Fővárosi Lapok 1876. április (75-99. szám)

1876-04-15 / 87. szám

Szombat, 1876. ápril 15. 87. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre...........................8 írt. Negyedévre.......................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Migraine. (Rajz.) Irta A t a I a. (Folytatás.) »Talán azt akarnád elhitetni velem, hogy hires utazásod nem reclame volt csupán ? Míg Jávában s Ceylonban a chinchona-fát nézegetted, jobb lett volna itthon azt kutatnod, hogy miként s miért hat a chinahéj, ez egyetlen valódi gyógyszer, mit századok óta tanulmányozott gyógyászati botanikátok felmutathat. Ti csak azt keresitek, fürkészitek, mit gyógyszertárraitokban megtörni, megfőzni, destillálni vagy diluálni lehet. Csak azt nyújtjátok s tiltjátok nekünk, mit óránkint bevenni, időnkint inni s naponkint néhányszor enni lehet, de bölcseségtek számba sem veszi azt, mi bennünket szünet nélkül körülfoly, körülleng, körűlhullámoz s idegeinket titokzatosan átrezgi s minek keveréke, foka, nyomása, sugara és áramlata okozza talán a legkínosabb betegséget: a rejtelmes idegbajt ezer változatával, mit ti csak azért néztek le vállvonva, udvarias gúnymosolylyal, tudálékos hallgatással, mert nemcsak hogy nem értitek, az még hagyján volna s többször is megesik rajtatok, hanem mert ezen nem fog chinintek, morphintok és specacuanhátok, tudományotok alphája és ómegája. Előttetek egy ember, akinek egy szép estén, csendes szobájában, kényelmes ágyában a szeme nyitva marad. Viszonyai rendezettek, családélete boldog, lelkiismerete nyugodt; de most eszébe jut, hogy egy évek előtt elhalt ismerőse hogyan került csőd alá; hogy gyermekkorában egy nagybátyjának két kis fia egy nap meghalt torokgyíkban s aztán, hogy az a Rózsa Sándor mégis rémséges dolgot vitt végbe! Erőszakosan lezárja szemét , torzképeket lát, felnyitja, mintha valamely árny lebbent volna el ágya mellett. Megállítja az órát, hogy ne ketyegjen, elmondja az »egyszeregy«-et hatszor rendesen, hatszor visszafelé, olvassa Perrier nagyfontosságú munkáját: »Über die Buccalvalven bei den Cacullanen« ; nem ért a zoológiához, mégsem alszik el! S ez így tart hetekig! feje zúg, ég, kábul, szédül, érzékei megbomlanak, szeme szikrát lát, kávéja sós, dohánya pioszphorszagú, falad, szívdobogása van, keze-lába zsibbad, borzong, hevül, egy szóval minden létező betegségnek összes symptomái mutatkoznak nála. Kedélye elborul, terhére lesz mindenkinek, de leginkább önmagának és még Pontius Pilátus is azt mondaná rá: »ime, egy ember!« ti azonban azt mondjátok : »ime, egy hipochondrikus !« egyet nevettek s megszöktök előle; mert ez az ember csak képzelődik, csak ámítja magát, nem uralkodik agyrémein; pedig hisz ép ezek a csalhatatlan kózjelek; s ti elismeritek az okozatot, de tagadjátok az okot, mert nem hisztek olyan bajban, melyet górcsövetek nem talál meg, mely tükreitekben nem mutatkozik, melyet hallcsövetek nem hallat s mely kopogtatástokra nem felel. Ti jelekre nem adtok semmit s csak annak létezésében hisztek, mit kézzel fogni, metélni, feldarabolni lehet. Ti vallástalanok vagytok még tudománytokban is, s valamikint nem látjátok át, hogy protoplasmátok, átheretek, cosmiai ködötök s a két első körforgást kezdett s évmiliárdok alatt naprendszerré alakult atom, ép oly megfoghatatlan csodák, mint a két nap befejezett teremtés munkája, egyszerre bevégzett szép és okos Ádámjával; s mikint a végtelenség, a kezdetnélküli örökkévalóság általatok is elfogadott, habár meg nem értett fogalma nem tanít meg, hogy hinnünk kell ott, hol tudni képtelenek vagyunk, akként eretnekek vagytok, mint orvosok is, s nem akartok jelekben hinni, pedig tudjátok, hogy a delej, mint anyag nem észlelhető sem a górcső, sem a vegytan, csupán csodaszerű jelenségei által; tudjátok, hogy Leverrier egyedül a naprendszerben észlelt zavar, rendetlenség s eltérés jeleitől vezetve odamutatott az ég egy sötét pontjára s azt mondta: ott egy még eddig soha nem látott bolygó van, s meghatározta távolságát, átmérőjét, súlyát s a napkörüli kétszázados pályafutását, melynek egy bizonyos általa szintén kijelölt pontját elérve, végre a távcső is megtalálta Neptunt s a tudomány valónak ismerte el a jós szavát. Mikor támad köztetek egy Leverrier, ki odamutat a megzavart idegrendszer dissonanzainak olrára ? Mikor jut eszetekbe megkisérleni, hogy miként a spectralanalysis az égi testek alkatrészeit fényükből ismerteti meg, úgy a lélektan a kedély sajátságai, bajai s ezerféle nyilvánulásának elemzése által megtanítana jelekből olvasni , s a szellem kiáradó fénysugarán visszavezetné a kutató észt a fényforrásra, az anyagra, megismertetve ennek lényegét. Ti azonban mint materialisták sem vagytok következetesek s Darvintok, Hóekéitek dacára mindig kivételes állást jelöltek ki az ember számára. Mint földlakót kiveszitek a természet három országából, hová szerves és szervetlen alkatrészeinél fogva tartozik, és kiragadjátok a világegyetemből, melynek ő is örök időktűl fogva elveszhetlen része, egy atomja, alávetve ugyanazon öröktörvényeknek, mint a nap és a homokszem, mint minden anyag, nyilvánuljon az bárminő alakban. Ti elismeritek a befolyást, melyet csillagra, jégre, vízre, növényre, állatra és ásványra a gravitáció, attrakció, ather-hullámzás, légnyomás, vegyi erők, hő, fény, villany és delej gyakorolnak ; tudjátok, hogy a tenger érzi a hold befolyását, a tej a vihar közelgésénél megturósodik, a delejta északi fénynél őrültként forog, és csak a mi idegeinkben, a mi vérünkben ne mutatkoznék mind e hatás ? Ki tudja, hogy az ember nem úgy kapja-e az epemirigyet, mint ahogy a tej megturósodik ? s hogyha a delejtű agyvelővel bírna, nem okozna-e neki földrengés, vulkáni kitörés és északfény — migrainet ? Újra egy kis fuldoklás, köhécselés ! — Megbocsátjátok a forrólázt, az agygyuladást; értitek a hülyét és a bambát; az állatoknál, növényeknél természetesnek találjátok, hogy a mimóza egy kis érintésre idegesen összehúzódik; a fehér házinyúl mind veres szemű, a fehér macska süket, minden macska szőre szikrázik mennydörgésnél s hogy a kagylóban a gyöngy úgy képződik, mint a tüdőben a gümő. De az embernél semmi szokatlant, eltérőt, kiválót vagy sajátságost nem akartok tűrni s megbotránkoztok azon, hogy némely ember nem úgy lát, nem úgy hall, mint ti s idegei máskint éreznek, mint a tiétek s az idegesen és a költőn nevettek, mint valami szemfényvesztőn, kinek mutatványai nevetségesek, vagy mulattatók s nem hiszitek, hogy azok nem mutatnak nektek egyebet, mint önmagukat s az egyik idegbeteg, a másik költő, mint ahogy ti szőkék vagy barnák vagytok. Ti azonban a természetet úgy tekintitek, mint a holttestet bonctermeitekben s a holt anyagot vizsgálva, nem találjátok meg az agyban a gondolatot, az idegekben a delej áramlatot s az egész természetben a működő, mozgató erőt, nem értitek tüneményeinek titokzatos beszédét s a csodaszerű azonosságot, várrokonságot csillag, ásvány, növény, állat és ember között. Például ti, úgy mint az életben magában a testek villózásában is csupán egyszerű vegytani processust, elégést láttak és nem gondoltak arra, hogy az a villófény tán az öntudatlan gondolat, a szunyadó, fejlődésre váró szellem, mely évmiliárdok folytán önereje, akarata, ösztöne, vágya által magának szervet idomít, agyat képez. Nem gondoltok arra, hogy a gyémánt, chlorophon, márvány, melyek a napsugaraktól mintegy megittasodva, átszellemülve, megdicsőülve rózsaszín, kék és bíbor fényben égnek, szervekkel bírva, mit éreznének, szenvednének ? Nem lenne-e belőlök virág, csalogány vagy költő s fényükből illat, dal, Ilias, énekek éneke! ? . .. vagy tán valamennyiből idegbeteg lenne, és fényükből — migraine!« Lilia még mindig küzdött ki kitörő kacagásával, de arcán e bájos, kipirult, gyermekies arcon, tűnöldöklő szemében, pajzán ajka körül ezer játszi, kedves ördögöcske ingerkedett. Elemér pedig támlányában hátradőlve már rég fuldokolt nevettében. — Nevess csak! hisz ebből áll minden érvelésnek ! Azt azonban nem tagadhatod, hogy boldogemlékü tudós nevelőd nem hiába tárta fel előttem a tudományok tárházát, hová én néha bekandikálva, nem csekély haszonnal betürgettem kedves könyveimnek címeit: »Ars magna lucis et umbrae.« »A series of experiments relating to Phosphori and the prismatic coulours« sat. Nem hiába hallgattam e tudománytól s kínzásaimtól múmiává aszott bölcs végtelen előadásait, de szegény Thuerecht, Leberecht, Liberecht Gaulius, kit születésekor Gans Gaulnak hívtak, hiába mondogatta haját tépve: »sutor ne ultra crepidam«, és te most szintén hiába halsz meg nevettedben, én mégis tudom, mit mond a mesekorbeli Aelianus ama csodaszerű, éjt megvilágító karbunkulusról, mit gólya ejtett a szép tarenti nő ölébe s a napfényességű körül, mely a pegui király arcát oly ragyogóvá tette, hogy népe éjjel nem szorutt légszeszre. Tudom, mit mond Albertus Magnus és Vallerius a lapis solaris és spongium lucisról s Liceti mikint mondja a »Lotheosphorus«-ban: Lapidem soli exponebat.. . S a kis szoba két balga gyermek csengő kacagásától viszhangzott. (Folyt. köv.) Sexx ízi. (Hollandi beszély.) Henry Havard után. (Folytatás.) — Szegény Marie, — gondolá az őrnagy, — ő nem is képzeli, mily sokat foglalkoztam vele már ma. Oh, drágalátos öcs!, önök nem fogják mindig azt mondani, hogy ő senki. Jót állok felőle, hogy ő még nagyon is jelentékeny szerepet fog játszani az önök életvilágában! Miután az őrnagy elkészült munkájával, szivarra gyújtott s felhörpentett vagy hat pohárka ó cognacot, miközben folyvást élvezve szivarja füstjét, egyszer csak édesben elszenderedett. Most úgy rémlett előtte, mintha voorbouti nagy házában laknék s Marie már régóta az ő felesége volna. Szinte hallani vélte a szomszéd szobában három-négy kis Van Vlootennek a zajongását, kurjongatásait. Majd, a nélkül hogy a voorbouti lakot oda hagyta volna, egyszer csak elkezdett bámulatos gyorsan öregedni. Fiai immár felnőttek s az akadémiában mindazokat a bohóságokat elkövették, a miket egykor atyjuk. A jövő eme képe egészen elragadta az őrnagyot, ki csak most érezte először az apai örömeket, melyekbe egészen elmerült, midőn hirtelen az éji őr kiáltása zavarta föl édes álmodozásából. Felocsúdva szendergéséből, azt vette észre, hogy lámpája füstölög, szivarja már rég kialudt s hogy lábai fáznak. Már éjfél után volt, hirtelen fölugrott az öreg, bement hálószobájába, de fájdalom, édes álmának folytatását hasztalan remélte. XXII. Másnap az őrnagy a szokottnál későbben ébredt föl. Gyorsan felöltözködött, összehajtotta a végrendeletét tartalmazó levelet, melyet este elkészített. A borítékra, mint kellett, ezt irta: »Roos jegyző urnak!« »Csak halálom után bontandó föl.« Épen akkor végezte e följegyzést, midőn Wenselaar belépett. — Alighogy fölkel s ime már is levelezget! — kiáltott föl a kapitány. — Amint látod, — válaszolt barátja, a porzót a borítékról a tintatartóba öntve.