Fővárosi Lapok 1875. április (73-98. szám)
1875-04-08 / 79. szám
79. szám Csütörtök, 1875. ápril 8. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................3 frt. Negyedévre.......................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátpater Athenaeum- épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „FŐVÁROSI LAPOK“ ápril-júniusi évnegyedére felhívjuk az olvasók figyelmét. A szerkesztőség, jeles írók közreműködésével, igyekezni fog továbbra is oly lapot állitni ki, mely a műveit olvasó közönség igényen kielégítse s folyvást megérdemelje ama nagymérvű pártolást, melyben részesül. Előfizetni legcélszerűbbért postautalványnyal lehet. A lap ára évnegyedre négy forint, félévre nyolc forint, egész évre 16 forint. A posta-utalványok vagy pénzeslevelek e cím alatt küldendők : a „Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.“ A Tyúki prókátor kliensei. (Elbeszélés.) Irta Abonyi Lajos. (Folytatás.) — De értsd meg jól. Ha Závor Mihály gazember akar lenni, — hogy megmentse eladja ma, értsd meg, a mai nap minden vagyonát, — a pénzt oda teszi ahová akarja, odaadja feleségének, fiának, vagy akinek akarja, — egyszóval a pénznek se hite, se hamva. Volt. Nincs. És akkor én rajtam veszik meg, az én vagyonomon exequálják a 6000 forintot. Talán épen most is erre kapacitálja a nótárius, aki nagyon sajnálja — Závár Mihály uramat. —Závár Mihály uram ugyan nem akar erre hajlani. Mindig azt mondja: mondjanak neki okosabbak becsületesebbet. De ha majd egyszer mégis hajlik. — Érted-e már ? És Farkas Márton az asztalra ütött öklével. Szünet volt. — Az alatt a szoba közelebb eső részébe kellett jönniök. Úgy rémlett, hogy leültek oda az ablaksarokba a divánra, — s ott az árendásné, a néni, kezdte meg nyugodtan, higgadtan. — De hát oka-e mindezeknek az a leány ? — Oka. Mert ha ide nem hozták volna, akkor mindez nem történnék a mi történik s történni fog, — s oka vagy te is, a ki — midőn az atyja a csata előtt már három hétig itt volt szállva nálunk — a gondolatot adtad neki s rá beszéltél engem, hogy vállaljuk föl. — Ki gondolta, hogy itt vesz, itt marad ennyi ideig ? Különben nem volt károdra, — engem ezért épen nem okolhatsz, nagyon jó segítség volt az a 300 frt kamat évenként. Hidd meg, a nélkül nem mentünk volna ennyire, kivált az első években, majdnem csak ebben bízva mentünk bele ebbe a jó haszonbérbe is. — Beszéd, beszéd — odázta el az előbbi szavak értékét Farkas Márton, ■— felment az mindig a leányra; oskoláztattuk, neveltük, ruháztuk. Ismét szünet lett. Természetesen a mire nem volt mit felelni, nem is lehetett más, mint szünet. Újra az árendásné néni törte meg. — Különben mit félsz te olyan nagyon attól az exekúciótól. Közelebb állunk magunkhoz. Aztán a 6000 forintnak ezután is fogod húzni a kamatját. Ki lehet azt csinálni, hogy mindig kiadják. Farkas Márton szomorúan, csüggedten rebegő: — S tudod mi fog történni akkor Závor Mihálylyal ? — Mi történnék vele ? — perel. — ő viszi a pert tovább a magyar bankó kártérítése végett. — S ki ellen ? A kormány ellen ? — kérdé Farkas Márton fanyar gúnynyal. — No hát a kormány ellen. Farkas Márton nagyot kacagott és keserűen. — Nem az fog történni, hanem az, hogy megbolondul, érted, megbolondul, vagy kivégzi magát. Klárika csak borzadt, reszketett, soha nem hallott még ilyen irtózatos dolgokat. Szinte jólesett neki, hogy ismét a néni szólalt meg, az mégis meghallhatóbb volt, amit beszélt. — Ne gondold. Beszélni fogsz vele előre. Megnyugtatod, meg fogod vele értetni a dolgot, hogy mindez csak ideig óráig való. Fog jönni idő, midőn a pénzét visszakapja, ha nem is mind, legalább a felét. Egy szóval úgy, ahogy ki fogsz vele egyezkedni. — Nem értem! — Nem érted ? Csak szabadok leszünk talán a tőkéjével, ha a leány ránk hagyja végrendeletében. S azután téve hozzá, tompán, titokteljesen, úgy hogy Klárika ismét megborzadt, nemcsak megborzadt, de rémes hideg is futa át tagjait: — Úgy sem él a soká. Tizennégy éves már, és mégis mily fejletlen testben, lélekben. És elkezdett beszélni valami betegségről, melyről Klárika alig értett valamit egy hamar, gyorsan ölő kórral, melyben a gyenge leányok előbb elkezdenek szintesedni, azután megsápadni egészen, fogyni napról-napra, elhervadni, s azután meghalni. A falhoz hanyatlott, megrémült, úgy megrettent, hogy elkezdett hidegen gyöngyözni a homloka. Hogyne ? Azt mondták róla: meghal, nem él soká. Klárika szédülő fejével nem hallotta, — de a a bácsi alkalmasint azt mondhatta, hogy gyógyittatni kellett volna, — mert a néni azt felelte rá: — Mi szükség volna azt gyógyítani ? Most már azután sokkal jobban szerette hallgatni azt, amit a bácsi beszélt. Ha haragos, ha vad, ha szilaj volt is, amit beszélt, mégsem volt abban annyi gonosz, mint a néni szavaiban. Hallgatta is figyelemmel, most már érdekelte nagyon, s nagy szükségét érezte annak, hogy mindent tudjon. — Bármit beszélsz, lemondok a gyámságról. Nem fogom tovább egy óráig sem tartani a házamnál. — Mit fogsz vele csinálni ? Hová teszed ? — Vannak élő rokonai. Menjen azokhoz. — Gondolod, hogy kell azoknak ? — Az nem az én dolgom. — Ha óhajtanák, eddig is értte jöhettek volna. — Talán nem is tudták, hogy hol van. — És most már tudják ? — Igen, mert írtam nekik. A néni dörmögött, nem tetszett neki a dolog. — Kellett is ez, ha eddig nem írtál. — Nem írtam eddig, mert nem volt rá szükség. — És kik azok ? Mifélék a rokonai ? — Valami Czank Antal Bereg vármegyében, vagy amint most mondják: Bereg-Ugocsában, Szany- béralján. S Klárika az ablak alatt a mint elfojtott lélekzettel figyelt minden legkisebb szóra, némi titkos örömmel mondogatá utána magában: — Czank Antal. Bereg-Ugocsában, Szanybér alján. Farkas Márton azután beszélt egyfolytában, beszélt sokat, sok mindenfélét Czank Antalról, a leány családi viszonyairól, atyjáról, anyjáról a lengyel aszszonyról, kiről nem maradt a leányra egyéb, mint az az opál szemekkel kirakott kis aranykereszt, melyet a nyakán viselt, mig az apjáról az a bizonyos 6000 forint maradt, melyet testvére adott neki a kiegyezéskor osztályrészében. Az a Czank Antal az a bizonyos testvér. Klárika mindenre figyelt, mindent jól megjegyzett. Voltak hát végre olyan körülmények is, melyeket jól esett hallania. — Honnan tudod te mindezeket ? — Az atyja leveleiből, irataiból, melyeket tudod itt hagyott nálam s ott vannak abban a kis fekete táskában, a sublót második fiókjában. Klárikának úgy dobogott, úgy vert a szive. — Én azt gondoltam, hogy abban nincs egyebe, mint a falu és a Závor írása a 6000 forintról s a keresztlevele. — Az is ott van, meg a kereszt is. Most valami fiókhúzást hallott, s csak egyes sérthetlen szavakat, melyek csupán arra vonatkoztak. .. a mivel épen foglalkoztak — a fiúkra s a kis táskára. A néni azután egyszerre ismét egész fenhangon, az eddigiektől egészen elütő hangon megszólalt némi gyönyörrel. — Tudod-e, hogy ez a kereszt igen szép ? ! Alkalmasint a nyakára tette s a tükörben nézte magát. — És nagyon sokat érhet. — Tedd vissza oda ahol volt, — szólt Farkas Márton majdnem annyi szorongással, mint haraggal. — Hadd legyen mindene együtt, s igen jól teszed, s ha a ruháit is mind összeszeded ma. — Miért? — Azért, mert holnap megfogom a kezét s viszem a falu házához, — ott adom vissza a hol átvettem. Amint mondtam, lemondok a gyámságról. Az ■ én lelkemnek ártatlanul kell maradnia Závor ■ Mihály szerencsétlenségétől. Én nem nyújtok ahhoz segédkezet. Csináljanak a bírák uraimék a lánynyal a mit akarnak. Küldjék haza. Már én meguntam a választ is várni. Az asszony erre határozottan felelt: — S tudod-e, hogy én meg mit mondok erre ? Azt, hogy az nem fog megtörténni. Azt, hogy a leányt nem adom. Az a leány itt fog maradni. Klárika pedig ettől jobban megdöbbent, s nem is hallotta ijedtében, hogy a bácsi mit felelt vissza. Itt maradni, az annyit tesz, mint meghalni. (Folyt, köv.) A kitüntetett. (Francia elbeszélés.) Irta Henri Bocage. (Folytatás.) — Ha Dupontois nem lesz maire, — gondolá — akkor felesége dühös lesz . . . Ekkor a házasság is dugába dől s aztán .. . — Ezalatt Paulin apó, ki azt hitte, hogy csakugyan gonosz játékot űznek vele, kezdő értésére adni Jacques-nak, hogy le kell mondani Noémiéről. — Téged ugyan ki akartak játszani, édes fiam. Hiszen azok az emberek tönkre jutottak s szerették volna adóságaikat a Paulin apó talléraival törlesztegetni. A leányka el akarta veled hitetni, hogy téged szeret, s tegnap, midőn Dupontois leszerelte ütegeit, ő ellenmondott és keserves könyeket hullatott. Mi az ő szemükben csupán parasztok vagyunk, hanem mi is legyünk ám büszkék, ép úgy, mint a polgárok. Jacques eleinte kétkedett ez árulásban , de midőn magára maradva elgondolkozott, úgy vélekedett, hogy atyjának mégis csak igaza lehet. Azok, akik igazán szeretnek, nagyon érzékenyek önbecsérzetükre és könnyen felingerelhetők. Anténor tudta ezt, s ép azt a modort követő Noémié félrevezetésénél, meggyőzni törekedve ezt , hogy Jacques csupán vagyonáért szereti. Azt is mondta, hogy ő, midőn Paulin apónál látogatáson volt, ez Jacques jelenlétében csak mindig a menyasszonyi hozomány felől beszélt, s hogy minden egyezség nélkül kellett neki, Anténornak, elbúcsúznia Paulin apótól, mert nem volt fölhatalmazva bizonyos összeg megígérésére. Ugyanaznap találkoztak egymással a mi szerelmeseink, anélkül hogy ezúttal egymást keresték volna , de sokkal büszkébbek voltak, semhogy szívükben olvasni engedjenek. Hidegen köszöntötték egymást, sértve hívén magukat szerelmükben. Elmentek egymás mellett, anélkül hogy visszafordultak volna. Fejükbe verték, hogy gyűlölik egymást. Az út kanyarulatánál büszkeségük tünedezett; mindketten kényeztek. Csak egyetlen szóra lett volna szükség, hogy széttépjék az ármány szálait, mely