Fővárosi Lapok 1876. szeptember (200-224. szám)

1876-09-16 / 212. szám

212. szám. Tizenharmadik évfolyam. Szombat, 1876. szeptember 16. Szerkesztői iroda: Budapest, Lipót­ utca 42. sz. földszint. Előfizetési dij: Félévre................................8 frt. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap.FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok­ tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. A „Fővárosi Lapok“ olvasóihoz. Röviden hívjuk fel olvasóinkat, hogy az ez évi utosó évnegyedre előfizetésüket meg­­nyitni szíveskedjenek. A tizenharmadik év­folyam vége felé közeledve, a »Főv. Lapokénak nincs szüksége többé alkalmi programmokat adni ki. Foly­vást nagy mértékben szaporodó közönsége ismeri jól működése körét, jeles munkatársainak nagy számát s a hangot és irányt, mely a szerkesztőséget vezérli. Állandó törekvésünk oly közlönyt adni, mely kielé­gítse a művelt magyar közönség igényeit. A lap szer­kesztője : Vadnai Károly s tulajdonosa, Tóth Kálmán jövőre is e célra fordítják egész buzgal­mukat , míg az »A t­h e n a e u m,« mint a lap kiadója, a csinos kiállításról és pontos szétküldésről gondosko­dik. Előfizetési ár évnegyedre 4 frt. Lehet azonban folyvást előfizetni (legcélszerűbben postautalványok­kal) félévre is , s egész évre 16 forintjával. A posta­­utalványok va­gy pénzes levelek e cím alatt küldendők . »A Fővárosi Lapok kiadó­hivatalába, Budapesten.« Dalforrás. (Grün Anasztáz.) Kérded, hogyan tudok bús szívvel Boldog szerelmet zengeni, S hogyan tréfálok, midőn lelkem Halálos bánat sebezi ? A hószínű, tündöklő hattyú Büszkén úszkál a habokon, Előre tör vidám kedvében, De szótlanul, hallgatagon. A hajnalfényben s holdvilágnál Egyformán szótalan marad, S a rózsabokrok mellett úszva, Ott sem talál dalhangokat. Csak a midőn szivét nyíl éri S halálát érzi általa, Mit öröme sohsem ébresztett : Most zendül föl első dala ! Békési A. Megosztott szít. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtól. (Folytatás.) — Mit csináljunk az apjával ? A leányt kell megvárni. — Legalább értésére kell adni, hogy mi tör­tént itt. — Persze, hogy elriaszszuk. Csak hadd higyje, hogy Tibor még az övék. — Hanem aztán igazán az övék ne legyen. — Ne félj. Most már az egész világnak tudtára van adva, hogy ő Ladányi Erzsikének a vőlegénye. Most már nincs visszalépés. V. Aranyhegyi úr igen kedvetlenül tért vissza új jószágáról a fővárosba, nem mintha az uj acquizició­­val elégedetlen lett volna, mert a birtok kétszeresen is megérte az árát, a földek jókarban voltak, a kas­tély lakható állapotban, csak behurcolkodni kell, de Aranyhegyi úr valóban nem tudta, behurcolkodjék-e. Ama birtok megvásárlása főkép az Alice ked­véért történt és most igazán nem tudja, Aranyhegyi úr, hogy mit tegyen. És főkép nem tudja, hogyan adja elő azt a kellemetlen újságot, melyet magával hozott. A dolgok eme váratlan fordulata teljesen megzavarta Aranyhegyi urat s alig meri elmondani négy­szem­közt feleségének a rosz újságot. L­át még Alicenak? Alicenak, a ki oly heves természetű! Aranyhegyi ur aggódva törülgeti homlokát. Fa­tális helyzet. A leány oly heves és oly büszke! S úgy látszott, hogy mélyebb szívbeli hajlandóság. Az asz­­szony is bizonyosnak tekintette már a dolgot. És Aranyhegyi úr azt hitte, hogy kellemes meglepetést fog szerezni az ő kedvencének. Sehol a meglepetés. No hiszen szép meglepetés ! Gyönyörű szomszédság lesz most ez, Visontay Tiborral! De hát ki gondolta volna ezt, a­mi történt ? Aranyhegyi úr valóban nem is érti. És az asszony sem tudja megmondani, hogy mi történhetett Alice és Visontay Tibor közt. Azt hitték, csak afféle ideig­­óráig tartó kis neheztelés, a­milyen többször is elő­fordult már e két büszke és érzékeny fiatal lény közt. Másfél hónapi távollét majd kibékíti őket s mikor Alice visszatér a fürdőből, akkorára már rég elfelej­tették a kis összekoccanást. Mint villámcsapás érkezett most a hír, hogy Visontay Tibor házasodik. Hogyan fogadja majd Alice e hírt ? Sokkal nyugodtabban fogadta, mint képzelték. Egy szót sem szólt; ajka néma maradt, arca hideg és büszke, csak a szeme lángolt kissé tü­zesebben, mint egyébkor. Aranyhegyi úr szívéről nagy kő gördült le. Hál’ istennek, hogy ilyen könnyen átestek azon, a­mitől úgy remegett! Nagyon jól van, Alice. Oh, Aranyhegyi úr mindig tudta, hogy Alice az ő okos kis leánya. És Aranyhegyi úr szerez neki különb vő­legényt, mint az a Visontay Tibor. — Bárót kapsz te is, Alice, mint a testvéreid. Várj csak, kis leányom. Grófot kapsz. Azt, igenis, grófot. Csak azért is grófot, hogy Aranyhegyi úr meg­mutassa annak a kurta falusi földesurnak, mily par­tié az ő leánya. És már most csak azért is beköltözködnek a Sárvári Ince gróf kastélyába, hogy az a kurta falusi földesur lássa milyen szerencsét vesztett el. Csak azért is. És adnak nagy ebédeket, grófokat, bárókat hívnak meg; de azt a kurta falusi földesurat nem hív­ják meg, hadd érezze. Sőt ellenkezőleg : meghívják, mihelyt megérkez­nek az új lakásba. Ez az Alice akarata. És Alice sze­me oly büszkén villog sötét szemöldöke mögül. Aranyhegyi úr a kezét dörzsöli. Nagyon jó, tehát meghívják, úgy tesznek vele, mintha soha sem gon­doltak volna rá komolyan, mintha föl se vennék. Nagyon helyes. Aranyhegyi úr sietteti a kastély berendezését. A szép őszi napokat ott fogják tölteni. Augusztus vége felé valóban be is költözködik a család a Sárvári gróf hajdani kastélyába s elkezdődik a vidám élet. Az egész környék arisztokráciája hivatalos a nagy ebédekre. Aranyhegyi ur mint gavallér akarja bemutatni magát uj szomszédjainak. Visontay Tibort is meghívják és nem veszik észre. Alig kegyeskedik bólintani kissé a fejével Aranyhegyiné ő nagysága s alig vált vele néhány szót leereszkedő nyájassággal Aranyhegyi ur. Alice jéghideg s Aranyhegyi ur tökéletesen meg van nyug­tatva. Nagyon helyes. Másnap ugyan olyan formát vett észre Arany­hegyi ur, mintha Alice szeme ki volna sirva , de ez bizonyosan csak képzelődés. Alice hogy sirhatott volna ? Képzelődés. — Mindamellett nagy megnyugvására szolgál Aranyhegyi urnak, hogy Visontay Tibor nem jött többé el. Lerótták egymás iránt a kölcsönös udvarias­ság követelményét s azzal mindennek vége köztök. Nagyon helyes. Eltelt igy egy egész hónap. Visontay Tibornak még csak a neve sem fordul többé elő az Arany­hegyiek kastélyában. Aranyhegyi úr keresi a grófot vagy bárót Alice számára és Alice hideg közönyös­séggel várja, mig a papa megtalálja az alkalmas vő­legényt. A két parlagi gavallér még eddig csak távolról bámulja a szép Alicet. Látják őt gyakran lovagolni a környéken. Sziláján, villámgyorsan száguld arany­sárga paripáján, csak egy lovászfiú kíséri. Átszökik árkokon, nem keresi, merre van a híd, hanem átug­ratja a patakot, a­hol találja. Lajkó nagy megelége­déssel pödörgeti a bajuszát s ama nézetét fejezi ki, hogy ezt a leányt az isten is agarász ember feleségéül teremtette. A cimbora nem mond ellent, hanem mégis attól fél, hogy ez a vakmerő leány egyszer nyakát szegi. És ime alig mondja ki e félelmét, valami olyan történik, a mire megrémül mind a két parlagi ga­vallér. Künn jártak épen a szőllőben foglyot vadászni s a mint letekintenek a hegyről, lent a réten ott szá­­guld megint a szép leány. Újonnan ásott széles árok húzódott át a rét közepén ; Alice egyenes irányban vágtatott felé. — Csak lesz esze, hogy nem akar azon is átug­­ratni, — szólt fel a hegyen az egyik cimbora. — De bizony átugrat, — erősítette a másik. — Nem látod, hogy amott sarját gyűjtet Tibor ? Most már csak azért sem fordul vissza a kevély leány, mert meglátta Tibort. Alice valóban nem fordult vissza, bár a lovász­fiú ijedten sikoltott föl, a mint látta, h­ogy a kisasszony nekiroh­ant a szerfölött széles ároknak s a ló is ma­­kacsul kezdett hátrálni, füleit hegyezte és fölágasko­dott. Alice végigvágott rajta lovagostorával. Akkor a ló reszketett, szügyébe vágta fejét s neki szökött az ároknak. A két gavallér látta a szőllőhegyről, hogy ugyan­akkor Tibor is elhagyta helyét a boglya mellett, a hol állt s az árok felé sietett. Csak egy szempillantás műve volt az egész, a­mi most történt. A szilaj ugrás nem sikerült, Alice fölrepült a levegőbe, a ló hanyatt rogyott vissza az árokba. Másodszor hallatszott a lovászfiú sikoltása. Ló és lovasnő eltűntek egy percig. Aztán kapálózva, sán­títva kiemelkedett a paripa. Alicet Tibor és a lovász­fiú aléltan vonták ki az árokból. A két gavallér fent a hegyen fejét csóválta. VI. Alice csakhamar föleszmélt ugyan, de rendkívül nagy fájdalmat érzett lábában. Megkisérlette a lovász­fiúra támaszkodva fölállni, de képtelen volt. Ott ma­radt, halálsápadtan fekve a földön; összeharapta aj­kait s csak büszkesége őrizte meg, hogy föl ne sikolt­­son a nagy fájdalom miatt. Csaknem ép oly sápadtan állt előtte Tibor, nem birt szólni. Végre is Alice szólalt meg. — Megijesztettem önt ? — szólt s igyekezett büszke mosolyt erőtetni arcára. — Nem rólam van szó, hanem nagyságról, — felelt Tibor komolyan. — Egy embert már beküldtem házas lovamon a faluba, húsz perc múlva itt lesz ko­csim s hazaszállítja nagysádat. — Köszönöm, — szólt büszkén Alice , — azt hiszem, haza bírok még lovagolni s ha nem, hát Péter — a lovászfiúra mutatott — elmehet majd a mi ko­csinkért. — Az messze van, — viszonzá Tibor az előbbi komoly hangon. — Fél óráig tart, mig ez a fiú haza ér, másik félóra, mig a kocsi ide jön. — Mindegy, — felelt Alice büszkén, — ki bí­rom tartani egy óra hosszáig. (Folyt. köv.) — A pallsgari fekete asszony. Cárit Etlar elbeszélése. (Folytatás.) — Nem, — válaszolt Gabel, — én nem tudtam de gyanítottam. •— És azért csalt ön ide engem ? — Jöjjünk tisztába egymással, Brahe kapitány ! Alkalmasint nem szándékozik engem megijeszteni. E tekintetben igen jól ismerhet ön engem. — Beszéljen röviden.

Next