Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-01 / 223. szám

oltárképek, az állomások, szenteltvíz-tartók s minden egyéb tárgy époly idegenszerűnek látszott előtte, mint például önök előtt, szép olvasónőim, a kairói mecset fülkéjében levő feliratok. Mintegy huszonöt éves lehetett e nő, azonban jól meg kelle­tt figyelni, hogy idősebbnek ne nézze a szemlélő. Noha fekete szeme élénken, ragyogott, alját kékes vonal költté, halvány arca s színtelen ajka szenvedést árult el; mindamellett is ama bizonyos merészség és vidámság, mely tekintetében mutat­kozott, élénk ellentétet képezett betegesnek látszó külsejével. Öltözékében szintén a hanyagság és kere­settség bizar vegyületét lehetett észlelni. Művirágok­kal díszített rózsaszin­ka lapkája inkább beillett vol­na esti pongyolához. Kasmir­ nagykendője, a­mely­ről egy nagyvilági nő gyakorlott szeme legott észre­vette volna, hogy annak e nő nem első tulajdonosa volt — oly ócska kartonszoknyát takart, a melynek rése legfelebb húsz sous-ba kerülhetett. Végre lábait oly cipők fedték, melyeken meglátszott hogy nagyon sokat szenvedtek a kimélytelen kövezettől. Mert tudni kell, szép olvasónő, hogy az asphalt-járdának akkor még hire-hamva sem volt. E hölgy, kiről önök kitalálhatják, mily állást fog­lalt a társadalomban, ama kápolna felé közeledett most, a hol de Piennes asszony ájtatoskodott s mi­után egy pillanatra nyugtalan s félénk tekintettel szemlélte az épen távozni akarót, közeledett hozzá. — Nem tudná-e nekem megmondani, asszonyom, — szólt kedves nyájassággal s szelíd mosolylyal, — kihez fordulhatnék én itt a végett, hogy egy viasz­gyertyát gyujtathassak ? E beszéd idegenebből hangzott de Piennes asz­­szony fülében, semhogy egyszerre megérthette volna. A hölgynek világosabban kellett magát kife­jeznie. — Nagyon szeretnék itt a szent Rókus-egyház­­ban viaszgyertyát gyújtatni, de nem tudom, kinek ad­jam a pénzt. De Piennes asszony sokkal fölvilágosultabb hive volt az egyháznak, semhogy az efféle népies babonák­ra valamit adott volna. Mindamellett sem nevette azokat ki, mert az áhitatosság minden nemében van valami megható, bármily közönséges legyen is az. El­gondolva, hogy e nő valamely fogadást, vagy effélét akar teljesíteni, másrészt pedig szánalommal tekintve­­ végig a rózsaszínkalapos nő öltözékén, szívélyesen­­ mutatott a közeledő egyházfira. Az ismeretlen hölgy megköszönvén az útbaiga­zítást, odafutott e férfihoz, ki őt legott megérteni látszott. Mig de Piennes asszony fölvette imakönyvét s fátyolát elrendezgette, látta a mint a fiatal nő egy kis tárcát vett ki zsebéből s egy ötfrankost adott át az egyházfinak, ki nyájas mosolylyal hallgatott a suttogó leányra. Mind a két nő egyszerre hagyta el az egyházat, de a viaszgyertyával áldozó nő sokkal gyorsabban lépdelt, úgyhogy de Piennes asszony csakhamar elveszte őt szem elől, noha ő is ép abban az irányban haladt. Amaz utca szögleténél azonban, a­hol ő lakott, újra találkozott a hölgygyel, ki ugyancsak rejtegetni igyekezett azt a négyfontos kenyeret, melyet a szom­széd boltban vett. Midőn de Piennes asszonyt meglát­ta, lesüté a fejét s elmosolyodott, megkettőztető lépteit. Mosolyával mintegy ezt látszott mondani: »Nos, mit tehetek én arról, hogy szegény vagyok? Ám nevessen ki ön. Jól tudom én azt,­hogy rózsaszín kalapban és kasmir-kendőben nem szoktak kenyeret vásárolni.« Az álszemérem, lemondás és kedélyesség eme vegyülete nem kerülte ki de Piennes asszony figyel­mét. Nem minden szánakozás nélkül gondolt e leány­kának látszólag mostoha körülményeire. »Az ő ke­gyessége — mondá magában — sokkal méltánylan­­dóbb, mint az enyim. Valóban ő jóval nagyobb áldozatot hoz tallérjának fölajánlásával, mint midőn én a feleslegből juttatok a szűkölködőknek, a nélkül hogy azt a legkisebb mérvben is megérezném.« Majd eszébe jutott az özvegy két fillére, mely kedvesebb volt isten előtt, mint a dúsgazdagoknak hánykolódva­­ adott alamizsnái. »Én nem gyakoriok elegendő jóté­konyságot, — tűnődött tovább, — legalább nem teszek annyi jót, amennyit tehetnék.« Efféle szemre­hányást téve magának, érkezett haza. A viaszgyertya, a négyfontos kenyér és főleg a szegény leány egyetlen nagy pénze: az ötfrankos tallér bevéste de Piennes asszony emlékébe a fiatal hölgy alakját, úgy­­ tekinte őt, mint a kegyesség mintaképét. Gyakran találkozott aztán vele a templom mel­letti utcában, de az egyházban soha. Valahányszor ez ismeretlen hölgy de Piennes asszony mellett elha­ladt, mindannyiszor lesüté a fejét s édesben mosoly­gott. E szelid mosoly nagyon tetszett de Piennes asz­­szonynak. Úgy szeretett volna alkalmat találni, mely­­lyel azt a szegény leányt maga iránt lekötelezhesse, ki eleinte mindjárt érdekeltséget, majd szánakozást ébresztett benne, mert észrevette, hogy a rózsaszín kalap fakulni kezd, a kasmir-kendő pedig eltűnt. Két­ségkívül visszavándorolt az a zsibárushoz. Annyi bi­zonyos, hogy szent Rókus nem fizette százszorosan vissza azt az áldozatot, melyet neki a leány hozott. Egy nap de Piennes asszony egy koporsót látott a szent Rókus-egyházba Anni, mely után egy szegé­nyes öltözetű, fátyoltalan kalapé, ember lépdelt. Olyan kapunyitogató embernek látszott ez. A viaszgyertyás hölgygyel már egy hó óta nem találkozván de Pien­­nes asszony, az jutott eszébe, vájjon nem e leányt, temetik-e most ? Mi sem látszott valódbszínűnek, mert hiszen ő oly sápadt, oly sovány volt, midőn, de Piennes asszony vele utószór­ találkozott. Tu­dakozódott az egyházfinál, ki aztán megkérdezte a koporsót követő embertől a halott kivoltát. Ez azt válaszolta, hogy ő a Nagy Lajos-utcának egyik házában kapus, s miután az elhunyt Guillot asszony­nak sem rokonai sem barátai nincsenek, csupán egy leánya: ő­­— a kapus — jószívűségből kiséri a kopor­sót, hogy legalább legyen valaki jelen a temetésénél. De Piennes asszony azonnal azt hitte, hogy a halott amaz ismeretlen nő, ki bizonynyal nyomorban halt el, gyámol nélkül hagyva hátra leánykáját, s föltette magában, hogy legott tudakozódni fog ama lelkész utján, kit ő rendesen jótékony adományainak kiosztásával szokott megbízni. Másnap, midőn hazafelé kocsizott, egy átvonuló taliga tartotta vissza pár percig útjában. Szórakozot­tan tekintve ki a kocsiból, egy szegletkő mellé húzód­va látta amaz ismeretlen leányt, kit ő már halottnak vélt. Azonnal ráismert, noha sokkal halványabb és soványabb volt. Gyászruhát viselt, de nagyon szegé­nyeset s a keztyű és kalap is hiányzott nála. különös arckifejezése volt. Szokott mosolya helyett merev ko­morság ült vonásain s nagy fekete szeme törődött volt. De Piennes asszony felé forditá e leány tekinte­tét, a nélkül hogy ráismert volna, mert hát ő mit sem látott. Egész lényéről nem annyira a fájdalmat, mint inkább bizonyos vad elhatározottságot lehett leol­vasni. (Folyt. köv.) Lamartine levelezése. (A negyedik kötet.) Számot adtunk már a nagy francia költő levele­zésének három kötetéről, elmondva, hogy mennyi ékesszólást, mennyi kellemet és mily fesztelen egy­szerűséget lehet azokban találni.Most jelent meg a ne­gyedik kötet. A harmadiknak végén ép akkor váltunk el La­­martinetől, midőn keleti utazására készült. De bár az olvasó már várja, hogy a következő kötet elején mind­járt útra kelt, Plovencben tartóztatják őt kancellári kötelességei, mely hivatalát azonban mindinkább meg­unja. Érdekes az a józan és tiszteletteljes levél, melyet anyjának ir e tárgyról 1827 november tizedikén.Ugyan­ez évből valók a Dumont lelkészhez intézett levelek is, melyek érdekesek, mivel Lamartine természetének egy eddig igen kevéssé ismert oldalát mutatják. A szívélyes viszony Dumont-nal, az egyszerű falusi pappal, jobban megérteti velünk, hogy mi indíta Lamartine-t a »Jo­celyn« című szép költeménye írására. Néhány hónappal később végkép megunja a dip­lomáciát és már észre lehet venni kívánságát, hogy »nemzetét a kamarában képviselje.« 1828 június 12-dikén Virieu-höz intézett levele szintén igen érdekes, s látszik abból, mennyire na­gyobbra becsüli Lamartine a földművelést az iparnál. Ugyanez év végén, visszatérve Franciaországba, töb­bet foglalkozik költeményekkel, mint valaha. Ezt mu­tatja Virieu-höz december 11-dikén intézett levele is: »Mikor verselek, akkor keveset írok, tehát ma csak egy szót intézek hozzád.« De a­mi e levelezés fő érdekét képezi és a mi oly vonzóvá teszi, az amaz értelmi lelki szabadság, melyet minden lapon találunk. Mindenütt józan ítélet, magas felfogás, igazságos és elnéző ész mutatkozik e bizal­mas, barátságos és néha oly vig beszélgetésekben. 1829 március 16-kán Virieu-hez irt levelében különös megjegyzést tesz diplomáciai pályájáról: »Oh mennyire igaza volt Ninon de Lenclos-nak, mi­dőn azt mondá: »ha valaki ilyen életet ajánlott volna nekem, inkább felakasztottam volna magamat.« Ne­vetni fogsz, hogy épen Ninon-t idézem, én a­ki őt mindig megvetettem, de ez azért van, mivel most Saint- Evremond-t olvasom s néhány levelet találtam benne, melyek igazán elég jók. A­mi Saint-Evremond-t illeti, mindig oly kedvesnek találom, és oly eszes és talán még egyszerűbb, mint Voltaire. Jó régi emlékpénz, a Pericles képével. Az ilyen fajta emberek már el­tűntek.» Figyelme azonban mindinkább a politika felé van fordítva, s nincs érdekesebb, mint ama lassú, de következetes és határozott változást kísérni, mely esz­méiben történik. Látni fogjuk, mint megy át észrevét­lenül a régi világ elveiből az alkotmányos monar-­ chiák elveire és aztán a köztársasági eszmékre. Gyak­ran legbizalmasabb leveleiben annyira helyes nézete­ket mond ki, melyek az olvasót meglepik. Nemcsak hogy jól felfogja az eseményeket, de néha meg is jó­solja, így 1829 augusztus 16-dikán, tizenegy hónap­pal a forradalom előtt, ezeket írja: »Köztünk legyen mondva, most már hiszek oly forradalom lehetőségé­ben, mely ez uralkodó családot le fogja dönteni.« Há­rom hónappal később kegyetlen csapás éri költőnket. Lamartine anyja meleg fürdőt vevén, a kádban szeren­csétlen véget ér, mivel a forró víz csapja hirtelen megnyílt, Mâcon-ban történik ez a szerencsétlenség. Lamartine ekkor Párisban volt. A részleteket órá­ról órára, Lamartine Alfonz neje adta tudtát Vi­­rieu-nek. »Mindennek vége van, — írja e nő. — Az an­gyal már az égbe szállott. De mi lesz Alfonzból ? Kérje meg Alain urat, hogy el ne hagyja Alfonz-t, se éjjel, se nappal.« Egy hónappal később Lamartine maga írja La Grange grófnak: »Anyám reám nézve életem fele volt. Elvesztettem létem jobb felét, okát és célját is.« Virietnek pedig így ír: »Folytatni fogom életem futását, mely sokkal célnélkülibb, sokkal szo­morúbb, mióta anyám nem osztozik velem e földön semmiben. Ez igazi csapás, igazi lecke volt, a legke­ményebb, melyet valaha éreztem. A többit még el lehetett felejteni, helyrehozni; de ennek nincs orvos­sága ; csak örökös emlékezete marad fen, és egy ki­­mondhatlan úr, mely azt mondja: minden el fog múlni!...« Aztán 1830 március havában csakugyan föllép a politikai szónok és lapszerkesztő pályájára. Nem különös-e látni, hogyan ír Yirieu-höz július 8-dikán, három héttel a forradalom előtt, a legitimista párt dühös együgyűségéről: »Vergődjünk ki belőle, — mondja,­­— a­mint csak lehet, fogadjuk el az igazat; az erő csak az igazban van. Már­pedig Franciaor­szágra nézve az igaz nem lehet oly kormányforma, mely sajnálkozásból, megbánásból, az arisztokrácia, theokrácia, vagy korlátlan hatalom emlékeiből áll. Egyedül az ész valódi szükségeiben rejlik az, a becsü­­­letes honfiak, a legszélesb körű érzelmek és különféle érdekek együttműködésében.« S hogyan védi októ­berben Virieu ellen a forradalmi eszméket: »Hogy 1789 csúfnak tessék, ahhoz az kellene, hogy a mit fel­döntött, az szép lett volna. E kérdésre, e tárgyra nézve folt van szemedben. Olyan eszme, melyet az egész vi­lág fölkarol, megért, vall és véd, nem lehet tévedés, csak a tökéletlen alkalmazásában rejlik, de nem ön­magában. Sok század fog talán sírjaink fölött elzaj­­lani, mielőtt ez eszme megtalálja valódi alakját; de minden arra mutat, hogy borzasztó vérözön és ezer nyomorúság után végre is meg fogja találni s akkor a világ átalakul. Az emlékek, a bánat, a szokások, a megrögzött gondolatok és személyi állások sokáig csalódásban ringatják az embereket; de fiad már nem fog úgy gondolkodni, mint te, sem az ő fia nem úgy, mint ő. De mit használ a vita ? A világ útban van.« S hallj­uk most szigorú ítéletét a királypártiak­ról. »Áldozatokat másneműeket, mint a minőket és a szoros illedelem kíván, a királypártiaknak tenni nem fogok. Nem hazudhatom magamnak. Meg vagyok arról győződve, hogy önkénytesen, jókedvvel, késza­karva okozták Franciaország és Európa vesztét, és ha a jó vitéz tízszer bízná újra kezükre, tízszer és ezer­szer vesztenék el azt. Többet tudok ezekről, mint te... Ismerem az álarcokat és megvetem « Idézzünk még egy gyönyörű lapot, melyet Vi­rieu-höz 1831 január 30-dikán intéz : »Elgondolom, mily nevetséges akár a királypárti, akár a köztársa­sági érzelmű embernek, akár a saint-simonistának, állandóról álmodozni ez ideiglenes alkotással szem­ben. Minden halad a századokkal, minden fölemelke­dik és összeroskad, minden képződik, átalakul, meg­változik, elenyészik, és mi panaszkodunk, hogy társa­dalmi számításaink, melyek ismeretlen alapon nyu­­gosznak, összeomlanak időről-időre... És mondogat­juk, mint a gyermek: újra fel fogjuk építeni e kártya­várat és az egyszer örökkévaló lesz! Mily balgaság! Semmit sem fogunk fölépíteni. Újat fogunk találni, 972

Next