Fővárosi Lapok, 1874. december (11. évfolyam, 275-298. szám)
1874-12-03 / 277. szám
Csütörtök, december 3. 1874. 277. szám. Tizenegyedik évfolyam. Szerkesztői iroda: mm—M m m Hirdetések pATTA D flCJT T A POTT — ,^.EiTMM,én dii:... JL V/ fUlivK)! JJXXX UXv. “ssr íftgyedévr®.........................4 * r -“•L“ SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. a tla^l,ha Letört szárnyak. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) .. Ilyen családból, ilyen körülmények közt született elbeszélésünk hőse. Ilyen volt a vér, mely ereiben forrt s ilyen szüleinek lelki és testi állapota. A gyermekkor első benyomásai ritkán vagy sohasem mosódnak el egészen. Mindig fönmarad azokból valami a lélekben. A csöndes kis falu, hol Dormándy Miklós első gyermekéveit élte, a nádfödeles omladozó ház, a pusztuló telek s atyjának örökké derűit, flegmatikus, szelid arca szüntelen megmaradtak emlékében. Az a két arc, atyjáé és anyjáé, csöndes mosolygó kifejezésekkel, a fiúnak lelkébe vésve maradt. De a sors, mely őt egészen más világba ragadta, csak mint halvány emlékeket hagyta meg e gyermekkori benyomásokat. Más körülmények, más emberek folytak be az ifjú lelkületének fejlődésére. Tizenkét éves korában már többet látott a világból, mint atyja egész életében. Tizennégy éves korában már ő szolgálhatott volna tanácsosal szüleinek, ha ugyan egyátalán fogott volna a tanács a jó embereken. Az elpusztulás kikerülhetlen volt itt, s a Miklós neveltetési költsége nem okozta, csak siettette ezt az elpusztulást. Dormándy László úr darabonként adogatta el egymásután úgyis kicsi birtokát. Neki magának, úgy látszott, nem is okoz az legkisebb nyugtalanságot és bánkódást sem. Neje kissé aggódott és búsongott, de férje előtt nyájas mosolylyal igyekezett ő is elpalástolni szomorúságát. Hiszen végre is mit tehetnek egyebet? A zsidók zaklatják őket s Miklósnak is pénz kell a neveltetésére. Hol vegyék másutt a pénzt ? A dolog oly természetesnek látszott Dormándy László úr előtt, hogy cseppet sem törte rajta a fejét. Holdankint elvándorolt a jószág s utójára alig maradt már valami a rozzant házon és belső telken kívül. De Miklós elvégezte iskoláit s szülei elvégezték pályafutásaikat ez életben. Az utósó húsz holdat már Dormándy Miklós adta el. A rongyos házikóra is akadt valami vevő s a fiatal ember végkép megvált a kis falutól, a hol született, s a hol többé nem volt egyebe, mint két kis halom a temetőben: szüleinek sirhalma. Egyedül állt vagyontalan, oly névvel, mely egykor messze földön ismeretes volt s melynek ő uj fényt akart kölcsönözni. Büszke, becsvágyó fiatal ember, kiben nagyatyja kevélysége atyja, lágyságával, jószívűségével és apathiájával egyesült. Merész, de minden kitartás nélküli lélek, ki magasra szárnyal, de repülés közben könnyen elfárad és elcsügged. Teljesen tisztában volt helyzetével s nem engedte át magát hiába való illúzióknak. Tudta, hogy az életben nehéz küzdelmek várnak rá, de tudatával bírt szerencsés előnyeinek is. Az élet eddig nem helyezte őt nehéz próbára. Szülői maguk sok bajjal küzködtek, de arról mindig gondoskodtak, hogy fiuk aránylag eléggé kényelmes életet éljen. Dormándy László úr szerette, ha fia gavallérnak mutatta magát s a fiatal embernek nem is kellett hozzá sok biztatás, ámbár tudta, hogy a kis vagyon utósó romjai mennek rá. De hiszen mindegy volt igy vagy úgy, megmentésről úgy sem lehetett szó. Mit is érne az a kis falusi birtok most ? Mit érne megcsenevészedni, elposhadni a Tisza egyik kis zugában, vadkacsákat lövöldözve a nádasban, iddogálva a savanyú kerti bort s tarokkozva vasárnaponkint a plébánossal ? Mily élet ez, mikor más oldalt ragyogó kilátások nyílnak. Megnyílik minden sorompó, kitárul minden kapu, minden pálya szabad. Kábultság ragadja meg az emberek fejét s viszi fölfelé, nem is lépcsőről-lépcsőre, hanem alulról egyszerre a lajtorja legtetejébe. Épen az az időpont volt ez, mikor a hosszú rabságból fölszabadult a nemzet. Kapzsiak, hivatallesők, szerencsevadászok serege rohant mindenhonnan elő, hogy megragadja üstökénél fogva a szerencsét. A legokosabb és legtisztességesebb embereket is valami szédelgés kapta el. Csak ki kell nyújtani az embernek a kezét s minden a markába hull, gazdagság, rang, magas hivatalok. Az ember minden nap csodálatos példákat hallott. Ma ez az ismerősünk lett osztálytanácsos, aki tegnap még mint írnok húzta meg magát valami intézet irodájában, majd meg egy másik ismerőssel találkozott az ember, aki pár hónap előtt öt forintot kért kölcsön, hogy kifizethesse a szatócsnál a heti kontót s most úgy beszélnek róla, mint leendő milliomosról. A gazdagság csak úgy hull a levegőből, mint az eső. Papírok repülnek be az ember ablakán s mindegyik egy-egy sült galamb. Csak oda kell állni, ahol épen repülnek s az ember ezreket, százezreket rakhat zsebre. Szemeseké a világ,bolond, aki most félrehúzódik. Az ifjúság, mely különben is hajlandó vérmes reményekre, már magában véve ösztönző hatást gyakorolt Dormándy Miklósra. Neki, aki kijózanodva mosolygott az ideális ábrándok fölött, épen alkalmas idő volt. Ez az a perc, melyben előre kell lépni, melyet nem szabad használatlan elveszíteni. A Dormándy név még mindig elég jó hangzású s ebben a demokratikus világban is adnak rá valamit. Igaz, hogy családi összeköttetései nem igen vannak, s legközelebbi rokona, unokabátyja anyai részről, egy szegény szabó valahol künn a Józsefváros végén. De az embernek nem kerül sokba megnyitni a család régibb összeköttetéseit. Egy Dormándy ott ül a képviselőházban, egy másik magasrangú hivatalnok; miért ne használná föl az ember a rokonságot ? A képviselőnek szüksége van néha egy-egy beszédre s jó ha az embernek valami öcscse van, a ki az ember eszméit kissé — hogy is mondjuk csak ? — írásba foglalja. A főrangú hivatalnoknak három eladó leány nőtt már a nyakára s nem épen megvetendő aquizició egy cousin, a ki házasulandó fiatal embereket hord a házhoz, táncosokat szerez a bálban s szükség esetén vőlegényül is szolgálhat az egyik kisasszonynak. A rokonság foka megengedi. A gondos apa reményei alaposaknak látszottak. Klotild a három leány közül a középső, mint a mama ő nagysága magát kifejezte, szembetűnő benyomást látszik gyakorolni a cousinra. A tanácsos úr nem tett ellenvetést. Sőt határozottan kijelentette, hogy ha a dolgok netán oda fejlődnének, ő nem fog atyai áldásával késlekedni. A fiatal emberre szép jövő vár s a tanácsos úr kész gondoskodni róla. VI. A városligeti nagy köröndben gyorsan hajtanak egymásután az úri fogatok. Fiatal és öreg gavallérok mutogatják új lovaikat; finom delnek hanyag, elegáns bólintással fogadják köszöntéseiket; tarka livrék, aranypaszomántos kalapok s gentleman-kocsisok váltják föl egymást e keringésben; a szép lovak prüszkölnek, a szép hölgyek mosolyognak. A robogó zajban elhangzik a szó. A gyalog járókelők bámulják és irigylik a kocsikázókat. Csípős megjegyzések szállnak a szivar füstjével a levegőbe. — Ah, gróf Hámorynak megint van fogata ? — Elveszi a vén Fuxbergnét. — S a lovakat nászajándékul kapta? Nevetnek s tovább pletykáznak. — Ki soutenirozza most Vezekényiéket. — Titok. — És ha, érdemes is azért a két vén szürkéért titkolózni. Kimustrált katonalovak. — Nos, az udvarlók is csak olyan kimustrált gavallérok. Megint új fogatok jönnek. Egy pár gyönyörű sötét pej, két fiatal ember ül a kocsisülésen. — Gróf Devecsery Kálmáné az a fogat ? — Nem. Azé a másik fiatal emberé, aki vele van. — Mintha ismerném. — Bizonyosan ismered , Dormándy Miklós. — Dormándy ? De hisz annak semmije sincs! — De igen, valami húsz-huszonöt holdja, lent az alföldön. — Épen elég annak a két lónak és kocsinak az árára. — Nem tudod, hogy miniszteri titkár ? — Nos, aztán ? — Egy év múlva tanácsos. — Azután ? — Igazgató tanácsos három részvénytársaságnál is, keresett fiatal ember, nagyra menendő fiatal ember. (Folyt. köv.) A kegyencnő macskája. (Francia elbeszélés.) Gróf Baudissin Ulriktól. I. Hogy a kegyencnő macskája nem volt valami közönséges, mindennapi macska, az természetes. Ritkán előforduló telivér ciprusi macska volt; ezt a műértő gyöngyszürke színéről, valamint fekete talpairól ismeri meg. Tisztelet becsület kismacskánknak! ha kérnem szabad. Kis macskánknak mondom, mert Zefirnek nevezvén, még csak két hónapos volt, tehát ama boldog korszakban élt, mikor a guruló lapda, lobogó szalag vagy csörgő papír utáni kapkodás a későbbi egérfogás mesterségének kedélyes előkészítő tanulmányát képezi. Az egész székváros ismerte a kis kedves Zefirt, mert Lilienthal grófnőt sohasem látták kedvence nélkül. Ha a grófnő kikocsizott, Zefir az ölében feküdt; ha a grófnő sétált, komornyik vitte utána a macskát. Közpolgárok a kis Zefirt értékes aranycsatás korálörve végett becsülték. Itt is ez volt a jelszó: »ruha teszi az embert.« Mit is tudna a korlátolt ész a ciprusi macska ismertető jellegéről és előnyéről! Más hangulat uralkodott az előkelő és az udvari körökben. Nem volt itt, ki csalhatlan éleslátással ne fedezte volna fel Zefir kiváló testi és szellemi előnyeit. Azért Zefirt naponkint és óránkint a legfinomabb glacé-keztyűk simogatták, s ha ezek néha a grófnő kegyencének gyönge karmolászásaitól fölrepedtek, tudta mindenki az okát. Az udvarnál nemsokára dicsőség volt felkarcolt keztyűkkel jelenni meg. A fekete oroszlán-rend szalagja — elhihetik nekem — nem képezte a viselőnek nagyobb dicsőségét, mint a kis szürke macska kezevonásai, melyekkel bírni mindegyik vágyott. A grófnő ép hatalmának tetőpontján állt. Nap volt, mely köré gyűlnek a bolygók, a holdak és az üstökösök. És mióta balkézről való házasságáról keringett a hír, úgy látszott, hogy az udvari nap erősebben ragyog. Különös volt, hogy e fényerő egy része a ciprusi macskára ment át, mit könnyen lehetett észrevenni, ha szőrét a sötétben balkézzel borzolták. Miért balkézzel ? kérdi az olvasó. Mert amióta az a hír keringett, hogy az uralkodó herceg a grófnővel balkézre akar megesküdni, az udvarnál csak balkézzel tettek mindent. Ezt ugyan Emil herceg állíta, ki az