Fővárosi Lapok 1873. november (252-276. szám)

1873-11-21 / 268. szám

268-dik sz. Fentek november 21. Siadó-hivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873 Előfizetési díj: Félévre.................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LA­POK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztő­ iroda, Lipót­ utca 42. sz. földsz. Hirdetési dij: Hatodhasábos petit­sor .................10 tar. Bélyegdij minden ik­tatáskor ... 30 kr. • Elmerülök. (1849.) Elmerülök bánatomban S bús szivemen harag lobban : Búsulok, bánkódom Szép hazám, miattad, S haragszom, hogy értted Szózatom egy népet, Vagy egy boszús tengert Harcra nem riaszthat. Kevés volt az isten átka, Mely utadat rég bevágta, Kevés volt egy zsarnok Feluszitott serge , Mikor letiporva Sújtanád a porba, Új fegyveres zápor Zúdul a fejedre. Remeg a föld, borul az ég, Ilyen harcot nem láta még : Csupán egy csillag vív A nagy éjszakával, Magyarország maga Kelet szép csillaga, Száz ellenség között Éjszak zsarnokával. Alszanak körültünk mélyen, Mi vagyunk fegyverrel ébren . . . Áldozatra szólít­ó Az utolsó próba: Előre, honvédek ! A­mit most ti védtek, Ébredni fog attól Egész Európa. Lévay József: Balcsillagzat alatt. (Elbeszélés.) Büttner Júliától. (Vége.) XXI. A fürdő-idény vége felé járt s elutazásunk napja közelgett. Viktor pajtásai már eltávoztak, s nekünk újra,osztatlanul volt szerencsénk társaságát élvezhet­ni. Ő már elébb is mindig terhemre volt, de nyugodt kedélyhangulatban úgy ahogy mé­gis csak el tudtam őt udvariasan tűrni; de most zavart, izgatott, szomorú lelkemnek elviselhetlen volt jelenléte. Midőn egyszer egész délután gyötört hiú, helytelen beszédjeivel, míg lépten-nyomon kisért a sétányon, s én láttam, hogy Lóránd sok ideig várta távoztát, hogy vele én is a kápolnához menjek, hol ő ma egy fenyő-csoportot szándékozott számomra lerajzolni, de mivel látta, hogy Viktor el nem akar engem hagyni, vagy tán azt hitte, hogy én vagyok inkább Viktorral,­­ elég az hozzá, hogy végre egyedül távozott a kápolna felé. Erre én annyira türelmetlen és bántó lettem Viktorhoz, hogy végre mégis é­szrevette, mikop tőle akarok szabadulni, különösen midőn Lóránd elment s ő a távozót léha gúnynyal akarta előttem nevetsé­gessé tenni és megalázni, én pedig az ezáltal csor­­dultig megtelt poharat vele itattam ki, és az az ő szá­mára sem tartalmazott mást, mint ecetet és epét: ak­kor vérig sértve, szinte gyűlölettel hagyott el, én pe­dig megkönnyebbülten a kápolnához siettem. Lórán­­dot csakugyan ott találtam egy hárs alatt, de nem rajzolt, rajzkönyve mellette feküdt a fűben, s ő össze­kulcsolt kezekkel nézett a búcsúzó napba. — Mi lelte, Eveline ? — kérdé részvéttel, midőn égő arcomat s kényes szemeimet látta. — Semmi, oh már semmi! — feleltem gyorsan, letörülve a könyeket, melyek a sértődéstől és harag­tól hulltak arcomra. — Mért nem akarja bevallani, hogy mért sírt ? Nekem megmondhatná édes Eveline. Lássa, én is sírtam, mielőtt ön jött. Igen, én bevallom, hogy sírtam s kértem az istent, elégelje meg a bűnhődést, bocsás­sa meg nagy bűnömet, s ön által bocsássa meg Eve­line ! Én e könyeket nem szégyenlem s szeretnék ön előtt is a porba borúlvá könyörögni, hogy bocsássa meg nekem a múltat! — Én Lóránd, nem bocsáthatom meg, a mit ön mások ellen vétett, azt csak az isten s ők tehetik! De hiszem, hogy bűnei már megbocsátvák, s hogy e nemes, jó, igaz szellemek engesztelődve tekintenek le önre, s buzgóbban kérik az istentől, mint önmaga, az ellenök elkövetett rész megbocsátását. Lóránd még mindig összekulcsolt kézzel s lehaj­tott fővel, szólt: — Tapasztalom isten kegyelmét abból, hogy engedi önt igy beszélni hozzám. De Eveline, én töb­bet kértem istentől; én azt kértem, hogy ön által bo­csáttassa meg bűneimet s engedje, hogy ön annyira tudja elfeledni a múltat, hogy megbizzék bennem. Ne ijedjen meg Eveline, nem most, nem azonnal. Én fogok tudni várni, várni évekig, panasz nélkül, míg ön képes lesz hozzám így szólni: én bizom benned Ló­ránd ! — Lóránd, — mondám könyek között, kezem feléje nyújtva. Lóránd, akartam hozzá tenni, én már most is bizom benned! De lélekeztem elakadt, mintha egy láthatlan szellem-kéz zárta volna el ajkamat; kirántam kezemet kezéből. — Majd holnap, — sut­­togom s elsiettem. Midőn a sétányra kiértem, már csak itt-ott lehe­tett egy hazafelé siető fürdővendéget látni, a szini­­előadás ideje volt s mindenki oda sietett. A kápolnától mindig h­allám Lóránd lépteit nyo­momban, s azért a sétányon kissé lassitám lépteimet, hogy beérjen s együtt térjünk vissza. Nem sokára oldalam mellett haladt s szó nélkül értünk a fürdő­épületig, itt búcsúra nyujtom kezemet s föltekintek, mert eddig nem néztem még feléje, s csak ekkor lát­tam meg, hogy nem Lóránd, de Viktor ment mellet­tem. Visszarántam kezemet s fölsiettem a lépcsőn. — »Majd holnap!« — kiálta gúnyosan utánam. XXII. A grófnő még nem volt hon, s ép szobámba ér­ve a pamlagra dőltem, s arcomat a párnákba rejtve gondolkodni akartam a történtek fölött; de csak sirni tudtam, sirni, zokogni, mintha a legnagyobb szeren­csétlenség ért volna. Soká, sokáig voltam igy egyedül, mert a grófnő csak késő este s nagyon rosz hangulatban jött haza. Komornáját a szokottnál élesebb hangon kérdé, ha fen vagyok-e még ? — mire a leány azt felelte, hogy rég lefeküdtem. Boszúsan küldte őt ki, s hallot­tam, midőn egyedül maradt, mint járt erős léptekkel alá s fel a szobában. Egy ideig nem mentem be, vár­tam, mig kedélye kissé lecsöndesül; végre hallottam, hogy a pamlagra ült s ekkor tudtam, hogy biztosan mehetek hozzá, mert a tanács, melyet kérdésemre most fog adni, helyes, szeretetteljes és igazságos lesz. — Jó, hogy jösz, Éva, — szólt elém, a mint be­léptem, — magam is föl akartalak keresni, de Betty azt mondta, hogy már lenyugodtál s igy nem akar­talak zavarni. Kissé elkéstem, mert Viktor föltartóz­tatott, halaszthatatlan közlendője volt. — Ekkor el­hallgatott, fölállt s végigment a szobán egypárszor, s csak aztán állt meg előttem s hosszasan tekin­tett rám. ! ! — Édes Évám, édes leányom! — kezdé újra, nála szokatlan, meghatott gyöngédséggel, mialatt mellém ült a pamlagra s mind a két kezemet erősen megfogta, — most felelt kérdésemre igazán, őszintén. Mondd: szeretsz-e engem annyira, hogy rám bíz­zad sorsodat ? — Néném, — szóltam, kezét ajkaimhoz szorít­va, — miért kérded ezt tőlem? Hát nem te vezettél-e eddig is? — Igen, gyermekem s te meggyőződhettél, hogy igaz szeretetem irántad vezérelte mindig minden tet­temet. Tudod, hogy e szeretetbe soha önzés nem ve­gyült, s mindig csak a­­ te boldogságod, jóléted állott előttem célul. S most Éva, most midőn azt fogom neked mondani, hogy mondj le Lórándról, fogsz-e most hinni az én szeretetemben, s megbizol-e az én igazságosságomban ? — Te nem feledted, nem feled­hetted, hogy kettőtök közt áll a bűn, melynek titeket örökre el kell választania egymástól. Te, csak a szenvedő embert láttad benne, s nem a bűnhődő vét­kezőt ! Rémülten rántam ki a grófnő kezéből kezemet s eltakartam szememet, mert szavai mint a villám vakító fénye, oly élesen megvilágították az utat, melyen elindultam. — Ő már el van ítélve, — folytatá az öreg nő kérlelhetlenül, — s neked nem szabad az isten ítéle­tét meggátolni. Hisz azzal is, hogy veled találkozott, az isten keze sújtja őt. Csupán az emlékezet a holtra nem találtatott elégségesnek, s ez új érzelemmel, mely a halálba taszított miatt soha sem érvényesül­het, igen, soha nem érvényesülhet! — ismétlő ünne­pélyesen, — még súlyosbítva lett az ő büntetése. A grófnő szavai forró ólomként hullottak szi­vemre. Szólni akartam, védeni Lórándot, de csak sirni tudtam s tanácstalan kínnal tördeltem kezeimet. — Térj most nyugodni, édes Évám, térj nyu­godni! A reggel majd meghozza neked a békét. Tiszta, nemes lelked meg fogja találni az utat, melyen haladnod kell; mert érzékeny jó szivedre nem szabad hallgatnod; az nem jó vezető ez élet utain. Jó éjt, édes gyermekem! Bocsásd meg az öreg nőnek, fia talán rideg modorával fájdalmadat még kínosabbá tette, ahelyett hogy enyhítette volna, s ne feledd, hogy a kitől most a szenvedés jó, mindenek fölött sze­ret, s ha lehetséges lenne, szívesen megváltana téged e bánattól, hátralévő napjainak árán. Ekkor szorosan magához ölelt, könyei homlo­komra hullottak, megcsókolt és szobámba vezetett. S én ott maradtam egyedül a szenvedéssel, egye­dül forró szerelmemmel. Amazt el kellett fogadnom, Örökös társamat s ezzel meg kellett küzdenem! Két utat láttam magam előtt, az egyiken Lóránd várt rám, kinek ugyan alakjára a bűn és vád homályt ve­tett, s az ebben az árnyban színtelenebb, betegebb lett, de szivem mégis feléje vonzott, hanem lelkem szomorún fordúlt el tőle, a másik puszta, sivár út felé, hol a szenvedés ment mellettem s vezetett kézenfog­va, mig szívem fázott, remegett s vágygyal tekintett vissza. XXIII. Évtizedeket éltem ez egyetlen éjen, e nehéz órák lefolyása alatt, s a reggeli napsugár fehér szálakat talált fürteim között! Elvégeztetett. Csak az ítéletet kellett még végrehajtani. Lázas izgatottsággal siettem reggel a kápolná­hoz, hol Lóránd rám várni akart. Örökre el kellett válnunk ! — ez tisztán állt előt­tem ; de nem akartam vele még csak sejtetni sem, hogy saját vétke áll közöttünk. Nem akartam, hogy fölismerje érzelmeimet; tudja, hogy az ítélet, mely rá kimondatott, engem is sújt, és engem is örökre bol­dogtalanná tesz ! Csupán barátságomról akartam neki szólani; a rokonai szeretetről, mely hozzá fűzött, s a részvétről, melylyel sorsát mindig kisérni fogom,­­ s ezzel búcsúzni el tőle örökre. Mig Lóránd nem volt a kitűzött helyen, s mig alá s fel jártam, a kápolna előtt várva őt, remegve imádkoztam, hogy adjon isten nekem erőt, mindezek­nek elmondására s adjon erőt, a további élet elvi­selésére. Óra, óra után múlt, s Lóránd nem jött. Oly csöndes, békés volt körültem minden. A fenyőfák némán, mozdulatlanul álltak. A nagy erdei páfrányok hallgatagon terjesztették szét ágaikat, csupán a mohok között volt élénk az élet, óriási nagy hangyák siettek ott ide-oda, sürgős szorgalommal. Leültem egy kőpadra. Előttem a meredély fö­lött két különálló fenyőt nagy pókháló kötött össze, s e háló közepén ült a rendkívüli nagyságú pók ma­ga, élesen lerajzolódva a tiszta légben, s barna bár­­sonyszerű testét lágyan ringattatá a csöndes szel­­ötül. Sokáig elnéztem, mint ereszkedik le a pók a vékony szálakon, s mint riad meg gyáván, ki tudja mitől, és siet vissza a háló közepére. Én oly rettegve vártam, hogy egyszer csak elszakad a szál s alá hull a magas­ból, oly aggódó gonddal követtem minden mozdula­tát, mintha jövőm­ egész reménye e kis szörnyeteg tetteitől függött volna. Egy szegény öreg parasztasszonyt láttam egy­szer, a­mint nagy gonddal söpört és tisztogatott há­zában, és én nem győztem csodálkozni fölötte, mert tudtam, hogy néhány órával azelőtt temette el egyet­len gyermekét, s most kénytelen, égő szemekkel, lá­zas szorgalommal dolgozott, míg egyszerre egy ro­­szul megtámasztott deszka esett le mellette. Ez ide­gen zajra magához tért a szegény asszony. »Fiam, én édes fiam!« — sikolta, s kétségbeesett zokogással borúlt a ládára. Az én lelkem is a temetés után egyedül maradt a halottas házban, s minden tárgyat mohó figyelem­mel ragadott meg, hogy mással foglalkozzék, mig egy zörejre föltekintek s előttem állott a grófnő. — Lóránd! — sikoltam, s kezem arcomra nyom­va, zokogni kezdtem. A grófnő átfogott, fejemet kelt­

Next