Fővárosi Lapok 1873. október (225-251. szám)
1873-10-09 / 232. szám
232-ik sz. Csütörtök, október 9. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873-Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót utca 42. sz. földe*. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..................10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ október-decemberi évnegyedére ajánljuk az olvasóközönség figyelmébe. Az előfizetési összegek (évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt) az „Athenaeum“ hoz e cím alatt küldendők: a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalának Pest.“ Legcélszerűbb a postai utalványok használata. A fejetlen barát. (Elbeszélés.) Írta: Abonyi Lajos (Folytatás.) — Ugyan jó, hogy már jön ön egyszer, már szinte azt gondoltam, hogy elharapta a fejét a fejetlen barát. Megint a fejetlen barát. Tehát itt mindenki ezzel a fejetlen baráttal foglalkozik. — Eltévedtem, sok lenne elbeszélnem. Ne is beszélje ön — vágott hirtelen szavába Puskás úr, és a vendéget karon csípte. — A vacsora régen vár, és Borosa szörnyen haragszik, pedig látta ön ökleit, látta ön karjait, képzelheti, hogy nem tréfa dolog lenne, ha kalodába tenne mind akettőnket. A festő különben sem mondott volna el mindent , vannak dolgok, körülmények, melyekben igen jól esik a titkolózás; hogy azonban az ilyen ábrándosságok nem rontják el az ember étvágyát, megmutatta a tárkonyos báránynál, melyhez Borosa boldogságára emberül hozzálátott. Puskás úr nemcsak a maga, de a vendége étvágyára is büszke lehetett, midőn boldog, nyájas sziveskedéssel harmadszor is vezetett vele, nem állhatta tovább, a dicsekedés kezdett kitörni belőle. — Nos , mit mond ön ehhez ? Azt, hogy remek. Igaza van önnek. Ilyent nem eszik maga az a gróf sem,még ha megfeszül is,—s kedélyes új pillantással tévé utána : — Eh, ilyent nem eszik még a fejetlen barát sem, tessék még egyszer. A festő gyorsan, mohón rátette kezét Puskás úr karjára. — Megengedjen, de sem nem eszünk... sem nem beszélünk, egy pillanatig sem foglalkozunk addig más tárgygyal, míg ön meg nem mond nekem valamit. Ön azt mondta az előbb: fejetlen barát. Az felelt nagyon közönyösen : — Igen azt mondtam, hogy a fejetlen barát. — És én végtére tisztába akarok jönni vele. Mióta itt vagyok, minden lépten nyomon, anynyiszor de annyiszor hallom emlegetni, hogy végre is érdekelni kezd, kiváncsivá tesz, nem tudom járt-e már vele egy más is, de én meg nem állhatom, hogy föl ne kérjem önt: mondja meg nekem, micsoda voltaképen az a fejetlen barát? Puskás úr jókedvűen elnevette magát. — Kérdezze ön meg Borosát, —szólt s rámutatott Borosára, ki épen diadalmas gyönyörrel vitte el elölök a majdnem üres tálat, s élvezte lélek- és szivemelő bókok gyanánt azokat a közvetett dicséreteket, melyekkel a tárkonyos bárány elhalmoztatott, miknek következtében nemcsak boldog volt, de vidor és nyájas is. Borosa pedig senki sem volt más, mint az a terjedelmes, izmos és vaskos palóc-leány, ki a major kutjáról reggelenkint csak oly könnyedén s dalolva szokta vinni azt az óriási vödörvizet, mint egy pehely könnyű virágkosárkát, délutánonkint mintha a piktor urnák erőnek erejével látványosságul kívánna szolgálni, térdig felgyürközve szokott a kútnál sulykolgatni. A festő, ahelyett hogy megkérdezte volna, amint felpillantott, elbámulta rá magát; valami különöset, meglepőt fedezett föl rajta :Borcsa feje menyecskésen volt bekötve. — Furcsa, hát itt ilyen gyorsan, anélkül hogy annak csak hire is hallanék, szoktak férjhez menni a leányok ? Puskás úr ezen is nevetett és sietett őt felvilágosítani. — Tudom mit néz ön és min csodálkozik. Voltaképen nincs ön tisztában a felől, ha reggel látott-e jól vagy most. Leány-e Borosa vagy pedig menyecske. Ez ámbár egyedül csak magának Borosának a szeszélye, mindazáltal dicséretére legyen mondva, szép őszinteség. — Nem értem! — Az egésznek az a kulcsa: Borcsa szeretője Istóknak, annak a fiatal bolondos igás kocsisnak, ki önt a vasúti állomásról ide hozta. Istók szabadságos katona, a pap a törvényes rendeleteket tekintve, nem akarja őket összeesketni; mivel azonban a viszonyuk évek óta tart s Borcsa magát egész jogosan Istók feleségének képzeli, e jogait tüntetésül a kontyban önkényüleg is érvényesíti, s ha véletlenül ismét lányfővel látja az ember, akkor bizonyos lehet a felől, hogy Istókkal zördült össze, s annak boszantására tette le a kontyot. — Igazán eredeti, — de a fejetlen barát, a fejetlen barát. — Mondtam, hogy kérdezze meg csak Borosát. — De hát miért épen Borosát. — Azért, mert a fejetlen barát igen hamis egy fickó, félnek ugyan attól itt minden jó jámbor magaviseletű palóc atyafiak, de kiváltképen a fehércselédeknek van megtobtTokUk a'cihe idejemre: ------— És miért épen a fehércselédeknek ? — Mondtam már, hogy a fejetlen barát igen , hamis fickó, igen hamar férjhez adja a leányokat. A festő tehát oda fordult Borosához, ki vigyorgva folyvást ott sürgölődött az asztal körül s aligha volt egyébre gondja, mint hogy menyecskeségével büszkélkedjék. Az igaz kackiásan is volt a feje bekötve. — Mondd meg hát te, édes Borcsa, micsoda voltaképen az a fejetlen barát? A nagy, termetes leány a kérdést nagyon különösnek tartotta, vállat vont és elröhögte magát. — A fejetlen barát? Micsoda? Hát fejetlen barát! A festőnek nem, de Puskás úrnak igen tetszett a felelet, nevettében nem is bírt inni, visszatette a poharat az asztalra, s mivelhogy szörnyen tetszett neki a felelet, rögtön kritikát is mondott rá. — Oh, te ostoba! — Már miért volnék én kérem ostoba, a fejetlen barát csak fejetlen barát, hát mi lehetne más kérem a fejetlen barát, mint fejetlen barát. — No persze! — Igen, igen, — vitázott a nagy leány — egy barát, kinek nincs feje, az fejetlen barát, azt csak mindenki tudhatja, kinek egy csepp eszi van. — Úgy ! úgy! de hát még is micsoda? — Micsoda ? micsoda ? Hát tudom is én micsoda. Éjjel jár, hegyeken, völgyeken, hol itt, hol ott, nagy hite van, az emberek félnek tőle,s a gyermekeket azzal ijesztgetik. — És a fehércselédeket, — szólt közbe ingerkedve Puskás úr. — Menjen, azt csak nem beszélem talán el. A festő igyekezett a hallottakat egy fogalomban összeszedni és a szegény Borcsát is amennyire lehet, kisegíteni zavarából. — Tehát kisértet a fejetlen barát! — A hát, — sietett Borcsa bizonyítani — mindenesetre kisértet ha úgy jár, hogy nincs feje, és ő csak nem járna fej nélkül. — Miért ne ? — kedélyeskedett közbe Puskás úr, — nagyon sok embert látok én itt fej nélkül járkálni. A festőt azonban jobban érdekelte Borcsa előadása, mint Puskás úr élcelgetése, azért tovább firtatta a dolgot: — És milyen, mekkora, mint jár, mióta jár, hol jár, mikor jár, mit csinál az a fejetlen barát ? Borcsa ismét vállat vont, de már majdnem kijött a türelemből. De nehézfejűek ezek az urak, hogy olyan hosszan értenek meg mindent. — Milyen, hát hogy mondjam én azt meg milyen. Én nem láttam soha. Azt mondják hosszú, fekete. Hiszen csak látott már az úr barátot. Mit csinál ? mit akar? Hát tudom is én. Csak azt mondják, mindig valami veszedelem következik a vidékre, ahol megmutatja magát, de azért azt is mondják, hogy volt már nem egy, akivel jót tett, pénzt adott neki, vagy kincsre vezette, mit tudom én mi jót tett vele, van esze, hogy elbeszélje. Hol jár ? Mikor jár ? Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy mindig jár mikor eszébe jut, s nem jár másutt csak itt a Mátrában, mert ide van kárhoztatva. Mióta jár? Hát régen, mindig, mindig, mióta csak a Mátra áll, még az öreg apám is beszélt már róla. A festő kellemes meglepetéssel kiáltott föl: — Oh ! tehát ez egy néprege, egy firól-fira szálló hagyomány; a fejetlen barát egy eszményített kisértet, s kizárólag e vidék bolygószelleme. Valóban érdekes volna tudni a történetet, melyből a hagyomány származik, s melyet a nép mint meglepő, rendkívüli eseményt képzelőtehetségének erejével mesévé alakít át. És mégis, hogy itt nincs költészet, — folytatá 1'tiSKasnoz ronnttvji. — Miután a kísértet ilyen helyhez kötött, fogadni mernék, hogy azzal a kősziklával, melyet itt kőbarátnak neveznek, összeköttetésben áll. Tud ön arról a kőbarátról? " (Folyt. köv.) Olympia grófnő. (Francia beszély.) irta : Murger Henrik. (Folytatás.) A grófnő is észrevette, hogy badarságot mondott s ugyancsak erőködött legott csűrni-csavarni a dolgot. — Hiszen azt csak értem még, hogy bizonyos határig némely nőkben bizonyos múlékony érdekeltséget keltenek föl oly férfiak, mint Sylvers úr, mert hát az ember kiváncsi tudni, vájjon mily érzelgő hangot ad egy-egy durva hangszernek a húrja; de Marénes asszonynál , e vézna teremtésnél, kinek ereiben nem is annyira vér, mintinkább csak parfüm kering, efféle szenvedély igazán bámulatra gerjeszt! De mondja csak, édesem, — folytatá a grófnő, hirtelen más tárgyra csapva át, — kicsoda az a furcsa és a mellett oly faragatlan fiatal ember, kivel önnél már másodszor találkozom ? — Melyiket érti ön ? — kérde Delarue aszszony, úgy tettetve, mintha nem tudna, kiről van a szó. — Azt az urat értem, ki a múlt alkalommal oly esetlenül viselte magát, midőn önnek a szalonjába lépett. Azt sem tudta, szegény, mit tegyen a kalapjával ; egy pillanatra szinte tartottam tőle, hogy mármár fejére teszi föl. — Úgy! Armand lesz az! — szólt Delarue asszony.— Armandnak hívják ? Ejh, mily regényes neve van! Hogy ismerkedett ön vele meg ? — Ő jóbarátságban áll Jenővel s ez mutatta nekem be. Felséges fiatal ember ez, noha még járatlan kissé a világban. Bezzeg nagy küzdelmébe is került Jenőnek, míg őt hozzám elhozhatta; még a lépcsőzet közepétől is kis híja volt, hogy vissza nem tért. Mit mond ön erre ?