Fővárosi Lapok 1873. április (75-99. szám)

1873-04-10 / 83. szám

Az állat-, növény- és ásványország rokonsága. Hiú ember, mert korlátolt szemed Zilált csoportot lát csak odalent. Már azt hiszed : nincs összeműködés. Nincs rendszer az életnek műhelyében ? (Sz. K.) Azok az anyagok, melyek az állatok, növények és ásványok alkatrészeit képezik, szaka­datlan forgalomban vannak egymás közt. Az állati és növényi testek élete, fejlődése táplálkozás által történik, már­pedig a táplálkozás nem egyéb, mint anyagforgalom, anyagcsere. Éppen a tápanyagok fölvételében és áthasonításában tűnik ki az a benső összefüggés, mely a különböző alakú, s egymással merőben ellentétes természetűnek látszó földi testek közt létezik. Tudjuk, hogy az állati test elválasztá­sai és feloszlott terményei, képezik a növények táp­szereit, és hogy az állat viszont növényből él. Tehát az állati test korhadt részei a földbe s innen a növé­nyekbe mennek által, a növényekből pedig ismét, mint tápszer, visszatérnek az állati testbe, így mű­ködik igy rombol és alkot az anyag szünet nélkül az élet nagy körfolyamában. Azonban kölcsönös anyagcsere, az állat- és nö­vényvilág szerves élete, csak a szervetlen ter­mészet közreműködése által válik lehetségessé. A szervetlen anyagok, nevezetesen a víz és az ásványi sók, játszák a közvetítő szerepet az állat és növény életműködésében. Ki ne tudná, hogy víz nélkül sem az állat, sem a növény élni nem képes ? Nem azért, mintha a víz magában véve tápszer volna, hanem mert feloldó tulajdonsága által válnak a növényi- és állati tápanyagok szilárd részei táplálásra alkalma­sakká. Az ásványi sók, minek a konyhasó, magné­­zia, mész stb., melyek a víz által feloldott alakban jutnak az állat és növény szervezetébe, szintén nél­­külözhetlenek a szerves élet háztartásában. Minthogy tehát a szerves életű állatok és növé­nyek egymásra vannak utalva, egymásnak anyag­részeiből is bizonyos anyagokat közösen vesznek föl, em­ez, a természet három országa közt létező szoros kapcsolat bizonyos benső rokonsági közös jelleget is föltételez. Egy ily rokonság az anyagoknak egy­más iránti viszonyában keresendő, ha t. i. a táplál­kozás vegytani és phyzikai folyamatán kívül, egy másnemű közös viszony is léteznék a szerves és szer­vetlen testek életműködése között. És ily viszony valóban létezik is. Mielőtt azonban a szerves és szervetlen testeknek majdnem lehetlennek látszó — mert eddig ritkán és csak átalánosan emlegetett — rokonsági jellegéről tüzetesebben szólanék, szabad legyen röviden ama körülményre utalnom, hogy még az egy és ugyanazon természet­országhoz tartozó s egyforma szerves életműködéssel bíró ember és állat közös származási viszonya és szellemrokonsága is, csak az újabb időben jön tisztába hozva. A vallási hagyományokra támaszkodó ősrégi világnézet sze­rint ugyanis, az ember az állatvilágtól tökéletesen különvált lény, a földi élet központja, s az állatok, növények és szervetlenek csak azért léteznek, hogy az embernek szolgáljanak. Épp igy gondolkodtak hajdanában az emberek földünknek a naprendszer­hez való viszonyáról is. Rendületlenül meg voltak győződve arról, hogy földünk a mindenség közép­pontjában, tehát a világ közepén áll: körülötte fo­rognak a nap, hold és a csillagok, hogy világítsanak a földnek. Ma már, K­o­p­e­r­n­i­k­us és Newton fölfedezései nyomán, minden iskolás gyermek tudja, hogy földünk nem áll, hanem mozog, azaz forog na­ponkint tengelye körül, nyugatról keletre, és nem egyéb, mint bolygócsillag a többi bolygócsillag közt, melyek vele együtt a nap körül kerengenek, míg a földet csupán a nála sokkal kisebb mellék­bolygó, a hold, kiséri napkörüli útjában. A földnek világközponti helyzete tehát tévhitnek, optikai csa­lódásnak bizonyult be. É­pp ily téves hiten alapszik az ember privilegiált helyzete is a természetben. Mint minden természeti test, a kezdetlegesség legalantabb fokán eredve, mindinkább tökéletesedik, úgy az ember is az állatvilágból fejlődött. Nem egyéb ő, mint az állatország legtehetségesebb, legneme­sebb válfaja. Az állatok, az emberhez hasonló ér­zelmekkel, hasonló szellemi tehetségekkel vannak felruházva, csakhogy sokkal korlátoltabb mérvben Az ember a létért való küzdelemben szellemének fensőbbsége által kivált a többi rokon állatválfaj közül. Legjobban tud alkalmazkodni a talaj és az égalji viszonyok különféleségeihez. Folytonosan uj meg új képességeket szerez magának, és azokat át­ - Az ezred albuma. (Francia beszély.) Irta : About. (Folytatás.) . Egy Lefaucheux-fegy­ver, melyet valamely céllövészet alkalmával nyert és egy fél tucat pipa diszite a falakat. Ily környezetben élt e fiatal­ember két évig és itt álmodta át legszebb álmait. Az élet mindig barátságosan mosolygott felé, szerette pályá­ját, felebbvalóit és bajtársait, s a katonák naponkint több tiszteletet tanúsítottak iránta. Habár, mint ön­­kénytes lépett hadi szolgálatba, harminchatodik évé­ben oly állást foglalt el, mint a saint-cyr-i iskola bár­melyik növendéke. Három év óta minden hadi szemlé­nél azok közé soroztatott, kik kitüntetésre lőnek ajánlva, és szó volt arról, hogy századossá neveztes­sék ki. Ha a dolgok tovább is így folynak, bizonyos volt benne, hogy tábornoki ranggal lép ki a szolgá­latból. Addig is könnyű szívvel viselte a szegénysé­get, mely az erdész gyermeke előtt némileg hasonlí­tott a gazdagsághoz. Szobáját fényesnek találta, a tiszti asztal száraz és kemény sültjét pedig zamatos­nak Habár a szükségtelen kiadásokat gondosan ke­rülte, a jó barátoknak soha sem volt híjával. Szívesen látták és szerették mindenhol. A dragonyosokkal lo­vagolt, télen vadászott a környékbeli gazdag fiatal emberekkel, és a tartományi főnök báljaiban ő tán­colta legjobban a cotillont. A grisettek nyájasan te­­kintenek reá, szóval ő valódi szerencse fia volt. Az nap este, midőn a parancsnok rendeletéből haza ment, úgy vette észre, mintha csillaga elhal­ványodnék, és a kis szoba egyszerre sötétnek és ko­mornak tűnt fel előtte. A hümodin elébe tette a hideg ételt, de ő alig érinte azt meg és mély gondolatokba merült. Elégületlen volt magával és másokkal. A­nél­kül, hogy akarta volna, megsértett egy embert, a­ki közel volt már az aggkorhoz ; önkényt érthető, hogy e magában parányi eseménynek roszul kellett rá nézve végződni. Közeledett a nagy szemle határideje. Oly hiba miatt, melyért csak félig terhelhető őt a fe­lelősség, közel volt most ama veszélyhez, hogy az érdemkeresztet elveszítse. Pedig neve most harmad­szor lett volna ajánlólag felterjesztve. Először a sol­­ferinói napon semmi sem lett a dologból, mert hábo­rúban a sebesültek elébe helyeztetnek mindenkinek. Másodszor pedig a tábornagy maga törölte ki nevét a sorozatból s azt a bizonyítványt állitá ki Astier-ről hogy nagyon bizalmas lábon áll alárendeltjeivel és nincs jó magatartása.“ Ezt a kis Vautrin Blanchettenek köszönhető. — A leány ugyanis egy társaságban igy szólt a tá­bornagyhoz : — Látja azt a hosszú tisztet, a­ki úgy lépdel, mint egy herceg? Ő „te“-nek hivatja magát inasa által, mert otthon együtt őrizték a marhákat. A tábornagy végére járt a dolognak és jól meg­mosta szegény Astier fejét. Hanem most sokkal ko­molyabb alakot öltöttek az ügyek. És mégis Pál nem azt sajnálta, hogy jogos igényeitől el fog üttetni, ha­nem, hogy egy barátja ellen kell váddal fellépnie. Sejtette az elkövetett árulást, de nem fért fejébe, hogy miként lehet egy francia tiszt ilyesmire képes. Az újszülött első életjele a sírás; hasonlót érez az ifjú, midőn azt tapasztalja, hogy van rész a vi­lágon, és nem mindenki oly becsületes, mint ő. — Pál ruhástól együtt ágyára dőlt, és könyekben tört ki. III. Két hetet szétzúzott kedélylyel töltött magá­nyában, nem jöttek látogatói, nem hallott semmi újat, és nem volt más mulatsága, mint hogy kinézett az utcára, beszélgetett Bodinnal és végig olvasta egy kölcsönkönyvtár összes regényeit. Nem egy pillanata volt, midőn szégyelte magát helyzete miatt; de aztán lerázta magáról e gyengeséget és elhatározta, hogy a jövő kor hadtudományáról könyvet fog írni. Az alkalom kedvező volt kifejezést adni amaz eszmék­nek, melyekkel már régóta foglalkozott, de fájda­lommal érezte, hogy feje felmondja a szolgálatot és szellemének röptét korlátozzák a barátságtalan szoba falai. Most látta be, hogy az eszmék alakítására múl­­hatlanul szükséges a szabadság, a tetszés szerinti mo­­zoghatás, és hogy a fogságban töltött idő épp úgy kitörlendő az ember életéből, mint a tengeri utazás. Míg ő ekként álmodozott, azalatt Humblot asszony és leánya visszautaztak Maransba. A jó nő sokáig fáradozott, mint a vadász, ki nem bír szert tenni a vadra, és ki végre galambokat s tyúkokat lő le, csakhogy ne legyen kénytelen üres táskával haza menni. Az utóbbi napokban majd egy, majd más tisztre figyelmeztető leányát, mintha mondani akarta volna: ha már a phőnix elrepült, jó lesz, ha megelég­szel ezzel vagy amazzal. De Antoinette szíve állhatatos maradt. A zajos és fárasztó élet eme rá nézve egészen új világban, a vi­gasztalások és hízelgések, melyekkel elhalmozták, a kíváncsiság és előzékenység, melyet tapasztalt, s végre bizonyos babonahit, mely a nőket az élet fon­tosabb eseményeinél meglepi, tagadhatlanúl némi határozottságot és erélyt kölcsönöztek jellemének. — Ha isten azt akarja, — mondá — hogy férj­hez menjek, akkor fel fogom találni azt, a­kit utamba küldött. Ha pedig e boldogságot megtagadja tőlem, akkor be fogom látni, hogy magamat akar a világ­ból kiszólítani. Vautrin Blanche mint egy valóságos kis ör­dög mulatott e kínokon. — Egy pillanatra sem bo­csátó szemei elől a szegény áldozatot, akkor ment járkálni, mikor ő, és játszott vele, mint a macska az egérrel. Szívtelenül gyönyörködött az ártatlanság szen­vedésein és vad kéjjel itta a sűrűn omló könyeket. Aztán egyszerre minden látható ok nélkül heves zo­kogásban tört ki, haját tépte, elkezdte verni fejét és keblére ránta szegény Antoinettet, hogy a következő percben ismét eltaszítsa magától. Végre lábaihoz borúit és bocsánatot kért tőle. Antoinette örült ez élénk érzelmeknek, és nem tudta, miként fejezze ki háláját. — Mennyire szeretem önt, és mily mennyei jó­ságú az ön szive! — Inkább vessen meg; nekem rosz szivem van. Én szörnyeteg vagyok. Többször azon a ponton állt már, hogy mindent megvalljon és jóvátegye a roszát, melyet elkövetett. De mi akadályozta őt ebben ? A szerelemféltés, a megszégyenítéstől való rettegés, a tudat, hogy hazu­dott, bizonyára nem, hanem inkább egy neme a női büszkeségnek. — Megvallanám a dolgot, — mondá — ha már tizenhat éves volnék, de szerencsétlenségre még csak tizenöt éves vagyok. Az emberek roszak és ostobák. Némelykor azt állítják, hogy a szív nem számlálja az éveket. Világos azonban, hogy ebből csak negy­venéves vén bolondoknak van hasznuk. (Folyt, köv.) öröklés utján utódaira hagyja, hogy ezek ismét sza­poríthassák, tovább adhassák az örökösen gyarapodó szellemi tőkét. Az ember és állat közös származásának némi­leg ellene mondani látszik ama körülmény, hogy ama közös kapocs, illetőleg közös ős létezését, mely az embert az állattal összeköti, eddigelé nem sike­rült kézzelfoghatólag kimutatni. Az ily közös ka­pocs egykori létezhetésén azonban kétkedni nem le­het. Az űr, mely az embert elválasztja az állattól, kétségkívül igen nagy, ha a mivelt európai embert hasonlítjuk össze az állattal; de a szellemi különb­ség tetemesen csökkenni fog, ha egy jól kitanult ebet, lovat, vagy e­efántot oda állítunk egy hottentóta, ausztrál néger, vagy a Fidzsi sziget­ek vad la­kója, az emberhúsevű pápua mellé. Némely ausztrá­liai és afrikai vadnépek még a legkezdetlegesebb állami vagy községi élettel sem bírnak, hanem min­den társadalmi kötelék, főnökök és elöljáróság nél­kül, szerte barangolnak a vadonban; míg ellenben tudjuk, hogy a méhek, a termiták és a prairie-ku­­tyák, bizonyos fokú rendezett társadalmi formák közt élnek. Még csekélyebb lehetett az ember és ál­lat közti elválasztó vonal számos évezred előtt, mi­dőn az európai ember is barlanglakó és emberhúsevő vad volt Jelenkorunkig az ember és állat közös őse nem is tartható fen magát, mert ott, hol két válfaj egy téren versenyez egymással, a létért való küz­delem folytán a gyöngébbnek pusztulnia kell, mikint ezt a kihalófélben levő ausztrál négerek és az észak­amerikai benszülönek példáján tapasztaljuk. Nincs hézag a természetben, láncszemekként összefügg itt minden egymással. Valamint tehát az ember és állat között a rokonsági jelleg félreismer­­hetlenül nyilatkozik az által, hogy közös érzelmek­kel önkénytes mozgással bírnak: akképen kell lé­tezni rokoni összeköttetésnek az állatország és a szervesek második csoportja, a növényország között is, mert az átmenet itt is kimutatható. Egy ily átmenetet az állati szervezetből a növényibe képeznek például a nyákállatok, s ezek közt nevezetesen a rendkívül tökéletlen alkotású hab­ar­cok, (polypen). Ámde a táplálkozási folyamaton kí­vül, minő benső kötelék létezhetik az állati és nö­vényi életműködés közt? kérdi talán az olvasó, és méltán. Hiszen valahányszor az állat és növény közti 358

Next