Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)

1876-05-23 / 118. szám

Kedd, 1876. május 23. 118. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 fm­. Negyedévre...........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A prédikáto­r. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól.­­ Késő este volt. Csúnya, sötét, zavaros este. Ke­servesen bömbölt a szél s rázta künn a fák gályáit, csikorgatta a szélkakast a háztetőn s befütyölt a ké­ményen. Hi hu! hi hu! Ki van itthon ? Itthon van a gazda maga, ott ül a nagy tölgy­faasztal felső végén, a megtestesült nyugalom, galamb­ősz hajával, simára borotvált, kövér, piros arcával. Ősz haja után az ember aggastyánnak tartaná, de ha egésségtől duzzadt, pirosló arcát, izmos, magas terme­tét, mely ültében is meglátszik, a szélles vállakat, az egyenes magatartást tekinti valaki, csaknem ifjúnak mondaná e férfit. Nagyon nehéz életkorát megszabni, de annál könnyebb első pillanatra fölismerni, hogy az izmos, komoly, nyugodt arcú férfi, ki ott ül az asztalnál, nem lehet más, mint lelkipásztor. Még ha nem volna is rajta a hosszú, fekete tóga, már arca elárulja hiva­tását. A biblia fekszik előtte kinyitva s fönszóval ol­vassa a pislogó lámpa világa mellett a szent igéket, míg az asztal túlsó végén, fejét alázatosan meghajtva, fiatal nő ül és hallgatja. Szép, szelid, gyermekded, fé­lénk arc, hosszú, sötét pillákkal árnyékolt egy pár szem, melyet a fiatal asszony alig mer fölemelni, kissé meghúzódott, halavány vonások, mint ahogy láthatni olyanoknál, kik nem rég üdültek föl valami betegség­ből. Feje fekete kendővel bekötve, ruhája is egyszerű fekete szövet s bő redői közül mi sem látszik ki az ifjúi termetből. Tiszteletes Mercator Sámuel nem szereti a vi­lági hiúságot s úgy öltözteti feleségét, mint az komoly egyházi férfiú hitveséhez illik. Nem engedné, hogy tarka viganókat, puffadtujjú, kivágott nyakú ruhákat, csipkés gallérokat, fűző derekakat és más afféle elve­temedett öltözeteket viseljen, mint a­milyeneket isten­telen életű személyek behoztak idegen országokból és immár nem átallanak nyilvánosan is viselni, isten és minden igaz keresztyén megbotránkoztatására, a­mi ellen tiszteletes Mercator Sámuel (Kalmár lett volna eredetileg családi neve) már több ízben hatalmas pré­dikációkkal is síkra szállt, hogy megtörje a sátán ha­talmát. Ámbár a kis faluban, melynek ő volt lelki­­pásztora, nehezen jutott volna valakinek eszébe csip­kés gallérokat s a sátán más efféle találmányait fel­öltem magára. A szegény paraszt-asszonyok örültek, ha darócba öltözhettek. Rosz világ volt az a szegény emberekre s hálát adott az istennek, a kinek a bőrét le nem nyúzták a sok katonajárásban, háborúskodásban. Ma a kuruc, holnap a labanc. De a kis falu, hol tiszteletes Mer­cator Sámuel viselte a lelkipásztor tisztét, e részben különösen szerencsés volt; félreesett minden útból s csak nagyritkán vetődött ide valami csavargó, por­­tyázó csapat. Aránylag tehát meglehetősen békés éle­tet éltek e helység lakosai és sokkal kevesebbet pa­naszkodhattak, mint szomszédjaik, mit az isten különös gondviselésén kivűl rengeteg erdeiknek is köszönhet­tek. Tiszteletes Mercator Sámuel azonban soha sem ismerte el az utóbbit s mindig csak az előbbit kötötte híveinek lelkére. Az isten gondviselése meg fogja őket mindaddig őrizni, mig megmarad köztök a tiszta er­kölcs és az igaz reformált vallás. Mert hogy veszedelem fenyegeti mindkettőt, nemcsak a puffadt ujjú és kivágott nyakú ruhák s csipkés gallérok, hanem az ólálkodó farkasok, a jezsui­ták részéről is, azt gyakran emlegette prédikációiban tiszteletes Mercator Sámuel. Mindamellett azonban ez ideig sokkal több bajuk volt a helységbelieknek az igazi farkasokkal, mint a névlegesekkel. Azok éven­­kint bizony nem csekély kárt okoztak némely juhos gazdának s télen át bekullogtak egész a kertek alá ; de a jezsuiták, bármennyit emlegette is tiszteletes Mercator Sámuel, nem mutatkoztak eddig. Egyátalán békés napokat élt a kis falu s ha a buzgó prédikátor mennydörgő beszédeit leszámítjuk, egyéb harcias dolog most már régóta nem fordult itt elő. Úgy látszott, kuruc, labanc egyformán elfelejtette ezt az elrejtett kis fészket, mely sűrű erdők közepett, keskeny völgyben feküdt. Járt itt nem vezetett hozzá s főkép úgy őszszel a feneketlen sárban, a ragadós agyagban nem igen lehetett kedve valakinek csatan­golni, mikor azt sem tudhatta, akad-e itt emberi la­kásra, így éltek csöndesen,­nyugodalmasan a kis hely­ség lakosai. Néha-néha fölriasztotta ugyan őket egy­­egy rémhír. Menekülők futottak oda marháikkal a szomszéd helységekből vagy valamely pásztor ember vett észre katonákat az erdő szélén. Olyankor tiszte­letes Mercator Sámuel hamarjában összegyűjtötte az egész községet s a mint megharsant minden ajkról az ének: »Erős várunk nekünk az isten«, mindjárt el is múlt a veszedelem, eltűnt az ellenség. Még eddig semmi körülmény sem ingatta meg tiszteletes Mercator Sámuel rendületlen hitét s erősen meg volt győződve a buzgó prédikátor, hogy nem is jöhet oly körülmény, oly idő. Ép oly nyugodtan nézett szemébe a jövőnek, mint a­mily nyugodtan tekintett végig a múlton. Itt bent e szerény kis paplakban és e férfiú lelkében nem uralkodott egyéb, csak nyuga­lom, csönd és szilárd hit az istenben. Künn dúlhatott a förgeteg, tombolhatott a szél; itt bent tudták, hogy az Úr oltalma alatt vannak. De hollá! mintha most egyéb zaj is hallatsza­­­­­ék, nemcsak a szél által hajtogatott gályák recse­­­­gése, csapkodása. Igen, igen, más zaj. Most világosan hallhatni. A kapun dörömböz valaki. A félénk, fiatal nő megrezzen. Tiszteletes Mer­­j­­ator Sámuel komolyan, feddőleg tekint rá, mintha mondani akarná: te kishitű! De semmit sem szól. Csöndesen föláll és kimegy. Valami elkésett utas lesz, a­ki bebocsáttatást kér, va­lami szegény prédikátortárs, a­kit elűztek békés haj­lékából Bál papjai, a jezsuiták, vagy valami vándorló diák, a­ki akadémiákra megy, idegen országokba s kéregetve jár eklézsiáról eklézsiára. Ide ugyan sze­gény helyre jön, de szíves fogadtatásra bizton számít­hat. Bárki legyen, jöjjön. Utasoknak szállást, éhezők­nek ételt adni keresztyéni irgalmasság. Tiszteletes Mercator Sámuel a kapuhoz közele­dett. Künn azalatt keményen folyt a dörömbözés és közbe türelmetlen szitkozódó szó is hallatszott. Ez nem lehet szegény kolduló diák, a­ki éjjeli szállásért könyörög, sem valami prédikátortárs. Az ajk, mely az Úr igéjét hirdeti, nem nyithatik szitkozódásra. Furcsa vendég lehet, ugyancsak türelmetlen. S úgy rémlik a tiszteletesnek, mintha kardcsörrenést is hallana. Portyázók lesznek. Régóta nem jártak már erre. Bizonyosan csak úgy véletlen tévedtek ide. Vagy talán csak egyes, magános kóborló hadi ember. A tiszteletes körülövezte magát teljes lelki ere­jével s az Úr nevében fogadta az érkezettet. — Jövevény, bár ki légy, — mondá, — ha éj­jeli szállást keressz e hajlékban, megtalálod azt; de ha más szándék vezet, rosz helyen jársz. Szegény em­berek laknak itt, kiknek sem aranyuk, sem ezüstjük; csak egy darab barna kenyér vár itt rád és az isten utalma. A künn dörömböző szitkozódva felelt : — Ne papolj oly sokat, öreg, nincs most rá idő. Nyisd ki a kaput hamar! A hang ismerősnek tűnt föl a prédikátor előtt, de nem tudta hirtelenében mégsem, hogy ki lehet. Egy pillanatig gondolkodva megállt. Várjon ne költ­­se-e föl az egyház szolgáját, a ki lent a méhesben aludt s a ki fiatalabb korában, mig meg nem sántult, maga is oda járt a hajdúkkal s részt vett nem egy hadi kalandban. A ki künn várakozott, türelmetlen csörtette kardját. — Mi a mennyből, öreg! Talán bizony félsz tő­lem ? Csak hamar! hamar! Nyisd már ki azt a kaput! — Mindjárt, vitézlő uram, — felelt a pap. S leemelte a nagy rudat, melylyel a kapu be volt támasztva. — Lépjen be kegyelmed az Úr nevében. Csak egy magános gyalog ember lépett be. — Most beteheted a kaput megint, öreg, — szólt a belépő és maga is segített visszahelyezni a kaput támasztó nagy rudat. Teljes sötétségben álltak, a házi­gazda és vá­ratlan vendége. A félig nyitott konyhaajtón át kicsil­­lámló láng nem világosította meg egész odáig az ud­vart. A prédikátor még most sem ismerte föl vendé­gét, bár hangja mindinkább ismerősnek tűnt föl. A vendég egyébként nem várt hosszú kínálga­­tásra, hanem egyenest befelé sietett, a­hol a tüzet lo­bogni látta a konyhában. — Épen jókor jövök, — szólt belépve, — csak elő a vacsorával, öreg ! Mondhatom, hogy átkozottul megéheztem ebben a hosszú útban, míg ide találtam. Fehér szűrposztó-köpenyeget viselt a jövevény, mint a milyet Thököli kuruc lovasai viseltek. Kucs­mája mélyen le volt nyomva s hiányzott mellőle a toll; köpenyege sáros, és járásán látszott, hogy elfáradt, sántított is kissé. — Lovam elesett egy árokban s kitörte a lábát, — dünnyögé boszúsan ; — szerencse, hogy magam is nem törtem nyakamat ebben a ti átkozott erdőtökben s ebben a pokoli sötétségben. Csak most ismert rá a pap vendégére. — Kegyelmed az Ádám urfi ? ! — Én, én, — felelt amaz. — Rég jártam erre, ugy­e, öreg ? — Régen bizony, — erősítette tiszteletes Mer­cator Sámuel. — Mióta kegyelmed elbujdosott erről a mi vidékünkről, hírét sem hallottuk. — Meghiszem azt. Kutya idők jártak ránk, öreg. Nem jó lett volna haza kerülni, megkurtizhat­­ták volna az embert egy fejjel. S akármily keve­set ér is, csak ez az egy fejem van. Nem szeretném odadni. De most, hogy szépecskén összeszedtük már magunkat Erdélyben s elindultunk Thököli uram zászlója alatt, azt hittem, majd máskép kerülök haza én is. De nincs még vége a bujdosásnak, öreg. — Az Úr megsegíti a kegyelmetek fegyvereit, — viszonzó áhítattal a pap, — mint ahogy megsegí­tette Izrael népét a moabiták ellen. — Hagyd el, öreg! — szakította félbe a jöve­vény. Ledobta magáról sáros, vizes köpenyét s leült az asztal mellé.­ — Nincs egy pohár borod, öreg ? Átkozott csú­nya idő van otthonn, egészen átáztam, fáztam. De jó igy, legalább nyomomat veszítették, a kik üldöznek ! A prédikátor részvéttel fordult vendégéhez. (Folyt. köv.) Egy hires iró életéből. (Irodalomtörténeti rajz.) Eckstein Ernőtől. A párisi nagyobb gymnáziumok egyikében va­gyunk. A tanári széken egy komoly, tisztes férfiú ül, tenyérmagasságú nyakravalóval s csillogó szemüveg­gel. Xenophon »Memorabiliái«-t magyarázza, s épen a »Megelégedésről« kezdett előadást tartani, midőn tekintete a harmadik padban ülő egyik tanulóra esett, ki az asztal alatt valószínűleg más könyv, mint a Me­­morabiliák tanulmányozásába volt elmélyedve. A tisz­tes tanár lassan elhagyja székét. A tanítvány mit sem

Next