Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)
1874-09-01 / 198. szám
a talajt borttá, oly nesztelenül közeledtem, hogy a hercegnő észre sem vette jöttömet. A mellette fölszolgáló asszonyságnak néma jelek által adtam tudtára, hogy még nem óhajtom fölébresztését. Sokáig álltam mellette, folyvást szemlélve őt. Mintegy tizennyolc éves fekete e hölgy. Sötét haját finom háló tartotta össze hátulról, míg elől, fehér homlokára kissé lecsúsztak fürtei. A finom metszetű arc s a paplanon nyugvó kezecskék oly fehérek voltak mint a hó s oly átlátszók, hogy a sötétkék ezeket a bőrön át tisztán ki lehete venni. Miután huzamos ideig vizsgáltam fiatal betegemet, arra kértem a nőt, hogy adja tudtára nagy gyöngéden jelenlétemet. Ez lehajlott a látszólag szendergőhöz s ezt súgta fülébe: »Legkegyelmesebb hercegnő!« E szavakra a hölgy rögtön fölnyitá a szemét. E tekintetet soha sem fogom elfeledni. Szemei oly Aketék, nagyok s oly szelid tekintetűek voltak, hogy az embernek úgy tetszett, mintha isten szép ege tárult volna előtte föl. Bágyadtan mosolygott s némán mutatott egy székre, mely ágya mellett állott. Mélyen meghajtva magamat, leültem és minden további bevezetés nélkül megfogtam a kezét s megtapogattam literét. De nem fárasztom önt, gyermekem, hosszas leírásával annak, mikép kémleltem ki a kór mivoltát s makacsságának okait s hogy minő gyógyszereket alkalmaztam a baj ellen. Legyen elég megjegyeznem csupán annyit, hogy a herceg, a betegnek a fivére, ez első látogatásom után legott intézkedett arról, hogy én a napnak bármelyik órájában akadály nélkül bejuthassak a hercegnő szobájába, és hogy a hercegnő is nagy bizalmat vetvén bennem, semmiféle rendeletemmel nem ellenkezett s alkalmazkodott ahhoz szigorúan. Ama fiatal szép orvos, kiről előbb már említést tettem, leghívebb barátomnak mutatá magát. Meglátogatott minden nap s rövid sétákat tett velem. Csupa szolgálatkészség, szívélyesség volt ez ember. Mindig elkísért a palotába, valahányszor én a hercegnőt meglátogattam s fölajánlá magát, hogy a gyógyszereket majd ő maga hozza el a gyógyszertárból és hogy azoknál az orvosságoknál, melyeket én készítek, segélyemre lesz. Azonban én sem estem a fejem lágyára s én oly ravasz voltam, mint ő. Úgy tettetem magamat, mintha a legnagyobb örömmel s készséggel fogadnám ajánlatait s megbíztam több rendbeli orvosság elkészíttetésével. De egyetlen csöpp, egyetlen szemet nem jutott a beteghez ama szerekből, melyeket ez orvos kezel érintenek. Titokban mindazt, amit a beteg bevett, magam készítettem el. Még a gyógyszerészben sem bíztam, habár én , magam is hozattam tőle többféle szert, de valamennyit eldobtam. Úgy intéztem a dolgot, hogy a palotában soha sem voltak bizonyosak, sem a nap, sem az éj óráiban, mikor termelt ott. És ez nem volt felesleges, mert többször leptem ott meg a fiatal orvost, don Marcellót s gyakran láttam szokatlan időben a palota körül ólálkodni, vagy a folyosókon a cselédséggel s udvari tisztekkel beszélgetni. Azonban határozott őszinteségem s szigorú kitartásomnak megvolt a jó hatása. Mi-után a kórnak számos különféle fordullatát előre meg- j jósoltam s azok tökéletesen beteljesedtek s miután az üdülésnek több észrevehető jele mutatkozott, kinyertem a teljes bizalmat és mindenben a legnagyobb szi gorral alkalmazkodtak rendeletemhez. Nemsokára sikerült megszüntetnem a lázat, mi a legnagyobb meglepetést idézte elő, az orvosoknak nagy csodálkozására, sőt mondhatnám don Marcello szerfölötti ijedelmére. Noha ő lehetőleg óvatos volt s a legkisebb ámulatot sem tanúsított, sőt engem minden pillanatban arról akart meggyőzni, hogy ő már ehhez hasonlót a palotában való látogatásaim előtt is észlelt, azonban csak most, gyógykezelésem után, jött arra nézve magával teljesen tisztába: mindazáltal koronkint bizonyos nyugtalanságot és félelmet vettem nála észre s gyakran történt, hogy véletlenül rátekintve, szeméből álnokságot s alattomosságot olvashattam ki. Én azonban nyugodtan viseltem magamat s hálát adva a gondviselésnek eljárásom sikeréért, folyvást a legnagyobb buzgalommal őrködtem betegem fölött, miközben a legfőbb egyének is keresték barátságomat. Az év legforróbb szakában, julius hó végén múlt el a láz. Ekkor az volt a fődolog, hogy az vissza ne térjen s hogy azt az erőt, melyet a kór folytán elvesztett, visszanyerhesse. Mint mondám, Florenc egy csaknem mindenfelől hegyekkel környezett völgyben fekszik. E miatt a nyár hősége annál nyomasztóbb és tikkasztóbb, mert a fölmelegült leget hüs szellő nem üdítheti. A szegény kis hercegnő... — De mondja hát már, hogy hívták! — vágott közbe Abigail látható türelmetlenséggel. — Medici Laura Máriának, — szólt Oluf Born mosolyogva, — nemde szép név ez ? Nos — a szegény hercegnő oly bágyadt és erőtlen volt, hogy lábán sem tudott megállani s még a poharat is alig volt képes ajkáig emelni. Légváltoztatást véltem a legalkalmasabb módnak ereje és egéssége teljes helyreállítására. Némi rábeszélés után sikerült is fivérét, az uralkodó herceget arra bírni hogy a város hő légköréből, szabadabb üdítőbb égalj alá mehessen a beteg s augusztus hó első napjaiban útra keltünk. Laura Mária hercegnő és társalgónője födött hordszékben utaztak, mely két hosszú rúd által elől-hátul egy-egy öszvérhez volt csatolva. Ez volt az egyedüli biztos mód oly országban utazni, hol a keskeny ösvények gyakran szirtmeredélyeken, vagy hegynyilások fölött kígyóznak. Az öszvérek oly biztos járásúak s annyira betanitvák, hogy a veszély jóval csekélyebb, mint az nekünk látszik, kik a sík földhöz szoktunk. Mi kísérői, lovagok és szolgák, lovon utaztunk, jól fölfegyverkezve, mert ama tájakon csak úgy nyüzsgöttek a rablók. Én, meg az én öreg Mártonom, — ki még akkor erőteljes, ügyes ember volt, — kardot és pisztolyt hordoztunk magunkkal. Volt még néhány emberünk a herceg fegyveresei közül is. Elhiheti nekem, szeretett arám, hogy pompás látványt nyújtott, midőn mi az Arno völgyén átvonulva egy erdőn keresztül a hegy lábához értünk s az egész tarka csapat a meredek Ösvényen, mely mélyutak és szakadások fölött vonult el, fölkapaszkodni kezdett s mindinkább kiemelkedett az alantabb fekvő Városok és falvak fölött. Valamennyi ló és öszvér szépen föl volt díszítve nyeregtakarókkal és bojtokkal; a lovas csapat lándzsáján a zászlók lobogtak a hűs hegyi szellőben. Elől két harsonás lovagolt, kik koronkint a szirtekből s völgyekből viszhangokat csaltak ki, melyek a vezetők ostorpattogásaival s kiáltozásaival vegyültek egybe. Nem csupán a hercegnő egésségére való tekintet igényelte a lassú utazást, hanem maga az út minősége is, és noha mi a magaslatról már jóelőre megpillantottuk ama paradicsomot, ahová eljutni törekedtünk, mégis több napig tartott az, míg oda érkeztünk. Végre egy gyönyörű alkonyatkor Bellaggiolába érkeztünk, a herceg egyik birtokához tartozó fellegvárba, mely ama hegyláncolaton fekszik, melyet Apenninnek neveznek. Egy magánosan kiszékelő kerek halom legtetején fekszik e vár, gesztenyeerdők által környezett kertben, melytől nem messze, a magasabb hegyi régiókból zuhatag omlik zajongva alá s úgy természetes patakok, mint szökőkutak hűsitik a leget s gyönyörködtetik a szemet és fület, bármerre tekint az ember. A madarak lombdús fákon dalolnak s a pázsit oly üde zöld, mint nálunk a legszebb tavaszi napon, mig a völgyekben ez időtájban minden le van perzselve, égve. (Folyt, köv.) Tárca 11 omorod r . 1. tromorodrúl irom e sorokat, Erdély egyik másodrangú fürdőjéből. Ez azt jelenti, hogy a természet vizet, levegőt és fát nem tagadott meg tőle. A fát ugyan az ember elpusztította, s hogy a viz és levegő is meg ne romolják, nem Oláhfalun múlik. A hatalmas vasas viz, mely edz és erősít, itt csak félig hat, mivel a házak, — dacára pogány voltaknak — megannyi cáfolatai Mahomed amaz állításának, mely szerint »a hajszálnak is árnyéka van.« Itt néhol egészen átröpülnek a szoba falán a nap úgynevezett játszi sugarai és emlékeztetnek Chatam lord ama kunyhójára, melynek falain a szél keresztülkasul járhat, az eső beesietik, de a király nem léphet be küszöbén, na mert egy olyan egésséges embert, mint Ő Felsége, nem bir meg a beteg lépcső. Pedig nem azért van ez így, mintha Byron e szép mondását értették volna félre: »államok elbuknak, művészetek lehanyatlanak, de a természet nem múlik el,« és azért volna a múlandó Oláhfalu államnak minden mesterműve oly életunt, mert a természet pazarul leheli az életet, nem, hanem a tudatlanság szerencsétlensége s az önkormányzat helyi viszonyainak állapota nehezednek az épületekre. A fürdés és a savanyú víz ivása különben telhetetlen étvágyat kelt, s talán azért is van a vendégeknek oly nagy étvágyuk, hogy majd megennék egymást. A fürdő hideg, mint az első találkozás, aztán csípős, mint a barátkozás, végül rövid ideig egésséges, mint a csókolódzás. A társaság apró csoportokra úgy ágazik, mint a fenyőfa és ágait szél gyanánt örökké zúgatja a mendemonda. Aki az egésznek kíván tetszeni, amíg az egyik ágat öleli, a másik arcát veri. Akinek koszorút fonnak fejére, a társaságból tövissel koronázzák meg. Mint a tűleveleket, a társaság e tulajdonait nem hordja el az ősz szele, megkíméli a tél fagya és újra találkozik vele a nyár heve. Kedves élet van itt. Rendőrség nem garázdálkodik. Mindenki rendőr, s tudja: a másik mit eszik, hányszor iszik, mit kártyázik, nyer-e vagy veszít, hogy hangzanak családi jelenetei (persze ahol a feleség jelen meg.) Kik a rokonai, kibe szerelmesek a szolgálók ? S mindezt jobban tudják, mint az illető maga. Egyedül a családi származás, egész, fél és fertály méltóságos volta az, amit mindenki magáról jobban, vagyis nagyobb mértékben tud, mint a szomszédja. Az érkező vendég biztos lehet két-három nap, hogy minden szava, mozdulata figyelmet ébreszt, s már puszta megjelenése is hat különféle és egymást cáfoló hírt keltett. Ha gyengeségeit fölfedezték azok a csoportok, melyekhez nem csatlakozik, behatóan tárgyalják, s minden újabb fölfedezés a társalgás újabb erét nyitja meg. Akikkel társalog, mulatnak gyengeségein és otthon szívesen utánozzák is a többiek időtöltésére. Az idén sok volt a vendég, ami azt teszi, hogy sok volt az a prehenzió, mivel, ha a nyelven kívül mindent otthon hagytak is, de a családi s egyéni önérzetük a távolság arányában nő és monologizál bennük úgy néha-néha, mint a nagymájú hegeliánus lúd: várjon ő-e ő, vagy a mája ő ? Szidni a bérlőt, bírálni a vendéglős konyáját, egymás öltözetét és hajdiszét — ez nyitja meg a társalgást és foly az eperről, málnáról, a rák olcsó s a pisztráng ritka voltáról, mig utójára is a rántás, a szárazföldi szárnyasok és őzi állatok, a vendéglő és Oláhfaluval együtt mind a boldog és kényelmes otthon rajzolásában olvad fel s leli silány mivoltának méltó temetőjét. Érdekes párbeszédeknek lehetünk tanúi. — Egy kereskedelmi miniszteri tanácsos volt, a ki tegnap itt volt, — szólt egyik asszonyság. — Ugyan mit árulhatott? — kérdé egy jó falusi úriasszony. — Persze a jámbor nem tudta, hogy ők árultak el valamit — a tudatlanságot. Öltözni is öltöznek, még nagyon is, sőt rettenetesen öltöznek, mintha összeesküdtek volna, hogyan tegyék nyugtalanabbá a pihenést és alkalmatlanabbá, a szórakozást. Ruházatuk az ellenséges színek csatatere s gyönyör nézni a spenót-zöld viadalát az álkörmös-vörössel, a huszonnnégyéves házasság kapott egy kékjének győzelmét az égő narancs szemérmetes pírja fölött. Nem folytatom tovább, mert lám az élesnyelvűségből mennyit eltanultam már ily rövid idő alatt! Oh ezen a fürdőn még a gyermek is fél esztendővel előbb kezd beszélni, hát még megszólni! Készülünk az almási barlangba kirándulni, s már voltunk az egy órányira fekvő Szent-Keresztbányán és Székely-Füreden. Arról írni fogok, erről meg kell emlékeznem. Az után a Hargita bámulatába merültem el. Néztem a madarak röpködését és nehezteltem a fecskékre, miért kerülnek oly félénken, miért szállnak el, ha közeledem, mikor úgy szeretem őket, hisz én is vándor vagyok, mint ők, engem is a nyár hoz ide vissza, mint őket. Oláhfalu városa két falu, és talán mert kétszeresen falu, engem Heinera emlékeztett, ki Amerikát »grosse Freiheitsstock«-nak mondja. Oláhfalu egy szabad állam az országban, csakhogy nem az értelmiség és gazdagodás, hanem a tudatlanság és szegényedés autonómiája lakja burgonya- és lendús síkjait; szóval: itt van az igazi »Freiheitstsock,« hol a közjövedelem bérlése is rendre jár, mint a községi esküdtség. Székely-Füred több ur fürdője, kik csak maguknak építik fel a pihenés nyugalmát, melynek csendjébe vesz el a zuhatagos patak sziklákat csapdosó moraja, olvad fel a fenyveseknek, mint az óceánnak meglancholikus örök zúgása, mely altató dal nyugodt időben, de ágyúdörgés a viharban. Még a ványoló malmok dobogása is úgy beleillik Székely-Füred völgyébe, mint a csöndesség órájának ketyegése a csönd folyamába. A házak mögött emelkedik szép kerek erdő, fájdalom utak nélkül. Szemben a kőházakkal Tusnád minden szépséget kicsinyben biró sűrű fenyvessel borított meredély; ettől jobbra egy messze elterülő fensik, melyet a hegyek csúcsai csipkéznek, s ezek sorát az almási barlang hegyei, mint két ősvilági óriás teve háza zárják be. Alant a patak zúg abban a kőmederben, melyet vastartalmú vize a földbül vaskővé tett. A természet szépsége pótolja az emberek hanyagságát és fürdőtulajdonosok gondatlanságát, akik egyedül magokra gondolnak és nem a fürdőkereső vendégekre is. Van keserű-sós savanyúvizük: van 864