Fővárosi Lapok 1875. december (275-299. szám)

1875-12-01 / 275. szám

tegye. Én megígértem, hogy semmi dolgom sem lesz vele, és egy Wapshot becsülete szent. — Azt hiszem, uram, — mondám. — Mr Brough azzal fenyegette, hogy kidobja, ha még egy­szer belép hozzá. — Látom, beszélt vele, — mondá mosolyogva a tisztelendő úr, — s ekkor eszembe jutott az, a­mit ön a feltört levélről beszélt, és legkevésbbé sem ké­telkedtem, hogy Brough a legutósó szóig elolvasta. Az első madarat már megejtettük, mind a ket­ten, Brough és én, vadásztunk rá. Most az egész nyári lakra kellett rontanom , és én elmentem és rárontot­tam, uram. Nyolc óra elmúlt, mikor odaértem és a kapun belépve, egy ismeretes alakot láttam járkálni a cser­jésben, és benne az ön tiszteletreméltó nagynénjére ismertem, de én a ház szeretetreméltó hölgyeivel akartam találkozni, mielőtt vele beszélek, mivel, lássa Titmarsh barátom, kiolvastam Mrs Hoggarty levelé­ből, hogy ellenséges lábon áll velük, s én azt remél­tem, hogy összeveszítem őket, s úgy viszem el nagy­­nénjét a házból. Nevettem és elismertem, hogy Mr Smithers nagyon ravasz ember. — A sors úgy akarta, — folytatá, — hogy Miss Brought a nappali szobában találjam, gitárt cincogtatva és szörnyű hamisan énekelve, de a­mint beléptem, a lehető leghangosabban »csitt !«-et kiál­tottam a szolgának, és megálltam, mint a karó, az­után lábujjhegyen előre sompolyogtam. Miss Brough a tükörben minden mozdulatomat tisztán láthatta, de úgy tett, mintha nem látna és végig énekelte da­rabját. — Kegyelmes ég! — mondám, •— bocsásson meg, asszonyom, hogy félbeszakítom bájos éneket, s hogy véletlenül meghallottam s végig hallgatni me­részeltem. — Anyámat keresi, uram? — kérdé Miss Brough annyi méltósággal, a mennyi rendelkezésére állt. — Én Miss Brough vagyok. — Óhajtanám, asszonyom, ha egy szót se hagyna szólni dolgomról, mielőtt még egy szép dalt el nem énekelt. Nem énekelt ugyan, de látható megelégedéssel kérdezé: — Tehát, uram, mi a kívánsága ? — Egy hölgygyel van dolgom, ki az ön tisztelt atyjának vendége e házban. — Oh, Mrs Hoggarty! — mondá Miss Brough, megrántva a csengetyűhúzat. — János, küldjön Mrs Hoggartyért a cserjésbe; egy úr van itt, ki beszélni akar vele. — Én ép oly jól ismerem, — folytatom — Mrs Hoggarty különösségeit, mint akárki más; és tudom, hogy azok és nevelése nem teszik alkalmassá, hogy az ön társnője legyen; tudom, hogy ön nem sze­reti őt; ő irt nekünk Somersetshirebe, hogy ön nem véti őt. — Mit­ visszaélt velünk, barátaival ? — kiálta Miss Brough (s én csak ezt akartam elérni.) — Ha nem szeret, mért nem hagy el minket ? — Már úgy is hosszúra nyúlt a látogatás, — mondom, —­s nem kétlem, hogy unokaöcscse és húga már vágyódnak utána. Kérem, asszonyom, maradjon, mert segítségemre lehet célom elérésében. Célom pedig az volt, hogy a két nő között va­lóságos harcot támaszszak, melynek végén felszólítom Mrs Hoggartyt, hogy ne maradjon abban a házban, melynek lakóival ily kellemetlen összeütközései van­nak. S a csata megtörtént, még pedig Miss Belinda nyitotta meg a tüzet, azzal vádolván Mrs Hoggartyt, hogy barátainál rágalmazta őket. De ámbár a végén a leány dühösen rohant ki a szobából s azt mondá, hogy elhagyja otthonát, ha Mrs Hoggarty továbbra is itt marad, az ön kedves nagynénje felkiáltott: — Hah, átlátom a gonosz teremtés hadi cselét; de hála istennek, jó szivem van és vallásom képessé tesz, hogy megbocsássak neki. Nem fogom elhagyni kitűnő atyja házát s a derék embert elmenetelemmel búsitani. Ekkor Mrs Hoggartyt a részvét mezejére igye­keztem terelni. — Asszonyom, — mondám, — Mrs Titmarsh, unokahuga, mint Samu mondja, nem rég igen roszul érezte magát, — reggelenkint émelygésben szenved, — kissé ideges és gyenge, — mind oly jelek, asszo­nyom, melyeket egy fiatal asszonynál nem lehet fél­reismerni. Mrs Hoggarty azt mondta, hogy neki kitűnő szíverősítője van, majd elküldi Mrs Titmarshnak, s meg van róla győződve, hogy segítve lesz rajta. Most, bár igen kelletlenül, utósó fegyveremhez kellett nyúlnom, s mivel a dolog régen elmúlt, el­mondhatom, Samu fiam. — Asszonyom, valami közlendőm van, a­mit alig merek elmondani. Tegnap unokaöcscsénél ebé­deltem, s asztalánál egy fiatal embert találtam, — egy aljas viseletű fiatal embert, ki elvakította unoka­nője gyanánt forgott éveken keresztül a főrangúak köreiben, és legtöbbet tett arra, hogy kedvelt sport­mulatságaik legalább magyar szint nyerjenek. Mint író és férfi egyiránt a nemesek, derekak közé tarto­zott. Emlékezetének mai felújítását díszes közönség hallgatta a fekete bársonynyal leterített felolvasó­asztal körül. Csengery Antal elnökölt és Arany László ol­vasta az ép annyi gonddal, mint ízléssel készült, rövid emlékbeszédet. Elején kegyelettel emlékszik meg a jótékony hatásról, melyet rá Bérczynek világos íté­lete és gyöngéd modora gyakorolt. Sok kritikus, ki­nek kedve nem is lenne tökéletes, ha boncoló mun­káját nem véres késsel hagyná oda, figyelembe ve­hetné Bérczynek e vonásait : »Finomabban, mint ő szokta, alig lehetne megértetni azt, hogy egy nagyra tartott munka nem épen remekmű; gyöngédebb kéz­zel alig lehetne szétfosztani az irodalom mezején első kísérletét tevő ifjúnak csapongó illúzióit, a nélkül hogy egyszersmind megingassa az önérzetet.« Hadd következzék itt egy-két életrajzi adat e derék k­órúl. Született 1821 márc. 2-kán Balassa- Gyarmaton. Nagyapját még Standnak hívták, de két fia már magyarabbal cserélte föl nevét. Az egyik a Megyeri nevet tette emlékezetessé színművészetünk történetében; a másik a Bérczyt tiszteltte egy ki­sebb, nógrádmegyei körben. Atyja, Bérczy Ferenc házában kedvező, derűs viszonyok közt töltötte ifjú­ságát Károly, ki közép­iskoláit Balassa-Gyarmaton és Vácon elvégezvén, Pestre került. Egy kis, irodalmi dolgozatokkal foglalkozó körhöz csatlakozott itt, melynek vezetője Lónyay Menyhért volt, tagjai pe­dig : Andrássy Gyula és Manó, Madách Imre és Ke­resztúri. Szónoklatok és versek folytak a fiatalok közt. Míg Bérczy leginkább lírai költeményeket mu­tatott be, Lónyay Menyhért különös tehetséget érzett magában tragédiák írására a római császárokról, Hadriánról, Commodusról, Heliogabalusról. Andrásy Gyula semmit sem irt, hanem mindent kritizált. Bevé­gezvén Bérczy jogi tanulmányait, a helytartótanács-­­ hoz neveztetett ki gyakornoknak. Akkoriban vidám- t­öcscsét, s félek, hogy unokahugára is sikerült hatnia. Hoskinsnak hivják, asszonyom s midőn elmondom önnek, hogy míg az ön ottléte alatt egyszer sem volt a házban, most három hét alatt tizenhatszor ebédelt túlságosan bizalmas unokaöcscsével, ön elképzelheti, a­mit én magam sem merek képzelni. A lövés talált. Nagynénje egyszerre fölugrott, és tíz perc alatt kocsimban ült, London felé tartva. Nem volt ez ügyesen kivéve? — Ön igen szép csellel élt nőm rovására, Mr Smithers, — mondám. — Neje rovására, minden esetre, de mindkette­jük hasznára. Szerencséje, uram, hogy öreg ember, — fele­lém, s hogy a dolog tíz év előtt történt; különben, Mr Smithers, istenemre, úgy elkorbácsoltam volna, mint még senkit sem. így került vissza hozzánk Mr Hoggarty, s ez volt az oka, hogy a Bernát-utcába költöztünk, s most az ebben történteket kell leírnom. Tizedik fejezet. (Sámuel magánügyeiről s a Brough és társa cégről.) Akadémiai levelek.­­ — November 29. — (Bérczy Károly emlékezete.) (Bgy.) A feledhetetlen euganei halmok között történt, melyeknek sokszoros fényben tündöklő csú­csain ezernyi tarka zászlót — az egyesült Olaszor­szág valamennyi városáét — lengette a szél. Petrarca halálának ötszázados fordulóját ünnepeltük. A nép nagy tömegekben hullámzott a kis arquai templom előtt, az újjászületés egyik első bajnokának sirja kö­rül. Az ünnepi beszédeknek vége volt s egy valóságos olasz Primrose nyájaskodott körülöttünk mindenével, a mi szerény éléskamrájától telt. Mindenki a nap fiatal hőséről beszélt, az olasz irodalom ünnepelt költőjéről, Carducci Józsuéról, ki néhány perce vé­gezte díszbeszédét. A kistermetű, sötét tüzes szemű, örökké nyugtalan ifjú költőt hódolók serege bókok­kal vette körül, melyektől republikánus egyszerűsége mindenesetre szívesen szabadult volna. A hódolók élén Olaszország egyik legtekintélyesebb arisztokra­tája, Cittadella marquis bókolt. Egy csomó névjegy, mely előttem fekszik, a többinek is megőrizte nevét emlékezetemben. Ide csak annyi tartozik, hogy egy Malmignati gróf volt közöttük a legalacsonyabb szü­letésű. Mikor a »Sátánhoz irt himnusz« híres-neves költője elvált tőlük, az öreg Cittadella ezekkel a szavakkal fordult társaihoz : — Ha egyéb nem, az is megérte ide fáradáso­­mat, hogy Carducci kezet fogott velem! Alig hittem füleimnek, midőn az írói érdem, a költői borostyán e nagy becsülését esett hallanom oly férfiak körében, kiknek családfája régiségére nézve vetekszik a veronai ezredéves ciprusokkal. Magyar­­országról mentem oda. Nem akarok kellemetlen pár­huzamokat vonni. Mindenki megteheti könnyen gon­dolatában azt az utat, melyet én megtettem, midőn az arguai ünnepélytől Bérczy Károly amaz érdemé­nek teljes méltánylásáig jutottam, hogy arisztokrá­ciánkat és irodalmunkat igyekezett közelebb hozni egymáshoz. Az ivó világnak becsületére váló képvise­lgy csinos házba költöztünk, a Bernát-utcába; nagynéném elhozatta minden bútorát a vidékről, mely két ily házat is megtöltött volna, s melyet jó olcsón kaptunk meg, mivel csak a kocsit kellett meg­fizetnünk. Midőn Mrs Hoggartynak elhoztam félévi osz­talékát, ötven fontot adott nekem a nyolcvanból, s azt mondá, hogy ez elég egy szegény öreg asszony lakásáért és ételéért, ki úgy sem eszik meg többet, mint egy veréb. Magam láttam falun, hogy kilenc verebet evett meg egy puddingban, de gazdag volt, s én nem pa­naszkodhattam. Ha évenként legalább is hatszáz fon­tot takarít meg azzal, hogy velünk él, e megtakarítás egykor az enyém lesz, ezzel vigasztaltuk magunkat, én és Mari, és úgy ahogy igyekeztünk gazdálkodni. Nem volt könnyű feladat házat tartani a Bernát­­utcában, és még megtakarítani a négyszázhetven font­ból, mely jövedelmemet képezte. De mily szerencsés fickó voltam, hogy ily jövedelmem volt! Midőn Mrs Hoggarty Smithers kocsiján el­hagyta a fulhami nyaralót, Mr Brough épen behaj­tott a kapun négy szürkéjével; szerettem volna látni a két úriember tekintetét, a­mint az egyik orra elől vitte el a másiknak a zsákmányát. (Folyt, köv.) kedélyű, kitűnő emlékezőtehetségű, adomákból ki­fogyhatatlan (ha elkezdte, huszonötön alól meg sem állt) fiatal ember volt. De rátermett a komoly mun­kára is. Kevéssel a forradalom előtt Széchenyi kine­vezte az országos közlekedési bizottsághoz fogalma­zónak s 1848-ban bevitte minisztériumába is. Azon­ban egy véletlen meghűlés folytán, melyből évtize­dekig tartó, gyógyíthatatlan szívbaja eredeti, csak­hamar arra kényszerítette őt, hogy nógrádi hegyei közé vonuljon. Itt jutott el hozzá a forradalom gyá­szos végének híte, itt ért meg benne a határozat, hogy a hivatalos pályától visszavonul s az irodalom­nak fogja szentelni életét. Újra Pestre jött s itt lé­pett házasságra Frivaldszky Imre hires természet­­tudós leányával, Annával, kihez mély és áldozatkész szerelem kötötte s a kinek tizenhatévi boldogságát köszönte. 1851—54-ig dolgozó társa volt a »Pesti Napló«-nak, Pákh Alberttel a »Politikai Ujdonsá­­gok«-at alapította és két beszélygyűjteményt adott ki, 1852-ben »Élet és ábránd,« 1854-ben »Világ fo­lyása« címmel. Beszélyein az angol regényirodalom nemesitő hatása, Dickens és Scott Walter benyomása érzik. A mellett, hogy szerette a magyar élet derű­sebb, jellemzőbb vonásait, sikerrel festette az élet apróbb bajait és örömeit , sokat tűnődött az élet problémáin is, így különösen tündérregéiben, melye­ket Washington Irwing »Alhambra-regéi« módjára irt. Utósó beszélye, mely 1864-ben a »Részvét Köny­­vé«-ben jelent meg , a »Gyógyult seb« irodalmunk legszebb elbeszélései közé tartozik. Az előkelő vilá­got festi benne, melylyel folytonos érintkezésben volt. Bizonyára ez szülte benne a gondolatot, hogy 1857-ben »Lapok a lovászat és vadászat köréből« című vállalatát megindítsa, melyet »Vadász- és Ver­senylapok« címmel egész haláláig folytatott. A Kisfaludy-Társaságban, mely az akadémiá­val legott a közélet új felpezsdülése után tagjává vá­lasztotta, Puskin verses regénye, az »Anyegin« for­dításának egy énekével köszöntött be. Még ez né­metből, Bodenstedté után készült; utóbb azonban ő is megtanult oroszul és már eredetiből dolgozta azt 1230

Next