Fővárosi Lapok, 1874. október (11. évfolyam, 223-249. szám)

1874-10-09 / 230. szám

Péntek, október 9. 1874. 230. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: X Wk. r* _ B —— ___________ Hirdetések Budapest, Lipót utca 42. sz. Hi Si "% A B J® ■ Kf É^nS Jl V A szintúgy földszint. Ll Bfl I II S\ fi |\J® I 8 Lfff I IX mint előfizetések «*?***«: * vVaHUOI lliLTvIL ^r«r.fpl.r Megjelenik , aki mkihivatalbzzta"pm'LeZi!,kivé" SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. küldendők. Előfizetési felhívásunkat az október-decemberi évnegyedre ajánljuk olvasóink figyelmébe. A lap ára évnegyedre 4 ft, félévre 8, egész évre 16 forint. A postautalványok vagy pénzes levelek e cim alatt küldendők be: »A Fővárosi Lapok kiadó hivatalába Pesten.« Lázár fejedelem s Milica királyné. (Szerb népballada.) Kisétála. Milica királyné Krusevácnak fehér vára alá. Vele sétál két fiatal lánya : Vukoszava s a gyönyörű Mára, ám azonban, mint a vihar szárnya, Vagy a felhő elriasztó árnya, Jő feléjük Vladeta, a vajda, Hab a ménen, véres por ő rajta. Kérdi őt a szerbek királynéje, Hogy oszolnék bánátinak éje ,Jó Vladeta, férjem hű vitéze, Kit kegyével annyiszor tetéze, Nem a véres harcból jösz-e mostan, Nem láttad-e jó férjemet ottan, Hű férjemet, a te királyodat, Királyodat és uralkodódat?! Felel néki jó Vladeta vajda, De csak bánat, a mit rebeg ajka : Jó királyném, én a harcból jövök, Reánk zúdult a rengeteg török, S mint pozdorját, mit zivatar kerget, Szélyelverte a keresztyén serget. Szerbiának láttam én királyát, Az ellenség űzte paripáját, Hej, de eddig elesett már ő is, Megsiratta régen a szellő is.« Megered a jó hölgy könye árja, Kedves férjét már hiába’ várja, S furadozva a sűrű könyektől, Kézkulcsolva kérdi a hírnöktől : .Szólj igazat, rokonom, testvérem, Nem láttad-e künn a csatatéren, Az ősz Bogdánt, kilenc hős fiával, A boszús menny kilenc villámával, És ha láttad, mondsza, mikor jőnek, Vigaszul a gyászos királynőnek Felel néki Vladeta, a vajda, De csak bánat, amit rebeg ajka : Láttam Bogdánt, kilenc hős fiával, A boszos menny kilenc villámával, Övig úsztak az ellen vérében, Szélvész a kard mindegyik kezében, De az ellen őket is letűrte S fejeiket mind kopjára tűzte, És már eddig kiszenvedtek ők is, Megsiratta őket a szellő is, S bizony vissza már sohasem jőnek, Vigaszul a gyászos királynőnek.« A királyné nem lát a könyektől, És reszketve kérdi a hírnöktől: ,Csak még egyet, rokonom, testvérem. Nem láttad-e künn a csatatéren két nemtömet, két vitézlő vömet, Brankovicsot s a hős Obilicsot ?‘ Megrendült a jó Vladeta vajda, S fájdalmában mélyen felsohajta, Nagy fájdalmát ő tudja, ö érzi, S gyászos hírét majd imigyen végzi: »Jó királyném! Obilitsot láttam, Förgetegként zúgott a csatában, Ölt a török vad csordája között, Ezerrel is bátran megütközött; S midőn ütött a szomorú óra, Hogy lovát is kilövék alóla, Kopjájára támaszkodva, vágott, Körülötte holtakból hegy állott; Hej, de eddig elesett már ő is, Megsiratta régen a szellő is. Mind ott voltak Kosovó mezőjén, Nemzetünknek gyászos temetőjén; Brankovics csak, kit szemem nem látott, Hogy ne lásson soha napvilágot, Ő adott ki, veszélyt hozva rátok, Honáruló! verje meg az átok!« Popovich Döme. Hamis gyémántok. (Beszély.) Irta P. Szathmáry Károly. (Folytatás.) Most Sarolta előbb a koronás gyémánt párját tette fel, melynek rezgő csillagai csak úgy világítottak a kis szoba sötétében, majd a nehéz colliert, a nagy solitairekkel diszlő fülönfüggőket, végre a gazdag karpereceket csatoló karjaira. Folyvást a tükörbe nézett s az eddig szelíd kifejezésű női arc, csaknem fokozatosan a fölrakott ékszerekkel, lassan kint kevélylyé torzult, finom metszetű száj szögleteit fölvonta, fejét magasra emelte s szemeiben most már nem vonzó és melegítő, hanem égető tűz kezdett ragyogni. — Grófnő . . . nem . . . hercegnő, királynő vagyok ! — kiáltott fel önhittségében, s többszörösen végig vonult le s föl a kis szobán, vonulását hol szemben, hol hátra fordulva, de folyton figyelemmel kisérte a tükörben. — Istenem! mi lenne, ha én igy jelennék meg a bálokon és estélyeken ! Mellettem elhomályosulna minden bárói és grófi szépség, s nem volna szem, nem ajak, mely nekem ne hódoljon! Milyen kisszerűnek, nevetségesen nyomorultnak tűnt föl e pillanatban előtte eddigi helyzete ! Menynyire alásülyedt képzeletében az a szegény férj, ki ott alszik, gyermekeihez közel, a negyedik szobában! Gyermekei! ... ha sorsa változnék — gondolja magában — gyermekeiről mégsem fogna megfeledkezni. Magával ugyan nem vihetné, de nem lehetne-e gondoskodni róluk gazdagon, pazarul, a távolból is ? De el tudná-e hagyni őket ? Úgy érezte, mintha szívébe egy fájó tövis kezdene benyomulni s a tükörben, mely előtt állott, szemei homályosabbaknak látták a gyémántokat. Tudná-e nélkülözni legkisebb leánykája tekintetét, melyben oly sokszor gyönyörködött, mint saját képmásában, tudna-e boldog lenni a kis Jenő ölelései nélkül, ki valahányszor hazatér, nyakába ugorva, a gyermeki szeretet csókjaival árasztja el ?... E percben, mintha gyermeki sírást hallana: a kis Jenő hangját. Talán részül van, talán beteg? Gyémántjait sebesen tépte le magáról, leölte a fényes selyemruhát is, s mindent félredobva, szikéből kikelten rohant gyermekéhez. Férjét már ott találta kisfiánál, ki valóban roszül lett, s hirtelen meghűlés folytán erősen köhögött. A férj szivében remény kezdett éledni: a jó anya egészen rosz nő nem lehet. De Sarolta csak gyermekén csüngött, s miután azt bheákkal és melegítőkkel megnyugtató, hidegen mondott jó éjszakát férjének, mig Jenő egy mély sóhajtással tért vissza fekhelyére. * * * Gróf Romházy Alfréd már másnap látogatást tett Saroltánál s ettől kezdve, a délutánokat folyton nála tölté. Két hét múlt el így, a tizenötödik nap reggelén Jenő halványan, beesett szemekkel jelent meg neje szobájában. — Sarolta, — mond elfogódott hangon, — a kitűzött határidő lejárt; akaratodat, határozatodat akarom tudni. Szólj, miként tökélted el magadat ? Sarolta darabig merően nézett maga elé, tudta, hogy e kérdés be fog következni, körülbelül tisztában volt a felelet tartalmával is, de még nehéz volt az alakot, a szavakat megtalálnia. Végre megszólalt: — Én nem tudom Jenő, mit vétettem neked, hogy el akarsz űzni magadtól ?— Én, és elűzni ? — kérdé keserűen Jenő. — Soha egy percig sem fordult ez meg gondolatomban. Te sorsod kovácsa vagy, többet mondok, mindnyájunk sorsának kovácsa: tőled függ boldogságunk és boldogtalanságunk egyaránt. — De hát, mit vétettem neked, mi kifogásod lehet ellenem ? — kérdé Sarolta. — Semmi, — válaszolt komolyan Jenő, — épen semmi. Te családod köréből egy más világba léptél át s ez ellen nem lehet kifogásom. Csakhogy e más világ olyan, hogy abban és családodban együtt élni, lehetetlenség. De ma még tőled függ, visszatérni hozzánk és szakitni amazzal; holnap már nem. — Mit kívánsz tőlem ?— kérdé remegő ajkakkal Sarolta. — Csekély jelét annak, hogy e világgal szakítottál. Alfréd gróf pár hét óta mindennapos látogatód.... Alfréd gróf oly férfiú hírében áll, kinek belépése egy nem egyenrangú házhoz, egyértelmű a ház becsületének megtámadásával. Ha az én nőm, s gyermekeid anyja kívánsz maradni, tedd, hogy a gróf többé át ne lépje e ház küszöbét! Sarolta könyezni kezdett. — Hasztalan sirsz, — mondá Jenő, — könyeid nem indítanak meg ; gyermekeim jövője, családom becsülete forog kockán ... én el vagyok határozva. — De hogyan utasítsam én el Alfréd grófot, ki oly illedelmes, lovagias és udvarias ? Megsértsem a társadalom illemszabályait s megbántsam őt, ki tiszteletteljes hódolaton kívül semmi mással nem viseltetik irántam ? — Az a te dolgod. Én tudom, hogy itt a rábeszélésnek részemről kevés kilátása van. Te el vagy vakúlva s én nem vagyok többé az neked, ki szemeidet fölnyithassam, ha azt magad nem akarod tenni. De elhatározásom másithatlan; s ime ünnepélyesen kijelentem, hogy abban az esetben, ha Alfréd gróffal minden legkisebb érintkezést félbe nem szakítasz, — fájdalommal bár — de a válópert azonnal megindítom. — De én nem vagyok képes, hozzá oly goromba lenni, hogy hibája nélkül őt kiutasítsam a házból. Sem oly bizalmas lábon nem vagyok vele, hogy helyzetemet előtte fölfedezzem. — Jól van, — mondá szigorúan Jenő , — ha csak ez a baj, majd kiutasítom hát én. — Az istenért ne mi lenne ebből ? Okvetlenül párbaj s az előttem nem egyéb gyilkosságnál. — Az meg lehet, de vagy őt, vagy engem féltesz. Ha őt — akkor az elhatározás könnyű s megelőzheted a családoddal leendő szakítással, ha engem, mit kezdek kevésbbé hinni, akkor szakíts vele. Harmadik ut itt nincsen. Sarolta elnémult, szavai nemcsak könyei voltak , s Jenő, mielőtt eltávoznék, igy szólott: — Reggelig várok. Ha Alfréd gróf kimarad, azt megtérésed jelének veszem; ha nem, akkor uraink elágaztak. Ezzel kalapját vette és eltávozott. VIII. Sarolta habozott s egész nap küzdött önmagával. Férjét ridegnek és túl szigorúnak találta. Talán ha a régi melegséggel, szerelemmel közeledett volna hozzá, s kérve kéri őt, ne tépje el családi kötelékét, visszalépett volna, de a rideg modor, felkorbácsolt hiúsága és önhittsége az ellenkező sark felé ragadák. Pár ízben tollat ragadott, sőt a megszólítást is papírra veté, de újra eldobta azt magától s felindulva járt fel s le a szobában. Hát ily bánásmódot érdemel-e ő, a mindenkitől imádott, férjétől, kinek első ifjúságát áldozó, kit gyönyörű gyermekekkel ajándékozott meg? Miért e pedáns szigorúság ? Nem tűrhetné el ő is, mint mások annyian, ha neje a hosszas unalom óráit néha egy kis ártatlan szórakozással cseréli fel ? Hisz alig van a fővárosban csinosabb úrnő, kinek udvarlói ne lennének. Ezután gyémánt ékszerét vette elő titkos rejtekéből s egyszerre az érem másik oldala tűnt fel előtte. (Folyt. köv.)