Fővárosi Lapok 1873. március (50-74. szám)

1873-03-01 / 50. szám

A falu angyala. (Elbeszélés.) Passautól. (Folytatás.) III. Mária ismét magára maradt gondjai és fájdal­maival. De azért rendesen végző házi munkáit, hogy azalatt mig atyja a korcsmában ivott, vagy részegen vánszorgott ide-oda az üzletben, és mig anyja — is­ten tudja — hol volt, vagy pedig otthon ölbe tett kezekkel vendégeivel társalgott, s legalább a házi teendők el ne hanyagoltassanak. Olykor-olykor megjelent Pakal is, hogy gúnyos mosolylyal, de mindannyiszor ájtatos modorban tudakozódjék Má­ria hogylétéről vagy kívánságairól . . . Ennél azonban még nehezebb­en fenyegette Mária szívét. Úgy látszott ugyanis, mintha a jó is­ten azoknak, kik gyermekeinek nevezik magu­kat, meg akarta volna mutatni, hogy tulajdonképpen kinek a hívei. Nemsokára kitűnt, hogy mi a búza és mi a konkoly. Villámcsapásként terjedt el hirtelen a hír, hogy a falu végső házában egy gyermek meghalt kolerá­ban, e borzasztó betegségben, mely nem kimél sem­mi áldozatot. S midőn csakhamar majd itt, majd ott, egy-egy lakó rövid idő alatt elhalt, később pedig egész családok . . . midőn már orvos is alig mert jönni a faluba és alig voltak koporsók kaphatók és a sírok mindig közelebb szorultak egymáshoz, midőn már a sírásók egész nap, egész éjjel kapuikkal dol­­g­­oztak , ekkor az iszony legmagasabb fokát érte el. Senki s­em­ akart többé szomszédján segíteni és bezár­kózott öve­­ivel. Ezek közt elsők voltak olyanok, kik mindig isten­­ szavát hordták ajkaikon Ezek voltak a leggyávábbak, hol arról volt szó, hogy a betegnek segély nyujtassék.­­ Maga a felvilágosultak lel­késze eltűnt; senki sem látta az első kolera-eset óta. Volt azonban egy leány..­, aki megjelent minden kunyhóban, különbség nélkül­ . Soha sem késett ha hitták. Ez Mária volt. Mindig él.Hátra vigasztaló szerekkel, jótanácscsal és gyógyító csepnekkol­é.n­a­s nappal, házról, házra vándorolt. A betegek, őt lát­ván, felbátorodtak, elveszvén szemeik elől, ismét elszomorodtak. A gyermekek különösen ujongva fu­tottak elébe és angyalnak nevezték. E nevet meg is érdemli magának, nagyobb joggal, mint sok tábor­nok és herceg a rendeket és rangot a csatatéren, hol mások vérzenek érették. Hirtelen azonban félbeszakadt a falu angyalá­nak jámbor tevékenysége, mert mostohaanyja is ko­lerába esett. Szolgálók és szolgák gyorsan hagyták el a házat, ezek is a „felvilágosultak“ közé tartozván. A vén molnár szobájába zárkózott; csak az ablakon át nyújtatott magának eledelt és pálinkát. Az őrléssel malmában mitsem törődött. Máriára hárult minden gond. Éjjel s nappal a beteg ágyon ült és gyógyszert nyújtott Gertrudnak. Midőn minden ráfordított segély dacára már közele­dett vége, a lelkészt kivonta magához. Mária elment értte. De a­ki nem jött, az a lelkész volt. Midőn Má­ria szobájába lépett, ijedten felugrott, orrához ka­pott holmi erős szagú szeszt, száját betömte vastag kendővel és kijelenté, hogy maga is gyöngélkedvén, nem mehet. Mária megnézte hosszasan, aztán elfor­­dult a nélkül, hogy egy szót szólt volna. A beteg mostohaanyának pedig azt mondá, hogy a lelkész nem volt honn. Gertrud nemsokára meghalt s ekkor Mária is összeroskadt; ereje el­hagyta őt. A szülői házban tapasztalt élményei, el­válása Frigyestől, a faluban uralgó betegség alatt tanúsított áldozatkészsége, mostohaanyjának halála, atyja nyomorultsága, roncsolt anyagi viszonyai.... mindez sokkal nagyobb súlyt rakott reá, hogysem elbírhassa. Bágyadtan, sápadt arccal, ingó léptekkel vonszolta maga után erőtelen testét. Erős lelke meg­­bénult, akarata megtört. Frigyestől kapott vigasztaló, serkentő levelet, de csak egyet, ezentúl hírt sem vett róla. Nehéz órái­ban elhagyottnak, elfeledtnek hitte magát. Sokszor keservesen sírt magányában. Nem egyszer kívánta halálát. A „felvilágosultak“ pedig a járvány meg­szűnésére ismét előbújtak rejtekeikből és ismét össze­gyűltek mint régen, hogy dicsérjék istent életük fentartásáért a közös veszélyben. A legájtatosabbak voltak a lelkész és Pakal. Bármennyire különböztek terveik és nézeteik, g^Tihon mgcrgjrxr«»tok ]V ' az előbbi még folyvást boszankodott azon, hogy az átalánosan tisztelt és be­csült Mária visszavonul ájtatos gyülekezeteiktől, az utóbbi megjöttnek vélte az időt arra, hogy az elha­gyott, megtört hajadont kezével megkínálja. S mint mindig, úgy most is a gonoszságban segélyt nyújtot­t­­ak egymásnak. Nemsokára megegyeztek az eszkö­­­­zökön, melyeket használandók voltak Mária megej­­tésére. Egy szép reggel mindkettő megjelent a malom­ban. A vén molnár a malom előtt ült és össze-vissza­ dadogott, különfélét egy részeg cimborájával. Mária a fonószék előtt ült, szemeivel mereven nézve az ima­könyvet, melyet Frigyestől kapott emlékül. Előbb Pakal lépett be hozzá és édes szavakkal adta elő ajánlatát. Mária röviden visszautassa, és midőn látta, hogy nem enged,­­ felkelt és elhagyta a szobát. A visszautasított vicsorított fogaival és ök­lével fenyegetőzött. Utána a lelkész vette ostromba és sima nyelv­vel beszélt neki égről és pokolról, boldogult anyjá­ról, elhagyottságáról, atyja nyomoráról. Noha a jó leány szive minderre erősen megrándult, mégis visz­­szautasítá az ajánlatot. Ekkor végre hozzá küldték vén atyját. A­mi nem sikerült mindkettejüknek, azt kinyerte a vén molnár. Jajgatásai, panaszai hatottak rá. A szegény leány engedett. Az eljegyzés megtörtént. Remegve és iszonyodva tűrte a csókot, melyet Pakal tiszta homlokára nyomott. IV. Hogy előre nem látott körülmények ne akadá­lyozzák az összekötést, gyorsan láttak az előkészü­letekhez. Pakal a malom telkét megvette és saját vagyo­nával együtt végrendeletileg nejének hagyta. A lakodalom napján minden új színben pompá­zott Pakal házában. Bárkáját is felcifrázta, tarka szalagokkal tele algatta. Az egybekelés délután ment végbe a templom­ban és „a felvilágosultak“ teljes gyülekezete meg lett híva a lakodalomra. A nagy mérvben ivott szeszes italok fokozták a rajongók hevét. Mennél komolyabban szemlélte a néma mennyasszony e vad, zsivajgó tömeget,, annál hangosabban ordított és imádkozott a vőlgény és barátjai. Máriának sike­­. »Jilt fivarevétlnül elhagyni. «. szobát. Kilépett. Célta­­lanul megindulva, pár lépésre a háztól megállott a hí­don, mely a partot összeköté a bárkával. (Vége köv.) A hírlapok eredete. (L. R.) Az időszaki sajtóról közmondássá vált, hogy hatodik nagyhatalom. Valóban nagy hatása van a világra, bár az utóbbi időben­­ terjedt ugyan nagymérvűleg, de egyszersmind vesztett is hatalmá­ból, tekintélyéből. Nem nélkülözheti ugyan egy mű­velt ember sem a lapokat, de szavukra nem hallgat­nak többé úgy, mint régente. Oka ennek az, mert a sajtó egy nagy része üzletté vált. Sok lap egész cé­géresen változtatja köpenyét, s a­kit tegnap még szolgált jó díjért, holnapután már ócsárolja, ha a díj elmarad. Nem egyből rí ki az önző érdek. A műveit közönség gyakran megütközhetik, midőn látja, hogy egy-egy „közvélemény orgánuma“ elvek, eszmék és ügyek helyett saját rokon- és ellenszenveit szolgálja, s dicsér pajtáskodásból, dorongos személyeskedésből. A sok ellenszenves hirkovácsolás, ellenmondó nézet­­nyilvánítás, botrány haj­hászat, durva hang, olykor egy-egy támadó cikk szenves indokainak föl­mutatása, az egymás piszkolása és gyanúsítása, mely — fájdalom! — a műveit század sajtójában oly mindennapi jelenség — mindez arra szolgál, hogy az időszaki sajtó hatalma nagy csorbákat szen­vedjen. Mennyivel nagyobb befolyása lehetne a hírlapoknak a világ menetére, ha képviselői tudná­nak tárgyiasak és higgadtak lenni, s az ügyet hévvel szolgálva, a szenvedélyes izgalmak fölött uralkodni bírnának. Ennek hiányában a hírlapok terjedését átalában véve nem is annyira a közönség tisztelete, mint inkább az emberek kíváncsisága szüli; a ter­mészetes kíváncsiság minden új iránt, a­mi a világon történik. Különben ez a kíváncsiság volt az a kút­­forrás is, mely az időszaki sajtónak létest adott. A hírlapok ugyanis keletkezésük első korszakában, csupán arra szolgáltak, hogy tudtul adják azt, a­mi történt. Csak később, midőn a sajtó iránti érde­keltség mind inkább növekedett s e növekedéssel a közlönyök száma is szaporodott, vált a sajtó lassan­­kint irányadó tekintélylyé. Kivált a század harmin­cas és negyvenes éveiben a közvéleményt tolmá­csoló politikai hírlapirodalom sok helyen döntő ha­talommá lett. Erre nálunk is volt példa: a Kossuth Lajos „Pesti hírlapja.“ Ily hangadó lap azonban je­lenleg nem létezik, valamint a francia sajtóra sem dicserhetik többé oly rendkívüli befolyással, mint X. Károly és Lajos Fülöp alatt. A lapok akkor zász­lók voltak, most eszközök, s igen gyakran clique­­érdekek eszközei. A politikai hírlapok az újabb idők találmányai s eleintén csekély elterjedésnek örvendtek. Németországban a tizenhatodik század első ne­gyedében látjuk először a politikai hírlapok nyomait „Relatiók“ (tudósítások) címén. Augsburgban és Bécsben jelentek meg ily „Relatiók“ 1524-ben, Regensburgban 1528-ban, Dili­genben 1569-ben, Nürnbergben pedig 1571-ben. Ez első hirlapok elein­tén foliánsokra voltak írva, később pedig nyomtatva, minden szám és kiadási hely följegyzése nélkül. A valódi újságoknak nevezhető hirlapok azonban csak később, a 16-ik század közepe táján jelentek meg Olaszországban. Alkalmat erre a velencei köztár­saságnak épp akkor folytatott háborúja (II. Szolimán­­nal) adott. Akkor a hadi és kereskedelmi tudósításo­kat notizie scritte-ben (írott lapokon) közölték az érdeklőkkel bizonyos meghatározott helyen. Min­den jelenlevőnek az értesítés dijakint bizonyos meg­szabott pénzösszeget (g a z e 11 a) kellett fizetnie, mely nevezet később aztán magukra hírlapokra ra­gadt. Angliában is eleintén csak kézzel irt tudósítá­sok jelentek meg. Később Erzsébet idejében, midőn II. Fülöp győzhetetlen hajós­ serege fenyegette a szigetországot. Burleigh tengerészeti miniszter ren­deletéből a nép megnyugtatására királyi sajtó nyomta az első hírlapot: „The english Mer­­kurio“ címmel. E hírlapnak 1585-ben jul. 3-káról kelt legrégibb száma a britt múzeumban van letéve. Majd a 17-ik század elején több hírlap keletkezett. Az első heti­lap 1622. augusztusában jelent meg „The certain news of the present week“ (a jelen hét bizonyos újságai) címmel. Midőn azonban I. Károlynak a népszabadságot tipró intézkedései visszahatást keltenek, s később a Stuartokat koro­nájuktól megfosztó s az alkotmányt biztosító törvé­nyek léptek érvénybe. 1689 után több hirlap keletkezett, melyek nagy befolyást gyakoroltak mind a közvéleményre, mind az események mene­tére. Franciaországban furcsán szülemlett meg az első hirlap. A 17-ik század elején ugyanis Renaud párisi orvos, betegeinek kedélyére is akarván hatni, s különben is nagy kedvelője lévén az újdonságok­nak, minduntalan újabb meg újabb tudósításokkal köszöntött be betegeihez. E modora a különben sza­­lonnai embert közkedvességűvé tette. Később azonban már rendszeresebben összegyűjtött napi híreit, nem­csak betegeivel, de más ismerőseivel is közölni kíván­ván, leíratta segédjeivel s naponkint szétküldé. Ez volt eredete az 1631-ben már nyomtatásban megje­lent „Gazet­te de Franc­e“-nak, melynek első tu­lajdonosa és szerkesztője is maga Renaud or­vos volt. Németországban a 17-ik század elején 1612-ben jelent meg rendes újság lap legelébb „Aviso“ cím­mel. Európai, ázsiai és afrikai elbeszéléseket s tör­téneti képeket közölt­ 1615-ben. Emmel könyvkötő és könyvárus a „Frankfurter Journalt“ ala­pító, mely német hirlapok rendszeresítésére s tekin­télyük emelésére nagy befolyással volt. 1621 után in­dult meg a „Relatio Ristretto, Correspon­­denz és Cronica“ című hirlap. Ezek életbelépte­tésére fejedelmi jóváhagyás kellett s bizonyos előle­­ges cenzúrán mentek keresztül. Németország legne­vezetesebb hírlapjának egyike a „Hamburger Correspondent“ volt, mely a nevezetesb ese­ményeknek leghívebb tolmácsa il jön elismerve. A politikai hírlapok azonban kiválóbb lendüle­tet főleg a francia forradalom után nyertek. Nálunk is ez időtájban keletkeztek a legelső újságok. A kezdeményezés dicsősége Ráth Mátyásé, ki Pozsonyban 1780-ban inditá meg a „Magyar hír­mondó“-t, mely 1786-ig folyt s a következő évben a „Magyar Mercurius“ lett belőle s Pesten Szacsvai Sándor szerkesztő. Ugyan ő alapitá meg a „Magyar Kurir“-t (1787—92) Bécsben, a „Magyar Músa“ melléklappal, szerkeszté Decsy Sámuel. A „Magyar Mercurius“-t Bécsben 1793-tól 98-ig Pánczél Dániel szerkeszté; a „Magyar Hirvivő“-t pedig Kolozsvárit 1791-ben Fábián Dániel és Cserei Elek. A valódi politikai lapok eredete nálunk még sokkal újabb. Létrejöttükre Kossuth Lajos írott „Országgyűlési“ majd „Megyei tudósításai“ hatottak. Erdélynek már 1831-től volt politikai lapja. Méhes Sámuel „Erdélyi 214

Next