Fővárosi Lapok 1876. július (148-173. szám)
1876-07-15 / 160. szám
Szombat, 1876. julius 14. 160. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. Más szemekkel, más szavakkal. (Beszély.) irta Győry Vilmos. (Folytatás.) — Csakugyan. — viszonzá László ismét röviden, aki most talán alig hallotta útitársa szavait. A kocsi épen azon az úton gördült tova, ott a szellők alatt bekanyaruló országúton, ott a virágba borult gyümölcsfák mellett, ahol szeme elől az a szép alak a minap végkép eltűnt tüzes paripáján. Ilyen beszélgetés között az egyik részről, s ilyen merengések között a másik részről, haladtak tovább az utasok, a mindenütt zöld vetések és szántóföldek által szegélyezett országúton. Áron bácsi megjegyzései mindig a gondolkozás tárgyai körül forogtak, László lelke előtt pedig folytonosan az a szép alak lebegett, kit amaz első nevezetes találkozás óta mindig látott, kinek édes hangja mindig fülében csengett. Hol lehet most? Mivel foglalkozhatik most? Ezek a kérdések foglalták el annyira, hogy Áron ur gazdasági megjegyzéseire igen-igen gyéren jutott egy-egy kis rész figyelméből. A kocsi végre letért az országútról, s egy keskenyebb dülő után amaz irányban tartott, hol a láthatárt messziről, magasra felnyúló fák szegélyezék szélesen. — Ott van az én komám birodalma! — monda Salamon úr e pillanatban — mert csakugyan birodalomnak kell nevezni ezt az uradalmat, melyet tulajdonosa két-három évben egyszer szokott meglátogatni, míg főtisztje meg teljes hatalommal uralkodik az egészen, mint egy kis király. De bárcsak minden birodalmon úgy uralkodnának, mint ahogy az én Péter komám uralkodik azon, amit az ő hű és ügyes kezére bíztak, akkor viruló és boldog lenne minden ország. Nézze csak, uramöcsém, azt a nagyszerű fasort, mely amott lenn, jobbra-balra elterül a meddig csak a szem elláthat. Az mind a Péter munkája! Átvette a nagyterjedelmű uradalmat, majdnem sivatag puszta gyanánt, s húsz évi szorgalma egy kis paradicsomot teremtett ez áldott földből, mely mindent megad, csak mi is megadjuk neki, a mit viszont ő követel. A szélesen elterülő, s az egész láthatárt elfogó fasor mindegyre közelebb jutott, a fák mindegyre jobban kivehetőkké lőnek; látszottak már a roppant táblák, melyeket minden oldalról kétsorosan ültettek, sűrő akác-sorok kerítenek, tövük alja oly tisztán tartva, mintha valamennyi kertben álló diszbokor volna. A kocsi bekanyarult az egyik fasor közé, mely egyenesen a kastélyhoz vezetett, mert az urasági lak csakugyan megérdemlé e nevezetet. Magas épület volt, roppant terjedelmű belső telek közepén, elől gyönyörű parkkal, hátul nagy konyhakerttel és gyümölcsössel véve körül; de a park úgy ültetve, hogy bokrai között nyilas maradt, melyen keresztül a kastély haravány sárgára meszelt falai, magas ablakai s oszlopos tornáca már a fasor elejéről is láthatók valának. Igazán úri lak a szó szoros értelmében. A beltelek roppant négyszögét, mely más kisbirtokos számára egymaga is megjárta volna egész domíniumnak, gazdasági épületek szegélyezték, a kastélyon túl pedig három emeletre épített roppant magtár emelkedett, mely messziről oly magasnak látszik, mint valami templom. Csín, tisztaság, jóizlés mindenütt, a hasznos a a széppel párosítva mindenen. Még az ekék és taligák, a másik épületsor előtt meg a szekerek, minden oly pontossággal, oly szembeötlő renddel elhelyezve, hogy az egész kép benyomása meglepte s elragadta a szemlélőt. — Hisz ez nagyszerű ! — kiáltott fel még László is, ki e szót az alföldön eddigelé még csakugyan nem alkalmazta semmire sem, — ezt lehetetlen nem bámulni. — S lássa, édes öcsém, — szólt Áron úr nemes büszkeséggel, — ez mind egy egyszerű gazdatiszt munkája, rendező lelkének remeke. Ezt a gazdaságot a művelt külföld is bátran megnézhetné, nem vallanának szégyent vele. De e kis birodalom kormányzója ember is ám a talpán, aki magasabb szempontból fogja fel hivatását. Oh, mivé lenne az egész haza, ha minden fia úgy töltené be állását, mint az én Péter komám. A kocsi tovább haladt s néhány perc múlva a kastélyhoz kelle érnie. Itt lakik tehát, ez alföldi, újonan teremtett paradicsomban az a másik leányka, a kinek képét egy újabban ított alak e legközelebbi napokban teljesen eltávolító László szeme elől. Itt él, itt lakik e valóban szép helyen, hát ez vájjon hogyan tölti napjait, mivel foglalkozik? Erre a kérdésre pedig hamar megkapták a feleletet. Mert, amint a kocsi a parkot megkerülve már a kastély tornáca elé akart hajtani: az út kanyarulatánál balra, a szérűs kert aljában terülő zöld pázsiton, ott állt egy sugár leányalak, egyszerű házi ruhában, könnyű kis kendőcskével a fején. — Az az, csakugyan ő az, az én kis keresztleányom, — mondá Áron úr arra tekintve, — ugyan mit csinál ott? De már csakugyan itt szálljunk le, itt lepjük meg. Leszálltak és arra mentek. Alighogy Ilonka meglátta s felismerte őket, rögtön gyermeteg, őszinte örömmel sietett feléjök s most is csak úgy kezet csókolt keresztatyjának, mint kisleány korában, és Áron bácsi is ép oly bizalmasan nagyot cuppantott a leányka piros ajkain, mint ahogy évek óta mindig tette, valahányszor találkoztak. Az idegen fiatalember jelenléte semmi legkisebb feszességet sem okozott sem az egyiknek sem a másiknak. — Mivel foglalkoztál te ott a gyepen, kis leányom ? — kérdé Áron bácsi a kölcsönös üdvözlés után. — De még mivel ?! — viszontá Ilonka derülten felkacagva, — tudom kinevet, kedves keresztatyám! Egy kis árvát etettem. — Egy kis árvát ? — kérdé az öreg úr, — micsoda árvát ? — Egy szegény kis pici csirkét. Kisebb szegényke a többieknél, nem is olyan eleven, még az anyja sem szereti annyira, mint amazokat. Ennek nem kapar semmit, ő maga meg nem tud még kaparni magának, így hát én vettem pártfogásom alá s ki-kijövök és ebből a kis kosárból magam etetgetem meg. És úgy ismer már szegény kis árva csirke, hogy mihelyt meglát, mindjárt felém tipeg, mert szaladni nem igen tud. Nézze, keresztatyám, most is utam jön. És csakugyan, a vézna pici csirke odatipegett gondviselője után és oly panaszos csipegést hallatott, mintha csak kérni akart volna még egy kis morzsát abból a kis kosárból, melyet Ilonka most is a karján tartott. És a leány felvette a kis árvát, szelíden megsimogató bombatollú szárnyacskáit, pelyhes kis fejét s a maga pici ujjaival egy-két daramorzsát tett még az állatka szájába. — Bobó gyermek te! — mondá az öreg ur, az öregek arcának ama sajátszerű kifejezésével, mely félig az öröm mosolya, félig a meghatottság kitöréséhez közel álló kényezése, — hogy te még ezzel is vesződöl! — De hát nem szánalomra méltó-e szegény, hogy még az anyja sem szereti, s talán csak azért, mert nem olyan szemrevaló, mint a többi ? Volt valami jellemző, volt valami különösen vonzó e minden tettetéstől ment, természetes, naiv szavakban és jelenetben. Még Lászlónak is úgy látszik, mintha e leányka így, ez egyszerű házias öltönyében még annál is szebb volna, mint a múlt télen látta díszes báli ruhájában, s e gyermeteg nyilatkozatai még ama szavainál is kedvesebbek, miket tőle társalgás közben ott hallott. Szóval, még kedvesebb jelenségnek ismerte fel a házi magány körében, mint akkor a nyilvános összejövetel alkalmával, ahol pedig szinte fölébreszté érdekeltségét. Ilonka az itt váltott néhány szó után szabadjára ereszté aztán ismét a kis pártfogoltat s szüleihez vezeté a kedves vendégeket. Péter ur az ablakon át meglátta őket s eléjük jött, s ő is épugy, mint azután neje a díszes szalonban őszinte, magyaros szívességgel fogadták a két látogatót. Áron bácsit, mint régi jó barátot, Lászlót sem úgy mint egészen idegent. Hiszen a falu nagy eseménye alkalmával, a kaszinó bálján megismerkedtek már egymással s most is ismerős gyanánt köszöntötték. — Ezt az újdonsült falusi gazdát azért hoztam el magammal — mondá a társalgás folyamában Áron bácsi — hogy lásson szemtől szembe egy igazi, alföldi magyar nagy mintagazdaságot. Ugye öreg komám, nem vagy féltékeny gazdasági titkaidra s leszesz szives nekünk egyet-mást megmutatni. Nagy Péter úr, a ki szakasztott hasonmása volt Salamon Áron úrnak, legfölebb talán termetre nézve alacsonyabb s egy-két évvel fiatalabb, a legszívesebb készséggel ajánlá fel szolgálatát. Ez az ajánlkozás azonban most az egyszer kárba veszett. Mert alighogy a férfiak fölkerekedtek, hogy megnézzék az uradalmat, még a tornácba sem értek ki, midőn két kocsi robogott a kastély elé, melyek zajára a házbeliek kitekintvén, egyhangúlag felkiáltanak: — Ab! a szomszédok. Friedheimnek meg Bárdi László szive nagyot dobbant. Friedheimék ! Talán Amanda is ? Igen, az is ott volt. (Folyt. köv.) Dodero kapitány. (Olasz beszély.) Írta Barilli Gyula. (Folytatás.) — Ah! — tehát önnek tetszik öltözékem ? — mondá a tolmács gúnyos mosolygásra vonva össze ajkát. — Nemde remek mű ? — Human párisi szabó műhelyéből került ki ez, uram, húsz év előtt. Én különben a híres L’Absolu illatszerész, és táncmester vagyok. — Hogy szereimmel — melyek nemcsak a haj növesztését segítik elő, a velőt is alkalmassá teszik a nagy eszmék felfogására, s táncművészetemmel, a műveltséget kevésbbé polgáriasult vidékeken is meghonosítsam. Limába indultam, de úgy látszik, a végzet nem akarta, hogy ama nemzetek a civilizáció áldásos gyümölcseit élvezzék. Tizennyolc éve annak, hogy a szigetre kerültem az önéhez hasonló módon, s mert a királynőt, a kelet jellegét, egy párisi találmányommal megajándékoztam, nagy kitüntetésekben részesülök. Fodrásza, nyelv- és táncmestere, s benső titkos tanácsosa vagyok a király hugának, az isteni hercegnőnek a hajnali harmatnak, kinek édesen hangzó nevét szívesen megmondanám, benszülöttek nyelvén, de tartok a mennydörgő szózat haragjától, ki bizonyára félbe szakítaná társalgásunk fonalát, ha megtudná, hogy magánügyeinkről beszélgetünk. Urtitude türelmetlenkedve készült jelt adni a gyűlés feloszlására. L’Absolu rögtön készen állott, őt megnyugtatni, egy hosszú beszédben adva elő mindazt, mit én neki röviden elmondottam. Tolmácsának szavai közben elmosolyogta magát a fejedelem, jeléül annak, hogy L’Absolu kedvére tud beszélni. — Jó jel! — mondom L’Absolunak. — A király mosolyog.