, kit szeretett, kissé uralkodni tudott