Fővárosi Lapok 1876. augusztus (174-199. szám)

1876-08-01 / 174. szám

Az a­l­b­u­­m-k­é­p. Ouida elbeszélése. (Folytatás.) A­mint mentem gondolkozva, egyszerre csak előttem állott Oazot asszony : — Uram! Engedje meg, hogy pár rövid szót szólhassak önnel! — keadé a felvigyázónő, Fiorelle édes­apjának tejtestvére. Oazot asszony ott volt a pataknál, hol ruhát mosott s onnan vette magának a fáradságot, hogy engem megállítson. A Gave habjai, a ruha tisztasága, saját nekigyűr között tollette; ő nem érdekelte őt annyira, mint én. Odaállott elém, napbarnította hom­lokát redőkbe vonta, mig szeme szikrákat hányt. Cso­dálatos alak volt az öreg asszony a skarlát-színű főkötőben, kék posztó jacketjében s barna szoknyájá­ban, mely oly ellentétben volt alakjával. Nem láttam én ilyen viseletét az egész vidéken, mintha az öreg kiválasztotta volna legkülönösebb ruhát. Kitűnő tisztelettel szólt, mint egyébkor, hanem oly komolyan, hogy meglepetve néztem rá s oly aka­dozva beszélt, hogy alig jegyezhettem meg szavait. Paraszt asszony volt, hanem modorában volt bizonyos grandezza, mely kevés pórnőnél van meg; kétségtelen, hogy a de l’Hériseknél töltött hosszas tartózkodás alatt szerezte meg e modort. — Uram! nekem talán nem is volna szabad önt megszólítnom, mert ön nagy uraság, én pedig csak egy szegény parasztasszony vagyok. Mégis be­szélnem kell. Valami nyomja szivemet, mely iránt bi­zonyosságot kell szereznem, hogy beszámolhassak isten előtt s uram és gazdám előtt a más világon. Uram! bocsássa meg, hogy mondom : szereti ön Fiorello kis­asszonyt ? Megbámultam az öreg asszonyt, aztán botom­mal megtaszítva gyöngéden, el akartam felelet nélkül haladni mellette. Hanem ő elémbe állott, úgyhogy az egész keskeny utat elfoglalta; ki­térni sem lehetett előle, ha csak a Gaveba nem akartam ugrani. Tiszte­letteljes, bár elég erősen megragadta karomat, védte szemét a nap elől s állhatatosan szemem közé nézett. — Maradjon egy percig azon az utón, melyen nem rég Fiorello kisasszonynyal sétálgatott. Mikor kijöttem, önök után mentem, hogy a patakba vigyem a mosó­ruhát és láttam, a­mint ön megölelte a kis­asszonyt s jó ideig csókolgatta, azt sugdosván neki, hogy estére megint visszatér. Nos, uram, tudom, hogy szeretnie kell úrnőmet s azt is hinnem kell, ő is vi­szontszereti önt. Én mindig csak azt gondoltam, gyö­nyörű gyermek — mert folytonosan vele valók — ön azonban úgy találja, hogy gyönyörű nő és így szereti őt s ő viszont önt, uram. Bocsásson meg nekem, ha valami illetlent teszek, hanem uram kötelességemmé tette, én pedig egy ostoba vén asszony vagyok, ki szeretnék vigasztalást találni. Azért mondja meg, uram, olyan szerelme, mely méltó a l’Héris névhez — ekkor legyen öné az a kéz — vagy olyan, mely gyalázatot hozna e házra, akkor jaj mindnyájunkra ! — Szavai megdöbbentettek egy pillanatra, mert olyan valami történt velem, miről legtávolabbról sem ál­modtam; először is a vas szilárdság, melylyel az öreg beszélt, mintha ereiben királyok vére csörgedezett volna, továbbá vétkességem tudata. Csakhamar azon­ban mosolyogni kezdtem a kérdéseken, miket ez öreg asszony hozzám intézett, és nem is akartam vele vesz­tegetni a szót, hanem ismét félretaszítottam. Szeme lángban égett, szikrát hányt; oly erősen állt, mint va­lami ércszobor. — Uram! feleljen ! — szereti-e Fiorelle kis­asszonyt s megkérte-e a kezét szent házasságra ? — Akaratlanul is mosolyognom kellett újra. — Jó asszony, osztályomból való emberek nem házasodnak meg mindjárt, ha meglátnak valami csi­nos arcocskát; mi nem vagyunk úgy épen rászorulva erre a szent intézményre. Kigyelmed jól gondolta, tudom, hanem ezúttal kissé tovább vakmerősködött, mint kellett. Azért legyen oly jó és ne állja utamat kigyelmed, ha jót akar! Hanem az öreg­asszony nem akart mozdulni. Melléhez fogta két karját, megtámasztotta lábát a földön, mereven tarta fejét és szemével vadul tekintett a mord szemöldökök alól. — Uram, jól értem önt. L’Héris nemes háza megbukott, tönkrejutott, elszegényedett, és ön azt hiszi, tisztessége ellen vétene, ha tisztességes szán­dékkal lépte volna át e küszöböt; azt hiszi nincs senki, a­ki feleletre vonhatná s gonosz tettéért boszút állhatna. Hallgasson meg, uram, én csak egy öreg asszony vagyok, erőtlen öreg asszony, hanem meges­­­küdtem az égre és asszonyunkra — isten anyjára — és Heris gazdámra, hogy bármily körülmények közt megőrzöm a ház becsületét, — mely századokon át mocsoktalan volt. Drágább nekem ez ősi vér, mint saját piros vérem. Hallgasson rám, jó uram! Ha ön valamit szándékszik tenni e tisztes ház ellen, én is résen leszek s visszaadom a kölcsönt. Tapossa el a csekély férget, ha oly hatalmas! Olyan szenvedélyesen s darabossága dacára oly ékesszólással beszélt ez a parasztasszony, hogy rám önkénytelen volt némi hatása. Azt mondtam neki, hogy tegyen a mit akar, hanem most térjen ki az utamból. Nem akart, előttem állt mereven s fogva tartotta ka­romat oly erősen, hogy erőszakkal sem szabadíthat­tam meg, mert nem akartam egy asszonynyal úgy bánni, mint másvalakivel bántam volna. Nem pedig az öreg asszonynyal, kiből hozzá még a hűség és ra­gaszkodás dolgozott. — Még egy szavamat hallgassa meg, uram. Nem tudom minő cimen nevezik önt a maga vidékén , ha­nem egy napon cimert láttam az ön zsebkendőjén s azt hiszem nagyur. Arca és modora is erre mutat. Uram, önnek lehet több nőismerőse, ki önt szereti, könnyen nélkülözheti ezt az egyet ? Sok öröme élve­­vezete, szórakozása lehet, ahol él, nem hagyhatja itt nekem ezt az egy kincset? Gondolja meg, jó uram! Ha Fiorello kisasszony most szereti kegyedet, évek múlva még jobban fogja szeretni. Majd ha látja, hogy megérdemli s ha olyannak találja, vegye nőül, csak most hagyja itt. Vegye lelkiismeretesebben ezt a dol­got. Frorelle kisasszony nem olyan hölgy, mint az önök hölgyei, Frorelle kisasszony ártatlan, nem ismeri a roszát, mint az ég szentét. A házat, mely önt ven­dégszeretettel fogadta, azt a házat, melynek lakói, a Herisek, hatalmasak és becsületesek voltak mindig s szegénységükben sem feledkeztek meg magukról, hagyja meg erényükben s ne használja föl a szerelmes kis úrnő gyöngeségét, hogy ezzel visszaéljen. Ez gyá­vaság volna! Legyen könyörületes ezzel a gyermekkel, hagyja békén őt! Ritkán szokott szívem megmozdulni az ily be­szédekre , de most az öreg Cazot beszéde után mégis némi nyugtalanságot éreztem. Úgy találtam, hogy nem a világba beszél ez az asszony. Bámulatos ragaszko­dása és szeretete úrnője iránt erőt adott neki, pathoszt öntött darabos beszédébe, ékesszólóan s bizonyos méltósággal mondta el a hozzám intézett szavakat. Meghatott, mert beláttam a szavak igazságát. Érez­tem, hogy e szerelem nem jól fog végződni. Hallottam az öreg asszony szájából a »gyáva« nevezetet, mely­lyel eddig senki meg nem tisztelt s nem viszonozhat­tam illő módon. Hisz csak egy öreg asszony mondta! Annál szégyenletesebb. — Oh! Ön lesz oly könyörületes, uram!, és el­távozik ! — szólt az öreg Cazot nyájasabb hangon és nyájasabban is tekintett arcomba. (Vége köv.) Székács József. Szül. 1809 febr. 2-án, meghalt 1876 julius 29-én. (V.) Tavaszszal történt, hogy esetleg ép tizen­hárman ültünk a Kisfaludy-Társaság zöldasztala körül. Az asztal végén egyik barátunk, ki ad a bal­jóslatokra, megjegyezte ezt hangosan s hátrább tolta székét, mintha el akart volna vonulni a »balvégzetes« körből. »Soha se menekülj, — mondá mosolyogva Székács, — ha e tizenhárom közül valakit csakugyan elragad az esztendő szele, az nem te fogsz lenni, a fiatal férfi, hanem én, a megőszült öreg.« Ránéztünk mosolygó, nemes, erőteljes arcára s úgy találtuk, hogy ő — a megőszült öreg — köztünk a legfiatalabb. Olyan színben volt, az egésség, a kedély, a lelki béke úgy sugárzott szelíd szeméből és rózsás arcáról, hogy mindent inkább hihettünk, mint tréfás jóslatának teljesülését. És fájdalom, nem ül többé közénk ! Nem látjuk a jó pap eszményi alakját, ezt a szeretettől és nyuga­lomtól áthatott arcot; nem halljuk hangját, melyben az erő meleg lágysággal párosult; nem örülünk ke­délyes tréfáinak; nem hevülhetünk meleg szivétől s nem tanulhatunk bölcseségétől — soha többé. Ő is elment, mint mennek egymás után az ébredő korszak még velünk élő veteránjai egymásután a végső nyug­helyre. A hézag, melyet hátrahagyott mindazok lel­kében, a­kik őt ismerték, betölthető­en marad, mert nemesebb, áldottabb szív ritkán szakadt meg, mint az ő halála pillanatában. Mint író, jeles érdemeket szerzett magának tan­költészetünk és a klasszikus műfordítás terén; mint pap, igazi lelki­pásztor volt mindig, szóban és tettben egyaránt példaadó; mint emberbarát, fáradhatatlan és áldozatkész; mint hazafi, rendületlen a legnagyobb megróbáltatások idején is; mint egyházi szónok, az ékesszólás kitűnő mestere, észhez, szívhez, kedélyhez egyaránt melegen beszélő, mint ember — igazi pél­ucmep. c­­ucá tccacg poluahcjjc. xA.umu.uy a jellemben, derűit a kedélyben, megfontoló az ítélet­ben, meleg az érzésben. A nyugalom és derültség ama fenségét bírta, mely már kora ifjúságától fogva kedvenc görög klasszikusaiból áradt szivébe. Hosszt életén át nem volt tán egy szava, egy tette, melyet megbánhatott volna, s úgy költözött el e »siralon völgyé «-ből, hol a szeretet és tisztelet légkörében élt hogy nem marad utána ember — e sok mindenféle ember tömegében, a ki egyebet mondhatna rá, mint jó szót és áldást. Szép élet volt az, mely neki adatott, annál szebb mert ő maga tette azzá, értelmének, szivének és jó természetének nemes harmóniája által. A haza, az egyház, a család, az irodalom, az egyleti élet egyaránt a »legjobb«-ak egyikét, a feddhetetlent, a fáradhatat­lant bírta ő benne, s a halál sokfelé érezteti kemény súlyát, midőn nem engedte őt hatvanhét évnél tovább élni. úgy tetszik ma, a fájdalom első idején, hogy korán vesztettük el; pedig ki él e földön ilyen hat­vanhét évet! A­mint érdemelte, kegyes volt iránta a végzet; környezte boldogsággal, szeretettel, sikerekkel köztisztelettel; nem kímélte ugyan meg szivét koron kint tartós bánattól, szenvedt családi veszteséget mély bánattal sirt ő is az összeomlott haza romjait egy hosszú tizeden át, kemény harcot kellett küzdenie egyházának fenyegetett s részben feladott jogaiért tűrnie zaklatásokat — de mind e terhes felhők elvo­nultak ismét fölötte s a kitörő nap verőfényében ujr­ az örömnek, sikernek, elégültségnek élhetett. Erős hit és meleg kedély táplálták mindig. Még az idő is olyan kíméletes volt iránta, hogy csak haját ezüstözte meg, a test, a lélek ifjúi elevenségét nem vette el től — csak a legutósó hetekben. Alakja hasonlatos vol a délévi bérh­ez, melynek ormán fenn ül a téli hó »midőn tövében még virág felel.« Tősgyökeres nagy magyar község szülöttje volt Orosházán született. Atyja jómódú timármester volt ki eleintén fiát is e hálás mesterségre szánta, de Szi­geti János lelkész figyelmeztetésére elállt e szándéká­tól s rajta volt, hogy fia tovább iskolázzon. Tanúli c­muau jjcuacu xxuaiu iaucu airiau megismertette az ifjúval a latin klasszikusokat,­ és Sopronban; ez utóbbi helyen az ifjak »magyar tár­saság«-ának könyvtárnoka volt. Ez időben kezdett megismerkedni tüzetesebben hazai irodalmunkkal s az első magyar költészeti mű, mely kezébe került, »Ber­zsenyi költeményei«-nek kötete volt. Egyik buzdítója Kiss János, e nagy irodalmi műveltségű szuperinten­dens volt, kinek serkentésére küldte be első művét az »Aurórá«-ba, hol az 1830-ban jelent meg. A papi vizsgálatokat 1829-ben tette le s a következő évben nevelőnek ment a Rudnai Nikolics János fiaihoz. Két évet töltve Karlovicon, Nikos görög paptól jól meg­tanulta a hellén és szerb nyelveket, s már akkor kez­dett fordítgatni szerb (mint akkor mondták: »szer­­bus«) dalokat. Pestre lővén lakni 1832-ben, megis­merkedett az irodalom bajnokaival, kik mind megsze­rették. Leginkább hellen tanulmányait folytatta, fordítva az ó-görögök anthológiájából s Plutarch »Paralellái«-ból. 1834-ben az eperjesi kollégiumba ment, hol a jogot tanulta s egyszersmind az ifjúságot magyar nyelvre és irodalomra tanította s ugyanekkor fölélesztette, elnökként vezette a hanyatlani kezdő »növendék-társaság« irodalmi működését. Majd 1836-ban bejárta Európa sok nagy városát, tanulmá­nyozva az iskolákat. Mint a szépművészetek és böl­csészet tudora tért vissza 1836-ban, s kiadva a »Szerb népdalokat és kősregek«-et, az akadémia azonnal megválasztotta tagjának s másik évben a Kisfaludy- Társaság is. Azóta buzgó tagja volt mind a kettőnek s sok felolvasást tartott: klasszikus műfordításokat, eredeti tankölteményeket, epigrammát, satyrát, sat. Szépirodalmi műveit azonban mindig vonakodott ön­álló kötetben adni ki, példás szerénységében igen nagy ellentétet képezve sok mai kezdővel, kik alig­hogy írni kezdenek, már sietnek »válogatott« és »arc­képpel is ellátott« verseik gyűjteményével boldogítani a világot. Székácstól legfölebb az 1847-ben megjelent Plutarch-féle életrajzokat, vagy 1856-ban kiadott pro­testáns egyházügyi munkáját (a bécsi pátens ellen,) kaphatjuk meg önálló kiadásban. 816

Next