Fővárosi Lapok, 1874. szeptember (11. évfolyam, 198-222. szám)

1874-09-01 / 198. szám

a talajt borttá, oly nesztelenül közeledtem, hogy a hercegnő észre sem vette j­öttömet. A mellette föl­­szolgáló asszonyságnak néma jelek által adtam tudtá­ra, hogy még nem óhajtom fölébresztését. Sokáig álltam mellette, folyvást szemlélve őt. Mintegy tizennyolc éves fek­ete e hölgy. Sötét haját finom háló tartotta össze hátulról, míg elől, fehér homlokára kissé lecsúsztak fürtei. A finom metszetű arc s a paplanon nyugvó kezecskék oly fehérek vol­tak mint a hó s oly átlátszók, hogy a sötétkék ezeket a bőrön át tisztán ki leh­ete venni. Miután huzamos ideig vizsgáltam fiatal betegemet, arra kértem a nőt,­­ hogy adja tudtára nagy gyöngéden jelenlétemet. Ez lehajlott a látszólag szendergőhöz s ezt súgta fülébe: »Legkegyelmesebb hercegnő!« E szavakra a hölgy rögtön fölnyitá a szemét. E tekintetet soha sem fogom elfeledni. Szemei oly Aketék, nagyok s oly szelid te­­kintetűek voltak, hogy az embernek úgy tetszett, mintha isten szép ege tárult volna előtte föl. Bágyad­tan mosolygott s némán mutatott egy székre, mely ágya mellett állott. Mélyen meghajtva magamat, le­ültem és minden további bevezetés nélkül megfogtam a kezét s megtapogattam literét. De nem fárasztom önt, gyermekem, hosszas leírásával annak, mikép kém­leltem ki a kór mivoltát s makacsságának okait s hogy minő gyógyszereket alkalmaztam a baj ellen. Legyen elég megjegyeznem csupán annyit, hogy a herceg, a betegnek a fivére, ez első látogatásom után legott intézkedett arról, hogy én a napnak bármelyik órájában akadály nélkül bejuthassak a hercegnő szo­bájába, és hogy a hercegnő is nagy bizalmat vetvén bennem, semmiféle rendeletemmel nem ellenkezett s alkalmazkodott ahhoz szigorúan. Ama fiatal szép or­vos, kiről előbb már említést tettem, leghívebb bará­tomnak mutatá magát. Meglátogatott minden nap s rövid sétákat tett velem. Csupa szolgálatkészség, szí­vélyesség volt ez ember. Mindig elkísért a palotába, valahányszor én a hercegnőt meglátogattam s fölaján­­lá magát, hogy a gyógyszereket majd ő maga hozza el a gyógyszertárból és hogy azoknál az orvosságok­nál, melyeket én készítek, segélyemre lesz. Azonban én sem estem a fejem lágyára s én oly ravasz voltam, mint ő. Úgy tettetem magamat, mintha a legnagyobb örömmel s készséggel fogadnám ajánlatait s megbíz­tam több rendbeli orvosság elkészíttetésével. De egyet­len csöpp, egyetlen szemet­ nem jutott a beteghez ama szerekből, melyeket ez orvos kezel érintenek. Titok­ban mindazt, a­mit a beteg bevett, magam készítet­tem el. Még a gyógyszerészben sem bíztam, ha­bár én , magam is hozattam tőle többféle szert, de valamennyit­­ eldobtam. Úgy intéztem a dolgot, hogy a palotában­­ soha sem voltak bizonyosak, sem a nap, sem az éj órái­ban, mikor termelt ott. És ez nem volt felesleges, mert­­ többször leptem ott meg a fiatal orvost, don Marcel­­lót s gyakran láttam szokatlan időben a palota körül ólálkodni, vagy a folyosókon a cselédséggel s udvari tisztekkel beszélgetni. Azonban határozott őszintesé­gem s szigorú kitartásomnak megvolt a jó hatása. Mi-­­­után a kórnak számos különféle fordullatát előre meg- j jósoltam s azok tökéletesen beteljesedtek s miután az üdülésnek több észrevehető jele mutatkozott, kinyer­tem a teljes bizalmat és mindenben a legnagyobb szi­­­ gorral alkalmazkodtak rendeletemhez. Nemsokára­­ sikerült megszüntetnem a lázat, mi a legnagyobb meg­lepetést idézte elő, az orvosoknak nagy csodálkozásá­ra, sőt mondhatnám don Marcello szerfölötti ijedel­mére. Noha ő lehetőleg óvatos volt s a legkisebb ámulatot sem tanúsított, sőt engem minden pillanat­ban arról akart meggyőzni, hogy ő már ehhez hason­lót a palotában való látogatásaim előtt is észlelt, azonban csak most, gyógykezelésem után, jött arra nézve magával teljesen tisztába: mindazáltal koron­­kint bizonyos nyugtalanságot és félelmet vettem nála észre s gyakran történt, hogy véletlenül rátekintve, szeméből álnokságot s alattomosságot olvashattam ki. Én azonban nyugodtan viseltem magamat s hálát ad­va a gondviselésnek eljárásom sikeréért, folyvást a legnagyobb buzgalommal őrködtem betegem fölött, miközben a legfőbb egyének is keresték barátságomat. Az év legforróbb szakában, julius hó végén múlt el a láz. Ekkor az volt a fődolog, hogy az vissza ne térjen s hogy azt az erőt, melyet a kór folytán elvesz­tett, visszanyerhesse. Mint mondám, Florenc egy csaknem mindenfelől hegyekkel környezett völgyben fekszik. E miatt a nyár hősége annál nyomasztóbb és tikkasztóbb, mert a fölmelegült leget h­üs szellő nem üdítheti. A szegény kis hercegnő... — De mondja hát már, hogy hívták! — vágott közbe Abigail látható türelmetlenséggel. — Medici Laura Máriának, — szólt Oluf Born mosolyogva, — nemde szép név ez ? Nos — a szegény hercegnő oly bágyadt és erőtlen volt, hogy lábán sem tudott megállani s még a poharat is alig volt képes ajkáig emelni. Légváltoztatást véltem a legalkalma­sabb módnak ereje és egéssége teljes helyreállítására.­­ Némi rábeszélés után sikerült is fivérét, az uralkodó herceget arra bírni hogy a város hő légköréből, sza­badabb üdítőbb égalj alá mehessen a beteg s augusz­tus hó első napjaiban útra keltünk. Laura Mária hercegnő és társalgónője födött hordszékben utaztak, mely két hosszú rúd által elől-hátul egy-egy öszvér­hez volt csatolva. Ez volt az egyedüli biztos mód oly országban utazni, hol a keskeny ösvények gyakran szirtmeredélyeken, vagy hegynyilások fölött kígyóz­nak. Az öszvérek oly biztos járásúak s annyira beta­­nitvák, hogy­ a veszély jóval csekélyebb, mint az ne­künk látszik, kik a sík földhöz szoktunk. Mi kísérői, lovagok és szolgák, lovon utaztunk, jól fölfegyverkez­ve, mert ama tájakon csak úgy nyüzsgöttek a rablók. Én, meg az én öreg Mártonom, — ki még akkor erő­teljes, ügyes ember volt, — kardot és pisztolyt hor­doztunk magunkkal. Volt még néhány emberünk a herceg fegyveresei közül is. Elhiheti nekem, szeretett arám, hogy pompás látványt nyújtott, midőn mi az Arno völgyén átvonulva egy erdőn keresztül a hegy lábához értünk s az egész tarka csapat a meredek Ös­vényen, mely mélyutak és szakadások fölött vonult el, fölkapaszkodni kezdett s mindinkább kiemelkedett az alantabb fekvő Városok és falvak fölött. Valamennyi ló és öszvér szépen föl volt díszítve nyeregtakarókkal és bojtokkal; a lovas csapat lándzsáján a zászlók lo­bogtak a hűs hegyi szellőben. Elől két harsonás lova­golt, kik koronkint a szirtekből s völgyekből viszhan­­gokat csaltak ki, melyek a vezetők ostorpattogásaival s kiáltozásaival vegyültek egybe. Nem csupán a her­cegnő egésségére való tekintet igényelte a lassú uta­zást, hanem maga az út minősége is, és noha mi a ma­gaslatról már jóelőre megpillantottuk ama paradicso­mot, ahová eljutni törekedtünk, mégis több napig tartott az, míg oda érkeztünk. Végre egy gyönyörű alkonyatkor Bellaggiolába érkeztünk, a herceg egyik birtokához tartozó fellegvárba, mely ama hegylánco­laton fekszik, melyet Apenninnek neveznek. Egy ma­gánosan kiszékelő kerek halom legtetején fekszik e vár, gesztenyeerdők által környezett kertben, melytől nem messze, a magasabb hegyi régiókból zuhatag om­lik zajongva alá s úgy természetes patakok, mint szö­kőkutak hűsitik a leget s gyönyörködtetik a szemet és fület, bármerre tekint az ember. A madarak lombdús fákon dalolnak s a pázsit oly üde zöld, mint nálunk a legszebb tavaszi napon, mig a völgyekben ez időtáj­ban minden le van perzselve, égve. (Folyt, köv.) T­á­r­c­a 11 omorod r . 1. tromorodrúl irom e sorokat, Erdély egyik má­sodrangú fürdőjéből. Ez azt jelenti, hogy a természet vizet, levegőt és fát nem tagadott meg tőle. A fát ugyan az ember elpusztította, s hogy a viz és levegő is meg ne romolják, nem Oláhfalun múlik. A hatalmas vasas viz, mely edz és erősít, itt csak félig hat, mivel a házak, — dacára pogány voltaknak — megannyi cáfolatai Mahomed amaz állításának, mely szerint »a hajszálnak is árnyéka van.« Itt néhol egészen átröpülnek a szoba falán a nap úgynevezett játszi sugarai és emlékeztetnek Ch­atam lord ama kunyhójára, melynek falain a szél keresztülkasul jár­hat, az eső beesi­etik, de a király nem léphet be küszöbén, na mert egy olyan egésséges embert, mint Ő Felsége, nem bir meg a beteg lépcső. Pedig nem azért van ez így, mintha Byron e szép mondását ér­tették volna félre: »államok elbuknak, művészetek lehanyatlanak, de a természet nem múlik el,« és azért volna a múlandó Oláhfalu államnak minden mester­­műve oly életunt, mert a természet pazarul leheli az életet, nem,­­ hanem a tudatlanság szerencsétlen­sége s az önkormányzat helyi viszonyainak állapota nehezednek az épületekre. A fürdés és a savanyú víz ivása különben telhe­tetlen étvágyat kelt, s talán azért is van a vendégek­nek oly nagy étvágyuk, hogy majd megennék egy­mást. A fürdő hideg, mint az első találkozás, aztán csípős, mint a barátkozás, végül rövid ideig egéssé­ges, mint a csókolódzás. A társaság apró csoportokra úgy ágazik, mint a fenyőfa és ágait szél gyanánt örökké zúgatja a mendemonda. A­ki az egésznek kíván tetszeni, a­míg az egyik ágat öleli, a másik arcát veri. A­kinek koszorút fonnak fejére, a társaságból tövissel koronázzák meg. Mint a tűleveleket, a társa­ság e tulajdonait nem hordja el az ősz szele, megkí­méli a tél fagya és újra találkozik vele a nyár heve. Kedves élet van itt. Rendőrség nem garázdálko­dik. Mindenki rendőr, s tudja: a másik mit eszik, hány­szor iszik, mit kártyázik, nyer-e vagy veszít, hogy hang­zanak családi jelenetei (persze a­hol a feleség jelen meg.) Kik a rokonai, kibe szerelmesek a szolgálók ? S mindezt jobban tudják, mint az illető maga. Egyedül a családi származás, egész, fél és fertály méltóságos volta az, a­mit mindenki magáról jobban, vagyis nagyobb mértékben tud, mint a szomszédja. Az érke­­ző vendég biztos lehet két-három nap, hogy minden szava, mozdulata figyelmet ébreszt, s már puszta meg­jelenése is hat különféle és egymást cáfoló h­írt kel­tett. Ha gyengeségeit fölfedezték azok a csoportok, melyekhez nem csatlakozik, behatóan tárgyalják, s minden újabb fölfedezés a társalgás újabb erét nyitja meg. A­­kikkel társalog, mulatnak gyengeségein és otthon szívesen utánozzák is a többiek időtöltésére. Az idén sok volt a vendég, a­mi azt teszi, hogy sok volt az a prehenzió, mivel, ha a nyelven kívül min­dent otthon hagytak is, de a családi s egyéni önérze­tük a távolság arányában nő és monologizál bennük úgy néha-néha, mint a nagymájú hegeliánus lúd: vár­jon ő-e ő, vagy a mája ő ? Szidni a bérlőt, bírálni a vendéglős konyáját, egymás öltözetét és hajdiszét — ez nyitja meg a tár­salgást és foly az eperről, málnáról, a rák olcsó s a pisztráng ritka­ voltáról, mig utójára is a rántás, a szárazföldi szárnyasok és őzi állatok, a vendéglő és Oláhfaluval együtt mind a boldog és kényelmes otthon rajzolásában olvad fel s leli silány mivoltának méltó temetőjét. Érdekes párbeszédeknek lehetünk tanúi. — Egy kereskedelmi miniszteri tanácsos volt, a ki tegnap itt volt, — szólt egyik asszonyság. — Ugyan mit árulhatott? — kérdé egy jó falusi úriasszony. — Persze a jámbor nem tudta, hogy ők árultak el valamit — a tudatlanságot. Öltözni is öltöznek, még nagyon is, sőt rettene­tesen öltöznek, mintha összeesküdtek volna, hogyan tegyék nyugtalanabbá a pihenést és alkalmatlanabbá, a szórakozást. Ruházatuk az ellenséges színek csata­tere s gyönyör nézni a spenót-zöld viadalát az álkör­­mös-vörössel, a h­uszonnnégyéves házasság kapott egy kékjének győzelmét az égő narancs szemér­metes pírja fölött. Nem folytatom tovább, mert lám az élesnyelvű­ségből mennyit eltanultam már ily rövid idő alatt! Oh ezen a fürdőn még a gyermek is fél esztendővel előbb kezd beszélni, hát még megszólni! Készülünk az almási barlangba kirándulni, s már voltunk az egy órányira fekvő Szent-Keresztbányán és Székely-Fü­reden. Arról írni fogok, erről meg kell emlékeznem. Az után a Hargita bámulatába merültem el. Néztem a madarak röpködését és nehezteltem a fecs­kékre, miért kerülnek oly félénken, miért szállnak el, ha közeledem, mikor úgy szeretem őket, hisz én is vándor vagyok, mint ők, engem is a nyár hoz ide vissza, mint őket. Oláhfalu városa két falu, és talán mert kétszere­sen falu, engem Heinera emlékeztett, ki Amerikát »grosse Freiheitsstock«-nak mondja. Oláh­falu egy szabad állam az országban, csakhogy nem az értel­­miség és gazdagodás, hanem a tudatlanság és szegé­nyedés autonómiája lakja burgonya- és lendús síkjait; szóval: itt van az igazi »Freiheitstsock,« hol a köz­jövedelem bérlése is rendre jár, mint a községi es­­küdtség. Székely-Füred több ur fürdője, kik csak maguk­nak építik fel a pihenés nyugalmát, melynek csend­jébe vesz el a zuhatagos patak sziklákat csapdosó mo­­raja, olvad fel a fenyveseknek, mint az óceánnak meg­lancholikus örök zúgása, mely altató dal nyugodt idő­ben, de ágyúdörgés a viharban. Még a ványoló mal­mok dobogása is úgy beleillik Székely-Füred völgyébe, mint a csöndesség órájának ketyegése a csönd folya­mába. A házak mögött emelkedik szép kerek erdő, fájdalom­ utak nélkül. Szemben a kőházakkal Tus­nád minden szépséget kicsinyben biró sűrű fenyves­sel borított meredély; ettől jobbra egy messze elterülő fensik, melyet a hegyek csúcsai csipkéznek, s ezek so­­rát az almási barlang hegyei, mint két ősvilági óriás teve háza zárják be. Alant a patak zúg abban a kő­­mederben, melyet vastartalmú vize a földbül vas­kővé tett. A természet szépsége pótolja az emberek hanyag­­­ságát és fürdőtulajdonosok gondatlanságát, a­kik egyedül magokra gondolnak és nem a fürdőkereső vendégekre is. Van keserű-sós savanyúvizük: van 864

Next