Fővárosi Lapok 1875. május (99-121. szám)

1875-05-30 / 121. szám

Vasárnap, 1875. május 30. 121. szám. Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre . . Negyedévre . S­ort. Megjelenik , ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Ad­xenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Szerelem hatalma. Lányok ! kiket egy szent érzés Hatalma megragadott, Kik remegés, búsongás közt Töltitek el a napot . Ne féljetek ! Nem hiába Száll a sóhaj égbe fel . •­­ Az igazi szerelemnek Elébb-utóbb győzni kell. A világ oly érzéketlen, Mondjatok le ! — Így beszél , Elitéli lángolástok, Ellenetek harcra kél. Hát csak rajta ! Félelemből Tesz Ő igy, higyjétek el . . . Az igazi szerelemnek Elébb-utóbb győzni kell. Van-e érzés oly hatalmas, Mint az örök szerelem ? Ki az, a ki bátran álljon Ott, a­hol ő megjelen ? Egyik keze porba sújt le, Másik keze fölemel . . . Az igazi szerelemnek Előbb-utóbb győzni kell. Ne adjátok fel leányok Azt a hitet semmiért, Hogy törhetlen akarattal Kiküzditek a babért. Ő fogja a babért adni, Ki megadást követel . . .­­ Az igazi szerelemnek Elébb-utóbb győzni kell. Hányan voltak, kik elhagyva. Remény nélkül küzdtek itt. Nem volt egyéb fegyverük, mint Összekulcsolt kezeik. És ők mégis utat törtek E fegyver segélyivel . . . Az igazi szerelemnek Elébb-utóbb győzni kell. Még akkor is, ha a harcban Megszakad bús szivetek, Ha oda van végkép minden, — A diadal tietek ! Tőletek fog példát venni Minden szerető kebel. . . Az igazi szerelemnek Előbb-utóbb győzni kell. Dalmady Győző: Nyomról nyomra. (Beszély.) Irta Vértesi Arnold. (Folytatás.) Csöndes, komoly, szótlan ember volt, sok tekin­tetben igen különös, de talpig becsületes férfi. És mégis úgy tűnt föl most Szikszay Lénárd úrnak, mintha e máskülönben szigorúan becsületes férfi most nem mondana igazat vagy legalább elhallgatja az igazságot. Az ügyvéd tudta, hogy ez ember nem szerette urát. Talán volt is rá méltó oka. Fiatalabb éveiben azzal kecsegtette őt Bábolnay, hogy ha jól viseli magát, gazdatisztjévé fogja kinevezni. Lassan­­kint azonban annyira megszokta őt maga körül az önző ember, hogy nem örömest nélkülözte volna s az ígéretet mindig később meg későbbre elodázta. Jó­zsef bízott az úri szóban és várt, így öregedett meg lassan kint a szolgálatban. Végre midőn egy alkalom­mal kérésével ismét előállt, Bábolnay Mihály ur ke­reken kijelentette, hogy az ostobaság, minek akarna József ispán lenni ? Nagyságod ígérte, — szólt az öreg szolga ko­molyan. — Eh ! — viszonzá az ur elutasítólag, — minek akarsz te az ökrök után kullogni s a béresekkel ve­szekedni ? Nincs neked nyugalmasabb életed igy ? Mától kezdve megkettőztetem a béredet s nekem elő 110 főt,­ többé azzal az ostoba kívánsággal. József nem felelt s attól kezdve nem hozta elő többé azt a dolgot. De az ügyvéd látta, hogy szivé­ben valami keserűséget rejteget. Maradott, mert már itt megöregedett s hová menne uj szolgálatot keresni ? Másutt talán még roszabbúl bántak volna vele s még több lealázást kellett volna tűrnie. De bizonyos, hogy urát attól kezdve gyűlölte.. Hogy most miért nem akarja elmondani József az igazat, azt persze, sehogy sem bírta elgondolni Szikszay Lénárd úr, mert azt, hogy az öreg szolga va­lami kompi útban vett volna részt ura ellenében, lehet­­lennek tartotta. Hisz ez az ember csaknem excentri­kus volt becsület dolgában s feje tele volt regények­ből szedett nagylelkűséggel, úgyhogy sokszor nem tudta az ember, nevessen-e rajta vagy csodálattal tel­jék el iránta. Midőn a kihallgatásnak vége lett, Szikszay Lé­nárd félrevonta az öreg inast. — Ön nem mondott el mindent, József, a mit tud, —• szólt hozzá halkan, szomorúan. — Ön eltit­kolta az igazat. Az öreg szolgának arca lángba borult. Sötéten húzta össze szemöldökeit s keserűen viszonzá: — A mit kérdeztek, arra feleltettem. Ha tekintetes ur hazugsággal vádol, megteheti, mert csak szegény szolga vagyok, a kire minden úri­ember jogot tart lábbal taposni. Szikszay Lénárd megfogta az öregnek kezét s csilapitólag szólt: — Nem úgy értettem, édes barátom. Ön tudja, hogy én mindig becsültem önt s nem tekintettem úgy, mint az állásához tartozókat. Ne akarja, hogy ön iránti becsülésem csökkenjen. Mondja meg nekem az igazat s én becsületszavamat adom önnek, hogy soha semmi esetben tovább nem mondom. E szavak épen az öreg szolga jelleméhez voltak válogatva. Arcán még sötétebb lett az a pirosság, ajkai reszkettek, mintha magában tusakodnék, aztán tompán, komoran szólt: — Mindent elmondtam. A tekintetes urnák sem mondhatok egyebet. Az ügyvéd elfordult. Tudta, hogy most már ha­rapófogóval sem fog több szót kivenni abból az emberből. Kedvetlenül, tépelődve járt föl s alá a szobában. Mártha asszonyt hivatta. — Mondja csak, kérem, nem történt valami az utóbbi időben a nagyságos úr és József közt? A gazdasszony habozott. — Nem . . . nem tudok semmi különöset............ — Jól meggondolja, hogy mit mond, Mártha asszony! — figyelmeztető az ügyvéd komolyan. — Az igazság kiderítése megkívánja, hogy semmit el ne hallgasson. Élet és halálról van itt szó, Mártha asszony! A szegény öreg asszony halálra rémült. — Tekintetes uram, kérem a lássan ! .... én iga­zán nem tudok egyebet, mint hogy .... de hiszen az a tekintetes urakat nem érdekelheti ... és szegény József nagyon fogja szégyelni . . . — Minden érdekel minket és mindent tudnunk kell, — sürgető az ügyvéd szigorúan. — Oh, kérem a lássan, — avögé a szegény asz­­szony, — én csak azért gondoltam, mert szegény Jó­zsef .... igazán nem érdemelte meg .... és nem is esett meg rajta húsz év alatt soha .... és ha a nagy­ságos ur nem lett volna olyan haragos, nem is csele­kedte volna, kérem alássan .... — De hát mit cselekedett ? — József, kérem alássan?.... József sem­mit sem cselekedett, csak bement, hogy a nagyságos urnak valamit jelentsen, hanem a nagyságos ur dü­hösen fölugrott. »Mit akarsz? utánam leselkedel?« — kiáltott rá és pofon vágta. A ügyvéd homloka komor redőkbe húzódott, mi­alatt Mártha asszony folytatta. — Soha sem történt ilyesmi .... soha kérem a lássan .... Én a másik szobában voltam, mindent hallottam és reszkettem . . . Szent isten! szegény Jó­zsef! . . . Láttam, a­mint tántorogva kijött és az ar­ca .........istenem ! az arca olyan volt, hogy rettene­tesség volt rá nézni.... a szemei úgy villogtak .... rohant ki a kertbe .... Láttam, a­mint megállt egy fa alatt, kivette a zsebkendőjét, összetekerte, mint va­lami kötelet .... A vér megfagyott az ereimben. Si­­koltottam .... Oda nézett . . . megrázkódott s el­dugta a zsebkendőjét .... Mikor aztán kijött, azt mondta nekem : ne féljek, nem fogja magát kivégezni, jobban meggondolta a dolgot. — Mikor történt ez ? — kérdezte az ügyvéd ko­moran. — Négy nappal azelőtt, hogy a nagyságos urunk elment és soha többé vissza nem tért. Jól emlékszem még rá, csütörtöki nap volt. A nagyságos úr pedig hétfőn ment el. — Bizonyosan emlékszik a napra. — Egész bizonyosan, tekintetes uram. — Jó. Most már mehet. Hanem arról, a­mit most nekem mondott, ne szóljon senkinek. Mártha asszony fogadkozott, hogy dehogy szól, a tekintetes urnak sem szólt volna; csak azért szólt, mert hát a tekintetes ur is a házhoz tartozik. Mikor az asszony eltávozott, az ügyvéd bágyad­tan dőlt hátra a pamlagon, úgy érezte, mintha min­den erejéből kimerült volna s mintha fejére megint az a tompa kábultság ereszkednék. Nem tudott gon­dolkozni s lomhán eresztette ölébe kövér fehér kezeit. Mit csináljon már most ? Tovább menjen az ed­digi nyomon vagy másfelé kutasson az újabb meg­döbbentő fölfedezések után ? Hol keresse a gyilkost ? (Folyt. küv.) Malpeire kisasszony. (Francia regény.) Irta Reybaud Henriette. (Folytatás.) Egy már meglehetős koros nő, — úgy öltözködve mint ahogy előkelő házbeli komornak, — lépett ki, s mély hajlongások közt közeledett felém. Mihelyt neve­met említettem, sajátságosait mosolygott, mintegy ér­tésemre adva, hogy látogatásom indoka felől tudomása van s aztán oly párisias kiejtéssel, melyből legott tudni lehetett, hogy bölcsőjét a Notredame-tól nem messze rengették, igy szólt: — Uram, készséggel állok szolgálatára; azonnal sietek a bárónőt értesíteni. Csakhamar aztán az ajtónak mindkét szárnya föltárult s a báróné elébem sietve igy szólt: — Champaubert úr, kérem, bocsásson meg . . . Szerfölött sajnálom, hogy senki sem fogadta önt oda­lent , de holnapra vártuk önt. Én szintén bocsánatot kértem, hogy minden té­tova nélkül egyenesen benyitottam s miután a báróné kért, hogy lépjek be, karomat nyujtom neki s vissza­vittem lakosztályába. A mint a nagy teremből ama szalonba léptem, melyben Malpeire asszony napjait rendszerint töltő, a feltűnő ellentét által annyira meg voltam lepve, hogy megállapodtam s igy szóltam: — Ez csodával határos, bárónő; e hegy tetejére kegyed Versailles vagy a Fauburg St. Germain pa­lotáinak egyik szalonját varázsolta. — Valóban, uram, — válaszolt a nő sóhajtva; — végre odáig jutottam, hogy ez ócska vár egyik zugát fedeztem magamnak be. Ha a függönyöket lebo­­csátják és gyertyákat gyújtanak, mindig azt képzelem, mintha még Parisban volnék; azonban hogy e csaló­dásban ringathassam magamat, nem szabad kinéz­nem az ablakon. Különben a luxembourgi kertek he­lyett ott lent a falu házainak tetőzetét látnám s kö­röskörűi sziklákat, erdőket és hegyeket. Igazán néha

Next