Fővárosi Lapok 1875. június (122-146. szám)

1875-06-01 / 122. szám

— Hát nincs itt még egyéb mód is a szórako­zásra? — kérdem, elbámulva e megrögzött léhaság fölött. — Ha egy tanácsot nem venne tőlem rósz né­ven, báróné, azt ajánlanám kegyednek, járna ki­sé­tálni ez idylli hegyek közé, hol most kevesebb a fű, mint a virág. Bizonyára a legszebb díszkertek sem nyújtanak oly derűit képet. — Ez mind igen szép, — szólt a báróné egy­kedvűen, — csak az a baj, hogy oda nem juthatni el oly egyenes után, mint a versaillesi kertekbe. Ha e vidéki tájakra kirándulunk, isten tudja mennyi me­redek helyet kell megmásznunk. — Hős, akkor a szórakozást közelebb kell ke­resni, — viszonzom. — A kegyed helyzetében, báróné, igyekezném érdeklődni a körültem történők iránt; a vidéki élet minden egyes részletére kiterjeszteném figyelmemet; lemennék a faluba s néha betekintenék egy-egy viskóba is, hol a jobbágyok laknak. — Oh, csak ez kellene még! —­vető ellen ne­vetve. — Ön nem is sejti, mit ajánlott most nekem! Minden vasárnap látom az egyházban e jó embere­ket s megvallom önnek, ez teljesen elveszi kedvemet attól, hogy jobban megközelítsem őket. Nekem úgy tetszett, mintha e szavaknál a bo­­szankodás tükröződött volna vissza Malpeire kisasz­­szony arcáról, s mintha egy csaknem észrevehetlen mozdulatot tett volna, hogy anyjától távolabb es­sék. Ellenben úgy látszott, mintha szavaimat hallga­tag helyeselné, s csakhamar aztán, szigorú arcát fe­lém fordítva, így szólt : — És csakugyan igaz lenne az, uram, hogy idilli hegyeinken oly szép virágok találhatók ? — Legszebb kerti virágaink! — kiülték föl; — egész lejtők boritvák be háromszinű violával, a k­la­­szin sisakvirággal és több efféle ritka és gyönyörű növénynyel, mint valamely szőnyeggel. Egyébiránt azt hiszem, kisasszony, hogy kegyed is sétálgatott olykor Malpeire vidékén. — Soha, uram, — válaszolt a hölgy hidegen, — anyám innen csupán a templomba megy és soha sem engedné meg, hogy csak egy lépést is tegyek nélküle. — íme ott jő a báró, — szólt Malpeire asszony a félig nyílt ablakon kitekintve, —­ép most lépett az udvarba. Valóban lehetett is onnan alulról mindenféle han­got hallani és közben az ebek csaholását. Csaknem köz­vetlenül ezután recsegett a nagy terem padolata a nehéz csizmák alatt, s a báró, vadásztarisznyával vál­lán s fegyverrel kezében belépett. Ha vele valahol másutt találkoztam volna, bizonynyal orvvadásznak vélem őt. Kalapját a kerevetre dobva, letörte a verí­téket napbarnitotta arcáról s szívélyesen megölelt, miközben atyám hogyléte felől tudakozódott. — Jó napot, feleség, jó napot, leányom, — szólt aztán. — Találjátok ki, minő vadat hoztam nektek ? — Szőrmés vagy pelyhes vadat ? — kérdé Mal­peire kisasszony, miközben a vadásztáskába mer­té kezét. — Mindenikből valamit, — viszonzá a báró diadalérzettel. — Íme itt van három fehér császár­­fajd, két fogolymadár és egy pár süldő nyúl; egész nap ezek vettek engem igénybe. Emez itt elmene­kült volna előlem ama fickó nélkül, a ki a múlt évben a körlövésnél a cintányért nyerte. — Pinatel'? — kérdé Malpeire kisasszony. — Az, — válaszolt a báró, kirakva a zsákmányt; — odavetődött a kutyájával, melyért örömest adnék tiz tallért, noha a borzebből is van benne valami. A nyúl tovább vitte a lövetet s egy mélységbe zuhant. Az én ebeim nem akartak lemenni utána; Leander egyene­sen ellenszegült. Ekkor Pinatel az ő vizslájával ke­resni ment s fölhozta nekem a nyulat. — Ni­ni, — folytatá a báró, midőn a tarisznyát fenékig kiürítő, — miféle szörnyalakot találtam én itt ? — Lássuk! — szólaltak meg egyszerre a nők. Egy, csak úgy késsel elnagyolt puszpáng-farag­vány volt ez, a norimbergai bábok­ mintájára. — Mit ábrázol e darab fa ? — kérdé Malpeire asszony, ki e faragványt megtekintő, a nélkül hogy érintette volna. — Úgy hiszem, vadászt ábrázol, — válaszolt a báró, — kezében lőfegyverrel. — Ön csalódik, kedves apám; ez egy juhász, ki botjára támaszkodva nyáját őrzi, — mondá Malpeire kisasszony, a faragványt kezébe véve. — Húzz keztyüt kezedre, kedves gyermekem, mielőtt effélét érintenél, — szólt a báróné. — Ki tudja miféle kezek között forgott ez ocsmány farag­vány­ ? Alkalmasint valamely pásztor készítette ezt az akolban a szalmán, nyája mellett. — Valószínűleg, — hagyta helyben Malpeire kis­asszony, zsebébe rejtve a kis faragványt. — Ez egy szentet ábrázol. Choiset erdőkerü­lőm csúsztatta ezt alkalmasint a tarisznyámba, hogy nekem szerencsét hozzon, — szólt kedélyesen a báró. Aztán leakasztá nyakából a tarisznyát s a lőport az asztalra dobva, lekeveredett a pamlagra, könyökét annak gyöngyszin-szü­rke damaszt vánkosába mé­­lyesztve. Malpeire asszony, ki vele szemközt foglalt helyet, legyezőjével játszott s olykor egy szippantást tett arany burnótszelencéjéből. Elképzelheti ön, milyen elentétet képezett e két egyén: a férj az ő vastag kék posztó kabátjában, térden felül érő bőrsaruival, nap égette arcával, szőrrel borított széles kezével s óriási termetével, a nő tornyos fejdiszével, csipkéivel, karcsú derekával, csinos arcocskáival, mint egy minden te­kintetben elkényeztetett delnő. Előttem legalább na­gyon szembeszökő volt ez ellentét. A báró kérdezősködött tőlem, mi híreket tudok az udvarról s aztán természetesen a legújabb esemé­nyek felől folyt a társalgás. Az agg főur nem érte jelentőségét annak, mit ő vakmerő lázadásnak neve­zett s megvetőleges boszankodással nyilatkozott arról. — Uram, — mondá nyomatékkal — nekünk nincs mitől tartanunk. A király az úr, mihelyt ő akarja, bebizonyítja ezt. Egy intés, egy szó tőle s megsemmisülnek a cselszövők. — Ki tudja? —mormogott Malpeire kisasszony sajátságos arckifejezéssel. A leányka e nyilatkozata nem kerülte ki figyel­memet s e pillanattól kezdve nem kételkedtem többé, hogy az Indiák bölcsészeti történelmével való fog­lalkozás megtenné gyümölcseit; azonban ez újabb nézetek iránti vonzalmát, mint egy nemes lélek álmát tekintem s legkevésbbé sem aggódtam a következ­mények miatt, melyek abból fejlődhetnek. Vacsorára átmentünk a nagy terembe. A báróné feladására ka­romat nyujtam Malpeire kisasszonynak s leültem mellé; de ő egy tekintetet sem vetett rám s ha szól­tam hozzá, röviden és feltűnő hidegséggel válaszolt. Ugyanekkor azt is észrevettem, hogy ő sem elégületlen sem levert nem volt, sőt inkább bizonyos ábrándos, mosolygó kifejezés ömlött el lényén, mely még bájo­­labbá tette s nekem tökéletesen megbóditá a fejemet. (Folyt, köv.) Az akadémia 35-dik közülése. (Május 30-dikán.) (K.) Az akadémia díszterme nagyszámú és nagy­­diszű közönséggel telt meg vasárnap délelőtt. A nő­világ is igen élénk részt vett az ünnepélyben. A kar-­ zat végtől-végig volt szegélyezve a kellem, szépség és divat bájos képviselőivel. Lenn a földszinten is négy­et sorszék kedves arcoktól és tavaszi szik­ektől virított. Sőt egy pár hölgy (gróf Bethlen Pálné, szép fiatal leányával) az emelvényre is, az akadémiai tagok so­rába került. Az emelvény érdekes látványt nyújtott. A főasztal körül ültek gr. Lónyai Menyhért és Csen­­gery Antal elnökök s dr. Szabó József osztálytitkár, panyókásan, kardosan, Arany János főtitkár egyszerű fekete magyar attilában. Köröskörűl ültek a tagok, némelyik szintén teljes díszben, kardosán, mások papi ruhában, fekete szalon-öltözékben. Az igazgatótanács tagjai közül Szögyény Lászlót láttuk. A kormányt képviselni eljöttek : b. Wenckheim Béla miniszter­­elnök és Perczel Béla igazságügyét; a fővárost Ráth­ Károly főpolgármester; a megyét — lenn, a hallga­tók közt — gr. Szapáry István főispán. Több tudo­­dományos egyletnek is voltak képviselői. A hallgatóság egy nagy részét a fiatalság ké­pezte. Ez két részből áll : egyik a mely elejétől végig a legbuzgóbban hallgat, s a másik, a mely nyugták­nál j­ár-kel s úgy kopog a parketen, karzaton, hogy a megnyitó beszéd eleje rendesen kárba vesz. Ezúttal is az elnöknek párszor szünetet kellett tartania a zaj miatt. Hangversenyekben az a szokás, hogy senkit sem eresztenek be, ha a programút egy-egy darabjá­nak vége szakad. Ezt a szokást nem ártana behozni az akadémia közülésén is. Csak az a baj, hogy egy év múlva az, a­mi tegnapelőtt boszúságot okozott, telje­sen feledségbe megy, s a zaj megelőzése senkinek sem jut eszébe többé. Pedig a gr. L­ó­n­y­a­y Menyhért elnöki megnyitója oly tartalmas és érdekes volt, melyből egy pontot sem veszthettünk el veszteség nélkül. Épen félszázada lévén akadémiánk megalapításának : gr. Lónyay a hála melegségével emlékezett vissza ez ala­pítás történetére és az alapító gr. Széchenyi nagy szellemére. Ötven év előtt indult meg az az eszme­mozgalom, mely hazánk politikai és társadalmi át­alakulását előidézte. Széchenyi, kinek a magyar faj emelése és fentartása volt vezéreszméje, tervszerűleg kezdte, meg működését és az akadémia alapítása által. Ő tudta, hogy műveit nemzet nem létezhetik művelt nyelv s müveit nyelv sem nemzeti irodalom nélkül. Ezért alapította az akadémiát, a mihez fog­ható föllépés azóta csak egy volt : a Deák Ferenc húsvéti cikke, mely szintén egy diadalra jutott irányt jelölt ki. Gr. Lónyay felolvasta Bajza József egy le­velét, melyet ő Toldy Ferenchez írt ama nagy moz­zanatról, midőn a pozsonyi diétán Nagy Pál indítvá­nyozta az akadémia felállítását . Széchenyi felszólalt, e célra felajánlva egyévi jövedelmét (hatvanezer fo­rintot,) aztán Vay Ablahául húszezer forintot váltó­ban, az akkor ifjú gr. Károlyi György pedig félévi jövedelmét (azon időszerűit még »csak« negyvenezer pengő forintot.) E pontnál pillantásunk esetleg egy hallgatóra esett, ki már az újabb időkben, szintén negyvenezer forinttal gyarapítá az akadémiát : b. Lepresti Árpádra, ki most készül középázsiai útjára. — Gr. Lónyay Menyhért kiemelte beszédében, hogy ha — a­mint reméli — az akadémia nemsokára kiad­hatja Széchenyi hátrahagyott műveit , akkor fog csak e nagy szellem a maga egész nagyságában kiemel­kedni a nemzet előtt, mint példánykép, és hogy e művek kétségkívül igen nagy hatással lesznek az ifjabb nemzedékekre. A nemzet — folytatá tovább — nem hiába áldozott az akadémiára, mely feladatá­hoz képest kimivelte a nyelvét, gyarapitá a tudomány hatalmát s többi közt »A magyar nyelv szótárá«-ban, (harminc év­e nehéz munkájában) összegyűjtötte nyel­vünk és szójárásunk meglevő kincseit. Köszönet ezért azoknak, kik létrehozták, köszönet az élő Fogarassy Jánosnak, ki e pillanatban meghatva állott föl, mig az elnök — kezében a veretett érem egy arany példá­nyával — feléje fordúlt, mondván : »Szolgáljon ez az érdem méltánylatáúl s emlékezzünk meg a költő sza­vaira : méltó, hogy szivében hordja azt a haza, ki a hazát szivében hordja.« Zajos éljenzés hangzott föl e szavakra. Foga­rassy János — ki szintén ősi csatos panyókával és karddal jelent meg — megilletődve vette át a csinos tokba zárt arany­érmet s az akadémia több veteránja: Toldy Ferenc, Horváth Mihály sat., siettek vele kezet szorítani. Következett az Arany János főtitkári je­lentése az akadémia múlt évi működéséről, az odaítélt jutalmakról, az év halottjairól és az új választások­ról. Ezekről már mind értesülve vannak olvasóink s igy a részletek ismétlése helyett idejegyezzük azokat a sorokat, melyekben Arany János — az akadémi­kusok éljenei közt — mondott bölcs véleményt a nyelvjavítási újabb vitáról. E sorok igy hangzanak : »Az első osztály ülésein olvasott értekezések kö­zül leginkább felkelté a közfigyelmet az utósó három : Fogarassy rendes tagé az uj szókról, Toldy Ferencé az uj magyar orth­ologiáról s ezek ellen Szarvas Gáboré, a nyelvújításról. Sem képesítve, mint az osztálynak csupán szépirodalmi tagja, sem jelen hivatalos helyemről jogosítva nem vagyok e vi­tába elegyedni, azt azonban talán érinthetem, hogy az eszmék ily zsurlódását nyelvünkre nézve nagyfontos­ságúnak tartom. És még nem tagadhatom meg az uj mozgalmat, mely a magyaros szólásra irányúl, mert hisz e mozgalom eredetét ama másikra vezethetni visz­­sza, mely jóval elébb a költészetben folyt le, s melynek (ha bűn, ha érdem,) »pars aliqua fui;« másfelől nem volnék hajlandó az orthologia nevében hadat szen­­ni a kifejezésbeli amaz aesthesisnek, melyet Kazinczy hangoztatott. Valóban ideje most, mi­dőn már az újítást a tömeg vette át, midőn nem­csak költő, író, tudós, hanem minden ember, ki valamit ír, vagy fordít, legyen az bár egy boltcím vagy szatócs-hirdetmény, jogot érez a saját hézagos szókészletében hiányzó vagy hamarosan eszébe nem jutott magyar szó és fordulat helyébe újat faragni, ideje hogy a hozzáértők e rakoncátlan újítási dü­höt mérsékelni megpróbálják. De másfelől a legszi­gorúbb orthologia sem tilthatja meg, hogy a költő, ha lelke van, olykor a hevülés percében új szót vagy szólamot ne teremtsen; a tudós, a fogalmak embere, sőt a közélet is elvont eszméinek vagy konk­rét új tárgyainak új nevet ne adjon. Azt mondják, ennek megtiltása nem is cél, csak az újítás szabályo­san történjék; de szerintem némely szabályok még koraiak és nem minden képzés koros vagy idegen, mely annak mondatik.« Mind Arany János jelentését, mind pedig azt a két értesítést, hogy a Gorove-féle jutalmat Szász Károly széptani dolgozata nyerte meg és hogy Sa- 554

Next