Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)

1875-09-01 / 199. szám

— Juthatott oda ? — ismétlő a halálsápadt tit­kár úr. — Öreg, én már tudom! — Az én eszem megáll. — A tolvajok itt mentek el, bizonyára Heiligen­­dorf felől jöttek ; a fűrészlábat, melyet a kertben felej­tettél, meglátták, és Asbornéknál létrának használták. Siess, menj Keller vizsgáló bíróhoz és tudósítsd, ki tudja, nem kapod-e meg a száz tallért. — Kapjam ... én ... a száz tallért ? ... oh!... — És miért ne, ép úgy mint más. — Ha csak más nem kapja, hogy engem bepa­naszol — dadogá a titkár, mialatt feleségét oly sirán­kozó pofával nézte, hogy a téglát is meglágyította volna. — Hogy téged bepanaszol ? Öreg! megbolondul­tál ? Mit jelentsen ez ? — Lásd Örzsi, sok példa van arra, hogy ártat­lanok ... múltkor ... én bűnvádi esetet olvastam, hol egyet kivégeztek, ki semmit sem követett el, mint egy kis apagyilkosságot, ... akarom mondani, kire sem­mit sem lehetett bizonyítani ... lásd ha valaki azt mondaná, ő látta, hogy é­n vittem a fűrészlábat az Asborn házához ... megeshetik s utójára én nem tudnám az ellenkezőt bebizonyítani... oh istenem!... — Mit fecsegsz, Tófor, — nevetett a titkárné — ily bolodot; azt hiszem a félelem zavart meg. Azt hi­szed, hogy a­ki ártatlan, mint az újszülött gyermek... — De én nem vagyok a dologban ártatlan — szakíto­tt félbe a titkár — és ... — Mely dologban nem ártatlan ön ? — kérdé egyszerre mögötte egy mélyhang. Mikor a titkár úr és felesége ijedten megfordult, — oh borzalom-------Keller vizsgáló­biró életnagy­ságban állt előttök. A párbeszéd közben halkan a szobába lépett és midőn Müusler ijedtségét meglátta, fagyosan mosolygó hivatalos arccal folytatá: — Mivel mulattatta titkár ur kedves feleségét, ha szabad tudni ? — Én — felelt Müusler, kinek minden hajszála ég felé állt — én ... tulajdonkép ... Kérem foglaljon helyet biró úr. Nos, hogy aludt az utósó polgári bál után ? — De öreg! — szólt Örzse asszony. — Igen, — folytatá férje — tudom, már rég volt, de mivel én ... e látogatás ritka szerencséjében.... — Müuster úr, — szakitá félbe a biró — nem az utósó polgári bálról, sem egyszerű látogatásról van szó, hanem sokkal komolyabb dolgokról. — El­jöttem — — A zöld fűrészláb ügyében ? — kérdé reszketve a titkár úr. — Ön hát bevallja ? — Minden bevallók, — szólt leverve az öreg, — csak kérem, biró úr, hogy a többit a hivatalban tár­gyaljuk, hacsak az előre haladt idő. . . — Hivatalos dolgaimban nem ismerek előre haladt időt, — felelt a biró, — csak kövessen! — De az istenért, mit jelentsen ez ? — kérdő elrémülten a titkárné, míg férje hidegvérrel vette fel kabátját és elindulásra készült. — Örzsi, ha visszajövök, elmondok mindent! — szólt, míg utósó pillantást vetett békés szobájára és eltávozott. Ez éjjel nem tért vissza többé. A titkárné két­ségbe volt esve. Mi történt ? Sötét gondolatok támad­tak benne, és midőn férjét egy óráig hiába várta, lefe­küdt , de sokáig nem bírt a gondoktól és bajtól elaludni. Szörnyű álma volt, melyben a fűrészláb zöld kisértet gyanánt jelent meg, egyik kezével gúnyosan moso­lyogva mutatott az óriás betűkkel nyomtatott kere­setre, mig a másikkal a háttérre, hol két csendőr a titkár urat, ki hóna alatt festékes csuprot tartott, sárga fűrészszel ketté vágni készült. Keller vizsgáló biró is ott állt s oly nyugalommal nézte az egészet, mintha villás reggelihez akarna ülni. Végre megviradt, de hiába várt a remegő asz­­szony 9 óráig a kávéval férjére, az csak nem jött. Ekkor nehéz szívvel a biró látogatására hatá­rozta el magát, hogy ott megtudja, miben áll a dolog. Lassan öltözött fel és szíve majdnem hallha­­tólag dobogott a gondolatnál, hogy a törvényszékhez megy. Hisz egész életében nem járt még ez után. De hallga­t ismeretes léptek közelednek. A ház­­ajtó kinyílik, Örzse asszony gyorsan felszakitja a szo­baajtót és valóban, ő az, a titkár! — Ember! Férfiú! Müuster! hol voltál és mily színben vagy? — kiáltott fel örömmel, mikor észre­vette. — Egyenesen a börtönbül jövök, de nyugod­és meg Örzse, minden rendben van és ártatlanságom fényesen el van ismerve! — szólt férje, és felesége nyakába borult. — Börtön ... ártatlanság! Mi történt ? — Jól kávézzunk, fázom, majd elmondom. — És leültek. Midőn a titkár úr a harmadik findzsához ért, felesége a pipáját meggyújta és a macska dorombolva dörgölte magát hozzá, kimerí­tően beszélte el, mit az olvasó már részben ismer, vagy legalább régen eltalált. Bevallotta, hogy a favágást megunta és éjjel a fűrészlábat maga vitte el, mert senki sem akarta ellopni. Fájdalom és azon éjjel történt a betörés és a fűrészlábat némelyik tanú, mint az övét ismerte meg. A bíró sehogy sem akarta az igazságot hinni és arra figyelmeztette, a­mit tőle hallott: »De én nem vagyok a dologban ártatlan.« Végül a vizsgálati bör­tönbe vitték , de midőn szerencsére még éjjel a két valódi gazembert befogták, reggel kihallgatták és ki­­vasatták, ártatlansága a hivatalnokok nevetése közt derült ki és mindjárt szabadlábra helyezték. Örzse asszonynyal is úgy történt, mint a hiva­talnokokkal, az elbeszélésnél hangos kacajban tört ki, mit a titkár úr eleinte rész néven akart venni, de végül ő is a nevető részére állt. — A favágásra ugyan nem adod többé magadat, öreg, — szólt felesége, midőn nevetési rohama elmúlt — és meg fogod ismerni a közmondás igazságát: »a ki kárt vall, tűrje a gúnyt.« í­gy is volt. A titkár úr zöld fűrészlábának tör­ténete villámgyorsasággal terjedt el a városban és két hétig szolgált tárgyúl minden társaság, vendéglő és kávésnénikének. A­hol a titkár ur megjelent, nagy nevetés keletkezett, különösen Kiekebusch ti­­toknok és Schlucker dijnok­ tett ki ebben magáért. Hisz boszút kellett állniok a festékszagért. A vén Söffler pedig igy szólt, mialatt a Müuster fáját levágta: — Titkár úr, bizony igy járunk, ha valakinek a szakmájában kontárkodunk. Liszka Béla. Est. (Balaton-Fü­red, augusztus végén.) A Gross-Grosstante (már én csak igy hívom őt, mert megszoktam gyermekkorom óta mindig igy ne­vezni) maga mellé ültetett az alsó sétány, egyik pad­jára s kért, hogy meséljek neki valamit. Én igy kezd­tem meg a mesét : — Hol volt, hol nem volt, talán még az Óperen­ciás tengeren is túl, — de hozzám mindazáltal igen közel volt és élt egy szeretetreméltó Grosstante, a­kit én mindig édesörömest különböztettem meg többi tauteomtól, mert sohasem vette tőlem rosz néven, hogy verseket írok és sohasem tanácsolta, hogy akasz­­szam fel magamat. Ha bizalmas, áldó tekintetét raj­tam nyugtatta : szívem és lelkem betelt jósággal és szeretettel. Ezt a kedves, szeretetreméltó Grosstan­­teot egykor feltűnő szép, fiatal lánynak ismerte min­denki Balaton-Füreden. Maga is mese volt, a legszebb tündérmesék egyike. A harmincas évek elején (hiába mosolyog kedves tante!) csodákat regéltek róla. A költők összetévesztették őt a Balaton tündérével, a gavallér-világ előkelői rajongtak értte s a bálokon nem neveztek mást királynőnek, csak őt. A bálkirály­nő itt élte végig ifjúságát, e fák alatt, e termekben, egy elveszett, a felszínről immár régen letűnt társa­ság vigalmai, hódolata s bámulata közepett. A króni­kák, az évkönyvek — fájdalom! — semmit sem őriztek meg e szép napok történetéből. A világ elég hálátlan volt megfeledkezni arról, hogy feljegyezze a tova­suhant évek dalait és elégiáit. Emlékezzék csak visz­­sza, kedves Grosstante! Forduljon a távol múlt felé s ragyogtassa néhány pillanatig ama szép idők álmait és költészetét. Ahelyett hogy az én unalmas, romantikus regéimet hallgatná, inkább újítsa fel a múltakat s dobjon ölembe néhány levelet ifjúsága rózsáiból. A Grosstante szemei a vizen nyugodtak, mere­ven, mintha oda lettek volna szögezve. Ha figyelme is ott volt, a hol tekintete, akkor a következőket lát­hatta. Az emelkedő s már fogyni kezdő hold bágyadt fényrózsákat ejtett a tükörcsöndes viz lapjára. A csil­lagképek vonalai is meglátszottak a vizen. Az esti szellő halkan ingatta az alsó sétány jegenyéit s ugyan­akkor e jegenyék árnya is megremegett a parti viz vonalai közt. Távolabb, a rézsűt eső fényben egy csónak látszott; a csónakról halk zeneszó rezdült az éjszakába. A sugártól és árnytól váltakozó ég leborult­­ az álmodó világra. — Igaz, kezdte meg a Grosstante, — én inkább mondhatok meséket neked, mert múltammal nemso­kára magam is a mesékhez tartozom. Ifjuságomról regéljek ? Elmondjam a bálkirálynő álmait ? Abból a sok fényből visszahozzak néhány sugarat ? A mesék homályos birodalmából néhány ragyogó pókhálószá­lat ? Azután te majd megírod a bálkirálynő élemé­­nyeit egy öreg­asszony csöndes elbeszélése után? Jól van, hát figyelj. Kissé mesélek. Az est oly szép, hogy nem tudok kérésednek ellenállni. S a Grosstante, mintha emlékeit szedegette volna össze, sokáig, hosszasan tévelygett szemeivel a víz fényein. — Akkor egészen más világ volt, gyermekem! Akkor még nem fagyasztott jégcsapokat az emberi szívre a sok mindenféle tudomány, akkor az emberek nem voltak olyan civilizáltak, mint most; de volt jobb szívük, igazabb lelkük, egyenesebb jellemük. E vidék, melyen a mesebeli bálkirálynő annyit álmodott, akkor szintén egészen más volt — kissé kulturátlan, de sokkal festőibb, regényesebb. A Balaton tükrét csak vitorlás hajók és kompok zavarták fel koronként; Balaton-Fü­red pedig egy kis társaságé — jóformán egy családé — volt, mely teljesen magának élt. A harmincas évek elején volt itt az a világ. Politikai kapacitások, költők, földbirtokosok s a nemesi osz­tály jobbjainak gyűlhelye volt ez. A kikre hamarjá­ban visszaemlékezem, ime­ a következők : a Fáyak, Almássyak, báró Bánffyak, Beniczkyek, herceg Lich­­novszky s számtalan k­s­incsre végződő név a gaz­dag Bácskából. Igen jól mulattunk abban az időben bizonyos Berg nevű báróval, a­ki Németországból menekült ide s részes volt Kotzebue meggyilkoltatá­sában. Ő is sorsot húzott ama tanulókkal, kik össze­esküdtek, hogy megölik a politikust a színműk­óban. A társaság lelke azonban Deák Ferenc és Csá­szár Ferenc voltak. Sohasem feledem el ama ked­ves hatást, melyet Deák Ferenc tett rám és barát­nőimre, midőn először társalogtunk vele. Mily szere­tetreméltó, mily finom, kedves fiatal ember volt! Már akkor híres ember, nagy ember s igazán nagy ember, a gőg, a zárkózottság, az önzés minden árnya nélkül. Vele szemben senki sem érezte kicsinységét, mert ő magához emelt mindenkit végtelen gyöngédséggel, szeretetteljes bizalommal, szelleme hatalmával, szive jóságával. Lehetetlen volt őt nem szeretni s hogy egy kis alkalmat adjak neked a kacagásra : bevallom, még most is őrzöm ama keztyűket, melyek akkor vol­tak kezemen, midőn engem bemutattak neki a séta­téren s ő először szorította meg kezemet. Oh, azok kedves, szép idők voltak! Ki ismeri most Császár Ferencet ? Legfölebb az irodalom­törté­net,­­ a nagy közönség azonban többé nem művel, csak a neve után. Akkor nagyon kedvelt beszélyíró volt, s ezenfelül a társaságban páratlanul kedves em­ber. Sohasem ismertem férfit, a­ki oly jól be tudta volna osztani idejét, mint ő. Szerette a rendszert egész életében, de pedantériát sohasem vitt a világ elé. Naponként dolgozott négy-öt órát, többi idejét egészen a társaságnak szentelte. A nők rajongtak értte s szívesen megbocsátották hiúságát. Mert kissé hiú volt. Különösen hiú »Tihany ostroma« című szín­művére, melyből nagy előszeretettel és büszkeséggel idézte nők előtt e két sort : Téged látni s megszeretni Csak egy percnek műve volt! Rám majdnem megneheztelt, hogy a »Tihany ostromá«-t nem ismertem s ama két, előtte nagyon szép sornak, hirét sem hallottam. Senki sem tett rajta túl az előzékenységben és a kedvességben. Ő egy ma­dár bohóságával tudott csicseregni és e csicsergést a legszebb dal gyanánt fogta fel a lélek. Minden mozdulatán meglátszott, hogy finom ember s még az esőköpenyt is sokkal geniálisabban tudta feladni a nőkre, mint mások. A nemzet bárója is fiatal volt még akkor s ékei­vel nem vonult félre, mint jelenleg, de megosztotta magát a közönséggel jókedvből, édesörömest. A ki­rándulásokat többnyire ő rendezte s mindig kifogás­­talanul. Minthogy gőzhajónak akkor még hire sem volt, e kirándulások — Tihanyba, Badacsonyba, Keszthelyre stb., — komphajón történtek. A nemzet bárója folyton szikrázó rakétája volt a társaságnak. Élcei fénylettek és pattogtak. Kifogyhatatlan forrás volt. A víz is harsogott ama kacajtól, melyet ő tá­masztott. A nők iránt mindig finom, szeretetreméltó, lovagias volt s pompásan tudott énekelni. A közön­séget sokszor annyira elfoglalta, hogy napokon át egy pillanat nem maradt az unalomra. Akkor senki sem panaszkodott a »gyógyterem« hiányáért, mert senki sem érezte annak szükségét. Gyógyterem volt a felső park pázsitos, árnyas domboldala, hová ebéd 890

Next