Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)
1876-09-16 / 212. szám
212. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1876. szeptember 16. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket megnyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik évfolyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapokénak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Folyvást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát s a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielégítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szerkesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgalmukat , míg az »A th e n a e u m,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondoskodik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványokkal) félévre is , s egész évre 16 forintjával. A postautalványok vagy pénzes levelek e cím alatt küldendők . »A Fővárosi Lapok kiadóhivatalába, Budapesten.« Dalforrás. (Grün Anasztáz.) Kérded, hogyan tudok bús szívvel Boldog szerelmet zengeni, S hogyan tréfálok, midőn lelkem Halálos bánat sebezi ? A hószínű, tündöklő hattyú Büszkén úszkál a habokon, Előre tör vidám kedvében, De szótlanul, hallgatagon. A hajnalfényben s holdvilágnál Egyformán szótalan marad, S a rózsabokrok mellett úszva, Ott sem talál dalhangokat. Csak a midőn szivét nyíl éri S halálát érzi általa, Mit öröme sohsem ébresztett : Most zendül föl első dala ! Békési A. Megosztott szít. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Mit csináljunk az apjával ? A leányt kell megvárni. — Legalább értésére kell adni, hogy mi történt itt. — Persze, hogy elriaszszuk. Csak hadd higyje, hogy Tibor még az övék. — Hanem aztán igazán az övék ne legyen. — Ne félj. Most már az egész világnak tudtára van adva, hogy ő Ladányi Erzsikének a vőlegénye. Most már nincs visszalépés. V. Aranyhegyi úr igen kedvetlenül tért vissza új jószágáról a fővárosba, nem mintha az uj acquizicióval elégedetlen lett volna, mert a birtok kétszeresen is megérte az árát, a földek jókarban voltak, a kastély lakható állapotban, csak behurcolkodni kell, de Aranyhegyi úr valóban nem tudta, behurcolkodjék-e. Ama birtok megvásárlása főkép az Alice kedvéért történt és most igazán nem tudja, Aranyhegyi úr, hogy mit tegyen. És főkép nem tudja, hogyan adja elő azt a kellemetlen újságot, melyet magával hozott. A dolgok eme váratlan fordulata teljesen megzavarta Aranyhegyi urat s alig meri elmondani négyszemközt feleségének a rosz újságot. Lát még Alicenak? Alicenak, a ki oly heves természetű! Aranyhegyi ur aggódva törülgeti homlokát. Fatális helyzet. A leány oly heves és oly büszke! S úgy látszott, hogy mélyebb szívbeli hajlandóság. Az aszszony is bizonyosnak tekintette már a dolgot. És Aranyhegyi úr azt hitte, hogy kellemes meglepetést fog szerezni az ő kedvencének. Sehol a meglepetés. No hiszen szép meglepetés ! Gyönyörű szomszédság lesz most ez, Visontay Tiborral! De hát ki gondolta volna ezt, ami történt ? Aranyhegyi úr valóban nem is érti. És az asszony sem tudja megmondani, hogy mi történhetett Alice és Visontay Tibor közt. Azt hitték, csak afféle ideigóráig tartó kis neheztelés, amilyen többször is előfordult már e két büszke és érzékeny fiatal lény közt. Másfél hónapi távollét majd kibékíti őket s mikor Alice visszatér a fürdőből, akkorára már rég elfelejtették a kis összekoccanást. Mint villámcsapás érkezett most a hír, hogy Visontay Tibor házasodik. Hogyan fogadja majd Alice e hírt ? Sokkal nyugodtabban fogadta, mint képzelték. Egy szót sem szólt; ajka néma maradt, arca hideg és büszke, csak a szeme lángolt kissé tüzesebben, mint egyébkor. Aranyhegyi úr szívéről nagy kő gördült le. Hál’ istennek, hogy ilyen könnyen átestek azon, amitől úgy remegett! Nagyon jól van, Alice. Oh, Aranyhegyi úr mindig tudta, hogy Alice az ő okos kis leánya. És Aranyhegyi úr szerez neki különb vőlegényt, mint az a Visontay Tibor. — Bárót kapsz te is, Alice, mint a testvéreid. Várj csak, kis leányom. Grófot kapsz. Azt, igenis, grófot. Csak azért is grófot, hogy Aranyhegyi úr megmutassa annak a kurta falusi földesurnak, mily partié az ő leánya. És már most csak azért is beköltözködnek a Sárvári Ince gróf kastélyába, hogy az a kurta falusi földesur lássa milyen szerencsét vesztett el. Csak azért is. És adnak nagy ebédeket, grófokat, bárókat hívnak meg; de azt a kurta falusi földesurat nem hívják meg, hadd érezze. Sőt ellenkezőleg : meghívják, mihelyt megérkeznek az új lakásba. Ez az Alice akarata. És Alice szeme oly büszkén villog sötét szemöldöke mögül. Aranyhegyi úr a kezét dörzsöli. Nagyon jó, tehát meghívják, úgy tesznek vele, mintha soha sem gondoltak volna rá komolyan, mintha föl se vennék. Nagyon helyes. Aranyhegyi úr sietteti a kastély berendezését. A szép őszi napokat ott fogják tölteni. Augusztus vége felé valóban be is költözködik a család a Sárvári gróf hajdani kastélyába s elkezdődik a vidám élet. Az egész környék arisztokráciája hivatalos a nagy ebédekre. Aranyhegyi ur mint gavallér akarja bemutatni magát uj szomszédjainak. Visontay Tibort is meghívják és nem veszik észre. Alig kegyeskedik bólintani kissé a fejével Aranyhegyiné ő nagysága s alig vált vele néhány szót leereszkedő nyájassággal Aranyhegyi ur. Alice jéghideg s Aranyhegyi ur tökéletesen meg van nyugtatva. Nagyon helyes. Másnap ugyan olyan formát vett észre Aranyhegyi ur, mintha Alice szeme ki volna sirva , de ez bizonyosan csak képzelődés. Alice hogy sirhatott volna ? Képzelődés. — Mindamellett nagy megnyugvására szolgál Aranyhegyi urnak, hogy Visontay Tibor nem jött többé el. Lerótták egymás iránt a kölcsönös udvariasság követelményét s azzal mindennek vége köztök. Nagyon helyes. Eltelt igy egy egész hónap. Visontay Tibornak még csak a neve sem fordul többé elő az Aranyhegyiek kastélyában. Aranyhegyi úr keresi a grófot vagy bárót Alice számára és Alice hideg közönyösséggel várja, mig a papa megtalálja az alkalmas vőlegényt. A két parlagi gavallér még eddig csak távolról bámulja a szép Alicet. Látják őt gyakran lovagolni a környéken. Sziláján, villámgyorsan száguld aranysárga paripáján, csak egy lovászfiú kíséri. Átszökik árkokon, nem keresi, merre van a híd, hanem átugratja a patakot, ahol találja. Lajkó nagy megelégedéssel pödörgeti a bajuszát s ama nézetét fejezi ki, hogy ezt a leányt az isten is agarász ember feleségéül teremtette. A cimbora nem mond ellent, hanem mégis attól fél, hogy ez a vakmerő leány egyszer nyakát szegi. És ime alig mondja ki e félelmét, valami olyan történik, a mire megrémül mind a két parlagi gavallér. Künn jártak épen a szőllőben foglyot vadászni s a mint letekintenek a hegyről, lent a réten ott száguld megint a szép leány. Újonnan ásott széles árok húzódott át a rét közepén ; Alice egyenes irányban vágtatott felé. — Csak lesz esze, hogy nem akar azon is átugratni, — szólt fel a hegyen az egyik cimbora. — De bizony átugrat, — erősítette a másik. — Nem látod, hogy amott sarját gyűjtet Tibor ? Most már csak azért sem fordul vissza a kevély leány, mert meglátta Tibort. Alice valóban nem fordult vissza, bár a lovászfiú ijedten sikoltott föl, a mint látta, hogy a kisasszony nekirohant a szerfölött széles ároknak s a ló is makacsul kezdett hátrálni, füleit hegyezte és fölágaskodott. Alice végigvágott rajta lovagostorával. Akkor a ló reszketett, szügyébe vágta fejét s neki szökött az ároknak. A két gavallér látta a szőllőhegyről, hogy ugyanakkor Tibor is elhagyta helyét a boglya mellett, a hol állt s az árok felé sietett. Csak egy szempillantás műve volt az egész, ami most történt. A szilaj ugrás nem sikerült, Alice fölrepült a levegőbe, a ló hanyatt rogyott vissza az árokba. Másodszor hallatszott a lovászfiú sikoltása. Ló és lovasnő eltűntek egy percig. Aztán kapálózva, sántítva kiemelkedett a paripa. Alicet Tibor és a lovászfiú aléltan vonták ki az árokból. A két gavallér fent a hegyen fejét csóválta. VI. Alice csakhamar föleszmélt ugyan, de rendkívül nagy fájdalmat érzett lábában. Megkisérlette a lovászfiúra támaszkodva fölállni, de képtelen volt. Ott maradt, halálsápadtan fekve a földön; összeharapta ajkait s csak büszkesége őrizte meg, hogy föl ne sikoltson a nagy fájdalom miatt. Csaknem ép oly sápadtan állt előtte Tibor, nem birt szólni. Végre is Alice szólalt meg. — Megijesztettem önt ? — szólt s igyekezett büszke mosolyt erőtetni arcára. — Nem rólam van szó, hanem nagyságról, — felelt Tibor komolyan. — Egy embert már beküldtem házas lovamon a faluba, húsz perc múlva itt lesz kocsim s hazaszállítja nagysádat. — Köszönöm, — szólt büszkén Alice , — azt hiszem, haza bírok még lovagolni s ha nem, hát Péter — a lovászfiúra mutatott — elmehet majd a mi kocsinkért. — Az messze van, — viszonzá Tibor az előbbi komoly hangon. — Fél óráig tart, mig ez a fiú haza ér, másik félóra, mig a kocsi ide jön. — Mindegy, — felelt Alice büszkén, — ki bírom tartani egy óra hosszáig. (Folyt. köv.) — A pallsgari fekete asszony. Cárit Etlar elbeszélése. (Folytatás.) — Nem, — válaszolt Gabel, — én nem tudtam de gyanítottam. •— És azért csalt ön ide engem ? — Jöjjünk tisztába egymással, Brahe kapitány ! Alkalmasint nem szándékozik engem megijeszteni. E tekintetben igen jól ismerhet ön engem. — Beszéljen röviden.