Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)

1876-11-08 / 256. szám

— Hallgatsz és nem felelsz? És én — még a­ néma beszédet is értem; akarod, hogy egy sírban, egy koporsóban pihenjünk s poraink együvé omoljanak ?! — Ágnes! — ügy lesz Pál, szavad szent előttem. — El­viszlek, el, karjaimon viszlek oda, hol őseim pihen­nek, a hol én is lehajtom majdan fejemet. — Ágnes, elég! Jer, anyádhoz, jer barátom! — ügy lesz, holtig viselendem éretted a gyászt. — Ágnes, parancsolom, elég !­­ — Igazságot tettél. A természet is beleszólt: a szerelem hat­alma volt az, a­mi tőlem elszakított. * Ágnes megtartó szavát: sohasem ment férjhez. Évek teltek, évek múltak s azt, ki oly szenvedé­lyesen tudott szeretni, egykor fölkerestem; egy ablak­mélyedésben ült s hajszálai még akkor is fényesek valónak. Távolról, némán üdvözöltem, s bizonyos tisztelet­érzéssel szemléltem e nőt; de nem mertem szobája küszöbét átlépni; azért szenteltem e sorokat emlékezetének. A taoincosnő, Freiberg GUnther beszélye. (Folytatás.) — Épen a szép kígyónak való paradicsom! — monda magában Lancret, a­mint körülnézett a szo­bában. Csend uralkodott mindenütt. Lancret tovább ment. Bámulni kezdett a sok padló-, ajtó- és falfest­mény láttára, melyet az utosó félévben egy helyen alkotott az ő ecsete. — Valóságos múzeum! — gondola. Mindazáltal nem irigyte ezt Camargo Máriá­éi ; nem azért jött ide, hogy visszakövetelje elvesztett idejét; nem bánta már a múltat, csak a jövőt akarta tisztába hozni. A »Kékszakál szobáján« keresztül borzadva sietett az étterembe, melyet khinai tündérmese szerint rendeztetett be a tékozló táncosnő. A tengerzöld ajtókárpit mesés aranyállatai, úgy tetszett, mintha leválnának a falról és őriznék a bejáratot. Gyöngy­házzal voltak kiverve az asztalok, kis szekrények, fiókok és állványok. Zománcvirággal, kitömött kolibri­madarakkal díszített arany ágak pompáztak az óriási vázákban s mindemre csillogó fényesség fölött japáni lámpa függött alá a tetőzetről. A kandalló ernyőjének fekete mezején Lancret egy remekműve látszott . Camargo kisasszony és ko­­mornája, mint khinai nők. Lancret mindjobban türelmetlenkedett Marietta távolléte miatt. Egyszerre meghallja hangját az elő­szobában. Megrezzen, ismeri a szirén csábító hangjá­nak hatalmát. Eléje akar sietni ... de nem­! Hisz Marietta nem vár rá . . . szökni készül, resteli, hogy belopózott a házba . . . nem szereti a titkolózást . . . Mi ez ? Egy második hang is üti meg fülét. . . lehet­séges-e? Kazetta Mariettánál? . . . S minő vígan vannak, hogy nevetnek, talán őt nevetik! Az étterem felé tartanak az érkezők. Lancret nesztelenül félrehúzódik. Camargo kisasszony rózsa­szín kedvében van, egy kerevetre dől. Kazetta gróf fekete bársonynadrágja zsebeibe dugja kezét, föl s alá jár a szobában, megnézi a sakkjátékot, a khinai háziisteneket és vígan dúdolja: Coueillir la violette Giroflé, Girofla! Pour mettre á ma ollerette Giroflé, Girofla ! Az ajtó mögött álló Lancret azt hiszi, hogy álmodik. Hol maradt Razetta tekintélye, büszke méltósága, melyet mindig láttatott, valahányszor a jós és próféta szerepét adta ? Lancret színészt vélt látni, ki otthon fesztelenül leveszi álcáját. — Szép boszorkánymester, hát már nem fél a bastilletól vagy a bagnótól! — kérdi Marietta moso­lyogva, kis tükröt tartva kezében. — Félt, nem félek, galambom, még akkor sem, ha kidob ön innen ! — Szépnek találja Leszcinszka-fejkötőm­et ? — Gyönyörű! A kék csokron pompás az üveg­cseresznye. Csak e csipkét tolja kissé tovább, mert elfedi fürtjeit. Lancret homlokához kapott, hogy elűzze a szédelgést. Kazetta fejkötőt igazít Mariettának! Könnyelmű szó pereg ajkairól, melyek csak nemes beszédre nyíltak Lancret előtt! Ez legyen az a Kazetta, kinek Pláto magasztos Diotimája volt esz­ményképe ? — Kedves Kazetta, visszatérve a bastillera s eshető következményeire . . . — De kedvesem . . . — Kénytelen vagyok kijelenteni, hogy nem tarthatom önt továbbra is házamban. Tizenkét nap óta magam is titokban tartom ittlétemet, de holnap már jelentkeznem kell. Lancret . . . — Seladonunkkal könnyen végezünk, jutalomosztási ünnep leírásával. Annyi ünnep volt­­ ez évben itt is, otthon is, hogy kegyetlenség volna ünnepi tárcák szaporításával tenni próbára az ol­vasó türelmét. Különben is ez ünnepről annyi ha­zugságot röpített szét a tengeralatti huzal, hogy az én jámbor tollam teljességgel nem volna ké­pes több szelet csapni. Csak annyit mondok el, hogy az ünnepély emelése végett a bírák pavillonjában ki­szedték a közfalakat. Okosan történt, bár még több rombolásra lett volna szükség. Négyezer vendégnek ad­tak jegyet, de csak kétezernek adhattak kényelmet. A többinek az egymás lábára való taposások és ol­daldöfések testvérháborúját kellett viselnie. A megnyitó ima végére érve, midőn a lelkész jámbor szemforgatással kérte az égtől: adjon vidám és szerencsés hazatérést a külföldi vendégeknek,­­a­kik bizony ezúttal már vajmi kis számban taposták Amerika szabad földjét. Az est zenei előadásait sze­rénység jellemezte, ellenben a beszédek elég fenhan­­gúak voltak. Kezdték Amerika fölfedezésén, folytat­ták a lefolyt század történeteivel s az újnak kilátá­saival, végezték pedig a jutalmak kiosztásával. Az egyféle jutalmi rendszerről és a külföldi látogatók nagy számáról­­ bölcsen hallgattak, mert külföldi látogatók nagy száma nem létezett, az egyféle jutal­mak osztásának demokratikus rendszere pedig rész­vért csinált a műipar arisztokráciájánál. A jutalmazottak névsorát betűrendbe szedve oszták ki, valamint a nemzetek himnuszait is betű­rendben játszották a megnyitáskor. Bölcs óvatosság, a kanapé-pörök kikerülése végett. Az abc szerint utósa volt az amerikai áldás (United States,) s mikor ez felhangzott, a közönség nagy örömben tört ki. Tán hazafiságból ? Nem hanem örültek, hogy ezzel az ün­nep véget ért. Különben csak ez estére ért véget, mert ezúttal csak tízezer jutalmat hirdettek ki, négy­ezer későbbre maradt. Gothorn főigazgatónak egy idő óta sugárzó arca volt, mert a látogatók átlagos száma naponkint nyolc­vanezerre ment, valamint sugárzó arcuk van ama kiállítóknak is, kik most először kaptak érmet, s ma már fenhangon hirdethetik, hogy az iparnak mily — Hogyan ? — Majd nála keresek menedéket. Ő kisegít a bajból s helyettem a kelepcébe szorul, mert az utósó ügyben látszólag hibásabb ő, mint én és a többiek. — Szegény Miklós! Ne éljen vele vissza, gróf! — Lassan, galambom ! E tekintetben, úgy hi­szem, önt is illetné szemrehányás. — Meglehet! Különben ha ráérnék ily kedves bohóságra, csakugyan megszerettem volna a szegény festőt. — Semmi gyöngeség, Marietta! — Ne féljen, sok szerelmet kellett már szen­vednem az életben. Most már csak olyan férfiak iránt viseltetem némi tisztelettel és csodálattal, kik utálják a nőket. Utánozhatlan bájjal odanyújtó kezét lovag­jának. Lancret jól ismerte a macskatermészetű hí­zelgést. Kazetta meg sem csókolta a Marietta kezét. — Különös egy ember ön, hogy senki sem fe­lejtheti ! — folytató Camargo kisasszony. — Miért került a szegény Miklós is hálójába ? — Az még a legszebb, hogy boldogsága nap­jaiban Lancret azt tartotta, hogy mi ketten szakítot­tunk egymással. — Pedig ön sokszor a függöny mögött állt, míg ő lábaimnál térdelt. — És pompásan mulattam, midőn ön, szép pár­duc, gúnyosan ismételte neki a Gradot-kávéházban mondott szavakat. — Hallgasson, legszebb emlékeim közé tar­tozik amaz est: éreztem, hogy igazán szeret valaki. — Az egész viszony hasznára vált önnek. Jól számítottam, midőn az operabálban önhöz vezettem Lancret-t. A képpel azután maga­ magát adta ke­zünkbe. Ecsetjével fényesen diszíte e lakást, úgyhogy most félmilliót is megér. — Tudom, sokat nyerek, ha eladom e házat. Bonnier marquis minden áron meg akarja venni. Az étteremben egy-egy lábnyi festmény egy aranyat ér. — Nyomorért zsugori! — gondola magában Laueret, csikorgatta fogát s szét akarta tépni a füg­gönyt. — Valaki jön, Razetta, meneküljön ! — Megyek! Jó éjt! Fölkeresem Lancret-t. Igaz, hát Hyacinth ? — Szebb a kis bolond mint valaha volt . . . Gyorsan, távozzék! (Vége köv.)­­ nevezetes bajnokai. E hirdetéstől bővebb jövedelmi forrást várhatnak, ha az érem oda lesz pingálva a cég elé az újságban épúgy, mint az üzlet fölé. De ez az öröm nem átalános. Az ipar arisztokráciája mo­solyogva gondol rá, hogy a jutalomosztás napfénye boldogra boldogtalanra egyformán sütött: a csésze­karcoló lányka a nők pavillonjában egyforma jutalom­ban részesült a Fischerék herendi porcellánjával, s egy philadelphiai vasöntöde sem kapott többet jól sikerült fazekáért, mint Krupp az ágyúkért. Hiába, ilyen a »köztársasági szellem« —egyenlősít. Hanem a joggal híres amerikai zongoragyártás hősei nem köszönik meg ezt a szellemet. Tudva van, hogy itt, hol minden harmadik családnak ép úgy van zongo­rája, mint szőnyege, a zongoragyártás még jobban vi­rágzik, mint Európában. Ezt már húsz év előtt vették észre a vén világrészben, de csak a londoni második világtárlat ismerte, mit aztán a párisi és bécsi kiállí­tások is megerősítettek. Képzelhető, hogy e nagyban kifejlett iparág képviselői mi mindent elkövettek, hogy ne csak Amerika becsületét tartsák fen, hanem hogy a hazai versenyben egymást is túlszárnyalják. És aztán, valamennyi­­ egyforma jutalmat kap, mi­vel csak egyforma jutalom van. S tán fellázadnak e miatt? Nem. Mindenik a magáét tartja a »legelső« kitüntetésnek. S mindeniknek igaza van annyiban, hogy egyik sem bir felmutatni nagyobbat. Mulatságos ma már a lapok hirdetési rovataiban olvasni, a­mint egymás fölött és mellett különböző zongoragyárosok kürtölik, hogy őket érte a legelső kitüntetés. Íme előttem fekszik egy lap, melynek egy hasábjában há­rom gyáros esküszik mennyre földre, hogy a verseny­bírák nekik adták a legnagyobb jutalmat, mig egy hüvelyknyivel lejebb a negyedik igy nyilatkozik: »Szemben más zongoragyárosok ama merész állításá­val, hogy valamennyi versenyző közt ők kapták a leg­nagyobb jutalmat, mi teljesen biztosíthatjuk a t. c. vevőközönséget, hogy a tökély legmagasb fokára csak egy díj volt kitűzve, s ezt az egyet az én fölülmúlha­­tatlan zongoráim nyerték el.C­íme az amerikai új polgárháború — a zongoragyártás terén. Hát a közönség? A közönség végig olvassa A világtárlati jutalomosztás. (Philadelphiai tárca.) (P. S.) Mire e sorok átjutnak az óceánon s a nyomtatott betűk szabályos sorait öltik fel, akkor itt már alkalmasint meg is csendül a lélekharang a Fair­­mount­ Park világlátványa fölött. Volt, nincs! (Hol­napután, pénteken, tartják a bezárás ünnepét. Szerk.) Pár hét előtt vonult át a kiállító világ fölött a jutalomosztás zápora, s megfélemedve kérdem a pusz­tulás színterét. Bármily nagy volt is első rémületem, folyvást abban a meggyőződésben erősödöm meg, hogy a zivatar lehetett volna még nagyobb is. Or­szág-világ tudja, hogy harmincezer amerikai kö­zül tizenegyezer kapott kitüntetést. Tehát tizenhat­­ezeret ért az igazságtalanság villáma. Ennyi menny­­­keütés egyetlenegy zivatarban. Van is elég panaszos kitörés. Hogy is ne, mikor itt-ott a családi békét is felborogatta ez a fergeteg, mint valami juhodály szal­mafedelét. Íme itt van egy philadelphiai család, mely há­romszorosan volt képviselve a »Centennial« kereté­ben ; a hatvanéves papa, ki előkelő vasgyáros, nagy vasárukat állított ki az iparpalotában; tizenhat éves lánya szalmavirágbokrétát a nők pavillonjában; a hatéves fiú, aki fényképésznek van szánva,­ a »Bűn­beesés utáni kígyó« rajzát a pennsylvániai iskolaház­ban. A­mi a mamát illeti, a gyermekek dolgozatából sejthető, hogy ő nem él többé. S képzelje el az ol­vasó : a tizenhatéves lány szalmavirág-bokrétája s a hatéves fickó »bűnbeesés­ utáni kigyója« kitüntetést kapnak, míg a »hatvanéves« vas­ kiállítását könyörte­lenül mellőzik. A szomorú történetet magától a tisztes öregtől hallom, oly panaszosan, hogy bizonyára könyet estek bús sorsa fölött, ha nem ép a bécsi »sütőház«­­ban beszéli el, déltájban, midőn ott oly nagy a tolon­gás, hogy a szánalom egy könye sem eshetik a földre A szerencsétlen apa okvetlenül reklamálni fog, a­mi tán eszébe sem jut, ha véletlenül nincsenek kitüntetett­­ gyermekei. Ne féljen az olvasó, hogy untatni fogom a 1202

Next