Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)

1876-08-01 / 174. szám

Kedd, 1876. augusztus 1. 174. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre..............................8 frt. Negyedévre.........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadó­hivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A bolond assszony. (Egy öreg orvos elbeszélése.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) V. Következő nap még kevesebb izgatottság közt vártam a Halápy Dénes kocsiját. Mindjárt ebéd után szokott ér­tem jönni. Fél­háromkor már rendesen itt volt, de ma késett. A lázas nyugtalanság minden véremet fölhajtotta fejembe. Éreztem, hogy úgy forr minden az agyam­ban, mint valami üstben. Bugyborékoltak a gondola­tok, az érzések, remény, félelem, vakmerő bátorság és elcsüggedés. Nem emlékszem, hogy még valaha éle­temben ilyen heves nyugtalanságot álltam volna ki. Minden harmadik, negyedik percben az órára tekintettem. Mind hiába. A kocsi mégsem érke­zett meg. Három óra rég elmúlt már, négy is elmúlt. Aggódásom, izgatottságom óráról órára növekedett. Vájjon mi történt? Halápy Dénes fölfedezte talán a titkos összeköttetést köztem és neje közt ? Nyomába jött valaminek ? De hogyan ? Tegnap még nem gyanakodott. Mi történhetett azóta ? Nem hihettem, hogy kezébe jutott volna levelem. Oh, a halvány asszony bizonyo­san gondoskodott róla, hogy mihelyt elolvasta, meg­semmisítse. De hátha nem semmisítette meg ? Hátha meg­őrizte, eltette azt ? A nők gyakran oly gondatlanok. Vagy talán meglepte őt férje, midőn a választ írta számomra? Ezer kétség gyötörte lelkemet. De még mindig azzal biztattam magamat, hogy a kocsi megjön, csak elkésett. Estig még van idő. Hisz az egész csak egy órányi távolság. Hanem mikor öt óra is elmúlt, akkor láttam, hogy hiába várok. A Halápy Dénes kocsija nem jön ma már. Mikor hatot is elütötte és nemsokára alkonyodni kezdett, akkor kimondhatlan szomorúság foglalta el az eddigi aggódás, töprengés helyét. Oly levert vol­tam, hogy nem bírtam mit tenni. Mintha valami ma­lomkő nehezedett volna agyamra, gondolkozni sem bírtam. Könyvet szedtem elő s megkisérlettem olvasni. De minden harmadik, negyedik sornál elvesztettem az értelem fonalát s azon vettem észre, hogy csak gé­piesen olvasom a puszta szavakat. Láttam, hogy hiába erőtetem , eldobtam egyik könyvet a másik után. Akkor eszembe jutott, hogy a papnál rendesen össze szokott gyűlni minden este egy tarokk-kompánia, oda megyek­ a társaság, a játék szórakoztatni fog s talán kiveri fejemből a búbánatot. Az sem használt. Az a malomkő folyvást nyomta agyamat. Nem bírtam ügyelni a kártyákra, összevisz­­sza játszottam s még inkább elkedvetlenített játszótár­saim boszankodása és tréfálózása; midőn késő este haza tértem, nagyon fáradt voltam és még szomorúbb, mint mikor elmentem. De nem mondtam még le minden reményemről. Holnap eljöhet a kocsi. Meglehet, hogy Halápy Dénes nem tartotta most már szükségesnek, hogy minden nap eljöjjek a beteg asszonyhoz. Belekapaszkodtam a remény­e farkába s minden­­kép igyekeztem elhitetni magammal, hogy holnap eljön érttem a kocsi. Ezzel a gondolattal aludtam el, ezzel keltem föl másnap reggel. Sietve elvégeztem a látogatásokat betegeimnél a faluban. Vártam, hogy talán már délelőtt megérke­zik a Halápy Dénes kocsija. De biz az nem jött s ag­gódásom, gyötrelmem újra kezdődött. — Ej, hiszen délután szokott jönni mindig! — vigasztaltam magamat. S nagynehezen, dobogó szívvel vártam a dél­utánt. Még az ebédnél ültem, midőn jelentették, hogy valaki van itt Halápról. Fölugrottam az asztaltól s kisiettem a tornácra. Lélekzetem is majd elsúlt a re­megő várakozásban. Nem kocsi volt, csak egy gyalog ember. Levelet hozott Halápy Dénes úrtól. Szó nélkül átvettem a le­velet s hirtelen bementem vele a szobába, mert el akartam rejteni zavaromat és pirulásomat. Arcom égett, mint a tűz. A levélnek fogásáról éreztem, hogy pénz van benne, bankjegyek. Nem csalódtam. Halápy Dénes az orvosi honoráriumomat küldte meg, néhány rövid kö­szönő sor kíséretében. Lehetlen volt ezt félreérteni. Halápy Dénes úr nem óhajtja többé látogatásomat. Remegés szállta meg egész testemet. Vájjon mi történt ? Csakugyan fölfedezte-e a férj titkos össze­köttetésünket ? Rajtakapta nejét ? Vagy egyszerűen csak mint afféle embergyűlölő, nem akar tovább érint­kezni velem, miután az asszony jobban van s az én további látogatásom fölösleges ? Igyekeztem a levél tartalmából kiokosodni. De e hideg bár, azonban udvarias szavak nem adtak­­ semmi fölvilágosítást. Kérdezősködtem a paraszt­embertől, ki a leve­let hozta ? Az mit sem tudna mondani. Mégsem áll­hattam meg, hogy úgy futólag meg ne kérdezzem, nincs-e valami újság az udvarban? — Semmi, tenns uram, — felelt az. Nincs beteg ? — Nincs. Ezzel kellett beérnem. Itt maradtam most a kétség, aggodalom, mar­­dosó bizonytalanság zsákmányául. Köztem s a szép halvány fogoly nő közt el volt vágva minden további közlekedés. Hiába törtem rajta fejemet, nem bírtam kitalálni semmi módját, hogyan értesíthetném a hal­vány asszonyt s hogyan kaphatnék tőle viszont érte­sítést. Oh, a szegény rabnő most még gondosabban lesz őrizve, mind­eddig! Ha semmi bizonyosnak nyo­mára nem jutott is Halápy Dénes, de gyanúja föléb­redt s megkettőzteti óvatosságát. Gondoltam, hátha megvesztegetném a cseléde­ket Halápy udvarában ? Kétséges, várjon sikerülne-e ? Halápy Dénestől nagyon félnek a cselédei. S ha sike­rülne is megnyernem valamelyiket, mit érne az ? Ha­lápy Dénes senkit sem bocsát nejéhez s mindig jelen van, mikor az ételt beadják neki s mikor a tányéro­kat kihozzák tőle. Hogyan juttathassak be hozzá levelet? Vagy mihez kezdjek, hogy megszabadítsam őt ? Mert el va­­lók határozva, hogy megszabadítom. Ha eget-földet kell is megmozgatnom, megszabadítom. De heveskedhettem én, rázhattam én gondola­tomban az eget, földet, sóhajtozhattam, mindazzal ugyan hajszálnyit sem lendítettem. Tehetetlenségem érzetében fogaimat csikorgat­tam s véresre haraptam ajkaimat. Nem tudtam, hogy mit tegyek ? VI. Ha ez az állapot sokáig tart, talán megőrültem volna belé. Oly lázas izgatottságban éltem, annyira föl volt csigázva minden idegem, hogy nem tudtam semmi egyébre gondolni, csak arra a szép halvány asszonyra, kit nekem meg kell szabadítni. Negyedik napja volt már, mióta utószor láttam őt. Ekkor délután — már úgy este felé járt az idő, — egy cselédféle fiatal nő kopogtatott be hozzám. Zavartan és félve lépett be s biztatnom kellett, hogy szóljon. Lassankint aztán fölbátorodott s el­­mondta, hogy ő Halápról való, a Dénes ur udvarában szolgál, azelőtt a nagyságos asszony szobaleánya volt s most is ő szokta a nagyságos asszonynak beadni a reggelijét, ebédjét. Szegény nagyságos asszony! Könyek peregtek a leánynak szeméből s elakadt a beszédben. Láttam, hogy megint erőt vesz rajta a zavar és félelem. Nem tudja, mondja-e tovább s hitelt adhat-e biztatásomnak, hogy én csak a nagyságos asszony javát akarom s hogy kész vagyok értte bármire. — Oh! az a másik is azt mondta ! — mormogta magában alig hallhatólag. — És aztán mégis oly gyáván elhagyta. Az a másik ? E szó, mintegy kést döf szivembe. Kimondhatóan éles fájdalmat érzek s a következő percben megdöbbenek önmagam fölött. Mi ez ? A féltékenység ? Szeretem azt a nőt ? Nem merek felelni rá önmagamnak. Érzem, hogy reszketek. Talán arcom színe is elváltozott, mert a leány meghökkenve tekint rám. — Ki volt az a másik ? — sürgetem hevesen. S csak egy perc múlva veszem észre, hogy meg­ragadtam karját is. Nem akart felelni, hanem aztán mégis felelt. Talán megsajnált. — Egy fiatal zongoramester, — rebegő halkan.­­ — Halápy Péter uréknál lakott s átjárt mihozzánk is és négy kézre való darabokat játszottak a nagyságos asszonynyal. — Nos, mondja tovább! — riadtam rá, a­mint újra akadozni kezdett. A leány megijedt. — Tovább ? Nem tudok semmit tovább. És ha az isten itélőszéke elé állítnának, ott sem tudnék semmi roszat mondani asszonyomról. — Roszat ? Oh, nem, nem! — váltottam föl én. — Nem volnék képes roszat elhinni róla, soha! soha! S a­mint a leány ezt hallotta és látta izgatott arcomat, tovább folytatta: — Dénes nagyságos ur faligatott, de nem mondhattam neki sem egyebet. És azt sem tudom, hogy mit beszéltek együtt a nagyságos asszony és a nagyságos ur; csak azt tudom, hogy mikor engem be­csöngettek, a nagyságos asszonyt ájultan találtam s a nagyságos ur heves lépésekkel járt föl s alá a szobá­ban, aztán megállt előttem s azt mondta: az asszo­nyunk megőrült. — És ön elhitte ? — Nem tudom, tenns uram. Hittem is, nem is. Sokat sírtam, de soha sem beszélhettem többé attól a perctől kezdve az asszonyunkkal. — Attól kezdve folyvást elzárva tartotta őt a férje? — Folyvást. És azt mondta, a nagyságos asz­­szonynak nyugalomra van szüksége és senki se merje őt háborgatni, megszólítni vagy felelni neki, ha ő szó­­lítna is meg valakit. De szegény nagyságos asszonyunk nem is szólított meg, olyan volt, mint egy félhalott, csak ült a széken, mindig azon az egy helyen és meg sem mozdult. A szobaleány mélyen sóhajtott s aztán igy foly­tatta : — Még csak enni sem akart. Úgy hoztuk ki az ebédjét, ahogy beadtuk , hozzá sem nyúlt. Azt hittük,, hogy éhen fog meghalni. Sírva könyörögtem neki, hogy egyék legalább néhány kanál levest. Nem szólt, csak olyan szomorúan nézett rám azzal a szép szelíd szemével. — Hát a férje ? — Az komoran állt mellette, nem kínálta, egy szót sem szólt, csak fenyegetve nézte. Hanem második­­ nap este elküldött minket s egyedül maradt a nagysá­gos asszonynyal. Nem tudtam mit akar s remegve hallgatóztam künn a tornácon. (Vége köv.)

Next