Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-21 / 267. szám

267-dik SZ. Csütörtök, november 21. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ ture 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 fit­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....... 9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A Horváthiak. (Történeti elbeszélés.) Írta : B. Horváth Miklós­(F­olytatás.) De midőn látta, hogy a mohos falak már több helyen repedeznek, mozdulatlanul és tétlenül nézte a rombolást. E tétlenség oly sajátszerű, oly felötlő volt, hogy a várbeliek közül senki sem tudta megmagyarázni. Ama hős, ki fölkarolta a mázsás követ, hogy az ellenséges gályákra dobja ki, maga emelte és ren­dezte a földdel tömött zsákokat, ki mindenütt jelen volt, most tétlen, összekulcsolt kezekkel állt a bástya­ormon és meredten nézett maga elé. — No, no! — dörmögött olykor. — No, no, elég lesz! — ismétlé több ízben. — Istenemre elég! — kiálta föl most egyszerre, mintha látszólagos apáthiájából ébredne föl s ezzel a bástyaormot odahagyva, egyenesen a királynék bör­­­­töne felé irányzó lépteit.­­ A folyosón végig haladva, fölnyittatta az ajtót i­s a börtönbe lépett.­­ A perjel szótlanul, némán állt meg a király­­í nék előtt. A királynék meglepetve várták, hogy mi fog­­ következni, de a perjel ajkairól egy hang sem fakadt s jéghideg tekintettel méregette a királynékat. — Uram, — kezdé meg Mária, ki e kietlen hall­­­­gatás nyomasztó halása alól menekülni akart — mi­­i­ért nem hangoztatja kegyelmed ama szót, mely hos­-­­­szú szenvedéseinknek véget vessen ? Palisnai nem felelt. Ugyane percben rettenetes rombolás rengette a­­ vár falait. — Mért nem hangoztatja ama szót, — mondá­m Erzsébet, neki­bátorodva, — mért nem helyez szabad lábra, miután e vár úgy sem tarthatja magát, ha a mint sejtem, a hatalmas Velence ostromolja falait s jóllehet az követeli szabadulásunkat. — Erzsébet asszonynak jó szeme van, hogy még a börtön sötétében is oly világosan lát, — jegy­­zé meg a perjel fanyar gúny­nyal, — valóban a rész­vevő signoria követeli szabad lábra helyeztetésöket. Erzsébet arcát öröm sugara futotta át. Palisnai, ki ama kifejezését észre vette, percnyi szünet után mondá: — Valóban Velence romboltatja falainkat, s az követel oly hangosan; a vránai vár falai tartós ost­romnak nem fognak ellenállhatni, mindazáltal... — Mindazáltal? — kérdé Erzsébet. — Óhajtani, kérni s könyörögni kellene Lajos özvegyének, hogy e vár falai mentül erősebbek le­gyenek s hogy az előbbihez hasonló rombolás ne ingassa meg alapköveiben; rettegni s nem üdvözölnie kellene szivednek, asszony, az ostromszerek rombo­lásait ! mert, istenemre, helyesebben bírálja érdeke­det a gyűlölet, mint az örömnek ama sugara, mely alig egy percre arcodat végig futá ... a fellobbanó örömsugár részvétlen, rosz barát, vagy buta hülekint örömet tanúsít, midőn nincs ok rá. Újra erős robaj hangzott. — Midőn a szívnek össze kellene szorúlnia, — folytató a perjel jelentékenyen, — s a léleknek re­­begve istenhez fohászkodni, hogy a rombolás ne múl­jon el. Kis szünet után az ostrom ismét kezdődött. — Hogy ne hangozzék egymás után, oly sűrűn, — téve hozzá a perjel, érthetetlen beszédjét folytatva.­­ Ez alatt az ostrom tüzesen folyt.­­ — Mert ha folyton tart, — jegyzé meg az elöb­­­­bi, — minden robaj a szívnek egy-egy életlüktetését­­ rabolja el, egy lüktetését azok számából, melyeket a­­ végzet már csak fukaron tartott fen Erzsébet szá­mára ! — Mit mond kegyelmed! — sikoltott föl az öz­vegy királyné. — Azt, hogy imádkozzék ! — Miért ? — A végett, hogy ne ostromolják e várat, mert istenemre, ha még három robajt hallok, kezeim közt leheli ki életét!.. Mária sikoltva kezei közé rejté arcát, Erzsébet elsápadt. — Egy. .! — mondá a perjel, jéghideg arccal. Mély szünet állott be, melynek borzadalmához fogható alig lehet. Valóban, Kurucz, a visegrádi porkoláb ily em­bertelen kegyetlenséggel nem bánt Károlylyal, mert midőn hozzája lépett, hogy megfojtsa, nem adta neki tudtára előre s nem kötötte bizonyos eshetőségekhez­— Kettő ! — mondá Palisnai tompa hangon. Mária a rá következő borzasztó szünet után es­deklő hangon szólt: — Legyen irgalmas s ne feledje, hogy pap ! — A külföldnek melyik messze táján született a magyar király leánya, — kérdé Palisnai, — hogy nem tudja, mikint a magyar pap mindenelött honfi és magyar s azt cselekszi, mit a hon javát célzó szi­­­­gorú kötelessége elébe kérlelhetlenül szab, mivel párt­­hiveinek tartozik s mivel a további ostrom alól e vá­rat fölszabadíthatja! — Vránai perjel! — kiálta föl most a királyné rémülten — Palisnai, — téve hozzá ! — ha az ostrom még tart, s ha a harmadik rázkódás is bekövetkezik rettenetes, végzetszerü hatással ? — Erzsébet kezeim közt hal meg ! — mondá a perjel határozottan. Alig egy percre rá borzasztó, falakat zúzó zuha­­nás hangzott. Mária Erzsébet elébe állt, mintha gyönge kezei­vel akarná megvédeni anyját. — Vissza ! — mondá a perjel elszánt akarattal, — gyönge asszonykéz nem védheti meg, sem az or­­szágot sem anyját! Vissza, mondom ! S ezzel eltaszita a királynét, de ez sikoltva ismét myja elébe szaladt, ki karjaival görcsösen ölelte át. A perjel ekkor letépvén a leányt anyja kebléről­­ megragadván egyik kezével Mária mindkét kezét, s másikkal Erzsébetet fojtogatni kezdte, s ez mintegy vas kapocs szorongatására, melyet nem tudott elhá­­■itani, halva rogyott le a perjel lábaihoz... Mária Ljub­an... — Porkoláb, — kiáltá Palisnai, — vigyétek gyorsan a királyné hulláját, a vár faláról majd ledob­­ukt visszarettentő figyelmeztetésül, mihelyt Barba­­lico ostromával föl nem hagy, a másik királynéra s hasonló sors vár! A „királyné“ cím, melyet a perjel e percben a Jullának s a még élő rabnak engedményezett, való­ján a legrettenetesebb gúny, mivel kegyetlenségét elérhette. Midőn a velencei gályák parancsnoka Giovanni Barbadico megtudá, hogy a perjel mit cselekedett s mivel fenyegetőzik, jónak látta az ostrommal föl­­fagy­va, a vránai vár szigorú bekerítésére szorítkozni. XIII. « Vessünk néhány tekintő pillantást az esemé­­­­­yekre. Midőn hire terjedt, hogy Horváthi Garát és forgácsot lefejeztetvén, a királynékat letartóztatta,­­ , hazafiak Budán összegyűltek és Zsigmondot az or­­s­zág főkapitányának választották, annak reményéb i­­en, hogy mindent el fog követni Mária és Erzsébet s­ü­rcos meegszabadítására. Az ország gyámjától, utóbb még az ország főka­pitányától, címei alapján, valóban nem egy kötelesség teljesítését várhatta volna a nemzet, de Zsigmond majdnem az év végéig Csehországban vesztegelt, ré­szint pénz szűke, részint hanyagsága miatt. Végre a következő év első napjaiban magyar és cseh fegyveresekkel Horvátországba érkezett. De Kapronca vidékén hírét véve Erzsébet halálának, s nemkülönben annak is, miként hasonló sors vár Má­riára is, ha akár a velenceiek, akár Zsigmond új ost­­­­romot intéznek a vár ellen, a dunántúli részekben huzamos­ ideig tartózkodott, megkísérelvén a nemes­­­­séget magához édesgetni, már nem puszta igéretek­­­­kel, hanem adományozások és kiváltságok által, k­i innen Budára ment.­­ Hives királynak választották s március 31-kén­­ Bendek veszprémi püspök Székesfehérvártt magyar királynak koronázta. Mért nem az esztergomi érsek ? — kérdhetnék olvasóink. Az esztergomi szék üresen állott­. De hát a kalocsai érsek ? A pártosokkal tartott.­lm Zsigmond, mint király lép a trónra s a nem­zet tőle sem vonja meg abbeli hitét, hogy jogait tisz­teletben fogja tartani. A fejetleneknek trónraléptek­­kor rendesen az a prerogativájuk, mikint a népek csak jót és szépet tételezzenek föl róluk, mintha bizony a balzsamos kenet valami csudatevő bűvszer volna, mely a púpot nem lohasztja ugyan le, sem a kifi­camodott tagokat helyre nem igazíthatja, de elhá­rítja a hályogot a szemről, a rövidlátást, és újra alkot­ja úgyszólván a jellemet, holott létünknek lényege, legyünk bár koldusok vagy királyok, meg nem vál­tozik soha. A hazafiak föltételezték, mondom, hogy teljesí­teni fogja ama föltételeket, melyeknek alapján ki­rálynak választatott, u. m. az ország régi jogait és szokásait fentartani, tanácsosokat csak magyarokat választani stb. Virágvasárnap koronáztatott királynak és nagy­csütörtökön fölhívta a dalmátokat és horvátokat maradnának meg szilárdul régi hűségükben (ez már aztán a népek praerogativája valahányszor rájuk szükség van.) A király fölhívta, mikint tántoríthatla­­nul ragaszkodva hozzá, vitézül harcoljanak a párto­sok ellen. Ő maga, mihelyt az ország egyházi és vi­lági nagyjaival tanácskozott, akként fog eljárni a pártosok irányában, mikint azt megérdemelték, nem­különben hangsúlyozta azt is, mikint a hívek jutal­mukat fogják venni. (Folyt, köv.) Marie nevetése. Plouvier Eduárd beszélye. (Folytatás.) II. — így teltek el hát ama napok, mialatt szere­tetreméltó védenceimnek a jövö boldogságról édes ígéreteket tettek. — Szent hajlama a szivnek, fölvi­­rúlva a barát szemei előtt, mily ékesszólással beszélsz te hozzánk az istenről, a szeretett istenről, ki téged a földre küldött, hogy itt a mennyországról esz­ményképet adj . . . ! Bűvös napjai az első szerelem­nek, melyek oly gyorsan repültek el fejünk felett, virágokkal koszorúzva azt meg . . . ! Marie boldog volt; ezt azonban nem mondhatom föltétlenül Józsefről. Boldogságának kék egét semmi jelleg sem homályosította v­olna el, reményeinek nyu­godt tavát semmi szellő sem zavarta volna meg, sze­relmének rózsái közé nem vegyült volna tövis, ha a szép gyermek, kit szeretett, kissé uralkodni tudott

Next