Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)
1873-11-21 / 268. szám
268-dik sz. Fentek november 21. Siadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési díj: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztő iroda, Lipót utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petitsor .................10 tar. Bélyegdij minden iktatáskor ... 30 kr. • Elmerülök. (1849.) Elmerülök bánatomban S bús szivemen harag lobban : Búsulok, bánkódom Szép hazám, miattad, S haragszom, hogy értted Szózatom egy népet, Vagy egy boszús tengert Harcra nem riaszthat. Kevés volt az isten átka, Mely utadat rég bevágta, Kevés volt egy zsarnok Feluszitott serge , Mikor letiporva Sújtanád a porba, Új fegyveres zápor Zúdul a fejedre. Remeg a föld, borul az ég, Ilyen harcot nem láta még : Csupán egy csillag vív A nagy éjszakával, Magyarország maga Kelet szép csillaga, Száz ellenség között Éjszak zsarnokával. Alszanak körültünk mélyen, Mi vagyunk fegyverrel ébren . . . Áldozatra szólító Az utolsó próba: Előre, honvédek ! Amit most ti védtek, Ébredni fog attól Egész Európa. Lévay József: Balcsillagzat alatt. (Elbeszélés.) Büttner Júliától. (Vége.) XXI. A fürdő-idény vége felé járt s elutazásunk napja közelgett. Viktor pajtásai már eltávoztak, s nekünk újra,osztatlanul volt szerencsénk társaságát élvezhetni. Ő már elébb is mindig terhemre volt, de nyugodt kedélyhangulatban úgy ahogy mégis csak el tudtam őt udvariasan tűrni; de most zavart, izgatott, szomorú lelkemnek elviselhetlen volt jelenléte. Midőn egyszer egész délután gyötört hiú, helytelen beszédjeivel, míg lépten-nyomon kisért a sétányon, s én láttam, hogy Lóránd sok ideig várta távoztát, hogy vele én is a kápolnához menjek, hol ő ma egy fenyő-csoportot szándékozott számomra lerajzolni, de mivel látta, hogy Viktor el nem akar engem hagyni, vagy tán azt hitte, hogy én vagyok inkább Viktorral, elég az hozzá, hogy végre egyedül távozott a kápolna felé. Erre én annyira türelmetlen és bántó lettem Viktorhoz, hogy végre mégis észrevette, mikop tőle akarok szabadulni, különösen midőn Lóránd elment s ő a távozót léha gúnynyal akarta előttem nevetségessé tenni és megalázni, én pedig az ezáltal csordultig megtelt poharat vele itattam ki, és az az ő számára sem tartalmazott mást, mint ecetet és epét: akkor vérig sértve, szinte gyűlölettel hagyott el, én pedig megkönnyebbülten a kápolnához siettem. Lórándot csakugyan ott találtam egy hárs alatt, de nem rajzolt, rajzkönyve mellette feküdt a fűben, s ő összekulcsolt kezekkel nézett a búcsúzó napba. — Mi lelte, Eveline ? — kérdé részvéttel, midőn égő arcomat s kényes szemeimet látta. — Semmi, oh már semmi! — feleltem gyorsan, letörülve a könyeket, melyek a sértődéstől és haragtól hulltak arcomra. — Mért nem akarja bevallani, hogy mért sírt ? Nekem megmondhatná édes Eveline. Lássa, én is sírtam, mielőtt ön jött. Igen, én bevallom, hogy sírtam s kértem az istent, elégelje meg a bűnhődést, bocsássa meg nagy bűnömet, s ön által bocsássa meg Eveline ! Én e könyeket nem szégyenlem s szeretnék ön előtt is a porba borúlvá könyörögni, hogy bocsássa meg nekem a múltat! — Én Lóránd, nem bocsáthatom meg, a mit ön mások ellen vétett, azt csak az isten s ők tehetik! De hiszem, hogy bűnei már megbocsátvák, s hogy e nemes, jó, igaz szellemek engesztelődve tekintenek le önre, s buzgóbban kérik az istentől, mint önmaga, az ellenök elkövetett rész megbocsátását. Lóránd még mindig összekulcsolt kézzel s lehajtott fővel, szólt: — Tapasztalom isten kegyelmét abból, hogy engedi önt igy beszélni hozzám. De Eveline, én többet kértem istentől; én azt kértem, hogy ön által bocsáttassa meg bűneimet s engedje, hogy ön annyira tudja elfeledni a múltat, hogy megbizzék bennem. Ne ijedjen meg Eveline, nem most, nem azonnal. Én fogok tudni várni, várni évekig, panasz nélkül, míg ön képes lesz hozzám így szólni: én bizom benned Lóránd ! — Lóránd, — mondám könyek között, kezem feléje nyújtva. Lóránd, akartam hozzá tenni, én már most is bizom benned! De lélekeztem elakadt, mintha egy láthatlan szellem-kéz zárta volna el ajkamat; kirántam kezemet kezéből. — Majd holnap, — suttogom s elsiettem. Midőn a sétányra kiértem, már csak itt-ott lehetett egy hazafelé siető fürdővendéget látni, a szinielőadás ideje volt s mindenki oda sietett. A kápolnától mindig hallám Lóránd lépteit nyomomban, s azért a sétányon kissé lassitám lépteimet, hogy beérjen s együtt térjünk vissza. Nem sokára oldalam mellett haladt s szó nélkül értünk a fürdőépületig, itt búcsúra nyujtom kezemet s föltekintek, mert eddig nem néztem még feléje, s csak ekkor láttam meg, hogy nem Lóránd, de Viktor ment mellettem. Visszarántam kezemet s fölsiettem a lépcsőn. — »Majd holnap!« — kiálta gúnyosan utánam. XXII. A grófnő még nem volt hon, s ép szobámba érve a pamlagra dőltem, s arcomat a párnákba rejtve gondolkodni akartam a történtek fölött; de csak sirni tudtam, sirni, zokogni, mintha a legnagyobb szerencsétlenség ért volna. Soká, sokáig voltam igy egyedül, mert a grófnő csak késő este s nagyon rosz hangulatban jött haza. Komornáját a szokottnál élesebb hangon kérdé, ha fen vagyok-e még ? — mire a leány azt felelte, hogy rég lefeküdtem. Boszúsan küldte őt ki, s hallottam, midőn egyedül maradt, mint járt erős léptekkel alá s fel a szobában. Egy ideig nem mentem be, vártam, mig kedélye kissé lecsöndesül; végre hallottam, hogy a pamlagra ült s ekkor tudtam, hogy biztosan mehetek hozzá, mert a tanács, melyet kérdésemre most fog adni, helyes, szeretetteljes és igazságos lesz. — Jó, hogy jösz, Éva, — szólt elém, a mint beléptem, — magam is föl akartalak keresni, de Betty azt mondta, hogy már lenyugodtál s igy nem akartalak zavarni. Kissé elkéstem, mert Viktor föltartóztatott, halaszthatatlan közlendője volt. — Ekkor elhallgatott, fölállt s végigment a szobán egypárszor, s csak aztán állt meg előttem s hosszasan tekintett rám. ! ! — Édes Évám, édes leányom! — kezdé újra, nála szokatlan, meghatott gyöngédséggel, mialatt mellém ült a pamlagra s mind a két kezemet erősen megfogta, — most felelt kérdésemre igazán, őszintén. Mondd: szeretsz-e engem annyira, hogy rám bízzad sorsodat ? — Néném, — szóltam, kezét ajkaimhoz szorítva, — miért kérded ezt tőlem? Hát nem te vezettél-e eddig is? — Igen, gyermekem s te meggyőződhettél, hogy igaz szeretetem irántad vezérelte mindig minden tettemet. Tudod, hogy e szeretetbe soha önzés nem vegyült, s mindig csak a te boldogságod, jóléted állott előttem célul. S most Éva, most midőn azt fogom neked mondani, hogy mondj le Lórándról, fogsz-e most hinni az én szeretetemben, s megbizol-e az én igazságosságomban ? — Te nem feledted, nem feledhetted, hogy kettőtök közt áll a bűn, melynek titeket örökre el kell választania egymástól. Te, csak a szenvedő embert láttad benne, s nem a bűnhődő vétkezőt ! Rémülten rántam ki a grófnő kezéből kezemet s eltakartam szememet, mert szavai mint a villám vakító fénye, oly élesen megvilágították az utat, melyen elindultam. — Ő már el van ítélve, — folytatá az öreg nő kérlelhetlenül, — s neked nem szabad az isten ítéletét meggátolni. Hisz azzal is, hogy veled találkozott, az isten keze sújtja őt. Csupán az emlékezet a holtra nem találtatott elégségesnek, s ez új érzelemmel, mely a halálba taszított miatt soha sem érvényesülhet, igen, soha nem érvényesülhet! — ismétlő ünnepélyesen, — még súlyosbítva lett az ő büntetése. A grófnő szavai forró ólomként hullottak szivemre. Szólni akartam, védeni Lórándot, de csak sirni tudtam s tanácstalan kínnal tördeltem kezeimet. — Térj most nyugodni, édes Évám, térj nyugodni! A reggel majd meghozza neked a békét. Tiszta, nemes lelked meg fogja találni az utat, melyen haladnod kell; mert érzékeny jó szivedre nem szabad hallgatnod; az nem jó vezető ez élet utain. Jó éjt, édes gyermekem! Bocsásd meg az öreg nőnek, fia talán rideg modorával fájdalmadat még kínosabbá tette, ahelyett hogy enyhítette volna, s ne feledd, hogy a kitől most a szenvedés jó, mindenek fölött szeret, s ha lehetséges lenne, szívesen megváltana téged e bánattól, hátralévő napjainak árán. Ekkor szorosan magához ölelt, könyei homlokomra hullottak, megcsókolt és szobámba vezetett. S én ott maradtam egyedül a szenvedéssel, egyedül forró szerelmemmel. Amazt el kellett fogadnom, Örökös társamat s ezzel meg kellett küzdenem! Két utat láttam magam előtt, az egyiken Lóránd várt rám, kinek ugyan alakjára a bűn és vád homályt vetett, s az ebben az árnyban színtelenebb, betegebb lett, de szivem mégis feléje vonzott, hanem lelkem szomorún fordúlt el tőle, a másik puszta, sivár út felé, hol a szenvedés ment mellettem s vezetett kézenfogva, mig szívem fázott, remegett s vágygyal tekintett vissza. XXIII. Évtizedeket éltem ez egyetlen éjen, e nehéz órák lefolyása alatt, s a reggeli napsugár fehér szálakat talált fürteim között! Elvégeztetett. Csak az ítéletet kellett még végrehajtani. Lázas izgatottsággal siettem reggel a kápolnához, hol Lóránd rám várni akart. Örökre el kellett válnunk ! — ez tisztán állt előttem ; de nem akartam vele még csak sejtetni sem, hogy saját vétke áll közöttünk. Nem akartam, hogy fölismerje érzelmeimet; tudja, hogy az ítélet, mely rá kimondatott, engem is sújt, és engem is örökre boldogtalanná tesz ! Csupán barátságomról akartam neki szólani; a rokonai szeretetről, mely hozzá fűzött, s a részvétről, melylyel sorsát mindig kisérni fogom, s ezzel búcsúzni el tőle örökre. Mig Lóránd nem volt a kitűzött helyen, s mig alá s fel jártam, a kápolna előtt várva őt, remegve imádkoztam, hogy adjon isten nekem erőt, mindezeknek elmondására s adjon erőt, a további élet elviselésére. Óra, óra után múlt, s Lóránd nem jött. Oly csöndes, békés volt körültem minden. A fenyőfák némán, mozdulatlanul álltak. A nagy erdei páfrányok hallgatagon terjesztették szét ágaikat, csupán a mohok között volt élénk az élet, óriási nagy hangyák siettek ott ide-oda, sürgős szorgalommal. Leültem egy kőpadra. Előttem a meredély fölött két különálló fenyőt nagy pókháló kötött össze, s e háló közepén ült a rendkívüli nagyságú pók maga, élesen lerajzolódva a tiszta légben, s barna bársonyszerű testét lágyan ringattatá a csöndes szelötül. Sokáig elnéztem, mint ereszkedik le a pók a vékony szálakon, s mint riad meg gyáván, ki tudja mitől, és siet vissza a háló közepére. Én oly rettegve vártam, hogy egyszer csak elszakad a szál s alá hull a magasból, oly aggódó gonddal követtem minden mozdulatát, mintha jövőm egész reménye e kis szörnyeteg tetteitől függött volna. Egy szegény öreg parasztasszonyt láttam egyszer, amint nagy gonddal söpört és tisztogatott házában, és én nem győztem csodálkozni fölötte, mert tudtam, hogy néhány órával azelőtt temette el egyetlen gyermekét, s most kénytelen, égő szemekkel, lázas szorgalommal dolgozott, míg egyszerre egy roszul megtámasztott deszka esett le mellette. Ez idegen zajra magához tért a szegény asszony. »Fiam, én édes fiam!« — sikolta, s kétségbeesett zokogással borúlt a ládára. Az én lelkem is a temetés után egyedül maradt a halottas házban, s minden tárgyat mohó figyelemmel ragadott meg, hogy mással foglalkozzék, mig egy zörejre föltekintek s előttem állott a grófnő. — Lóránd! — sikoltam, s kezem arcomra nyomva, zokogni kezdtem. A grófnő átfogott, fejemet kelt