Fővárosi Lapok 1875. március (49-72. szám)

1875-03-02 / 49. szám

Egy falevél a viharban. (Elbeszélés.) Írta D o­­­d­a. (Folytatás.) Küzdelmes élete volt. Szülei nyomorú, földhöz ragadt szegények. Há­zassága csak keservesen javított helyzetén. Naponkint mezei munkát kellett végeznie, gyomlálnia, kapálnia, aratni, vinni a vinni valót, dolgozni napkeltétől nap­hány­táig. A forrólázzal, éhséggel, a földi bajok min­den fajával ismerős volt. Hanem most öreg korára aztán megvan a nyugalma. Két meghalt fia, kik jobb szerencsét mentek pró­bálni más világrészbe, hagyott egy kis pénzecskét számára, meg egy kis kunyhója is maradt, egy darab­ka földje, sertése és gyümölcse. Most már csak meg­élhetett Bernadouval, és tíz évig boldog is volt, na­gyon boldog, akár hidegséget, akár nyájasságot ta­pasztalt Berceau részéről. Elég, ha Bernadou mindig szíves volt hozzá. A »gyerek,« a­mint a huszonöt éves legényt nevezte, szilárd és egyeneslelkü volt; ruhá­zatában tiszta, alkatára izmos, kék szeme északra emlékeztetett, ábrázata nyílt és nemes volt. Korán kezdett a dologhoz, s a késő est is munkában találta kis földecskéjén, mely életfentartását szolgáltatta. A földet nagyanyjával munkálta, kit tisztelt és becsült állandó tisztelettel, szeretettel. Bölcsnek nem volt mondható; ő nem tudott sem írni, sem olvasni; hitt a papnak és felebarátai­nak, és munkálta a földet, melyet bölcsőjétől kilépve szeretettel vett körül, míg Keine Allix által felnevel­tetett. Sorozásra soh­sem szólították, ha megjelent, azt mondták: — Menj vissza a nagyanyádhoz, míg él, légy dolgos, munkás, erkölcsös, mint eddig voltál. Többet nem mondtak. Az öreg néha Bernadounak is elmondta : — Gyermekségemben nagy fehér zászló volt a kastélyon, aztán levették és vereset tűztek helyébe, mig ez is letört, akkor trikolor került a helyére. Az­tán valaki egy csomó fehér ibolyával jött egy nap s a réod fehéret megmu­totta,­ de mielőtt a. na.n leszállt, «ara—g———a—abmw—— ez is len volt, s a trikolor került fel, mely most is ott lobog. Voltak, kik e színváltozás miatt boszankodtak, én azonban semmi jelentőséget nem tulajdonítottam az egésznek. Bármily szín kerekedett felül, a kenyér csak oly drága volt, az álom csak oly jótékony, mint azelőtt. Bernadou, bár sohsem ismert mást a háromszí­­nű lobogónál, hitt az öreg jóakaró beszédének. Városban sohsem volt, kivéve az első áldozást, melyet a négy mérföldnyire eső kis városban végzett. Mást nem ismert, mint ezt az egyszerű, becsületes, szerény életet, melyet kezdettől fogva folytatott. Senki mással, mint e kis mezőség és erdőség embereivel, nem volt köze, sem találkozása. Csak egyszer jött egy idegen Berceauba; vala­mi házaló volt mindenféle olcsó holmival, képekkel. Vad, fekete szemei voltak és alamuszi ábrázata; azt mondta Bernadounak, hogy elnyomott, eltiprott rab­szolga, hasonló a legutósó marhához, mely hoz és visz, hogy a gazdag hizlalja testét, a bárgyú, hüle, ki mindent a maga javára s a szegény kárára cse­lekszik. Bernadou elámult arccal figyelte az embert, az­után elmosolyodott, mely arcát egészen megvidámi­­totta és igy szólt: — Nem tudom miről beszél figyelmed. Igaz-e, nem-e? Nem tudom. Én soha senkinek nem marad­tam adósa csak egy sou-val sem, sohsem mondtam hazugságokat, erőm van, hogy megvédjem magamat a gúnyolódok ellen, és elégedett vagyok, a­hol vagyok. Ezzel megelégszem! A házaló nyúlnak nevezte Bernadout, aztán szit­kok közt elment s azóta nem is jött senki háborgatni a berceauiak nyugalmát. Évente azonban a falu kis korcsmája mégis né­pes volt. A falu jómódú parasztjai közül többen gyűl­tek össze, kik a kommunizmusról beszéltek oly mó­don, mely nem volt egészen érthető: emelkedett hangon és lázas pírral, mint az összeesküvők szoktak. Hanem ezek száma is mindig kisebbedett. Az összegyűltek, borukat elfogyasztva, néha ka­ronfogva, dalolás közt az utcán végig is járkáltak, és dudolásaikkal nem is hagytak fel addig, míg mérges feleségeik ki nem dugták fejüket a tornácokon s az ablakokon, mig fehér főkötőjük meg nem látszott a holdvilágon s ki nem kiabáltak férjeiknek, hogy fe­küdjenek már le és ne csináljanak efféle ostobaságo­kat, mire az összeesküvők rendesen elcsendesedtek s meghúzták magukat. Ha Berceau de Dieu-ben a korcsmában el nem aludt is a forradalom, a fehér főkötők elnyomták, s visszaállt ismét a régi nyu­galom. Hanem ezek közé a zajos hazafiak közé Berna­dou sohsem tartozott. Megvolt benne a francia pa­raszt ösztönszerű konzervatizmusa , mely oly éles ellentétben van a francia iparos lázas szocializmusával. Szerette a földet, és ez a szeretet úgy belégyö­­kerezett, mint a nagy tölgy ott a föld belsejében. Pá­­ristól félt, borzadt, mint valami vadállattól, mely elnyeli, megsemmisüléssel fenyegeti. A kormányzat minden formája iránt érzéketlen volt. Míg az ország ez a kis zuga békében lehetett, mig a jótékony nap megérlelő gabnáját, és gyümölcsét, mig az éhség távol tartá magát küszöbétől, és szomszédai is békes­ségben éltek vele, addig boldog volt és nem törődött, akár monarchiának, akár császárságnak vagy köztár­saságnak is hívják is a címet, mely alatt boldog. Ezt a bölcseséget, melyet az elégedetlen házaló apathiának, gyávaságnak nevezett és megátkozott, a természettől és Reine Allix nevelése következtében nyerte. — Láss dolgod után otthon, — mondá mindun­talan neki. — Az erkölcsös, becsületes embernek elég ez a dolog. Ne töltsd az idődet úgy, mint az urak, kik szüntelen azzal ostromolják az istent, hogy nem teremtette a világot máskép, mert a patkányok meg­rágják kazaljaikat, mig­yen a gyermekek hasztalan erőködnek kiabálásukkal. Bernadou figyelemmel hallgatá az öreg nő sza­vait , de nem is volt nála derekabb, munkásabb, őszin­tébb és jámborabb legény az egész vidéken. Jámbor­sága mellett korántsem volt hitle, sőt annyi ügyesség volt benne, hogy a zenében is megállta helyét, a ve­­temények közül pedig kiválóan értette a dolgát. Olyan jókedvvel végzett mindent, a kis kert egészen betelt a dalokkal, melyeket oly szépen énekelt. (Folyt. köv.) Radziwill herceg. (A régi lengyel életből.) — Soplica özévé­r emlékirataiból. — II. A párbeszédről, Rejten azonnal tudósitá Tryznát, s másnap Rdub­owsky gróf, mint korelnök, megnyitá az országgyűlést, felhiván azt, hogy elnököt válasz­­szon. Felhívására a templom, minden zugából (mert ott volt a gyűlés) hangzott: »Éljen Radziwil!« »Bele­egyezünk!« hangzott ismételve. Ekkor azonban Ha­raburda uram tolakodott a középre, mondván: — Én ugyan igen szerencsésnek érezném maga­mat ő hercegségére szavazni, de egyéni meggyőződé­semet ez esetben a törvény alá kell rendelnem, mely határozottan kimondja, hogy az, a­ki ellen igényper van, az hivatalt nem viselhet! Mi erre rögtön kardot rántottunk, de Bialopiot­rowitz lecsitított bennünket, azt indítványozva: dönt­sön a gyűlés. — No, hadd lássuk azt az igénypört! — ordí­tottuk. — Nekem ugyan semmi igényem nincs, de van Tryzna uramnak; ime itt van ő maga. Retten uram ezen felbőszülve, ugyancsak oda szólt neki, hogy mit törődik ő a más bajával, mire Haraburda sem maradt adós, feleletül adva: ne be­széljen ő, ha nem viszket a nyelve, s ne tanítsa azo­kat, a kiknek ép annyi eszük van, mint jómagának. — Halljuk tehát Tryzna urat ! A herceg eközben bajszát pödörve ingerülten járt fel s alá közöttünk. E pillanatban az eddig hall­gató Tryzna felállt s reszkető hanggal, mely mély bút sejtetett, igy szólt: — Valóban ő hercegsége ellen kártalanítási igényem van, de mint hazafi, szokva vagyok saját ér­dekemet alárendelni a közérdeknek, s miután erős meggyőződésem az, hogy ő hercegsége elnöksége ha­zámnak javára szolgál, ezennel minden félreértés ki­kerülése végett igényemről lemondok. A herceg erre a középre rohan s elfogultságá­ban csak annyit tud mondani: ■— Bár az asztalnak arra haragszom, alázatossá­gát és bizalmát hasonlóval igyekszem megjutalmazni. Erre felharsant: »Éljen a hercegelnök!« Éljen Tryzna az asztalnok!« A herceg azonnal elfoglalta elnöki székét s mi­után dél már elmúlt, az ülést másnapra halasztotta. Adub­owsky­hoz mentünk ebédre, ki palotájánál tágas csarnokában mindnyájunkat elszállásolt. Az asz­talnok is ott volt. Pohár mellett kezdtük őt a herceg­gel békéltetni. A herceg poharát emelve, a csomót­­ szavakkal vágta kissé: — Én szeretem Tryznát, nem vizvér az, hanem ősi lengyel sarj, ősanyám is egy Tryznát szült. Holdy­czewet is visszaadom neki. De miután ő engem bo­londnak nevezett, személyesen sértett meg, azért ki­­ porondra, ki a legény a vívásban! Hiába szabadkozott Tryzna s hiába Rechewsk biró ur, Tryznának elvégre is kardot kellett rántani; 3 jelenlétünkben kezdtek vívni. A herceg oly erélye­sen támadt, hogy Tryznának heves védelme dacára is markolatban tört el a kardja. A védtelent a bin úr fedezte saját kardjával. A herceg örömében oda­kiáltott: — Tryzna öcsém, ugy­e értek a vívás mestersé­géhez ? Ismerd el, s aztán igyuk meg a béke poharai Csodás humorban volt a herceg. Rettennek az mondá: »Ne félj Mihály úr, te leszsz a jegyző, batorov­kámmal *) szétverem az egész ellenpár­tot.« Tryzná­val aztán Bialopiotrowitz ur közbenjárásával teljesen kibékült. A nemesség elragadtatva a herceg viseletétől fenhangon dicsérte a herceg vivásbeli ügyességét, bá Tryzna uram szívós védelmét is kellőleg méltányol­ták, ki a vívásra nem is gondolt s csak gyönge törös pengével jelent meg. Ebéd után a bernardinus klastromba mentünk vissza, s noha már is hatalmasan be voltunk csipvl előlrűl kezdtük az ivást. Szép haddelhadd követke­zett. Nemesség, zasc­ankik,­­bocskoros nemesek, tisztviselők, zászlós urak mind te­tű barátokká let­tek. A herceg egy rongyos fövegü nemesnek a sajá kucsmáját nyomta fejébe. Példáját nyomban követ­tük, mind föveget kezdtünk cserélni, s a csere égés­ségére inni, mig elvégre nem is tudtunk különbsége tenni fövegünk meg a fejünk közt. Erre a herceg,­k már jócskát nyakait be a jóból, vetkőzni kezdett egyes öltönydarabokat a nemességnek adva. Aztál ingben egy hordóra ült, melyet a nemesség Novgo­rodek utcáin végig vonszolt. Minden lépten-nyomai megálltak a hordóval s boldog, boldogtalan ihatott a mennyi betétért. A herceg pedig minden egyes ivó­hoz kenetes szavakat intézett, hogy válaszszák meg Rejten urat,­ maradjanak hívek a Radziwillekhez, s több efféle bölcs mondást: »Éljen Lithwánia!« min­dig ezzel végré. Beszédei alatt a nemesség összecso­­portosult körülötte, fülhegyezve és szájtátva lesvén szájából a nem épen legbölcsebb igét. Este kilenc óráig folyt a dinom-dánom, de rend­ben, mert féltek, hogy ha rendetlenkednek, könnyen összetűzhetnek a vajda embereivel. Visszatérvén a kolostorba, a herceg leönteté magát fris kútvizzel, mire kijózanodott. Egyed atyával szorgalmasan elvé­gezte az esti imát, lefeküdt és elaludt, aludva a bol­dogok álmát. Másnap reggeli nyolc órakor összegyűltünk, s a herceg e szavakkal nyitá meg a gyűlést: — Parancsotokra átvettem a gyűlés vezetését, mely tartományi jegyzőt van hivatva választani. Van szerencsém tudatni, hogy két jelölt van: az egyik Rejten Mihály ur, lithwáni senátor; a másik Hara­­burda Kázmér ur starost, (kerületi gróf.) Legyetek tehát szívesek nyilatkozni: kit akartok a kettő közül ? — Rejten Mihály urat akarjuk, — kiáltá a na­gyobb rész. — Beleegyezünk, — viszonozta a bocskoros nemesség. — Nem! Haraburda urat akarjuk, —­ kiáltá a másik, de jóval kisebb rész. Egyikünk sem rántott kardot, mert a herceg megparancsolta,­­ hogy erő­szakoskodásra alkalmat ne szolgáltassunk, mert ő hivatalát békében akarja viselni. — Szavazzunk, szavazzunk hát! — kiáltánk. Erre aztán Haraburda úr, nehogy pártjának gyöngeségét leleplezze, eltávozott. Retten uram tehát ekképen jegyző lett. A gyűlés még hat napig tartott, de biz az már csak dorbézolás volt. De mégsem haszon nélkül telt el az idő. Mert harmincnál több pert intéztek el a herceg buzdítására. A békítő szerepét a legtöbb eset­ben Bialopiotrowitz vitte. Ezt éltük át az Ur 1781-dik esztendejében.* Ilyenek voltak a szokások­ és erkölcsök az északi szomszédban egy század előtt. És bizony nálunk sem sokkal voltak különbek. Strommer Lajos. *­ Batorovka még Báthory István lengyel király kori­ból fenmaradt görbe szablya, mely mintegy a török és egye­nes magyar kard összetétele. *) Látszik tehát, hogy e díszes szokás napirenden volt a választásoknál. 212 —■WBQMiTiii thhtimp—MBwmumwmuiimmw itt —n—i ........................

Next