Fővárosi Lapok 1874. január (1-25. szám)

1874-01-14 / 10. szám

Az udvarhoz közel álló rokon pártfogása követ­keztében visszanyerte jószágainak nagy részét,­­ azért a marquise mégis mindig panaszkodott és csu­pán tartózkodással ejtette ki rokona nevét. Meg kell még említenünk azt is, hogy az utós fillérig elköltötte jövedelmét, hogy tőle kitelhetőleg enyhítse azoknak nemes nyomorát és büszke sze­génységét, kik haza jőve, mit sem találtak, és mi sem akartak kérni. A Fournaque utcai ódon és szomorú palota, he­tenkint kétszer mindenki előtt nyitva állt, volt dísz­ebéd és minden este reversi, boston és écart- játék. De az országban nagyon megváltozott minden és az elámult hazatértek alig ismerték ki ma­gukat. Avignon és Venaistin grófságok és Orange her­cegség, az új Franciaország egyik kerületét képez­ték. A pápa legátusát kerületi főnök helyettessé, a grófság hajdani fővárosa, harmadrendű alfőnökséggé sü­lyedt. Semmi püspök, semmi rektor, semmi konzul semmi szabadalom többé! Polgármester és segédek mindenütt, azonfelü pedig a törvénykönyv, sorozás, adó, esküdtszék és a többi forradalmi limlom , a teljes egyenlőség. Az első időben a kivándorlottak maguk közt visszavonultan éltek, és lehetőleg kevés zajt csinál­tak. Midőn azonban a rémuralom emlékei kissé el­mosódtak, és némileg megbarátkoztak a borzasz­tó újításokkal, a Despremont palota termei élet­jelt adtak, észrevétlenül eléggé komoly helyi hata­lommá nőtték ki magukat. Egy évvel későbben dédelgetni kezdték, alku­doztak velük, epigrammáik és gúnyjaiktól; kérései mertek velük dacolni, és nem ritkán történt, hogy egy-egy ércük megzavarta a császári tisztviselő vagy hirtelen meggazdagodott polgárnő álmát. Annyi bizonyos, hogy a kivándorlottak sehogy sem találták föl magukat ezen gyökeres javulásnál induló társadalom közepette; de Isten a megmondha­tója, hogy ék­eskedésüknek nyílt mezeje volt! Különben pedig megmaradtak a tizennyolcadik század embereiül, díszesek, finomak és kiknek gú­nyos befolyásuk a legtávolabb tartományokba­n elterjedt. Senki se bírta fesztelenségüket, kitűnő udva­riasságukat, nemes modorukat, jó ízlésük egyszerűsé­gét; az újdonsült gazdagok nem csekély boszúságá­ra, a h­a­j­d­a­n­i nemesi hangjáról, mozdulatára tartásáról, szippantási módjáról és egyéb utánozha­lan csekélységekről, azonnal föl lehetett ismerni. A császárság végefelé ezen maroknyi tönki jutott nemesek, nyíltan vezették a város közvéle­ményét. A Restauráció alkalmával, a marquise-terme né­hány napi fényt és hatalmat fejtett ki: öt-hat alfoni­köt nevezett ki és tett le, két képviselőt, hét-nyolc po­gármestert nevezett ki, és kevésbbé múlt, hogy eg érseket nem szentelt föl. Majdnem minden vendége nagy zajjal utazó Párisba, a­mi akkoriban nem csekély dolog volt. De legnagyobb részük leforrázva, méltatlankod­va tért vissza, szidta a kormányt és hálátlansággá vádolta. Sőt többen az elégedetlenek közül apró s­a­­­o összeesküvésekbe bonyolódtak, és a dolog annyit ment a Despremont palotában, hogy 1820-ban a k­rályi rendőrség azzal tisztelte meg, hogy fondorko­dásaival foglalkozott. A kormány valószínűleg csupán kacérkodni ezen állítólagos nyugtalankodásokkal, mert jól meg­fontolva a dolgot, mi sem lehetett ártatlanabb valon ezen aszkóros ellenzék konokságánál.­­ Évről évre mindinkább ritkultak ezen neme­zsémbelek sorai, és az űrt, melyet a halál okozót soha sem lehetett betömni. Az ifjak elfoglalták királyi hivatalokat, serényen dolgoztak, hogy ki­köszörüljék vagyonuk csorbáját, és lehetőleg a szü­lőföldtől távol választottak maguknak nőt, még pe­dig a leggazdagabb polgárnők közül, kiket csak találhattak. Mindenki legelőször is magára gondolt az elszigeteltség és feledés észrevétlenül kelíte ha­talmába az alkotmánylevél agg rágalmazóit. Az átmenetek korszakában éltek, de mindene előtt élni akartak. A személyes érdek mindenna több tért nyert a hittől. Uj társadalom képződöt kissé mindenféle emberekből állott, kik nem ige aggályoskodtak, de nem is bíztak egymásban; a fő­nökök termei képezték a semleges területet, hol min­den ér­intkezés nélkül találkoztak a régi és uj kor­mány emberei; mit tehettek ennél egyebet! 1828. elején a marquise köre már csupán öt-hi­­gg nőtlenből állt, ezek voltak az utasok, kik hű maradtak a naponkinti bostonhoz, a kecske-szaki alakú cihákhoz és a hajporozáshoz. Ezek közül négyen, történetünk hősei, engedje­­­tek meg tehát, hogy néhány gyors vonással ecsetel­­ hessük. Az első, rangja és kora szerint, hatvanöt-hetven­­ éves, magas, urias, jól megőrzött, aggastyán volt, kit­­ az egész város nem nevezett máskint mint: a mar­quis. Íme neve: Sablas Mathias-Eurobabel-Siffrein, Sablas mar­­­quis, Suzeret gróf, Quebranne hajdani ura, venasquei - társ ur. Címere ott van Versaillesban, a kereszteshá­ború nagy termében.­­ 1828-ban a marquis még mindig kurta bugyogó­ban, selyem harisnyában és acél csattos cipőben­­ járt. Mihelyt hazulról távozott, kezében arany gom­­­­bos, nagy nád botja, gomblyukából pedig a szent Lajos keresztje soha sem hiányzott. Büszke, de barátságos férfiú volt, túlságosan , hóbortos, jó latin, szenvedélyes régész és műismerő. • Könyvtára és régiség gyűjteménye, legszebb volt a városban. Az emigratio idejében megismerkedett Parny lovaggal, és a Guerre des Dieux szerző­­­jéhez való viszonyból bizonyos költőiséget őrzött meg, a­mi, mások szerint igen jól állt az öreg urnak. Mint kapitány szolgálván Condé seregében, a király visszatérte óta ezredesi nyugdíjat húzott. A másik Estrayet abbé volt, — Jean Louis Agricol de Cardarelly d’Estrayet, e né­ven utósa. Kissé kövér, kissé kurta, üde arc, élénk ajak a XV. Lajos korabeli abbéli valóságos minta­képe volt. Hajdani címe után meghittjei C a p i s c o- r e-nak (caput scholae) hívták. Békés természetű, szellemdús férfiú volt, és mindenki félt mardosó élceitől, miket barátságos, mosolygó arccal szórt. Vallás dolgában nagyon közönyös volt, de azért koránt sem hasonlított a kivetkezett papokhoz. Misét nem mondott, s csupán azért, mert megfosztották beneficiumától; a régi föltételek mellett szívesen mi­sézett volna újra. L­ouis-Adhémar de Fresquières-Ra­­­­x i­s, tíz évvel fiatalabb volt a marquisnál; a forra­dalom előtt máltai lovag lévén, meghittjei előtt 1­o­­­­vágnak maradt, ámbár két bátyja meghalt. Ki­csiny, sovány, keskenyarcu, szikrázó szemmel, gii­■­nyos ajakkal, úgy­szólván kikutathatlan volt, még pedig úgy hihetetlen élénksége, mint eszméinek csu­­­dálatos zagyvaléka miatt. Sehogy sem lehetett hoz­zá férni és a legellentétesebb eszméket védelmezte. (Folyt. köv.) Akadémiai levelek. — Január 12. — (Szóljon kiki magáért. — Az avar leletek Magyarországon. — Henszlmann Spanyolországban, az oláh fejedelemségben és Keresb­n. — Jövőre.) (Bgy.) »A borbélylegények föl s alá járnak és viccelnek.« Ezt az egypár szót kapta szerepül és uta­­sításul a boldogtalan színész, kinek a borbélylegényt »alakítani* jutott feladataid, Katona egyik kortársá­nak és kollégájának drámai elmeszüleményében, melynek legalább idézett mondata eddigelé diadal­masan tartja magát a halhatatlanság útján »Bánk bán« mellett. És a szegény borbély legények viccel­tek. A közönség várakozik és a csendet be kell töl­teni, akár hallanak a súgótól valamit, akár nem. Ha nem hallanak, maguknak. A­kiknek szerencsénk van a magyar tudományos akadémiába minden hétfőn délután öt órakor a nagy urak udvariasságával, azaz : pontosan megjelenni tudósítóbal, nem egyszer jutunk ama boldogtalan színészek sorsára. Az emelvényen beszélnek ugyan, de sokszor oly dolgokat, melyek görögül vannak, sokszor olyanokat, melyeket csak az akadémia elé lehetséges újak gyanánt tálalni. Mit tegyünk ilyenkor ? A közönség várakozik és a lap előttünk nem maradhat fehéren. Beszántjuk hát a magunk fekete betűivel, egészen a magunkéival, s így esik, hogy mikor elvezetjük az olvasókat a tudo­mányok mezejére, az éretten bólingató mákfejek kö­zött egy-egy éretlen pipacs is tarkállik. Ez a ma­gunké, melyért mindig szeretnénk ugyan bocsánatot kérni, de csak igen kevésszer tehetünk róla. Mindig örömünkre szolgál, mikor nincs szüksé­günk rá. Ne is gyakoroljuk hát ilyenkor, mert ma ugyancsak nincsen. A programm, mely Pulszky Fe­­renctől értekezést ígért a magyarországi avar lele­tekről, Henszlmanntól pedig székfoglalót a góth mű­vészetről,­­ már a programm biztosított, hogy ma több dolga lesz trónunknak, mint fantáziánknak. Pedig a felszólalások érdekes sorára: Hunfalvy Pál­ra, Ipolyi Arnoldra, Rómerre, Fogarasira nem is szá­mítottunk. Az ülés, melyen Horváth Mihály püspök önökölt, híven megtartotta, sőt meg is toldotta, a­mit­­ programm ígért. Az értekezők és felszólalók mind­­egyikének volt, a szó valódi értelmében, mondaniva­­ója és nekünk semmi okunk a gazdag ülés felett pa­­laszra, hanem annál több a sietségre. Első értekező Pulszky Ferenc volt, ki egy idő óta gyakrabban, sőt dicséretes buzgalommal sürg­­­ödik első szerelme körül, melynek kegyére sohasem ehetett panasza: a tudomány és irodalom körül. Azon kezdte, hogy alig van ország Európában, hol a régész feladatai oly bonyolultak lennének, mint Ma­gyarországon, melyet sohasem lakott homogén nem­zet s a régi hóditó népek Csak keresztül vonultak rajta. Legtovább tartott még a rómaiak uralma, de ezeknek gyarmatai is vegyes, mindenünnen összesze­­dett népességüek voltak. Olasz légió hazánkban alig feküdt, minek folytán római korú emlékeink is a bar­­bárság bélyegét hordják és a domborművek csak tz-ott elvétve emlékeztetnek klasszikus előképekre. A barbár népek egyike pedig a másik nyomát söpör­­te el. Egy két rövid tekintet után, melyet Pulszky ar őskorokra s az ember első feltűnésére (az újabb iőkorban) vetett Magyarországon, áttért a történeti időre, mely csaknem mindenütt összeesik a vaskor kezdetével. Nálunk tudvalevőleg Augusztus császár dejével kezdődik a históriai kor, ki alatt Pannónia római tartomány lett. Nehány megjegyzés után melylyel a római uralkodásról és ennek hazánkban található emlékeire vonatkozólag tett, eljutott ahhoz­­ kalandos és épen oly sokat emlegetett, mint a mily kevéssé ismert, és oly nagy zajt keltett, mint a mily hangtalanul elenyészett nemzetre: az avarokra, kik­ről tulajdonképen szólni akart. A népvándorlásnak e vidékeken megfordul nemzetei közt csak a hunok és avarok tekintették­­ Duna-Tisza völgyét hazájuknak. A hunok ural­kodása fényesebb volt, az avaroké hosszabb. Mikor Nagy Károly leverte is őket, semmi nyoma a törté­netben, hogy ki is irtotta volna. Nem valószínűtlei­k szerint, habár semmi adatunk nincs rá, hogy a ké­­mberöltő múlva ide érkezett magyarokkal, rokono­kkal egyesültek. Az avarok emlékeire nézve igei szegények, majdnem semmivel birók vagyunk. A római birodalom hanyatlásának és a népvándorlás­nak idejéből a nemzeti múzeum összesen hat na­gyobb és olyan lelet kincseit őrzi, melyben érem is találtatott. Az ily leletek sok tekintetben fontosak, leginkább abban, hogy a régésznek egy biztos idő­pontot nyújtanak : az érmekkel együtt talált tárgyak nem lehetnek régebbiek, mint mikor az érem vere­tett. A múzeum hat lelete a következő: 1) az osztro­­patakai 249-ben vert római pénzekkel; 2) a kunágo­­tai I. Justinian (527—56­3) aranyaival; 3) a szent­endrei I. Justinus (518—527) és Phocas (602—610) érmeivel; 4) az ozorai Constantinus Pogonatusnak az előbbinél félszáz évvel ifjabb pénzeivel; 5) a ve­­rébi, és 6) a galgóczi, mindkettő érmekkel a X. év­százból. Ezek közül 2 már a magyar időkből való, 1 névtelen barbárok korából, 3 pedig avarkori, mely Justinus korától a VII. évszázig tartott. De mi e lele­tekből az avar és mi a rablott dolog? Meg lehet ismerni a barbár munkát főleg arról, hogy általa a rablott művészi tárgy értetlenül más célra alakítta­­tik; a diszítmények motívuma eltér a mivelt népe­kétől, és az aranyat tömören használja. Az avarkori leletek közül legrégibb és gazda­gabb a kunágotai (100 tárgyból áll). Az ebben talált arany, ezüstművek bizánci eredetre sejtetnek. Az alakok bélyeggel vannak a lemezbe nyomva. A ké­pek motívuma: halászat és vadászat. Egy lemezt a barbár szétvágott és üveggyöngygyes boglárt készí­tett belőle. Ilyen több is van s céljokat is megma­gyarázza egy keresztforma boglár; ezen hátul meg­maradt a szíjj, melynek díszítésére szolgált. Van ne­hány tölcséralakú karperec is. — A szentendrei lelet­ben több fülbevaló van tisztán bizánci motívumok­kal, durva filigránnal diszitve. Vannak szintén e jel­lemű hajtűk. Legnagyobb nevezetessége volt e lelet­nek két kengyelvas. A görögök és rómaiak nem is­merték a kengyelvasat, mely által lett lehetővé a lo­vasságnak rohamokra való döntő alkalmazása csa­tákban. Mikor jött használatba, nem tudjuk. Azok eddigelé a legrégibbek, melyek Szentendrén találtat­tak. Az ozorai leletben találtattak a bizánci modortól

Next