Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-01 / 99. szám

Az ily viszonyokat ments’ isten, hogy helyeselni tudnám; egészben kárhoztatom azokat, de menteni tudom az egyes eseteket, hol enyhítő körülmények fo­rognak fen. Amennyire csak lehet, kicsinyítjük most a csel­szövést... tiszta, tiszteletteljes, önzetlen érzelem... csak bimbaja a tiltott gyümölcsnek (mosolygás)... egy felfogott mosoly, a ruha érintése... Plato lóhá­ton, Petrarca térden állva. S elvégre : bonni soit qui mai y pense, — mondá az udvarias király; — egy térdszalag, semmi egyéb. (Nevetés.) A szerelmesek nem tagadják meg egymástól a viszontlátást, naponkint találkoznak a hölgy laká­sán, ismerősöknél, színházban, sétatéren, jótékony intézetekben, (nevetés) de mindig mások jelenlétében- A kötelességek, lelki furdalások... már arra is gon­dolnak, hogy elválnak egymástól, felejtik egymást.. • A minden jó szándék mögött lappangó ördög szerencsétlenségre kedvező alkalmat nyújt a párnak. Tudjuk, a legtöbb döntő fordulat épen a ked­vező alkalomtól függ. (Nevetés.) Az ördög váltót irat alá a fiatal emberrel, me­lyet ez nem bír kifizetni... Este véletlenül semleges téren, egy barátné házában találkozik a hölgygyel. A fiatal­ember gondolatokba mélyed, nyugtalan, ked­vetlen. A nő mindig féltékeny mindarra, mit az ál­tala szeretett férfi levon hódolatából. Mennek a szom­szédszobába és forgatják az albumot. A hölgy kér­désekkel ostromolja az ifjút, tudni akarja baját, pa­rancsol, esd, vetélytárstól fél. És a fiatal ember sej­teni engedi zavarát, csak hogy megnyugtassa a hölgyet. Nagy isten! A botrány, a szégyen! — Minden áron meg kell menteni a fiatal embert. Hát ennyi az egész? Nem gondol ön barátaira? — A fiatal ember nem akar ez eszközhöz folya­modni, a hölgy sarkalja ... Hisz barátok között mért ne járna egy kis kölcsön ?... Nemsokára úgyis visz­­szafizeti... (Helyeslés jelei a nézőtérben.) A hölgy kis összeget takarított meg.. gombostűpénzéből. Senki sem fogja megtudni . . . Fogadja el,­­ vagy inkább kétségbeesni engedi ? Szerelmére kéri, fogadja el! Ha el nem fogadja, nem szereti!... A fiatal ember elfogadja az ajánlatot, hogy sze­relmét bebizonyítsa a hölgynek. De nagy óvatossággal kell élniök a pénz át­adásánál ! A hölgy hazakészül. Későre jár az idő, a fiatal ember nem mehet vele... Küldje szolgáját... bízhatik-e benne ?... Nem, a fiatal embernek szemé­lyesen kell mennie... Nincs más mód hátra... A férj uram történetesen nincs honn ... mond­juk, hogy szolgálatban van, például mint nemzeti gár­dista... (Nevetés.) Éjfélt üt az óra, ily időtájt megy a fiatal ember a hölgyhöz, midőn mindenki már ágyban fekszik. Be­lép a kertbe, az ajtó nyitva áll. Hogy biztosabb le­gyen, jó lesz álarcot ölteni. Ez éjjel épen álarcos bált adnak a Scala-színházban. Szóval megvan mind, a­mi eltakarhatja a bűntényt vagy egyszerű dicsőséget, a gonosz vagy a jó tettet: homály, csend, titoksze­rűség . 1. S tudják önök, mért történik ez? Mert a társa­dalom keresve keresi a szálkát mások szemében, ha ily előkészületeket talál egy nőnél, dehogy gondol va­lami jó szándékra: tiszta vonzalomra, könyörből tör­tént jótéteményre; ellenkezőleg: képzelme száguldva rohan az emberi gyarlóság legfelső határáig. (Mosoly­­tetszés.) így veszélyeztetik egy nő jó hírnevét, megtá­madják becsületét, felzavarják nyugalmát, ide nem számítva a férj, a család, a rokonság büntető, roszóló következményeit, a botrányt, a párbajokat, a pereket. Regényem hőse szerencsésen kikerülte mind­ezeket a veszélyeket. De dominója megakadt a kertrá­csozaton és elszakadt. Sebaj­­ki sem ismeri a kalan­dok vadászát, ki most hazafelé siet. A fiatal­ember épen lakásához ér s a­mint be akar lépni a kapun, két rendőr megrohanja, elfogja és bekíséri. Tudtára adják, hogy rablógyilkosságot követett el egy emberen, csak azért, mert ő is, mint a gyilkos, dominót visel és háromezer líla birtokában van. (Tetszés.) Ezzel véget ér regényem első fejezete. Nem szó­lok többé a költött személyről, áttérek az igazán lé­tezőre, kinek története úgyszólván ugyanaz, mint az elsőé. Mit felel védencem az ellene emelt vádakra? Megvallhatná az igazságot, csak egy pár szót kellene szólnia, hogy elhárítsa magáról a borzasztó gyanút. De nem teszi azt, sőt még téves nyomokra iparkodik , bennünket vezetni, hogy valahogy föl ne fedezzük a valót. Máskép cselekednék, ha közönséges, önző, mi­haszna ember volna védencem; de dini úr nemes lélekkel bir; tudja, hogy vannak szentül tartandó dolgok a társadalomban, minő például az álarc, a pénztár zárja, a levél pecsétje... utóbbit nem a pos­tára vonatkozólag értem (nagy derültség). A posta, mondják, erkölcsi intézmény, mig én csak az egyén­ről szólok. A szentül tartandó dolgok mások titkai, melyekkel mi nem rendelkezünk s melyek iránt tisz­telettel kell viseltetnünk. Hát még elárulni a hölgyet, ki csak azért vétke­zett, hogy szolgálatot tegyen nekünk — nem a leg­nagyobb hálátlanság volna ez és férfiúi büntetlensé­günk méltatlan visszaélése ? Az elbukottak ama joggal bírnak, hogy ismét fölemeljük őket. Az elbukott nő iránt annyival is in­kább tartozunk kíméletet tanúsítani, minél nagyobb tisztelettel illetjük az állhatatos nőt. (Éljen!) Önökhöz szólok, uraim, elárulnak-e önök ily helyzetben barátjukat? Napirenden lehetett ez a zsarnokok fattyú-politikájának idején, (Éljen ! Csend! Csend!) de nemzeti politikánk, hála istennek, jobbá tette úgy a társadalmi, mint a családi életet. Ha csakugyan létezik az olyan gyáva ember, az inkább fölakasztaná magát, semhogy elárulja jótevő­jét. (Éljen! Az elnök csendet parancsol, Gordiani még szenvedélyesebben folytatja beszédét.) És ez a haladás nagy győzelme; nemcsak hogy visszaszereztük helyünket a nemzetek és szellemi ér­dekek között, hanem megtanultuk azt is, mikép kell fékezni gonosz szenvedélyeinket. Ily győzelmet ara­tott a tiszta erkölcs, az igazi társadalmi morál, a polgárosodás. (Örömnyilatkozatok a jelenlevők ama részéről, mely szereti a hangzatos szólamokat.) Bizonyítékot kívánnak önök, uraim ? Ha mind­azok után, miket mondtam, a költött személyemmel egy helyzetben levő ifjú a törvényszék sorompói elé lépne s azt mondaná: »Legyen i­de jaj a bűnösnek, mert menekülni akarok...« s tudtunkra adná a nevet, ama hölgy nevét, vájjon mit szólnának hozzá ? (Ro­­szalás a hallgatók soraiban.) (folyt, köv ) A tavasz régi jelképe. (A béka.) Mindenelőtt tisztelt olvasónőimtől kell bocsána­tot kérnem azért az udvariatlanságért, hogy idegeiket olyan rémítő dologgal akarom borzasztani, mint a szép holdvilágos tavaszi éjek kardalnoka: a béka. Az igaz, hogy tavaszi tárcához hősünknél költőibb tárgyat is lehetne találni, például a szerény kis ibo­lyát, a büszke nárciszt vagy az ébredő világország más bájos tagját; de a szegény békát, a tavasz e va­lódi hírnökét, kissé rokonszenvetlen külseje miatt va­lóban méltatlanság volna mellőzni. Már a régi egyip­tomiak is ismerték e jámbor kétéltű ama tulajdon­ságát, hogy a telet meredtségben aluszsza át s csak az első tavaszi verőfényre kel­­l életre. Ez okból ábrázolták Khunsut, a világosság istenét, kezében pálmaággal, melynek szárán a tavaszt jelképezve egy béka ül. Hősünk azonban nemcsak ily alárendelt szerepet játszik az egyiptom­i mythologiában. Maga a természet anyja Hek is az ő nevét viseli. E főistennőt az ó-egyiptomi vallásos képzőművészet két alakban tünteti elő: őszszel mint gyászruhás, fia halálán ke­sergő anyát, tavaszkor pedig mint gyermeke föltá­madásán örvendő szülőt. Ez utóbbi alkalommal Hek a tavasz jeléül békafőt visel. A görögök hitregéjében a béka Apollo, a vilá­gosság istene jelvényei közé tartozik. Kypselos, Ka­rinth ura, mint Plutarch írja, Apollo­delphii jóstemp­lomának arany pálmaágat küldött, hogy ezekből a szentély ékítésére békákat öntsenek. Plinius szerint Maecenas címere szintén a béka volt. Az azonban talány maradt, hogy e híres műbarát miért választá magának épen e különös symbólumot. Több szó vé­leménye e felől az, hogy hősünk itt Maecenas folyton váltakozó szárazon és vizen való tartózkodását jelen­ti ; mások pedig azt vitatják, hogy ez a jelkép arra vonatkozik, hogy Augusztus császár e nemeskeblű barátjával megosztá minden földön és tengeren levő vagyonát. Schwenck, a tudós archaeolog azt hiszi, hogy e jelvény Maecenas etrusk származására céloz. Joachimus Camerarius pedig két­száz év előtt meg­jelent művében (Symbolorum et emblematum centu­­ria IV. 7.1..) ezeket írja: »Vannak, kik azt állítják, hogy Maecenas a csendhez és nyugalomhoz való nagy előszereteténél fogva választotta magának a seriphusi békát, mert mint Suidas és Plinius mondja, a seri­­phus-szigetbeli békák teljesen némák, Aelián, Persius és Theoprastus szerint a víz nagy hidegsége miatt.« A görögök azonban már nem számítják a béka eré­nyei közé a hallgatagságot. Maga görög batrachos neve is, úgy látszik, e két szó »boe­trachys« (kelle­metlen kiáltású) összeolvadásából származik, mit bi­zonyít Moschus syrakusai hellén költő amaz elég ud­variatlan etymologiai interpretációja, melyet harma­dik idilljében a batrachos név után tesz: »to gar me­­los onkalon adei,« (mert rút éneket énekel.) A béka már a legrégibb időkben is kedvenc me­setárgy volt. A Homérnak tulajdonított »Batracho­­machia« című ősrégi komikus hősköltemény az ő vé­res harcait énekli meg, melyeket az egerekkel vívott hajdanában. Ki nem ismeri Aesopus és Phaedrus (I. 24.) meséjét a »rana rupta«-ról, mely hiúságában az ökör nagyságát teste fölfájása által akarván elérni, halállal fizette meg nagyravágyását, bebizonyítva azt a régi igazságot, hogy »in ops potentem dum vult imitari, perit.« (Midőn a nyomorult a hatalmast akarja utá­nozni, elvesz.) Darwin, az aprólékos élettani tünemé­nyek e gondos megfigyelője, a béka e különös szoká­sáról legújabb művében (The Expression of the Emo­tions in Man and Animal) igy ír: »A békák és va­rangyok e tulajdonságát már e legrégibb időben is észrevették, mit Hengsleigh Wedgwood, angol etymo­­log amaz állítása bizonyít, hogy e szó: varangy több európai nyelvben a puffadás, dagadás főnevekkel egy tőból származik.« Darwin ez érdekes művében a béka fölpuffaszkodását a harag és nyugtalanság külselének tartja. E különös tehetség célja a nagy tudós szerint az, hogy a támadó ellenfél a hirtelen megnagyobbult testtől elijedjen. Bizonyos Günther nevű britt tudós, angol praktikussággal nézve a dolgot, a fölfújt has­nak még azt a nem csekély hasznot is tulajdonítja, hogy az éhes ellenség az egyszerre megnőtt falatot nem tudja elnyelni. Antoninus Liberális, e merész fantáziájú ezüst­kori római regeköltő »Metamorphoseon«-jában e kis mesét közli tárcánk hőséről: »Leto két újszülött gyermekével, Apollóval és Arteszszel Lykiába ment, hogy ott egy kristályvizű forrásban megfürödjék. Azonban durva pásztorok, kik karmaikat ugyan­ forrásból szokták itatni, mocskos káromlások közt űzték el az istennőt. Leto erre a Xanthos folyóban füröszte meg kisdedeit, de aztán visszatért e lykiai forráshoz és megsértőire átkot mondott. A pásztorok erre szögletes mozdulatokkal ugráltak be egymás­után a vízbe, s néhány pillanat múlva undok, nagy zöld békák keserves, bűnbánó kuruttyolása hallatszott a patak mélyében.« Antoninus Liberális e mesét azonban a mytkologiától valóban liberális szellem­ben írta, mert feledte azt, hogy a béka épen Apollo kedvence, hű kísérője és jelvénye. Hősünkről a Korán is megemlékezik. Midőn a gonosz c­aldeaiak az öreg Abrahám patriarchát tűzbe vetették, egyszerre nagy sereg béka ugrált elő, s a szájukban hozott vízzel a lángokat eloltották. In­nen van az, hogy Mohammed követői tisztelik a bé­kát. Mózes ellenben a tisztátalan állatok közé szá­mítja ez amphibiumot, egészen lakonkce mondván ki fölötte az ítéletet: »azt meg ne egyétek­« Erre hihe­tőleg az adott okot, hogy a béka a hét egyiptomi csapás egyike volt. A keresztyén egyház ellenben nem tiltja a batrachophagiát, s az éti béka (rana esculen­­ta) hátsó combjainak csirkehúshoz hasonló pecse­­nyéje gyakran fordul elő a hívek bojtos asztalán. Svetonius, a »vita imperatorum« írója, Augusz­tus életrajzának kilencvennegyedik fejezetében cso­dás dolgokat beszél arról a viszonyról, mely a gyer­mek Oktavián és­ a békák közt állott fönn. A mocsárak e zöldruhás lakói ugyanis a kis­fiú parancsának hí­ven engedelmeskedtek, úgyhogy még kedvenc mu­latságukat, a kuruttyolást is abban hagyták, midőn zsarnokjuk ezt megtilta nekik. Oktavián környezete ezekből azt jósolta, hogy a kis­fiúból egykor hatalmas uralkodó lesz. Aelián állattörténeteiben egy adomát beszél el a békáról, melyből az tűnik ki, hogy e tárca hősének sok becses tulajdonsága közé tartozik még a szel­­lemdússág és furfangosság is.­­ Az örökké éhes hydra a Nílus partján ugyanis mindig tátott torokkal szokott lesekedni a békapecsenyére. De a béka elmé­sen kerüli ki a lenyeletés veszélyét. Szájába keresztbe jó hosszú, erős nádat vesz, s így bátran szembe mer szállani a hydrával, mert biztos abban, hogy nádastúl nem csúszhatik le a félelmes ellenség torkán. A jó régi Joannes Dubravius, olmützi püspök »De piscinis et piscilus« című könyvében hősünket rémes, pokoli gonoszságú szörnynek festi, és részle­tesen írja le ama borzasztó harcokat, melyeket a béka 442

Next