Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-08 / 256. szám
— Hallgatsz és nem felelsz? És én — még a néma beszédet is értem; akarod, hogy egy sírban, egy koporsóban pihenjünk s poraink együvé omoljanak ?! — Ágnes! — ügy lesz Pál, szavad szent előttem. — Elviszlek, el, karjaimon viszlek oda, hol őseim pihennek, a hol én is lehajtom majdan fejemet. — Ágnes, elég! Jer, anyádhoz, jer barátom! — ügy lesz, holtig viselendem éretted a gyászt. — Ágnes, parancsolom, elég ! — Igazságot tettél. A természet is beleszólt: a szerelem hatalma volt az, ami tőlem elszakított. * Ágnes megtartó szavát: sohasem ment férjhez. Évek teltek, évek múltak s azt, ki oly szenvedélyesen tudott szeretni, egykor fölkerestem; egy ablakmélyedésben ült s hajszálai még akkor is fényesek valónak. Távolról, némán üdvözöltem, s bizonyos tiszteletérzéssel szemléltem e nőt; de nem mertem szobája küszöbét átlépni; azért szenteltem e sorokat emlékezetének. A taoincosnő, Freiberg GUnther beszélye. (Folytatás.) — Épen a szép kígyónak való paradicsom! — monda magában Lancret, amint körülnézett a szobában. Csend uralkodott mindenütt. Lancret tovább ment. Bámulni kezdett a sok padló-, ajtó- és falfestmény láttára, melyet az utosó félévben egy helyen alkotott az ő ecsete. — Valóságos múzeum! — gondola. Mindazáltal nem irigyte ezt Camargo Máriáéi ; nem azért jött ide, hogy visszakövetelje elvesztett idejét; nem bánta már a múltat, csak a jövőt akarta tisztába hozni. A »Kékszakál szobáján« keresztül borzadva sietett az étterembe, melyet khinai tündérmese szerint rendeztetett be a tékozló táncosnő. A tengerzöld ajtókárpit mesés aranyállatai, úgy tetszett, mintha leválnának a falról és őriznék a bejáratot. Gyöngyházzal voltak kiverve az asztalok, kis szekrények, fiókok és állványok. Zománcvirággal, kitömött kolibrimadarakkal díszített arany ágak pompáztak az óriási vázákban s mindemre csillogó fényesség fölött japáni lámpa függött alá a tetőzetről. A kandalló ernyőjének fekete mezején Lancret egy remekműve látszott . Camargo kisasszony és komornája, mint khinai nők. Lancret mindjobban türelmetlenkedett Marietta távolléte miatt. Egyszerre meghallja hangját az előszobában. Megrezzen, ismeri a szirén csábító hangjának hatalmát. Eléje akar sietni ... de nem! Hisz Marietta nem vár rá . . . szökni készül, resteli, hogy belopózott a házba . . . nem szereti a titkolózást . . . Mi ez ? Egy második hang is üti meg fülét. . . lehetséges-e? Kazetta Mariettánál? . . . S minő vígan vannak, hogy nevetnek, talán őt nevetik! Az étterem felé tartanak az érkezők. Lancret nesztelenül félrehúzódik. Camargo kisasszony rózsaszín kedvében van, egy kerevetre dől. Kazetta gróf fekete bársonynadrágja zsebeibe dugja kezét, föl s alá jár a szobában, megnézi a sakkjátékot, a khinai háziisteneket és vígan dúdolja: Coueillir la violette Giroflé, Girofla! Pour mettre á ma ollerette Giroflé, Girofla ! Az ajtó mögött álló Lancret azt hiszi, hogy álmodik. Hol maradt Razetta tekintélye, büszke méltósága, melyet mindig láttatott, valahányszor a jós és próféta szerepét adta ? Lancret színészt vélt látni, ki otthon fesztelenül leveszi álcáját. — Szép boszorkánymester, hát már nem fél a bastilletól vagy a bagnótól! — kérdi Marietta mosolyogva, kis tükröt tartva kezében. — Félt, nem félek, galambom, még akkor sem, ha kidob ön innen ! — Szépnek találja Leszcinszka-fejkötőmet ? — Gyönyörű! A kék csokron pompás az üvegcseresznye. Csak e csipkét tolja kissé tovább, mert elfedi fürtjeit. Lancret homlokához kapott, hogy elűzze a szédelgést. Kazetta fejkötőt igazít Mariettának! Könnyelmű szó pereg ajkairól, melyek csak nemes beszédre nyíltak Lancret előtt! Ez legyen az a Kazetta, kinek Pláto magasztos Diotimája volt eszményképe ? — Kedves Kazetta, visszatérve a bastillera s eshető következményeire . . . — De kedvesem . . . — Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem tarthatom önt továbbra is házamban. Tizenkét nap óta magam is titokban tartom ittlétemet, de holnap már jelentkeznem kell. Lancret . . . — Seladonunkkal könnyen végezünk, jutalomosztási ünnep leírásával. Annyi ünnep volt ez évben itt is, otthon is, hogy kegyetlenség volna ünnepi tárcák szaporításával tenni próbára az olvasó türelmét. Különben is ez ünnepről annyi hazugságot röpített szét a tengeralatti huzal, hogy az én jámbor tollam teljességgel nem volna képes több szelet csapni. Csak annyit mondok el, hogy az ünnepély emelése végett a bírák pavillonjában kiszedték a közfalakat. Okosan történt, bár még több rombolásra lett volna szükség. Négyezer vendégnek adtak jegyet, de csak kétezernek adhattak kényelmet. A többinek az egymás lábára való taposások és oldaldöfések testvérháborúját kellett viselnie. A megnyitó ima végére érve, midőn a lelkész jámbor szemforgatással kérte az égtől: adjon vidám és szerencsés hazatérést a külföldi vendégeknek,akik bizony ezúttal már vajmi kis számban taposták Amerika szabad földjét. Az est zenei előadásait szerénység jellemezte, ellenben a beszédek elég fenhangúak voltak. Kezdték Amerika fölfedezésén, folytatták a lefolyt század történeteivel s az újnak kilátásaival, végezték pedig a jutalmak kiosztásával. Az egyféle jutalmi rendszerről és a külföldi látogatók nagy számáról bölcsen hallgattak, mert külföldi látogatók nagy száma nem létezett, az egyféle jutalmak osztásának demokratikus rendszere pedig részvért csinált a műipar arisztokráciájánál. A jutalmazottak névsorát betűrendbe szedve oszták ki, valamint a nemzetek himnuszait is betűrendben játszották a megnyitáskor. Bölcs óvatosság, a kanapé-pörök kikerülése végett. Az abc szerint utósa volt az amerikai áldás (United States,) s mikor ez felhangzott, a közönség nagy örömben tört ki. Tán hazafiságból ? Nem hanem örültek, hogy ezzel az ünnep véget ért. Különben csak ez estére ért véget, mert ezúttal csak tízezer jutalmat hirdettek ki, négyezer későbbre maradt. Gothorn főigazgatónak egy idő óta sugárzó arca volt, mert a látogatók átlagos száma naponkint nyolcvanezerre ment, valamint sugárzó arcuk van ama kiállítóknak is, kik most először kaptak érmet, s ma már fenhangon hirdethetik, hogy az iparnak mily — Hogyan ? — Majd nála keresek menedéket. Ő kisegít a bajból s helyettem a kelepcébe szorul, mert az utósó ügyben látszólag hibásabb ő, mint én és a többiek. — Szegény Miklós! Ne éljen vele vissza, gróf! — Lassan, galambom ! E tekintetben, úgy hiszem, önt is illetné szemrehányás. — Meglehet! Különben ha ráérnék ily kedves bohóságra, csakugyan megszerettem volna a szegény festőt. — Semmi gyöngeség, Marietta! — Ne féljen, sok szerelmet kellett már szenvednem az életben. Most már csak olyan férfiak iránt viseltetem némi tisztelettel és csodálattal, kik utálják a nőket. Utánozhatlan bájjal odanyújtó kezét lovagjának. Lancret jól ismerte a macskatermészetű hízelgést. Kazetta meg sem csókolta a Marietta kezét. — Különös egy ember ön, hogy senki sem felejtheti ! — folytató Camargo kisasszony. — Miért került a szegény Miklós is hálójába ? — Az még a legszebb, hogy boldogsága napjaiban Lancret azt tartotta, hogy mi ketten szakítottunk egymással. — Pedig ön sokszor a függöny mögött állt, míg ő lábaimnál térdelt. — És pompásan mulattam, midőn ön, szép párduc, gúnyosan ismételte neki a Gradot-kávéházban mondott szavakat. — Hallgasson, legszebb emlékeim közé tartozik amaz est: éreztem, hogy igazán szeret valaki. — Az egész viszony hasznára vált önnek. Jól számítottam, midőn az operabálban önhöz vezettem Lancret-t. A képpel azután maga magát adta kezünkbe. Ecsetjével fényesen diszíte e lakást, úgyhogy most félmilliót is megér. — Tudom, sokat nyerek, ha eladom e házat. Bonnier marquis minden áron meg akarja venni. Az étteremben egy-egy lábnyi festmény egy aranyat ér. — Nyomorért zsugori! — gondola magában Laueret, csikorgatta fogát s szét akarta tépni a függönyt. — Valaki jön, Razetta, meneküljön ! — Megyek! Jó éjt! Fölkeresem Lancret-t. Igaz, hát Hyacinth ? — Szebb a kis bolond mint valaha volt . . . Gyorsan, távozzék! (Vége köv.) nevezetes bajnokai. E hirdetéstől bővebb jövedelmi forrást várhatnak, ha az érem oda lesz pingálva a cég elé az újságban épúgy, mint az üzlet fölé. De ez az öröm nem átalános. Az ipar arisztokráciája mosolyogva gondol rá, hogy a jutalomosztás napfénye boldogra boldogtalanra egyformán sütött: a csészekarcoló lányka a nők pavillonjában egyforma jutalomban részesült a Fischerék herendi porcellánjával, s egy philadelphiai vasöntöde sem kapott többet jól sikerült fazekáért, mint Krupp az ágyúkért. Hiába, ilyen a »köztársasági szellem« —egyenlősít. Hanem a joggal híres amerikai zongoragyártás hősei nem köszönik meg ezt a szellemet. Tudva van, hogy itt, hol minden harmadik családnak ép úgy van zongorája, mint szőnyege, a zongoragyártás még jobban virágzik, mint Európában. Ezt már húsz év előtt vették észre a vén világrészben, de csak a londoni második világtárlat ismerte, mit aztán a párisi és bécsi kiállítások is megerősítettek. Képzelhető, hogy e nagyban kifejlett iparág képviselői mi mindent elkövettek, hogy ne csak Amerika becsületét tartsák fen, hanem hogy a hazai versenyben egymást is túlszárnyalják. És aztán, valamennyi egyforma jutalmat kap, mivel csak egyforma jutalom van. S tán fellázadnak e miatt? Nem. Mindenik a magáét tartja a »legelső« kitüntetésnek. S mindeniknek igaza van annyiban, hogy egyik sem bir felmutatni nagyobbat. Mulatságos ma már a lapok hirdetési rovataiban olvasni, amint egymás fölött és mellett különböző zongoragyárosok kürtölik, hogy őket érte a legelső kitüntetés. Íme előttem fekszik egy lap, melynek egy hasábjában három gyáros esküszik mennyre földre, hogy a versenybírák nekik adták a legnagyobb jutalmat, mig egy hüvelyknyivel lejebb a negyedik igy nyilatkozik: »Szemben más zongoragyárosok ama merész állításával, hogy valamennyi versenyző közt ők kapták a legnagyobb jutalmat, mi teljesen biztosíthatjuk a t. c. vevőközönséget, hogy a tökély legmagasb fokára csak egy díj volt kitűzve, s ezt az egyet az én fölülmúlhatatlan zongoráim nyerték el.Címe az amerikai új polgárháború — a zongoragyártás terén. Hát a közönség? A közönség végig olvassa A világtárlati jutalomosztás. (Philadelphiai tárca.) (P. S.) Mire e sorok átjutnak az óceánon s a nyomtatott betűk szabályos sorait öltik fel, akkor itt már alkalmasint meg is csendül a lélekharang a Fairmount Park világlátványa fölött. Volt, nincs! (Holnapután, pénteken, tartják a bezárás ünnepét. Szerk.) Pár hét előtt vonult át a kiállító világ fölött a jutalomosztás zápora, s megfélemedve kérdem a pusztulás színterét. Bármily nagy volt is első rémületem, folyvást abban a meggyőződésben erősödöm meg, hogy a zivatar lehetett volna még nagyobb is. Ország-világ tudja, hogy harmincezer amerikai közül tizenegyezer kapott kitüntetést. Tehát tizenhatezeret ért az igazságtalanság villáma. Ennyi mennykeütés egyetlenegy zivatarban. Van is elég panaszos kitörés. Hogy is ne, mikor itt-ott a családi békét is felborogatta ez a fergeteg, mint valami juhodály szalmafedelét. Íme itt van egy philadelphiai család, mely háromszorosan volt képviselve a »Centennial« keretében ; a hatvanéves papa, ki előkelő vasgyáros, nagy vasárukat állított ki az iparpalotában; tizenhat éves lánya szalmavirágbokrétát a nők pavillonjában; a hatéves fiú, aki fényképésznek van szánva, a »Bűnbeesés utáni kígyó« rajzát a pennsylvániai iskolaházban. Ami a mamát illeti, a gyermekek dolgozatából sejthető, hogy ő nem él többé. S képzelje el az olvasó : a tizenhatéves lány szalmavirág-bokrétája s a hatéves fickó »bűnbeesés utáni kigyója« kitüntetést kapnak, míg a »hatvanéves« vas kiállítását könyörtelenül mellőzik. A szomorú történetet magától a tisztes öregtől hallom, oly panaszosan, hogy bizonyára könyet estek bús sorsa fölött, ha nem ép a bécsi »sütőház«ban beszéli el, déltájban, midőn ott oly nagy a tolongás, hogy a szánalom egy könye sem eshetik a földre A szerencsétlen apa okvetlenül reklamálni fog, ami tán eszébe sem jut, ha véletlenül nincsenek kitüntetett gyermekei. Ne féljen az olvasó, hogy untatni fogom a 1202