Fővárosi Lapok 1876. május (100-124. szám)
1876-05-23 / 118. szám
Kedd, 1876. május 23. 118. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 fm. Negyedévre...........................4 . Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A prédikátor. (Történeti elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. Késő este volt. Csúnya, sötét, zavaros este. Keservesen bömbölt a szél s rázta künn a fák gályáit, csikorgatta a szélkakast a háztetőn s befütyölt a kéményen. Hi hu! hi hu! Ki van itthon ? Itthon van a gazda maga, ott ül a nagy tölgyfaasztal felső végén, a megtestesült nyugalom, galambősz hajával, simára borotvált, kövér, piros arcával. Ősz haja után az ember aggastyánnak tartaná, de ha egésségtől duzzadt, pirosló arcát, izmos, magas termetét, mely ültében is meglátszik, a szélles vállakat, az egyenes magatartást tekinti valaki, csaknem ifjúnak mondaná e férfit. Nagyon nehéz életkorát megszabni, de annál könnyebb első pillanatra fölismerni, hogy az izmos, komoly, nyugodt arcú férfi, ki ott ül az asztalnál, nem lehet más, mint lelkipásztor. Még ha nem volna is rajta a hosszú, fekete tóga, már arca elárulja hivatását. A biblia fekszik előtte kinyitva s fönszóval olvassa a pislogó lámpa világa mellett a szent igéket, míg az asztal túlsó végén, fejét alázatosan meghajtva, fiatal nő ül és hallgatja. Szép, szelid, gyermekded, félénk arc, hosszú, sötét pillákkal árnyékolt egy pár szem, melyet a fiatal asszony alig mer fölemelni, kissé meghúzódott, halavány vonások, mint ahogy láthatni olyanoknál, kik nem rég üdültek föl valami betegségből. Feje fekete kendővel bekötve, ruhája is egyszerű fekete szövet s bő redői közül mi sem látszik ki az ifjúi termetből. Tiszteletes Mercator Sámuel nem szereti a világi hiúságot s úgy öltözteti feleségét, mint az komoly egyházi férfiú hitveséhez illik. Nem engedné, hogy tarka viganókat, puffadtujjú, kivágott nyakú ruhákat, csipkés gallérokat, fűző derekakat és más afféle elvetemedett öltözeteket viseljen, mint amilyeneket istentelen életű személyek behoztak idegen országokból és immár nem átallanak nyilvánosan is viselni, isten és minden igaz keresztyén megbotránkoztatására, ami ellen tiszteletes Mercator Sámuel (Kalmár lett volna eredetileg családi neve) már több ízben hatalmas prédikációkkal is síkra szállt, hogy megtörje a sátán hatalmát. Ámbár a kis faluban, melynek ő volt lelkipásztora, nehezen jutott volna valakinek eszébe csipkés gallérokat s a sátán más efféle találmányait felöltem magára. A szegény paraszt-asszonyok örültek, ha darócba öltözhettek. Rosz világ volt az a szegény emberekre s hálát adott az istennek, a kinek a bőrét le nem nyúzták a sok katonajárásban, háborúskodásban. Ma a kuruc, holnap a labanc. De a kis falu, hol tiszteletes Mercator Sámuel viselte a lelkipásztor tisztét, e részben különösen szerencsés volt; félreesett minden útból s csak nagyritkán vetődött ide valami csavargó, portyázó csapat. Aránylag tehát meglehetősen békés életet éltek e helység lakosai és sokkal kevesebbet panaszkodhattak, mint szomszédjaik, mit az isten különös gondviselésén kivűl rengeteg erdeiknek is köszönhettek. Tiszteletes Mercator Sámuel azonban soha sem ismerte el az utóbbit s mindig csak az előbbit kötötte híveinek lelkére. Az isten gondviselése meg fogja őket mindaddig őrizni, mig megmarad köztök a tiszta erkölcs és az igaz reformált vallás. Mert hogy veszedelem fenyegeti mindkettőt, nemcsak a puffadt ujjú és kivágott nyakú ruhák s csipkés gallérok, hanem az ólálkodó farkasok, a jezsuiták részéről is, azt gyakran emlegette prédikációiban tiszteletes Mercator Sámuel. Mindamellett azonban ez ideig sokkal több bajuk volt a helységbelieknek az igazi farkasokkal, mint a névlegesekkel. Azok évenkint bizony nem csekély kárt okoztak némely juhos gazdának s télen át bekullogtak egész a kertek alá ; de a jezsuiták, bármennyit emlegette is tiszteletes Mercator Sámuel, nem mutatkoztak eddig. Egyátalán békés napokat élt a kis falu s ha a buzgó prédikátor mennydörgő beszédeit leszámítjuk, egyéb harcias dolog most már régóta nem fordult itt elő. Úgy látszott, kuruc, labanc egyformán elfelejtette ezt az elrejtett kis fészket, mely sűrű erdők közepett, keskeny völgyben feküdt. Járt itt nem vezetett hozzá s főkép úgy őszszel a feneketlen sárban, a ragadós agyagban nem igen lehetett kedve valakinek csatangolni, mikor azt sem tudhatta, akad-e itt emberi lakásra, így éltek csöndesen,nyugodalmasan a kis helység lakosai. Néha-néha fölriasztotta ugyan őket egyegy rémhír. Menekülők futottak oda marháikkal a szomszéd helységekből vagy valamely pásztor ember vett észre katonákat az erdő szélén. Olyankor tiszteletes Mercator Sámuel hamarjában összegyűjtötte az egész községet s a mint megharsant minden ajkról az ének: »Erős várunk nekünk az isten«, mindjárt el is múlt a veszedelem, eltűnt az ellenség. Még eddig semmi körülmény sem ingatta meg tiszteletes Mercator Sámuel rendületlen hitét s erősen meg volt győződve a buzgó prédikátor, hogy nem is jöhet oly körülmény, oly idő. Ép oly nyugodtan nézett szemébe a jövőnek, mint amily nyugodtan tekintett végig a múlton. Itt bent e szerény kis paplakban és e férfiú lelkében nem uralkodott egyéb, csak nyugalom, csönd és szilárd hit az istenben. Künn dúlhatott a förgeteg, tombolhatott a szél; itt bent tudták, hogy az Úr oltalma alatt vannak. De hollá! mintha most egyéb zaj is hallatszaék, nemcsak a szél által hajtogatott gályák recsegése, csapkodása. Igen, igen, más zaj. Most világosan hallhatni. A kapun dörömböz valaki. A félénk, fiatal nő megrezzen. Tiszteletes Merjator Sámuel komolyan, feddőleg tekint rá, mintha mondani akarná: te kishitű! De semmit sem szól. Csöndesen föláll és kimegy. Valami elkésett utas lesz, aki bebocsáttatást kér, valami szegény prédikátortárs, akit elűztek békés hajlékából Bál papjai, a jezsuiták, vagy valami vándorló diák, aki akadémiákra megy, idegen országokba s kéregetve jár eklézsiáról eklézsiára. Ide ugyan szegény helyre jön, de szíves fogadtatásra bizton számíthat. Bárki legyen, jöjjön. Utasoknak szállást, éhezőknek ételt adni keresztyéni irgalmasság. Tiszteletes Mercator Sámuel a kapuhoz közeledett. Künn azalatt keményen folyt a dörömbözés és közbe türelmetlen szitkozódó szó is hallatszott. Ez nem lehet szegény kolduló diák, aki éjjeli szállásért könyörög, sem valami prédikátortárs. Az ajk, mely az Úr igéjét hirdeti, nem nyithatik szitkozódásra. Furcsa vendég lehet, ugyancsak türelmetlen. S úgy rémlik a tiszteletesnek, mintha kardcsörrenést is hallana. Portyázók lesznek. Régóta nem jártak már erre. Bizonyosan csak úgy véletlen tévedtek ide. Vagy talán csak egyes, magános kóborló hadi ember. A tiszteletes körülövezte magát teljes lelki erejével s az Úr nevében fogadta az érkezettet. — Jövevény, bár ki légy, — mondá, — ha éjjeli szállást keressz e hajlékban, megtalálod azt; de ha más szándék vezet, rosz helyen jársz. Szegény emberek laknak itt, kiknek sem aranyuk, sem ezüstjük; csak egy darab barna kenyér vár itt rád és az isten utalma. A künn dörömböző szitkozódva felelt : — Ne papolj oly sokat, öreg, nincs most rá idő. Nyisd ki a kaput hamar! A hang ismerősnek tűnt föl a prédikátor előtt, de nem tudta hirtelenében mégsem, hogy ki lehet. Egy pillanatig gondolkodva megállt. Várjon ne költse-e föl az egyház szolgáját, a ki lent a méhesben aludt s a ki fiatalabb korában, mig meg nem sántult, maga is oda járt a hajdúkkal s részt vett nem egy hadi kalandban. A ki künn várakozott, türelmetlen csörtette kardját. — Mi a mennyből, öreg! Talán bizony félsz tőlem ? Csak hamar! hamar! Nyisd már ki azt a kaput! — Mindjárt, vitézlő uram, — felelt a pap. S leemelte a nagy rudat, melylyel a kapu be volt támasztva. — Lépjen be kegyelmed az Úr nevében. Csak egy magános gyalog ember lépett be. — Most beteheted a kaput megint, öreg, — szólt a belépő és maga is segített visszahelyezni a kaput támasztó nagy rudat. Teljes sötétségben álltak, a házigazda és váratlan vendége. A félig nyitott konyhaajtón át kicsillámló láng nem világosította meg egész odáig az udvart. A prédikátor még most sem ismerte föl vendégét, bár hangja mindinkább ismerősnek tűnt föl. A vendég egyébként nem várt hosszú kínálgatásra, hanem egyenest befelé sietett, ahol a tüzet lobogni látta a konyhában. — Épen jókor jövök, — szólt belépve, — csak elő a vacsorával, öreg ! Mondhatom, hogy átkozottul megéheztem ebben a hosszú útban, míg ide találtam. Fehér szűrposztó-köpenyeget viselt a jövevény, mint a milyet Thököli kuruc lovasai viseltek. Kucsmája mélyen le volt nyomva s hiányzott mellőle a toll; köpenyege sáros, és járásán látszott, hogy elfáradt, sántított is kissé. — Lovam elesett egy árokban s kitörte a lábát, — dünnyögé boszúsan ; — szerencse, hogy magam is nem törtem nyakamat ebben a ti átkozott erdőtökben s ebben a pokoli sötétségben. Csak most ismert rá a pap vendégére. — Kegyelmed az Ádám urfi ? ! — Én, én, — felelt amaz. — Rég jártam erre, ugye, öreg ? — Régen bizony, — erősítette tiszteletes Mercator Sámuel. — Mióta kegyelmed elbujdosott erről a mi vidékünkről, hírét sem hallottuk. — Meghiszem azt. Kutya idők jártak ránk, öreg. Nem jó lett volna haza kerülni, megkurtizhatták volna az embert egy fejjel. S akármily keveset ér is, csak ez az egy fejem van. Nem szeretném odadni. De most, hogy szépecskén összeszedtük már magunkat Erdélyben s elindultunk Thököli uram zászlója alatt, azt hittem, majd máskép kerülök haza én is. De nincs még vége a bujdosásnak, öreg. — Az Úr megsegíti a kegyelmetek fegyvereit, — viszonzó áhítattal a pap, — mint ahogy megsegítette Izrael népét a moabiták ellen. — Hagyd el, öreg! — szakította félbe a jövevény. Ledobta magáról sáros, vizes köpenyét s leült az asztal mellé. — Nincs egy pohár borod, öreg ? Átkozott csúnya idő van otthonn, egészen átáztam, fáztam. De jó igy, legalább nyomomat veszítették, a kik üldöznek ! A prédikátor részvéttel fordult vendégéhez. (Folyt. köv.) Egy hires iró életéből. (Irodalomtörténeti rajz.) Eckstein Ernőtől. A párisi nagyobb gymnáziumok egyikében vagyunk. A tanári széken egy komoly, tisztes férfiú ül, tenyérmagasságú nyakravalóval s csillogó szemüveggel. Xenophon »Memorabiliái«-t magyarázza, s épen a »Megelégedésről« kezdett előadást tartani, midőn tekintete a harmadik padban ülő egyik tanulóra esett, ki az asztal alatt valószínűleg más könyv, mint a Memorabiliák tanulmányozásába volt elmélyedve. A tisztes tanár lassan elhagyja székét. A tanítvány mit sem