Fővárosi Lapok 1875. december (275-299. szám)
1875-12-01 / 275. szám
tegye. Én megígértem, hogy semmi dolgom sem lesz vele, és egy Wapshot becsülete szent. — Azt hiszem, uram, — mondám. — Mr Brough azzal fenyegette, hogy kidobja, ha még egyszer belép hozzá. — Látom, beszélt vele, — mondá mosolyogva a tisztelendő úr, — s ekkor eszembe jutott az, amit ön a feltört levélről beszélt, és legkevésbbé sem kételkedtem, hogy Brough a legutósó szóig elolvasta. Az első madarat már megejtettük, mind a ketten, Brough és én, vadásztunk rá. Most az egész nyári lakra kellett rontanom , és én elmentem és rárontottam, uram. Nyolc óra elmúlt, mikor odaértem és a kapun belépve, egy ismeretes alakot láttam járkálni a cserjésben, és benne az ön tiszteletreméltó nagynénjére ismertem, de én a ház szeretetreméltó hölgyeivel akartam találkozni, mielőtt vele beszélek, mivel, lássa Titmarsh barátom, kiolvastam Mrs Hoggarty leveléből, hogy ellenséges lábon áll velük, s én azt reméltem, hogy összeveszítem őket, s úgy viszem el nagynénjét a házból. Nevettem és elismertem, hogy Mr Smithers nagyon ravasz ember. — A sors úgy akarta, — folytatá, — hogy Miss Brought a nappali szobában találjam, gitárt cincogtatva és szörnyű hamisan énekelve, de amint beléptem, a lehető leghangosabban »csitt !«-et kiáltottam a szolgának, és megálltam, mint a karó, azután lábujjhegyen előre sompolyogtam. Miss Brough a tükörben minden mozdulatomat tisztán láthatta, de úgy tett, mintha nem látna és végig énekelte darabját. — Kegyelmes ég! — mondám, •— bocsásson meg, asszonyom, hogy félbeszakítom bájos éneket, s hogy véletlenül meghallottam s végig hallgatni merészeltem. — Anyámat keresi, uram? — kérdé Miss Brough annyi méltósággal, a mennyi rendelkezésére állt. — Én Miss Brough vagyok. — Óhajtanám, asszonyom, ha egy szót se hagyna szólni dolgomról, mielőtt még egy szép dalt el nem énekelt. Nem énekelt ugyan, de látható megelégedéssel kérdezé: — Tehát, uram, mi a kívánsága ? — Egy hölgygyel van dolgom, ki az ön tisztelt atyjának vendége e házban. — Oh, Mrs Hoggarty! — mondá Miss Brough, megrántva a csengetyűhúzat. — János, küldjön Mrs Hoggartyért a cserjésbe; egy úr van itt, ki beszélni akar vele. — Én ép oly jól ismerem, — folytatom — Mrs Hoggarty különösségeit, mint akárki más; és tudom, hogy azok és nevelése nem teszik alkalmassá, hogy az ön társnője legyen; tudom, hogy ön nem szereti őt; ő irt nekünk Somersetshirebe, hogy ön nem véti őt. — Mit visszaélt velünk, barátaival ? — kiálta Miss Brough (s én csak ezt akartam elérni.) — Ha nem szeret, mért nem hagy el minket ? — Már úgy is hosszúra nyúlt a látogatás, — mondom, —s nem kétlem, hogy unokaöcscse és húga már vágyódnak utána. Kérem, asszonyom, maradjon, mert segítségemre lehet célom elérésében. Célom pedig az volt, hogy a két nő között valóságos harcot támaszszak, melynek végén felszólítom Mrs Hoggartyt, hogy ne maradjon abban a házban, melynek lakóival ily kellemetlen összeütközései vannak. S a csata megtörtént, még pedig Miss Belinda nyitotta meg a tüzet, azzal vádolván Mrs Hoggartyt, hogy barátainál rágalmazta őket. De ámbár a végén a leány dühösen rohant ki a szobából s azt mondá, hogy elhagyja otthonát, ha Mrs Hoggarty továbbra is itt marad, az ön kedves nagynénje felkiáltott: — Hah, átlátom a gonosz teremtés hadi cselét; de hála istennek, jó szivem van és vallásom képessé tesz, hogy megbocsássak neki. Nem fogom elhagyni kitűnő atyja házát s a derék embert elmenetelemmel búsitani. Ekkor Mrs Hoggartyt a részvét mezejére igyekeztem terelni. — Asszonyom, — mondám, — Mrs Titmarsh, unokahuga, mint Samu mondja, nem rég igen roszul érezte magát, — reggelenkint émelygésben szenved, — kissé ideges és gyenge, — mind oly jelek, asszonyom, melyeket egy fiatal asszonynál nem lehet félreismerni. Mrs Hoggarty azt mondta, hogy neki kitűnő szíverősítője van, majd elküldi Mrs Titmarshnak, s meg van róla győződve, hogy segítve lesz rajta. Most, bár igen kelletlenül, utósó fegyveremhez kellett nyúlnom, s mivel a dolog régen elmúlt, elmondhatom, Samu fiam. — Asszonyom, valami közlendőm van, amit alig merek elmondani. Tegnap unokaöcscsénél ebédeltem, s asztalánál egy fiatal embert találtam, — egy aljas viseletű fiatal embert, ki elvakította unokanője gyanánt forgott éveken keresztül a főrangúak köreiben, és legtöbbet tett arra, hogy kedvelt sportmulatságaik legalább magyar szint nyerjenek. Mint író és férfi egyiránt a nemesek, derekak közé tartozott. Emlékezetének mai felújítását díszes közönség hallgatta a fekete bársonynyal leterített felolvasóasztal körül. Csengery Antal elnökölt és Arany László olvasta az ép annyi gonddal, mint ízléssel készült, rövid emlékbeszédet. Elején kegyelettel emlékszik meg a jótékony hatásról, melyet rá Bérczynek világos ítélete és gyöngéd modora gyakorolt. Sok kritikus, kinek kedve nem is lenne tökéletes, ha boncoló munkáját nem véres késsel hagyná oda, figyelembe vehetné Bérczynek e vonásait : »Finomabban, mint ő szokta, alig lehetne megértetni azt, hogy egy nagyra tartott munka nem épen remekmű; gyöngédebb kézzel alig lehetne szétfosztani az irodalom mezején első kísérletét tevő ifjúnak csapongó illúzióit, a nélkül hogy egyszersmind megingassa az önérzetet.« Hadd következzék itt egy-két életrajzi adat e derék kórúl. Született 1821 márc. 2-kán Balassa- Gyarmaton. Nagyapját még Standnak hívták, de két fia már magyarabbal cserélte föl nevét. Az egyik a Megyeri nevet tette emlékezetessé színművészetünk történetében; a másik a Bérczyt tiszteltte egy kisebb, nógrádmegyei körben. Atyja, Bérczy Ferenc házában kedvező, derűs viszonyok közt töltötte ifjúságát Károly, ki középiskoláit Balassa-Gyarmaton és Vácon elvégezvén, Pestre került. Egy kis, irodalmi dolgozatokkal foglalkozó körhöz csatlakozott itt, melynek vezetője Lónyay Menyhért volt, tagjai pedig : Andrássy Gyula és Manó, Madách Imre és Keresztúri. Szónoklatok és versek folytak a fiatalok közt. Míg Bérczy leginkább lírai költeményeket mutatott be, Lónyay Menyhért különös tehetséget érzett magában tragédiák írására a római császárokról, Hadriánról, Commodusról, Heliogabalusról. Andrásy Gyula semmit sem irt, hanem mindent kritizált. Bevégezvén Bérczy jogi tanulmányait, a helytartótanács- hoz neveztetett ki gyakornoknak. Akkoriban vidám- töcscsét, s félek, hogy unokahugára is sikerült hatnia. Hoskinsnak hivják, asszonyom s midőn elmondom önnek, hogy míg az ön ottléte alatt egyszer sem volt a házban, most három hét alatt tizenhatszor ebédelt túlságosan bizalmas unokaöcscsével, ön elképzelheti, amit én magam sem merek képzelni. A lövés talált. Nagynénje egyszerre fölugrott, és tíz perc alatt kocsimban ült, London felé tartva. Nem volt ez ügyesen kivéve? — Ön igen szép csellel élt nőm rovására, Mr Smithers, — mondám. — Neje rovására, minden esetre, de mindkettejük hasznára. Szerencséje, uram, hogy öreg ember, — felelém, s hogy a dolog tíz év előtt történt; különben, Mr Smithers, istenemre, úgy elkorbácsoltam volna, mint még senkit sem. így került vissza hozzánk Mr Hoggarty, s ez volt az oka, hogy a Bernát-utcába költöztünk, s most az ebben történteket kell leírnom. Tizedik fejezet. (Sámuel magánügyeiről s a Brough és társa cégről.) Akadémiai levelek. — November 29. — (Bérczy Károly emlékezete.) (Bgy.) A feledhetetlen euganei halmok között történt, melyeknek sokszoros fényben tündöklő csúcsain ezernyi tarka zászlót — az egyesült Olaszország valamennyi városáét — lengette a szél. Petrarca halálának ötszázados fordulóját ünnepeltük. A nép nagy tömegekben hullámzott a kis arquai templom előtt, az újjászületés egyik első bajnokának sirja körül. Az ünnepi beszédeknek vége volt s egy valóságos olasz Primrose nyájaskodott körülöttünk mindenével, a mi szerény éléskamrájától telt. Mindenki a nap fiatal hőséről beszélt, az olasz irodalom ünnepelt költőjéről, Carducci Józsuéról, ki néhány perce végezte díszbeszédét. A kistermetű, sötét tüzes szemű, örökké nyugtalan ifjú költőt hódolók serege bókokkal vette körül, melyektől republikánus egyszerűsége mindenesetre szívesen szabadult volna. A hódolók élén Olaszország egyik legtekintélyesebb arisztokratája, Cittadella marquis bókolt. Egy csomó névjegy, mely előttem fekszik, a többinek is megőrizte nevét emlékezetemben. Ide csak annyi tartozik, hogy egy Malmignati gróf volt közöttük a legalacsonyabb születésű. Mikor a »Sátánhoz irt himnusz« híres-neves költője elvált tőlük, az öreg Cittadella ezekkel a szavakkal fordult társaihoz : — Ha egyéb nem, az is megérte ide fáradásomat, hogy Carducci kezet fogott velem! Alig hittem füleimnek, midőn az írói érdem, a költői borostyán e nagy becsülését esett hallanom oly férfiak körében, kiknek családfája régiségére nézve vetekszik a veronai ezredéves ciprusokkal. Magyarországról mentem oda. Nem akarok kellemetlen párhuzamokat vonni. Mindenki megteheti könnyen gondolatában azt az utat, melyet én megtettem, midőn az arguai ünnepélytől Bérczy Károly amaz érdemének teljes méltánylásáig jutottam, hogy arisztokráciánkat és irodalmunkat igyekezett közelebb hozni egymáshoz. Az ivó világnak becsületére váló képviselgy csinos házba költöztünk, a Bernát-utcába; nagynéném elhozatta minden bútorát a vidékről, mely két ily házat is megtöltött volna, s melyet jó olcsón kaptunk meg, mivel csak a kocsit kellett megfizetnünk. Midőn Mrs Hoggartynak elhoztam félévi osztalékát, ötven fontot adott nekem a nyolcvanból, s azt mondá, hogy ez elég egy szegény öreg asszony lakásáért és ételéért, ki úgy sem eszik meg többet, mint egy veréb. Magam láttam falun, hogy kilenc verebet evett meg egy puddingban, de gazdag volt, s én nem panaszkodhattam. Ha évenként legalább is hatszáz fontot takarít meg azzal, hogy velünk él, e megtakarítás egykor az enyém lesz, ezzel vigasztaltuk magunkat, én és Mari, és úgy ahogy igyekeztünk gazdálkodni. Nem volt könnyű feladat házat tartani a Bernátutcában, és még megtakarítani a négyszázhetven fontból, mely jövedelmemet képezte. De mily szerencsés fickó voltam, hogy ily jövedelmem volt! Midőn Mrs Hoggarty Smithers kocsiján elhagyta a fulhami nyaralót, Mr Brough épen behajtott a kapun négy szürkéjével; szerettem volna látni a két úriember tekintetét, amint az egyik orra elől vitte el a másiknak a zsákmányát. (Folyt, köv.) kedélyű, kitűnő emlékezőtehetségű, adomákból kifogyhatatlan (ha elkezdte, huszonötön alól meg sem állt) fiatal ember volt. De rátermett a komoly munkára is. Kevéssel a forradalom előtt Széchenyi kinevezte az országos közlekedési bizottsághoz fogalmazónak s 1848-ban bevitte minisztériumába is. Azonban egy véletlen meghűlés folytán, melyből évtizedekig tartó, gyógyíthatatlan szívbaja eredeti, csakhamar arra kényszerítette őt, hogy nógrádi hegyei közé vonuljon. Itt jutott el hozzá a forradalom gyászos végének híte, itt ért meg benne a határozat, hogy a hivatalos pályától visszavonul s az irodalomnak fogja szentelni életét. Újra Pestre jött s itt lépett házasságra Frivaldszky Imre hires természettudós leányával, Annával, kihez mély és áldozatkész szerelem kötötte s a kinek tizenhatévi boldogságát köszönte. 1851—54-ig dolgozó társa volt a »Pesti Napló«-nak, Pákh Alberttel a »Politikai Ujdonságok«-at alapította és két beszélygyűjteményt adott ki, 1852-ben »Élet és ábránd,« 1854-ben »Világ folyása« címmel. Beszélyein az angol regényirodalom nemesitő hatása, Dickens és Scott Walter benyomása érzik. A mellett, hogy szerette a magyar élet derűsebb, jellemzőbb vonásait, sikerrel festette az élet apróbb bajait és örömeit , sokat tűnődött az élet problémáin is, így különösen tündérregéiben, melyeket Washington Irwing »Alhambra-regéi« módjára irt. Utósó beszélye, mely 1864-ben a »Részvét Könyvé«-ben jelent meg , a »Gyógyult seb« irodalmunk legszebb elbeszélései közé tartozik. Az előkelő világot festi benne, melylyel folytonos érintkezésben volt. Bizonyára ez szülte benne a gondolatot, hogy 1857-ben »Lapok a lovászat és vadászat köréből« című vállalatát megindítsa, melyet »Vadász- és Versenylapok« címmel egész haláláig folytatott. A Kisfaludy-Társaságban, mely az akadémiával legott a közélet új felpezsdülése után tagjává választotta, Puskin verses regénye, az »Anyegin« fordításának egy énekével köszöntött be. Még ez németből, Bodenstedté után készült; utóbb azonban ő is megtanult oroszul és már eredetiből dolgozta azt 1230