Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-16 / 212. szám

— A­mit én önnek mondani akarok, pár szóval elmondhatom. Utunk célja esetleg egy és ugyanaz volt. Én, mint tudhatja, okos embernek tartom. Ön egy hölgyet keresett, én egy férfit. Engem királyom küldött ki ide, hogy önt ki küldte, nem tudom. Brahe hallgatott egy pillanatig, majd így szólt: — Köszönje istennek, számtartó ar, hogy öreg ember, s hogy e kardot csak díszül, nem pedig hasz­nálat végett viseli. Ha dicsőséget és becsületet szerez­het ön azon az ösvényen, a melyen jár, én nem irigy­lem. Az én határaim más fákon teremnek. Haladjon ön a saját utján; nekem semmi közöm többé önhöz! — Még valamit, Brahe kapitány! — viszonza Gabel nyugodtan. — Így nem fogunk egymástól megválni. — Menjen ön isten hírével, a saját útján. Úgy látszik, feledi, hogy zsebemben van a szabadság­levél. — Épen nem, — szólt Gabel mosolygva. — A számtartónak legfőbb erénye a jó emlékezőtehetség. Önnek a szabadságlevele egy hóra volt kiállítva; épen tegnap este járt le. E szerint önnek engedelmes­kednie kell. — Engedelmeskednem? Önnek? — kérdezte Brahe gúnyosan. — Nem, — válaszolt a számtartó, — nem ne­kem, hanem ő felségének, királyunknak. Lesz szives e­gy kissé ide figyelni ? Ezt mondva egy papírt vett elő tárcájából s a kö­vetkezőt olvasta arról: »Miután számtartónk, Gabel az ország ügyei­ben, a közjó érdekében küldetett általunk ki, ezennel köztudomásra juttatjuk, hogy mindenki országunkban, a­kit ő netalán segély végett fölhívna, kötelesnek érezze magát, neki engedelmeskedni és őt követni. A­ki pedig e parancsot —.« No, a­mi ezt illeti, — tévé utána Gabel — a további részletezés fölösleges. Ön sokkal derekabb katona, semhogy készséggel, örömest ne engedelmeskedjék. Brahe dacosan fonta össze mellén a karjait. Mig azonban Gabel az iratot felolvasta, e karok lehanyat­lottak s midőn az elhallgatott, keserűen kiáltott fel: — Számtartó, ön rettentő ellenség! — Kötelességemet teljesítem, — felelt Gabel ugyanazzal a nyugodt komolysággal, mint elébb. — És ön vájjon hűtelenné lenne-e kötelességéhez ? — Kötelesség és mindig csak a kötelesség! — szólt Brahe. — Hiszen mindig csak a kötelességnek éltem, míg hajam szürkülni kezdett! Vájjon soha sem lesz már nekem megengedve, hogy valahára saját bol­dogságomnak is élhessek ? Mit szándékozik ön tenni ? Mondja meg nekem minden hímezés- hámozás nélkül! Mit fog ön tenni, ha Fries Level urat hatalmába keríti ? — Ama tisztelettel, melylyel a szerencsétlenség­­ iránt lenni tartozunk, szállítom őt el Horsensbe. — Hiszen neki az egész vétsége csak az, hogy hű maradt barátjához, midőn ezt mindenki elhagyta. — Bízzuk mi a vétség megállapítását teljesen ő felségére.­ — És az ő szerencsétlen leánykája ? — Erről mi sincs a rendeletben. De hát szük­séges-e önnek ismételnem, hogy amennyire tőlem függ, a lehető legszelídebben fogok a dologban el­­j­ár­ni ? — De hát mi szüksége van önnek akkor az én segélyemre? Azt akarja ön, hogy úgy tegyek, mint bárki más, hogy szeressem őt a szerencse napjaiban s eláruljam a szükségben ? Nem képes ön azt megér­teni, hogy nekem e hölgy életem, becsületem, min­denem ? — Élete a királyé meg az országé, — viszonzó Gabel. — ön sokkal többet kockáztatta azt, semhogy ne tudná, kiért. Akar-e ön a felmutatott rendeletnek engedelmeskedni ? Igen vagy nem ? — Parancsoljon! — szólt Brahe. — Azonban holnap számolni fog nekem azért, hogy ez éjjel esz­közéül fölhasznált ! — Az iskolamester még mindig az előbbi he­lyén ült. Egy krétát vett elő s a bodony fedelére pompás kis hajót rajzolt, melyen egy hatalmas kor­mányzó állt. Ravasz mosoly lebbent el arcán. Figyel­mesen hallgatta ő a párbeszéd minden szavát s hol rajzán, hol pedig a beszélőkön volt a szeme. A számtartó fölvette a gyertyák egyikét s meg­világította vele a különböző horgonyokat és árúköte­­geket, melyek a fal hosszában fölhalmozva voltak. — Hát ez a sok limlom honnan került ide ? — kérdezte. — Azok az én limlomjaim,— viszonzá Jessing. — Tieid ? Hiszen te iskolamester vagy !­­— Hám! A mai szűk időben úgy keressük kenyerünket, a­mint lehet. Ily árukért a városban bor­sosan meg kell a vámot fizetni, de én teszek arról, hogy a kereskedők kissé olcsóbban jussanak ezekhez. — Ez tehát annyit tesz, hogy te csempész vagy. Nem lehet megállni, hogy az ember jóízűen, szívéből­­ ne mosolyogjon, ha ezt a kis, derűű­, verőfényes falut­­ látja. Egészen, közvetlen a víz szélére van építve, s belenevet a tótükörbe s ha valakit bánt a kíváncsiság, megtudni, hány ablak van Akan­ban, csöndes időben összeszámlálhatja azt a vízből is. Ott ragyog a tiszta, csinos kis falu minden vonala. De mindez semmi a két falu közt fekvő, Vér­­kutnak nevezett fürdőhelyhez képest. Ez aztán párat­lan hely a maga nemében. Áll pedig két rozzant épü­letből, néhány szomorú jegenyéből, egy gémes kutból, mely vasas vizet tartalmaz s veresre festi kifolyása medrét (innen nyerte e fürdőhely a »Vérkut« nevét is) továbbá egy tekintélyes kajszin-barackfából, mely egy elhagyatott konyhakert szögletében álldogál s tavaszszal csak unalomból terem gyümölcsöt. Még egy szederfa (vagy mint a Balaton-melléken nevezik: eperfa) is áll az udvaron, mintegy képviselő t­ekint annak az árnyéknak, mely itt hiányzik. Ez a két épületből álló nevezetesség csak nehány ölnyire van a Balaton partjától s buja nádas és feneketlen iszap szegélyzi. Ak ! mily egésséges reggeli tréfa volt itt, ez iszapos partokon, vitorlás hajónkkal kikötni! A csónak nem csúszott a partokig, fel kellett rántanunk fenék­szár­nyát s horgonyt kellett vennünk a festői épületektől néhány ölnyire. A nagy csodára, hogy vitorlás hajó horgonyoz Vérkut kikötőjében, egy napernyős alak bujt elő a temetői csöndességből s bámult bennünket, mint az uj kaput. Minthogy emberi lény volt s hihe­tőleg agyvelővel is rendelkezett, sejthette volna, hogy nincs közelebbi óhajtásunk, mint partra szállni; de megjelenésünk oly rendkívülinek tetszett előtte, hogy egyébre sem gondolt, mint a hajóra, mely orra előtt kikötött, melyet a szél repített oda s minőről neki eddig még távol fogalma sem volt. Csak állt ott, akár egy hajó-duc ;a gémek napernyőjére szánhattak volna bátran. Kaputot, vörös inget, nadrágot, fekete kalapot, nyakkendőt és magas szárú csizmát viselt, — tehát az értelmiség oly jeleit árulta el a távolból, melyek, látszólagos hülyesége dacára, csakhamar jobb véleményre hangoltak bennünket. A sárgás napernyő meg épen meglepetésnek tűnt fel előttünk e magá­nyos, elhagyatott helyen. Bizonynyal egyik elsőrangú nemde ? És lehet-e e mesterséget is űzni az iskola­mesterség mellett ? — Én azt hittem, nem azért jön ön ide, hogy mindenféle limlomot, ringyet-rongyot vásárra vigyen, — szólt Jessing. — Kiki a maga háza előtt söpör­gessen, uracskám! Akkor aztán tiszta lesz az utca. Mire használhatna ön engem ? így, zsebbe dugott kézzel álljak-e itt s mit se tegyek ? Mit kapok én azért, ha a szökevények keresésében segélyére leszek ? — A szökevények megtalálásában, — akartad mondani. — Természetesen, természetesen, addig kere­sünk, a­meddig találunk — és ez nem tart sokáig. Ön az imént néhány tallért ígért annak, a ki az itt nyugvó halottakról bővebb tudomással szolgál s én azt hi­szem, kétannyi összeg is csekély lenne, ha az élőket kézre lehetne keríteni. — Ezt már szeretem hallani. A­mit megígérek, azt teljesítem is! — N­os, tehát kövessen ! — szólt az iskolames­ter s fölvette az egyik gyertyát. — Hová ? — Oda be! —c­susogta Jessing s egy boltozatos nyílást mutatott a falban, melyet egy nagy botlony zárt el. Gabel megfordult s Brahe felé hajolt. — Mit gondol ön, kapitány ? Lehet-e ebben az emberben bízni ? — kérdezte halkan. — Tudtommal, önnek a parancslevelében, me­lyet imént előttem fölolvasott, az áll, hogy önnek en­gedelmeskedjem, nem pedig az, hogy tanácsoljak! Karjaim fölött rendelkezhetik ön, de nem a fejemmel. — És ha én mégis egy jótanácsot kérnék öntől? — Azt is adhatok: hagyja el ön e helyet, várja be mig megvirad s akkor azt tegye, a­mit jó­nak lát. — Ez annyit tesz, hogy ön attól tart, mi meg­találhatjuk azt ma este, a­mit holnap keresnünk kell! — Annyit tesz az, hogy ha megtalálja ön azt, a kit én gondolok s egy ujjal is illetni meri őt, én kö­vetem önt, mig megbizatását végezte s istenemre­­, meg­ölöm önt! — Megöl ön engem ? — ismétlé Gabel. — Megölöm önt. — A — úgy! — szólt a számtartó mosolygva. — Nos, ha úgy tetszik menjünk!, — s ezzel méltósá­­gos léptekkel haladt tova az iskolamesterrel, ki mint rendesen, klarinetjét most is a hóna alatt vitte. (Folyt, köv.)­­ fürdővendég lesz, vagy ha az nem, úgy kétségkívül ő maga a fürdő­tulajdonos. Elhatároztuk, hogy kikia­­­­bálunk neki. — Tisztelt ur! Jó uram! Legyen szives egy halászcsónakot küldeni hajónkhoz, hogy partra száll­hassunk. A tisztelt úr azt válaszolta vissza, hogy itt semmiféle halászcsónak, nem kapható. Ez nem ha­lásztanya, hanem fürdőhely. Mikor ezzel a válaszszal szerencsésen készen volt, fogta magát és újra bebur­kolózott csodálatos phlegmájába és tovább bámult bennünket, mozdulatlanul. Mi aztán úgy segítettünk magunkon, hogy a szakácsunkat meg a hajóslegé­nyünket kiláboltattuk az iszapon át a partra, azok egy ideig tanakodtak a napernyős úrral, aztán össze­kutatták az udvart, a kocsiszint, a fakamrát, néhány perc múlva visszatértek deszkadarabokkal, kender­­tilolóval, kocsi­oldallal, ölfával, padokkal s hidat rög­tönöztek a hajóig. A kiszállás egész ünnepélyességgel ment végbe s oly ügyességet fejtettünk ki, mely be­csületére vált volna bármely kötéltáncosnak is. Végre tehát szemtől-szembe állhattunk azzal a különös phlegmájú úri­emberrel, a­kinél többet a láthatáron a legjobb akarat mellett sem lehetett felfedezni. — Talán a fürdőtulajdonoshoz van szerencsénk ? — Nem, uraim, én a fürdő doktora vagyok. A tulajdonos nincs itthon s ilyenkor én ügyelek fel a fürdőhelyre is. — Kaphatunk valami harapnivalót ? — Majd mindjárt utánanézek. Ezzel elszaladt. Pár perc múlva visszajött s je­lentette, hogy bizony sajnálja, de épenséggel semmit sem lehet kapni, mert az utósó baromfit tegnap ölték le, a tojás elfogyott, a vaj a vas, a tejfölös túrót meg nem ajánlja. — Tehát nincsenek a fürdőnek állandó vendé­gei, hogy étkezni sem lehet ? — Oh!­­válaszolt fensőbb mosolylyal, mintha ismerethiányunkat akarta volna mosolyogni,­ a für­dővendégek maguk hozzák ide ebédjüket s ott költik el az eperfa alatti pázsiton. Ez bizony csak olyan paraszt-fürdő, hanem a vize csoda-viz s minden beteg­séget meggyógyít. V­é­ge­k 111. Nem hiszem, hogy a balaton­füredi vendégek közül csak három is hallotta valaha Vorkút hírét, annál kevésbbé tételezem fel, hogy azt látta volna. Pedig ez egy nagyon érdekes fürdőhely a Balatonnak Tihanyon túl eső s nyugatnak húzódó rónás partvo­nalán, Szepezd és Akafi közt. Már maga e két utóbb említett helység is megérdemli, hogy az ember (ha Füreden van s egyebet nem tud tenni) odalátogasson. Szepezd valóságos tengerparti képet nyújt, s házaival, templomával, gyümölcsös kertjeivel egy kisebbszerű fensík szélére van építve, melynek egykor függélye­sen aláfutó vonalát a Balaton hullámos vize lassan­­ kint homorúvá vájta ki. Ezen a homorú, kavicsos partlapon aztán szétszórva halászkunyhók, jégvermek, kiterített hálók, rácsok, borítók, fenékkel felfordított csónakok, hordók láthatók, míg közöttük élénk cso­portok sürgölőznek: menyecskék hálójavítással fog­lalkozva, fiatal lányok térdig felgyűrt szoknyákkal a vizben állva s apró keszegeket meg gazdákat pikke­­lyezve, odább halászlegények, ahogy a megtisztított halat besózzák s fűszeres levelek közé göngyölgetve, hordókba szorongatják messze elszállítás végett. E képek, e csoportok a napvilágos parton ide-oda inogva, oly élénkek és festőiek, hogy a legkényesebb tájfestész is motívumokat vehetne fel róluk. A szepezdi halászok különben híresek is az egész Balaton men­tében. A másik helység, Akasi, szintén egyike a leg­­festőibb falvaknak, melyek a balatoni partok vonalán találhatók. A vízről nézve hasonlít az valamely tündéri játékszerhez: oly naiv, oly tiszta, oly kicsinyes. Apró házak vakítóan fehér falakkal, csillogó ablakokkal, össze-vissza rakosgatva — középeit a templom ragyogó bádogtoronynyal, — itt-ott jegenyék, egy-egy darab elevenkerités, — mint mikor a kis faházakból s zöldre festett jegenyefákból álló gyermekjátékot vala­mely világos alapra kirakják. Az ember, e kis falvat látva, hajlandó lenne elhinni, hogy az a tündérek munkája, a­kik aztán azokat a kis fényes házakat és jegenyéket minduntalan más-má­s alakzatban rakják össze, a szomszédos faluk nagy mulatságára, melyek­ben már csak afféle közönséges halandók tanyáznak. 996

Next