Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)

1873-11-19 / 266. szám

Tizedik évfolyam 1873-266-dik sz. Szerda, november 19. Kiadó-tvatal: Pest, barátok-tere, Athenaeum-épület. ______________-L..*_____' -a**__________________________________________________ Előfizetési dij: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Lipót-utca 42. sz. foldsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor ..............10 kr. Bélyegdij minden iktatáskor . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgálhat az „Fővárosi Lapok“ kiadóhivatala. Egy vőlegény sírján. Menyasszony: »Tiéd vagyok, én kedvesem, Tied vagyok, egyetlenem ! A föld fölött, a föld alatt, Szivem csak a tiéd marad.« Vőlegény : ,Ugye igy hangzott az ige, Az eskü, fogadás ?‘ Költő : Nyugodjál békén, vőlegény, A szél zúg, semmi más ! Menyasszony : »Tied vagyok, míg fönt az, ég Ezermillió csillaggal ég ! Tied, mig ez a tenger itt Elfödi drága kincseit !« Vőlegény ■ :Ugye igy hangzott az ige, Az eskü, fogadás ?‘ Költő: Nyugodjál békén, vőlegény, Az ég zeng, semmi más ! Menyasszony : »Tied vagyok, egyetlenem, Hisz itt a gyűrű kezemen ! Pártámról gyöngy le nem szakad, Es szivem a tied marad.« Vőlegény ,Mi pereg itt siromba le ? Óh hiú fogadás Költő : Nyugodjál békén, vőlegény , Könyem az, semmi más ! Gróf Zichy Géza: Bal csillagzat alatt. (Elbeszélés.) Büttner Júliától. (Folytatás.) A grófnő végre újra az orvoshoz fordúlt tanácsért. Lenn jártak épen a veranda előtt, a nagy hársak alatt, s beszélgetésük egyes részei fölhangzottak hozzám, ha koronkint megálltak a veranda előtt. — Uj kör, uj foglalatosságok szükségesek Eveimnek, ha nem akarjuk, hogy bokorba essék, — hallám az orvost mondani; dea lábaik alatt ropogó homok érthetlenné tette többi szavát. Midőn sétájokban megfordultak s újra visszatértek, az orvos nem messze tőlem megállt, s egy, házastól útra kelt csigát fölemelve az útról, letette a fűbe, mialatt a beszéd folyamát félbe nem szakította. — Nagyságod társasága is ártalmára van Eveimnek, — szólt szokott őszinteségével, — mert a skepticizmus nem egy ifjú leány lelkéhez való. Szivén ama borzasztó események úgyis mély sebet ütöttek, miért még a szegény mélyen sebzett gyermek szívet egészen megölni? Nem volna-e sokkal jobb, nemesebb , gyöngéd kézzel begyógyítani e sebeket ? Mert mit fog tenni ifyan szív nélkül, egy kijózanult férfi kételyeivel lelkében ? Azt mondja nagyságod, hogy az védelmére lesz az élet csalódásai ellen ? De meglehet, hogy Eveline e csalódásokkal nem is fog találkozni, s nagyságod oly fegyvert ad majd kezébe, melylyel nem magát fogja védelmezni, hanem a büntelen jókat sebzi majd meg. Lássa nagyságod, én már öreg és sok bánattal sújtott ember vagyok, aki mások bűnéért saját boldogságát is halni látta; de ha leányom volna, inkább kívánnám őt holtan látni, mint Rozamondot, megölve a csalódás által, mintsem oly üres, sivár, örömtelen életre kárhoztatva, mint a mire nagyságod neveli Evelint, vagy pedig ünnepelve, fényben élve, de a csalás bűnével szivében, mikint Leontine él. XVIII. Minden az orvos akarata szerint történt. A mikor egésségem annyira helyreállt, hogy utazhattam, elhagytuk a vidékeket. A grófnő külföldre ment rokonaihoz, s engem is magával vitt. Kőváriék mindenbe beleegyeztek, a mit csak érdekemben tett, s midőn egészen magához kívánt venni, Kővári még vagyonom kezeléséről is lemondott, mely készségért aztán a grófnő a számadásokban talált hiányokra elnézőleg szemet húnyt. S én elváltam a Kővári családtól, anélkül hogy viszontláttam volna tagjait, mert a grófnő még a búcsúlátogatástól is föl tudott menteni. A nyár elejét egy nagyobb német fürdőben töltöttük, s az idény végével, az orvossal sűrűn váltott levelezés után, el lett határozva, hogy az őrnagyné egyedül fog visszatérni, s engem itt hagy egy zárdában, melynek főnöknője közeli rokon volt a grófnőhöz, nevelésem befejezése végett. A főnöknő, egy kedves, finom, művelt nő, meg ígérte rokonának, hogy fölöttem szeretettel fog őrködni; s ez ígéretét híven is teljesité, mert ama négy év alatt, mit a zárdában töltöttem, csak gyöngédséget s jóságot tapasztalok. Hildegard néne, zárkózott természete dacára, a végső időkben gyakran engedett egy-egy pillantást vetni lelki életébe, talán az őrnagyné fölkérésére, ki — mint mindig, — ez esetben is helyesen ítélt, midőn hitte, hogy ez áldozatkész, nemes női szív élete fölemelő például fog állni előttem. A grófnő minden nyarat a közeli fürdőben töltött s onnan engem is mindig meglátogatott. Midőn másodszor jött, gyászruhát viselt — Férjemet gyászolom, -felelt rokona kérdésére, — idegenül, távol tőlem halt meg; összes vagyona Viktorra maradt, s igy még halálával is roszat tett, mert nagy vagyona könnyelmű kezekbe jutott, s csak eszközül szolgál egy ember megrontására. E szavak értelmét csak évek múlva tudtam meg, mert akkorig arról sem volt tudomásom, hogy az őrnagy, a grófnő férje, még életben volt. Csak későbben hallottam, hogy még ifjú korában vált el férjétől, ennek valami jellemhibája végett. Ha személyes sértés vagy mellőzésért emelkedett volna a válaszfal közöttük, akkor az őrnagy visszanyerhette volna neje vonzalmát, de a férfi jellemén lévő foltot e nő soha sem tudta megbocsátani. Hidegen váltak el, s éltek elidegenülve, míg a férj meghalt, búcsú nélkül válva el örökre nejétől. Az őrnagy örököse, nejének unokaöcccse, Viktor lett, ki aztán igyekezett is a roppant vagyont mozgósítani. Ez időben a véletlen, vagy talán saját akarata, összehozta őt Leontinnal, s a sértett hiúság Viktor részéről, s a nagy kacérság mindkettőjük részéről, mindjárt első találkozásuknál újra egybefűzte e rokonlelkeket, s aztán egy együtt áttáncolt farsang után együtt is utaztak el Pestről Bécsbe. Mennyit szenvedhetett Lóránd neje hűtlensége miatt, azt nem tudhatta meg soha senki! Talán nem is szenvedett oly nagyon, mint Leontine és udvarnéi hitték. Botrányt nem csinált. Nem kereste föl és nem is vitte vissza nejét. Elvonult falusi jószágára, nem keresve, de nem is kerülve az embereket. Leontine pedig vidáman élt kedvesével két évig; akkor egy tánc utáni meghűlés következtében, súlyosan megbetegült s párnapi szenvedés után meghalt. Viktor majd megörült bánatában, s két hónapig fölváltva őrködtek felette barátai, hogy öngyilkossá ne legyen. Szerencsére Nápolyba, mert akkor épen ott időztek, egy új táncosnő érkezett s ez aztán megtartotta őt az életnek és — magának. Midőn én Viktort újra láttam, az átélt bánatnak nyoma sem volt lényén. Már két éve múlt akkor, hogy a grófnő engem a zárdából visszahozott, s a nyarat a tói fürdőben töltöttük. Viktor is odajött nagynénje után, bár az nem szerette unokaöcscsét, nekem pedig gyermekségem óta ellenszenves volt, s most még a jónevelés sem vonhatott elég sűrű fátyolt a megvetésre, amit én iránta éreztem. De ő sokkal hiúbb volt, mintsem azt helyesen, vagyis magára nézve hátrányosan magyarázta volna, sőt modoromat irányában routine-hiánynak, pruderie-nek nevezte, s nagynénjének nem egyszer tett szemrehányást, a kacérság teljes hiányáért nálam. — Ah, ma tante, mily kár volt Evelint oly sokáig Hildegard néne körében hagyni. Ott a hideg zárdás rég, szegényt, annyira áthatotta, hogy még most sem tud lángra gyúlni. — Viktor, csupán végtelen hiúságod hitetheti el veled azt a lehetetlenséget, hogy a nyirkos szalma füstjétől a gyémánt elégjen. S ha csak az a remény tart vissza bécsi mulatságaidtól, hogy ez minden valószínűtlenség dacára mégis meg fog történni, akkor csak utazzál vissza, utazzál vissza azonnal! De Viktor önhittsége nem adott hitelt nagynénje szavainak, s tovább is ott maradt. XIX. Egy reggel együtt mentem Viktorral a gyógyforráshoz, s csak a féluton vettem észre, hogy pohár nincs nálam. Viktor visszafordult, hogy majd elhozza, s én előre siettem, hogy ott várjam be a forrásnál. Még nagyon korán volt, s a sétányon csak néhány ember járt le s föl nagy gyorsan, a hideg reggeli lég ellen jól beburkolva. A forrásnál eleintén senkit sem láttam, s csak mikor közelebb mentem, vettem észre, hogy az egyik fához támaszkodva egy férfi állt nagy, szürke jelöltökön, s felém háttal fordulva, összefont karokkal tekintett a forrás habzó vizébe. Sokáig állt ott mozdulatlanul, s én nem tudom mért, de nem kívántam őt zavarni. Halkan léptem vissza s a korláthoz támaszkodva vártam Viktort. Egyszerre vidám madársereg rebbent föl a közel bokrokból, mire az idegen magához tért, s álmaitól mély sóhajjal elválva, fejét kissé oldalt fordítá, hogy tekintetével kisérje e zajos csapatot légi útján. Egy pillanat alatt fölismertem e férfit, s gyorsan megfordultam, hogy e helyről elsiessek, de Viktor épen jött s nevemen szólitva, átnyujta a poharat. Láttam, hogy e hangra a férfi kissé megrezzent, de aztán lassan megfordult s előttünk állt Garamszegi Lóránd. Viktor rózsaszín arca kissé halványabb lett, de tekintete hideg nyugalommal irányúlt Lórándra, a mint kalapját könnyedén megemelte; Lóránd alig fogadta a köszöntést s hozzám lépett s mélypirborttá homlokát, midőn kezét nyujtá felém. Én szinte öntudatlanúl tettem kezébe kezemet, melyet pár pillanatig szorosan tartott s rokoni részvéttel tudakozódott sorsomról. (Folyt. köv.) Az erkölcs-bizottság. (Udvari történet.) Írta: Sacher Masoch. (Folytatás.) — Miféle pártocskát ? — kérdé az erkölcs bizottság másik két kópéja. — Ki mást, mint a Deckermann lányt és amaz udvari urat. — Én is! — kiáltanak fel mindketten. — Ti is? — kérdé Luchsheim. —nos, kit ki az ? — Én egész eddig utána sompolyogtam. Sem több, sem kevesebb, mint a császár. — A császár! — nevetett Luchsheim — oh te javithatlan rhinoceros. Nem a császár, hanem Kaunitz herceg. — Kaunitz, — gúnyolódék a harmadik, — ama bizonyos úr először épen nem lánykával jött.