Fővárosi Lapok 1875. szeptember (199-223. szám)
1875-09-16 / 211. szám
Csütörtök, 1875. szeptember 16. 211. szám Tizenkettedik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 ír.Negyedévre............................ „ Megjelenik ti üznet utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések mintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. előfizetési fölhívás „FŐVÁROSI LAPOK" október—decemberi negyedére. Lapunk tizenkettedik évfolyamának utosó negyedére hívjuk föl olvasóink figyelmét, amaz egyszerű kijelentéssel, hogy mint eddig, úgy ezentúl is, jó írók közreműködése mellett, értékes és érdekes szépirodalmi olvasmányokkal s változatos, bő hírrovatokkal törekszünk megérdemelni és megtartani nagyszámú olvasó közönségünk meleg rokonszenvét. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum,“ mint a lap kiadója, kéri az előfizetéseknek (legcélszerűbben posta-utalványok által eszközölhető) mielőbbi beküldését e cím alatt: „A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába Budapesten.“ A lap ára évnegyedre 4 frt, félévre 8 frt, egész évre 16 frt. Hová lett a báró? (Titoktartás feltétele alatt) " Elbeszéli Munkácsi Jenő. (Folytatás.) — Első kérésem az, hogy feleljen kérdéseimre őszintén. De igazán, leplezetlenül, őszintén. Bármenynyire keserűnek gondolja is rám nézve adandó feleletét, mondja ki, az ön igazságszeretetétől egy élet boldogsága függ, s valóban nem nemes, sem jószolgálat nem lenne öntúl, ha a pillanatnyi keservet a való elferdítése által akarná enyhitni. — Őszinte leszek. — Szavára? — Szavamra. — Mióta ismeri ön barátját. — Tíz éve.— És hogy hívják őt? — Péthy Aladár bárónak. — Péthy Aladár báró ! — ismétlé a lányka, mintha jól meg akarná e nevet tanulni. — Az az úrnő is így mondta. És soha sem hívták őt Csermeinek ? — Nem. — Bizonyosan tudja ?— Mint azt, hogy most itt vagyok. — Akkor hát gymnáziumi tanár sem volt ? — Soha. — Csak báró ? — Az. — Hogy hazudott! — sóhajtá és a szék támlájára hajtva fejét, keservesen zokogott. Itt az elbeszélést hallgató egyik asszony beleszólt: — No azt mégis csak meg kell adni, hogy az ön szőke angyala meglehetős libácska. Mert az már mégis csak hallatlan, hogy kedvesének, ki ugyanazon boltba egy más hölgygyel jár vásárolgatni, két hó alatt sem valódi állását, sem valódi nevét nem tudja meg. — Ugyan kérlek, ne vágj az elbeszélő szavábaj — veté ellen a másik. — És akkor vágsz belé, midőn a legérdekesebb pontnál vagyunk. Folytassa kérem. — Ha megengedik folytatom. Kis idő múlva Mari felszántva könyeit, könnyebbülten sóhajtott fel. — Ezen is túl vagyok. Még egyet. Mióta vőlegénye a báró ez úrnőnek ? — Két hava. — És szereti menyasszonyát ? E kérdés váratlan él lővén, nagyon meglepett és én zavaromban igazán nem tudtam, mit feleljek. — Nos, ön haboz, késik a felelettel ? Szavát adta, hogy igazat mond. — Igazsága van, kisasszony. És igazat mondok, azt felelve, hogy nem szereti. — Nem szereti? mondja ön, — ismétlő látható örömmel arcán. — Akkor hát mért veszi el ? — Mert csak ez egyetlen módon mentheti meg magát és becsületét. — Hogy értsem ezt? — A menyasszony gazdag, a bárónak pedig több az adóssága, mint a birtoka. Ha nem veszi el e nőt, nemcsak hogy tönkrejut, de hitelezői még nevét is elhurcolják. — És akkor ő nagyon szerencsétlen lenne, ugye ? — Azt hiszem, nem bírná elviselni. — Mit tenne hát ? — Amit hasonló körülmények közt sokan megtesznek. — Mi az? Hallgattam. — Feleljen hát, kérem! — csengett ő türelmetlenül. — Megválna az élettől. Ezt hallva, Mari megrázkódik, hosszan merően néz rám s majd maga elé a földre. Egyszerre csak felugrik, felkapja felöltőjét, arca kigyúl s szeme szikrázik. — Vezessen a menyasszonyhoz, — mondá határozott hangon. — A báró menyasszonyához ? És minek ? — Ne kérdjen, de siessen ! Egyetlen egy vesztenivaló pillanatom sincs. — Mit akar tenni? Az istenért, mit tesz? — Ha nem jön velem, megyek magam is. — És átszólt a másik kisasszonyhoz : — Teri kisasszony ! Hová küldtük e napokban amaz urhölgy áruit ? — A Hungária-szállodába, első emelet 21. ajtó, — volt a válasz. — Köszönöm, — és ezzel kiszaladt. Tessék, itt van! Ez is csak olyan, mint a többi, — gondolom, — keményen megbánva e nő iránt táplált jóindulatomat és rokonszenvemet. Miután megsértették szerelmében, ravaszul kivallat; megtudja a tények valódi állását, megtudja, hogy mi ellenének a gyönge oldala, s aztán siet megbeszélni magát. Fut a menyasszonyhoz és felfed neki mindent. Ki tudja, talán a valónál még többet is. Csakhogy szerencsétlenné, nyomorulttá tegye a hűtlent. Hogy szenvedjen ő is, ha neki szenvedést okozott. . . Ohhó! Drága kisasszony most színt vallott, de ebbe még nekem is lesz beleszólásom. E terv keresztülvitele nem fog oly könnyen menni. Utána siettem. Útközben ki is főztem egy ügyes tervet, melylyel e boszú élét veszem s bár magam is eléggé siettem, épen csak az Elza szobájának ajtaja előtt értem utót. — Kisasszony, legyen ön izgalmas, — és az ajtó elé álltam. — Nem hallja, hogy mily zajos jelenetnek lett már eddig is okozója! — S figyelmeztetem a belülről kihangzó zsibajra, mely igen ékesen tanúskodott a felől, mily lelkes előadást tart odabenn Elza a mátkahűségről vőlegényének. — De hallom! Épen azért sietek. — Pedig nem fog bemenni! Megragadtam kezét. — Az égre kérem önt, uram, ereszszen! — csengett ő és a mint rám vető könytelt nagy szemét, vizsga tekintettel hasztalan kerestem azokban a bősz fúriák szomjú boszúvágyát. Sőt úgy tetszett nekem, mintha épen ellenkezőleg a kínpadra lépő vértanúnak glóriája ragyogna azokból. E pillanatnyi töprengésemet felhasználva, kezét kiszabadítá az enyhéből, és berohanva a szobába, e szavakkal vetette magát a haragos menyasszony lábaihoz : — Oh, irgalom, irgalom! Az első meglepetés múltával Elza gőggel felelt: — Mit akar ön, kisasszony, és miért térdel itt ? — Mert vétkes vagyok, és könyörögni jöttem az ön nemes szivéhez, melyet én boszúszomjamban igaztalanul keserítettem meg. Egy rövid félórával ezelőtt elámitottam s hazudsággal tévútra vezettem önt. Azért jöttem, hogy felvilágosítsam a tényekről. Tartozom ezzel istennek, az igazságnak, önnek és a bárónak. — Mit fogok hallani ? — Én nem vagyok megcsalva, mint azt egy fél órával ezelőtt a boltban mondtam önnek, és nem is voltam soha! A boszú ördöge sugalta azt, és én hazudtam. A báró soha sem szeretett engem, és ily értelemben soha nem is nyilatkozott. Egyedül az én szívemben égett emésztő lány iránta és féktelen vágytól űzetve, folyton üldöztem őt kelletlen szerelmemmel. Fájdalom, a báró úr soha sem akart tudni az én szerelmemről. A legmélyebb szégyennel kell ön előtt bevallanom, hogy épen a mai nap volt az, melyen ismételve és határozottan utasította vissza. Szivem sajgott a fájdalomtól; hiúságom, női büszkeségem halálra volt sebezve, s lelkem boszúért szomjazott, midőn ma reggel önök a boltba érkeztek. Az alkalom oly kínálkozó, oly csábító volt, hogy én nem bírva annak ellent állani, hallgattam gonosz szellememre, s csakhogy ártsak, csakhogy szenvedni láthassam a bárót is, hazudtam, hogy ő megcsalt. Pedig egyetlen szavam sem volt igaz. Oh, de most, belátva és elborzadva tettem gonoszságától, jóvá akarom tenni vétkemet. Bűnbánólag csengek önök előtt, higgyenek szavaimnak, feledjék ama nemtelen jelenetet és ne legyen az gát jövendőbeli boldogságuknak. Szünet következett, Oh hölgyeim! Azt az átváltozást kellett volna látniok, ami ez idő alatt jelentkezett és amely hű tanúja volt a nagy forradalomnak, mely keblében véghezment, s melynek eredménye (a mint én hiszem,) lelkének, szivének újjászületése lett. Engedjék, hogy tovább fűzzem az előbbi képet. A megtérő keblében végleg eloszlott a tévhit sötétsége s az uj, az üdvözítő hit örökvilágosságú hajnala ragyogott arcán szemében. (Vége köv.) A woloncei lázadás. (Elbeszélés.) Irta Franzos K. Emil. (Vége.) Az őrvezetőnek, egy már régi katonának, arcába hajtotta a szégyen a vért. — A császár nevében . . . kezdé, de Fedko ezt sem engedte szólani. — Pajtás, derék egy fickó vagy, de tessék neked belátni, hogy bizony nem szorultunk rád. Száz szónak is egy a vége, ha pedig tettre kerül a dolog, háromszázan vagyunk négyötök ellen. Ami pedig azt a szót illeti, mit az imént kiejtettél, mondanék én valamit annak a nyúlszívűnek. Jer csak elő, lengyel, ne reszkess, nem harapok. Hallgasd meg, mit mondandó leszek, s beszéld el az első írnoknak a városban. A vér, mely eddig folyt és még folyni fog, ti okoztátok azt s ellenetek tanúskodik az isten előtt. Ha a császár akarata szerint kormányoztatok volna, jól és igazságosan, ha megvédtetek volna bennünket a ragadozó állatok elől, akkor nem jutunk a helyzetbe, hogy magunk legyünk kénytelenek magunkat megvédeni. Lengyel! Ha elmegy templomunk mellett, szállj le és nézd meg a kiterített férfiakat, kik ma reggel még életben voltak. Útközben azután törd rajta fejedet, hogy voltakép mért is vannak azok ott kiterítve. Elmehettek ! El is mentek s alkonyaikor visszatértek Barnowba. A hivatalos helyiség lépcsőjén Struszek ur várt rájok. — Nem használt sem a tekintély, sem a fenyegetés ! — jelenté László. — A parasztok térdet hajtottak előttem, megcsókolták ruhám szegélyét, de nem akartak szélveloszolni, míg meg nem ölik Barlowszki