Fővárosi Lapok, 1874. november (11. évfolyam, 250-274. szám)
1874-11-25 / 270. szám
Szerda, november 25. 1874. 270. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: ^ r| mm „ n _ Hirdetések PfjTTA P f|QT T A PnlT mint előfizetések Előfizetési dij: II ¥ fi i|f VJk I I 1 I fl 1 1. J IV (Budapest, barátok,ter., Félért«.....................8 mn. MSB “ ■■HSHiflHB W BBS VHHHH i^HUSBHHIi Athenaeum-épület) Negyedévre.............4 „ » SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a kri stón. (Budapest, nov. 4-én 1874.) Maradoznak mögöttem a bércek, Nyílt, szabadabb, jobb levegőt érzek. Szirtek, melyek csakhogy rám nem hulltak, Barátságos halmokká simultak. Amoda meg kiterül a róna, Fris fuvalom reng ide rám róla, Enyelegve sugdos a hol megyek : »Ládd azok a szép bihari hegyek ! Itt ma is még illatosan járunk, Van sugarunk, levelünk, virágunk. Dér ha lehull, hó ha ránk fehérlik , Akkor is csak melegebb a jég itt. Itt puhábbak, lágyabbak a halmok, Nem jobb-e majd ezek alá halnod?« Kupit a gőz, rohanunk a rónán. Éledek sok régi boldog órán, Pény süt innen-onnan is szivembe, Ott az ifjú gyűlt arccal, lihegve, Dal, szerelem, verőfényes álmok Dicskörében élve a világot! Lelketlen gép, állj meg egy parányit! Oh e tájon annyi szép virág nyit, Csak egy szálat, egy levelet innen Távolomba hagyj magammal vinnem ! Dehogy áll! Köd előtte, utána. Köd-e, gőz-e? Csak elföd hulláma, Elborít és a táj tündérségit Pokoli fütty hasogatja végig. Meghúzódom, eltakar egy szöglet, Külvilágról nem tudok én többet, Álmodom a délibábos tájról S lelkemen a régi menny kitárul. De morajlik, felzajlik a város. »Ég veled, mi menekülünk már most! A valónak, a jelennek élj itt, A ki okos, hidd el, erre épit. Mi, a múltak álom-, árnyvilága, Bájolunk, de bájaink hiába ! Meglepünk majd csöndes éjek árnyán, Menj, ragyogj a jószerencse szárnyán !« Dús paloták rengetegen járok, Bámulom e fényesebb világot, Szellem, anyag egyesült hatalmát, Mintha vívni az eget akarnák. Van az ember eszének csudája, De örökké bánt örök hibája ; Hideg, irigy, szeretetlen élet, Nem békülök soha össze véled! Jobb részemnek ide bontott szárnyát Hideg, éles, vasfogakkal rágják. Káromolnék — de nem! Csak szeretek Átkarollak édesim, titeket! Porzó lánggal ölelkezzünk össze, szivünk, ajkunk csók özön füröszsze. Bérc alatt is nyilik boldog éden, Napsugár ég ott is a kék jégen, dobjon a sors tengerek síkjára, Sark jegére, Szahara lángjára, Fojtson a hév, a hideg, a hullám: Semmi! csak te, hitvesem, borulj rám ! S ha ti, hárman, keblemhez simultok : A mennyország karjaimba hullott! E. Kovára Gyula: A kis tanító örnagysága. (Elbeszélés.) Margitay Dezsőtől. (Folytatás.) — Ezredes úr, kérem, én — de higgyen ám beszédemnek, mert engem úgy se való igazat mondok! — No azt szeretem, ha véget vetve a komédiázásnak, magába tér s megmondja az igazat. — De, kérem, nem fogja ám elhinni, a mit mondani akarok, pedig rucává legyek ebben az álló helyemben, ha hazudok. — Hol van a tízezer forint, melyet még tegnap kellett volna nekem átadni. — Hiszen, ha én azt tudhatnám! — Ejb, hiszen ön ismét elfoglalja előbbi állását! — Egyebet sem akarok, ezredes úr! kis tanitó voltam, s ha megengedi, azonnal visszamegyek másét kapálni. — S a tízezer forint ? — Igen is, azt itt hagyom, ha meg tetszik találni. — Hadbíró úr, tegye kötelességét. Ennek az urnak modora kihoz a türelemből. Jobbnak látom távozni. — Én is, én is, — sietett nyilatkozni a hadbíró. — De hisz ön még nem hallgatta ki az őrnagyot! — Bocsánat! sokkal többet hallottam, mintsem hogy egyedül közelében maradhatnék. — De csak ki kell elébb hallgatnia ? — Persze, persze, ha nem az egyre megy, akárhol teszem azt, s minthogy ebben a szobában különösen nyomasztó a hőség, kényelmesebbnek látom magam részéről a folyosóra menni s az őrnagy urat az ablakon keresztül hallgatni ki. S igy szólva, fölkapta iratait az asztalról, s esze nélkül hagyta el a szobát, hogy a kihallgatást az ablakon keresztül, tisztességes távolból végezhesse. Arról meg volt győződve, hogy ez az ember őrült, mert hiszen a ki a maga nevének csak a farkát tudja s aztán tízezer forint helyett carreau as-szal szolgál, az a lélektan törvényei szerint legalább is gyanús. — Neve ? — kérdé a hadbiró megint. — Kérem, biz isten nem akarok hazudni. — Nem? — Nem! hanem vigyen el a gálya, ha nem Brundt János a nevem. Hadbíró úr egy lépéssel távolabb vonta székét az ablaktól. •— Hogy mondta kérem ? Mert azt az izét nem lehet csak úgy könnyen leírni. — B-r-m-d-t János. — Állása ? — Kissé előre görbe. — Azt akarom tudni, hogy mivel foglalkozik ? Katona és őrnagy ? — Csak akartam lenni instálom, mert azt hittem, hogy---— Elég, elég! Tehát csak akart lenni, hanem valósággal tán borjúcsordás ? — Kis tanító vagyok Butyban. — No lám! majd hogy el nem találtam. A többi kérdésre is ilyen feleleteket akar adni ? — Akár meg is esküszöm rá, hogy igazat mondtam. — Az eskü nincs előírva. Én pedig a kihallgatást felfüggesztem, mert az ilyen feleletet én nem értem. S azzal rendeletet adott, hogy az ablak bezárassék és elhagyta a házat. Mind az ablakok, mind az ajtók előtt őrök álltak s az őrnagy hallotta, a mint a kapitány meghagyá, hogy ki ne bocsássák a házból s ha erőt akarna használni, lőjenek. Tompa kábulattal állapodott meg Jánosunk a szoba közepén. Hiszen ez kibeszélhetlen rászedetés! Ő nem arra vállalkozott, hogy elfogassa s aztán még talán le is lövesse magát, hanem hogy félénk férjekkel, nyájas nőkkel és alázatos szolgálattevő egyénekkel garázdálkodjék! Mit ér most az aranyos egyenruha, mikor úgy égnek alatta a tagjai? Mit ér a fényes bútorzat, a kényelmes kerevet, ha nem ad neki nyugodalmat ? Mit ér a félhomályban derengő szobák üde levegője, ha ő majd megfúl a hőség miatt ? Mit érnek a drága szivarok, a finom latakia, az értékes csecsebecsék, a cím, rang, cselédek, lovak ? Mindezt odaadja szívesen a kapanyúlért, melyet nem tudott eléggé megbecsülni, mikor még a kezében volt. Le is veti ezt a ruhát rögtön. Ő nem akar nagyságos úr lenni. Kis tanitó volt Butyban s ismét vissza akar menni búcsúztatókat irni, harangozni, gyermekeket zaklatni, mátét kapálni és — és — Ali Erzsiké! ha te tudnád, hogy a te haszivó barátod milyen szerencsétlen nagyságos úr lett! S vájjon nem tudja-e már ? Hiszen kezd sötét lenni. Ilyenkor már mindenki haza megy a munkából! Az ál-kis-tanító is bizonyosan haza ment már — és eszi az Erzsiké által sütött málét; eszi — és nézi Erzsikét, majd hogy el nem nyeli a tekintetével. Erzsiké meg úgy alattomban is nyújt neki még egy darab süteményt az édesebbek és pirosabbak közül, aztán szerelmesen pillantott a kis tanitó szeme közé. Nem ismeri föl. Ah, dehogy! felismeri a cserét, de ennek az új kis tanítónak finomabb a bőre, mint a másiknak volt, aztán tüzesebben is tud tekintgetni. Úgy, úgy kell lenni! Erzsiké már rég fölismerte a cserét, de meg van azzal elégedve, nem üt lármát! A hűtelen! Nem sietett megmenteni. Most már nem bánja, hadd lőjék főbe, mert azt úgy is tudja, hogy főbe fogják lőni, de hadd haljon meg a hűtlen leány lelkére. Úgyis Erzsiké volt oka mindennek. Bizonyosan már régebben megismerkedett az őrnagygyal s aztán együtt kicsinálták, hogy fogják őt, a ki útjokban áll, elveszíteni. Most tud már mindent, most érti már: mért kell meghalnia ? Egész szerencsétlenségének Erzsiké az oka! Hanem legalább hősileg fog meghalni. Bátran néz majd a katonákra, akik rá fogják majd a puskát. Szemét sem engedi beköttetni. Hadd lássák, milyen bátorszívű embert veszítnek el, így fog állni, az egyik lábát hátra feszíti; — kezét a szivére teszi; — fejét büszkén emeli föl s aztán vezényel: »Egy, kettő, vigyázz ! tüzet!« S még alig hogy kimondta az utósó szót, úgy vágódott a padozathoz, mintha legalább is tizenhat golyó találta volna egyszerre! Pedig hát egyetlen egy sem találta, sőt nem is lőtt senki, hanem véletlenül valamely nyitva feledett külső ajtót, puskaszónak is beillő zajjal csapott be a légvonat. Már régenbeesteledett s igy az ablakoknál őrt álló katonák nem láthatták azt, a mi bent a szobában történik, hanem hallották a zuhanást. Figyeltek és hegyezték füleiket, hogy nem hallanak-e még más valami zörejt is, melyre talán be kellene rohanniok ? Nem hallottak többé semmit. Egész éjjel csöndesség volt a szobákban, mintha senki sem laknék bennök. Másnap délelőtt ismét megjelent a hadbiró az őrnagy szobái előtt s kinyittatva az ablakokat, újra megkezdé a kihallgatást. — Úgy látom, hogy ma komolyabb lett, mint tegnap volt. Az őrnagynak nyelvén forgott az eskü a melylyel tegnapi komolyságát akarta igazolni, de a hadbíró hallgatást intett neki s igy folytatta tovább szavait: — Hallgasson meg, őrnagy úr! Ön egy kicsikét, na, tudja, nem mondom, hogy végképen, hanem hát egy picit megzavarodott. Ne mondjon ellent, én ezt már tegnap jól láttam önön, s azóta az őrt álló katonák is bizonyítják, hogy ön csakugyan zavarodott, mert látták, a mint tegnap az egyenruhát letépdeste magáról s aztán a földön hentergett. Ne tagadja! hisz ez könnyebbségére szolgál. Elmezavart embert nem lehet kérdőre vonni tetteiért. Őrnagy urnak, dacára, hogy kis tanitóságra adta fejét, sokkal több esze volt, mintsem a hadbíró szavainak igazságát az első pillanatban be ne látta volna. Csak őrültnek kell lennie, hogy a zaklattatást kikerülje; igen, de hátha ennek következtében majd az őrültek házába zárják! Tegnap az ő igaz és okos beszédére senki sem adott semmit; megkísérli most bolondul hazudni, hátha annak hitelt adnának s igy segíthetne magán valamit ? (Folyt, köv.)