Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-01 / 199. szám
— Juthatott oda ? — ismétlő a halálsápadt titkár úr. — Öreg, én már tudom! — Az én eszem megáll. — A tolvajok itt mentek el, bizonyára Heiligendorf felől jöttek ; a fűrészlábat, melyet a kertben felejtettél, meglátták, és Asbornéknál létrának használták. Siess, menj Keller vizsgáló bíróhoz és tudósítsd, ki tudja, nem kapod-e meg a száz tallért. — Kapjam ... én ... a száz tallért ? ... oh!... — És miért ne, ép úgy mint más. — Ha csak más nem kapja, hogy engem bepanaszol — dadogá a titkár, mialatt feleségét oly siránkozó pofával nézte, hogy a téglát is meglágyította volna. — Hogy téged bepanaszol ? Öreg! megbolondultál ? Mit jelentsen ez ? — Lásd Örzsi, sok példa van arra, hogy ártatlanok ... múltkor ... én bűnvádi esetet olvastam, hol egyet kivégeztek, ki semmit sem követett el, mint egy kis apagyilkosságot, ... akarom mondani, kire semmit sem lehetett bizonyítani ... lásd ha valaki azt mondaná, ő látta, hogy én vittem a fűrészlábat az Asborn házához ... megeshetik s utójára én nem tudnám az ellenkezőt bebizonyítani... oh istenem!... — Mit fecsegsz, Tófor, — nevetett a titkárné — ily bolodot; azt hiszem a félelem zavart meg. Azt hiszed, hogy aki ártatlan, mint az újszülött gyermek... — De én nem vagyok a dologban ártatlan — szakított félbe a titkár — és ... — Mely dologban nem ártatlan ön ? — kérdé egyszerre mögötte egy mélyhang. Mikor a titkár úr és felesége ijedten megfordult, — oh borzalom-------Keller vizsgálóbiró életnagyságban állt előttök. A párbeszéd közben halkan a szobába lépett és midőn Müusler ijedtségét meglátta, fagyosan mosolygó hivatalos arccal folytatá: — Mivel mulattatta titkár ur kedves feleségét, ha szabad tudni ? — Én — felelt Müusler, kinek minden hajszála ég felé állt — én ... tulajdonkép ... Kérem foglaljon helyet biró úr. Nos, hogy aludt az utósó polgári bál után ? — De öreg! — szólt Örzse asszony. — Igen, — folytatá férje — tudom, már rég volt, de mivel én ... e látogatás ritka szerencséjében.... — Müuster úr, — szakitá félbe a biró — nem az utósó polgári bálról, sem egyszerű látogatásról van szó, hanem sokkal komolyabb dolgokról. — Eljöttem — — A zöld fűrészláb ügyében ? — kérdé reszketve a titkár úr. — Ön hát bevallja ? — Minden bevallók, — szólt leverve az öreg, — csak kérem, biró úr, hogy a többit a hivatalban tárgyaljuk, hacsak az előre haladt idő. . . — Hivatalos dolgaimban nem ismerek előre haladt időt, — felelt a biró, — csak kövessen! — De az istenért, mit jelentsen ez ? — kérdő elrémülten a titkárné, míg férje hidegvérrel vette fel kabátját és elindulásra készült. — Örzsi, ha visszajövök, elmondok mindent! — szólt, míg utósó pillantást vetett békés szobájára és eltávozott. Ez éjjel nem tért vissza többé. A titkárné kétségbe volt esve. Mi történt ? Sötét gondolatok támadtak benne, és midőn férjét egy óráig hiába várta, lefeküdt , de sokáig nem bírt a gondoktól és bajtól elaludni. Szörnyű álma volt, melyben a fűrészláb zöld kisértet gyanánt jelent meg, egyik kezével gúnyosan mosolyogva mutatott az óriás betűkkel nyomtatott keresetre, mig a másikkal a háttérre, hol két csendőr a titkár urat, ki hóna alatt festékes csuprot tartott, sárga fűrészszel ketté vágni készült. Keller vizsgáló biró is ott állt s oly nyugalommal nézte az egészet, mintha villás reggelihez akarna ülni. Végre megviradt, de hiába várt a remegő aszszony 9 óráig a kávéval férjére, az csak nem jött. Ekkor nehéz szívvel a biró látogatására határozta el magát, hogy ott megtudja, miben áll a dolog. Lassan öltözött fel és szíve majdnem hallhatólag dobogott a gondolatnál, hogy a törvényszékhez megy. Hisz egész életében nem járt még ez után. De hallgat ismeretes léptek közelednek. A házajtó kinyílik, Örzse asszony gyorsan felszakitja a szobaajtót és valóban, ő az, a titkár! — Ember! Férfiú! Müuster! hol voltál és mily színben vagy? — kiáltott fel örömmel, mikor észrevette. — Egyenesen a börtönbül jövök, de nyugodés meg Örzse, minden rendben van és ártatlanságom fényesen el van ismerve! — szólt férje, és felesége nyakába borult. — Börtön ... ártatlanság! Mi történt ? — Jól kávézzunk, fázom, majd elmondom. — És leültek. Midőn a titkár úr a harmadik findzsához ért, felesége a pipáját meggyújta és a macska dorombolva dörgölte magát hozzá, kimerítően beszélte el, mit az olvasó már részben ismer, vagy legalább régen eltalált. Bevallotta, hogy a favágást megunta és éjjel a fűrészlábat maga vitte el, mert senki sem akarta ellopni. Fájdalom és azon éjjel történt a betörés és a fűrészlábat némelyik tanú, mint az övét ismerte meg. A bíró sehogy sem akarta az igazságot hinni és arra figyelmeztette, amit tőle hallott: »De én nem vagyok a dologban ártatlan.« Végül a vizsgálati börtönbe vitték , de midőn szerencsére még éjjel a két valódi gazembert befogták, reggel kihallgatták és kivasatták, ártatlansága a hivatalnokok nevetése közt derült ki és mindjárt szabadlábra helyezték. Örzse asszonynyal is úgy történt, mint a hivatalnokokkal, az elbeszélésnél hangos kacajban tört ki, mit a titkár úr eleinte rész néven akart venni, de végül ő is a nevető részére állt. — A favágásra ugyan nem adod többé magadat, öreg, — szólt felesége, midőn nevetési rohama elmúlt — és meg fogod ismerni a közmondás igazságát: »a ki kárt vall, tűrje a gúnyt.« így is volt. A titkár úr zöld fűrészlábának története villámgyorsasággal terjedt el a városban és két hétig szolgált tárgyúl minden társaság, vendéglő és kávésnénikének. Ahol a titkár ur megjelent, nagy nevetés keletkezett, különösen Kiekebusch titoknok és Schlucker dijnok tett ki ebben magáért. Hisz boszút kellett állniok a festékszagért. A vén Söffler pedig igy szólt, mialatt a Müuster fáját levágta: — Titkár úr, bizony igy járunk, ha valakinek a szakmájában kontárkodunk. Liszka Béla. Est. (Balaton-Füred, augusztus végén.) A Gross-Grosstante (már én csak igy hívom őt, mert megszoktam gyermekkorom óta mindig igy nevezni) maga mellé ültetett az alsó sétány, egyik padjára s kért, hogy meséljek neki valamit. Én igy kezdtem meg a mesét : — Hol volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás tengeren is túl, — de hozzám mindazáltal igen közel volt és élt egy szeretetreméltó Grosstante, akit én mindig édesörömest különböztettem meg többi tauteomtól, mert sohasem vette tőlem rosz néven, hogy verseket írok és sohasem tanácsolta, hogy akaszszam fel magamat. Ha bizalmas, áldó tekintetét rajtam nyugtatta : szívem és lelkem betelt jósággal és szeretettel. Ezt a kedves, szeretetreméltó Grosstanteot egykor feltűnő szép, fiatal lánynak ismerte mindenki Balaton-Füreden. Maga is mese volt, a legszebb tündérmesék egyike. A harmincas évek elején (hiába mosolyog kedves tante!) csodákat regéltek róla. A költők összetévesztették őt a Balaton tündérével, a gavallér-világ előkelői rajongtak értte s a bálokon nem neveztek mást királynőnek, csak őt. A bálkirálynő itt élte végig ifjúságát, e fák alatt, e termekben, egy elveszett, a felszínről immár régen letűnt társaság vigalmai, hódolata s bámulata közepett. A krónikák, az évkönyvek — fájdalom! — semmit sem őriztek meg e szép napok történetéből. A világ elég hálátlan volt megfeledkezni arról, hogy feljegyezze a tovasuhant évek dalait és elégiáit. Emlékezzék csak viszsza, kedves Grosstante! Forduljon a távol múlt felé s ragyogtassa néhány pillanatig ama szép idők álmait és költészetét. Ahelyett hogy az én unalmas, romantikus regéimet hallgatná, inkább újítsa fel a múltakat s dobjon ölembe néhány levelet ifjúsága rózsáiból. A Grosstante szemei a vizen nyugodtak, mereven, mintha oda lettek volna szögezve. Ha figyelme is ott volt, a hol tekintete, akkor a következőket láthatta. Az emelkedő s már fogyni kezdő hold bágyadt fényrózsákat ejtett a tükörcsöndes viz lapjára. A csillagképek vonalai is meglátszottak a vizen. Az esti szellő halkan ingatta az alsó sétány jegenyéit s ugyanakkor e jegenyék árnya is megremegett a parti viz vonalai közt. Távolabb, a rézsűt eső fényben egy csónak látszott; a csónakról halk zeneszó rezdült az éjszakába. A sugártól és árnytól váltakozó ég leborult az álmodó világra. — Igaz, kezdte meg a Grosstante, — én inkább mondhatok meséket neked, mert múltammal nemsokára magam is a mesékhez tartozom. Ifjuságomról regéljek ? Elmondjam a bálkirálynő álmait ? Abból a sok fényből visszahozzak néhány sugarat ? A mesék homályos birodalmából néhány ragyogó pókhálószálat ? Azután te majd megírod a bálkirálynő éleményeit egy öregasszony csöndes elbeszélése után? Jól van, hát figyelj. Kissé mesélek. Az est oly szép, hogy nem tudok kérésednek ellenállni. S a Grosstante, mintha emlékeit szedegette volna össze, sokáig, hosszasan tévelygett szemeivel a víz fényein. — Akkor egészen más világ volt, gyermekem! Akkor még nem fagyasztott jégcsapokat az emberi szívre a sok mindenféle tudomány, akkor az emberek nem voltak olyan civilizáltak, mint most; de volt jobb szívük, igazabb lelkük, egyenesebb jellemük. E vidék, melyen a mesebeli bálkirálynő annyit álmodott, akkor szintén egészen más volt — kissé kulturátlan, de sokkal festőibb, regényesebb. A Balaton tükrét csak vitorlás hajók és kompok zavarták fel koronként; Balaton-Füred pedig egy kis társaságé — jóformán egy családé — volt, mely teljesen magának élt. A harmincas évek elején volt itt az a világ. Politikai kapacitások, költők, földbirtokosok s a nemesi osztály jobbjainak gyűlhelye volt ez. A kikre hamarjában visszaemlékezem, ime a következők : a Fáyak, Almássyak, báró Bánffyak, Beniczkyek, herceg Lichnovszky s számtalan ksincsre végződő név a gazdag Bácskából. Igen jól mulattunk abban az időben bizonyos Berg nevű báróval, aki Németországból menekült ide s részes volt Kotzebue meggyilkoltatásában. Ő is sorsot húzott ama tanulókkal, kik összeesküdtek, hogy megölik a politikust a színműkóban. A társaság lelke azonban Deák Ferenc és Császár Ferenc voltak. Sohasem feledem el ama kedves hatást, melyet Deák Ferenc tett rám és barátnőimre, midőn először társalogtunk vele. Mily szeretetreméltó, mily finom, kedves fiatal ember volt! Már akkor híres ember, nagy ember s igazán nagy ember, a gőg, a zárkózottság, az önzés minden árnya nélkül. Vele szemben senki sem érezte kicsinységét, mert ő magához emelt mindenkit végtelen gyöngédséggel, szeretetteljes bizalommal, szelleme hatalmával, szive jóságával. Lehetetlen volt őt nem szeretni s hogy egy kis alkalmat adjak neked a kacagásra : bevallom, még most is őrzöm ama keztyűket, melyek akkor voltak kezemen, midőn engem bemutattak neki a sétatéren s ő először szorította meg kezemet. Oh, azok kedves, szép idők voltak! Ki ismeri most Császár Ferencet ? Legfölebb az irodalomtörténet, a nagy közönség azonban többé nem művel, csak a neve után. Akkor nagyon kedvelt beszélyíró volt, s ezenfelül a társaságban páratlanul kedves ember. Sohasem ismertem férfit, aki oly jól be tudta volna osztani idejét, mint ő. Szerette a rendszert egész életében, de pedantériát sohasem vitt a világ elé. Naponként dolgozott négy-öt órát, többi idejét egészen a társaságnak szentelte. A nők rajongtak értte s szívesen megbocsátották hiúságát. Mert kissé hiú volt. Különösen hiú »Tihany ostroma« című színművére, melyből nagy előszeretettel és büszkeséggel idézte nők előtt e két sort : Téged látni s megszeretni Csak egy percnek műve volt! Rám majdnem megneheztelt, hogy a »Tihany ostromá«-t nem ismertem s ama két, előtte nagyon szép sornak, hirét sem hallottam. Senki sem tett rajta túl az előzékenységben és a kedvességben. Ő egy madár bohóságával tudott csicseregni és e csicsergést a legszebb dal gyanánt fogta fel a lélek. Minden mozdulatán meglátszott, hogy finom ember s még az esőköpenyt is sokkal geniálisabban tudta feladni a nőkre, mint mások. A nemzet bárója is fiatal volt még akkor s ékeivel nem vonult félre, mint jelenleg, de megosztotta magát a közönséggel jókedvből, édesörömest. A kirándulásokat többnyire ő rendezte s mindig kifogástalanul. Minthogy gőzhajónak akkor még hire sem volt, e kirándulások — Tihanyba, Badacsonyba, Keszthelyre stb., — komphajón történtek. A nemzet bárója folyton szikrázó rakétája volt a társaságnak. Élcei fénylettek és pattogtak. Kifogyhatatlan forrás volt. A víz is harsogott ama kacajtól, melyet ő támasztott. A nők iránt mindig finom, szeretetreméltó, lovagias volt s pompásan tudott énekelni. A közönséget sokszor annyira elfoglalta, hogy napokon át egy pillanat nem maradt az unalomra. Akkor senki sem panaszkodott a »gyógyterem« hiányáért, mert senki sem érezte annak szükségét. Gyógyterem volt a felső park pázsitos, árnyas domboldala, hová ebéd 890