Fővárosi Lapok 1876. november (251-275. szám)
1876-11-08 / 256. szám
Szerda, 1876. november 8. 256. szám Tizenharmadik évfolyam. Szerkesztői iroda: Budapest, zöldfa-utca 29. sz. földszint. Előfizetési díj: Félévre................................8 ín. Negyedévre...........................4 „ Megjelenik az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK SZÉPIRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Teljes számú példányokkal még folyvást szolgálhat a kiadóhivatal. Hirdetések szintúgy mint előfizetések (Budapest, barátok tere, Athenaeum-épület) a kiadóhivatalba küldendők. P ó k a i n é. Özvegy asszony ablakában A mécs halvány fénye rezg ; Özvegy asszony egymagában, Gyémántkapcsos bibliában Bólintgatva levelez. — Azt üzente János, Péter : Még ma megjön mindenik. Istenem, ha tán baj érte, A szivem szakad meg értte ! Már csak várom reggelig ! Jó asszony, ne várj hiába : Békési már futva fut, S a szentpáli ütközetben Leveretve mind a ketten, Foglyul estek a fiuk ! Fejedelmi palotában Már törvényt ül Báthori . . . Hallod, hallod, mit beszélnek ? Ah, mi borzasztó Ítélet : Haljon a két Pókai! És az asszony összerezzen, Vere mind szivére fut . . . Gyorsan, gyorsan jó cselédem, Kolozsvárra még az éjen ! Anyai szív nem hazud ! ,Asszonyom, még nem mehetsz be, Alszik még a fejdelem, Várj egy kissé, egy órát csak !‘ »Nem, nem ! ilyet, hogy kívánhat ?« És erővel bemegyen. Mint az őrült fut az ágyhoz , felriasztja Báthorit: »Nézze, nézze csak kegyelmed ! Veszve mindjárt a két gyermek, A vérpadra most viszik ! Hogy ha istent hisz kegyelmed, Hogyha szive, lelke van , Adja vissza két árvámat, S a bakók ha vért kívánnak, Haljak inkább én magam.« ,Gyönge asszony, mit beszélsz te ? Példa kell, nem vér nekünk — És azért ők halni fognak ! Ám, ha kell, válaszsz magadnak ! Egynek megkegyelmezünk !‘ »Boldog isten! együtt hordtam Mind a kettőt szivemen! A nagyobb az apja képe, S a kisebbnek gyöngébb élte, Oly féltő kincs volt nekem ! Melyik éljen, melyik haljon . . . János ? Péter ? nem lehet ! Vajda, visszaadom kegyelmed, Haljon inkább mindkét gyermek, S rá — öless meg engemet!« Hallod-e, minő zsibongás Hangzik át az ablakon ? Pókainé majd elkésel, Nézz csak oda ! János, Péter Ott van már a vérpadon ! »Boldog isten s mind a kettő ? Haljon inkább a nagyobb !« S János a vérpadra térdelt : »Mért nem adtam inkább Pétert ?« S haldokolva összerogy. Illyés Bálint. Ágnes. (Elbeszélés.) irta Merényi László. (Vége.) — Egyedül, elhagyatva! . . — Hisz nincs nagyságod egyedül, parancsoljon, mire van szüksége ? — Semmire. — Pedig mily hűségesen ápolom, éjjel-nappal itt vagyok, de aztán------— Nos aztán ? — Nyolc gyermek anyja vagyok, nagyságos ur ! s az uramat is már — ki csatában esett el — elvesztettem, és------— És? — Forduljon a jobb oldalára nagyságod, mert borongatást kell fölraknom így, látja, értek én ehhez; diplomás bába vagyok, sok uraságot szolgáltam én már s azok mind oly hűségesek valának. —» Ne csak menjen aludni, anyókám. — Bi én lefekszem, de be parancsolja? — Csak menjen ... Ez is csak halálomat lesi! Oh, hogy elkergetném a pokolba e szívtelen anyókát, oly hideg a keze, mint a békatetem. Reszketek, fázom, ha hozzám ér. Nem meg éntőlem fázik! Hátha méltó oka van, hátha betegségem-------Ej, mégis kár lenne értte! De megesküdött velem; igen, én házas ember vagyok. De valóban az vagyok-e: hol van nőm ? Nincs — nincs, ő — majd csak a temetésemre jön el. Eltemetnek nagy pompával s lesz: parádé, lótás-futás, hatlovas halotti kocsi, nagyima, kisima, ováció, búcsúztató, kántás és csak egy nem lesz : — szívből jövő igaz könyek! De hátha mégis, hátha eljön — Ágnes ?! Oh jöjj el, te légy ott egyedül, egyedül csak te! Te könyezhetsz fölöttem és — megsirathatsz ! E világon ez volt az egyetlen lény, ki igazán szeretett engem és ezt az egyet is — eltaszítom magamtól, oh Ágnes, csak emlékeidet ne küldtem volna vissza: hol van gyűrűd és hajfürteid?! Csak hajfürteid volnának itt, hogy minden szálát csókjaimmal hinthetném be ! . . Egyetlenem, kedvesem, angyalom valál! E magánbeszédeknek, melyekben Ágnest a leggyöngédebb szavakkal illette, végtére is az lett a vége, hogy a beteg eszméletlen állapotba jutott. Válópert és esküvőt, halált és menyasszonyt, angyalt és Ágnest emlegetett minden összefüggés nélkül, amíg végre a halál megszánta a kínlódó embert és panaszainak véget vetett. Szemét az öreg anyóka fogta be s midőn már fel volt öltöztetve, nejének is megengedték, hogy férjét még egyszer és utójára láthassa. El is jött. Ahogy a teremhez ért, megállt az ajtóban s tekintetét a halottra szegte, majd egy-két lépést tett előre a ravatal felé és egy mély sóhajjal — könytelt ragyogó szemét urára vetve, eltávozott. Egy tekintet, néhány lépés és egy sóhajjal elbúcsúzott férjétől. Az özvegy távozta után néhány asszony is betódult, megnézni az inspektort, a goszpodárt, ki oly jó volt hozzájuk! — Ezek a jószivű anyókák aztán megsiratták. Aztán nem jött senki. Rokonai ott helyt nem valának; ismerősei nemigen háborgatták. Majd a temetésen úgyis leróhatják az elhunyt emléke iránti tiszteletet. Barátai ? Azok távol voltak. Hogy sem atyafi, sem ismerős, sem barát nem jött nézésére, az ajtókat szépen bezárták. A gyertyák aztán ott égtek magukban , hamvas kalapjaikat senki sem billentette meg. A termekben mélységes csend uralkodott. VIII. Az előszobában kivont karddal két urasági hajdú állt őrt, kik megunva a hallgatást, beszélgetni kezdtek. — Pajtás, nem találod te ezt a virasztást különösnek? — Senki sem jön feléje. — Itt leiz az emberek nem igen tapossák le egymás sarkát. — S nem igen adják egymás kezébe a kilincset. — Még az oldalbordája sincs itt. De pajtás, ha én a hátamon feküdném, úgy mint az ott bent, olyan sírást-rivást csapna az anyjokom, hogy még------— Hagyd el pajtás, az uraknál már ez a regula, ez a szokás. — Különös szokás lesz az. — A két hajdú aztán fel s alá kezdett járni az előszobában. Az óra ép tizet ütött. — Pajtás, szomjas vagyok s ihatnám mint a gödény. — Nekem is oly száraz a torkom. — Húzzunk egyet a kancséból, boldogult urunk nyugalmáért. — Hisz egyedül vagyunk a torban. — Nyugodjék csendesen! — Piszt, csendesen, neszt hallok! — Fülelj, mintha valaki járna odabent! — Most meg a padláson cammog! — Valami macska lesz. — Haliga, — most meg újra a szobában pattant ?! — Alkalmasint a hegedű húrja. — Újra recsesen! — Tán csak nem kelt föl az inspektor úr? — De pajtás, akire úgy húzzák rá a — tisztát — — Eredj nézd meg, ott a kulcs az ajtóban. — Semmi közöm hozzá, nekem csak őrt kell állnom. A helyett — inkább húzok egyet. — úgy is torban vagyunk. A két hajdú aztán, hogy a »félsz«-et vagy mit leküzdje, hozzálátott az iváshoz s ittak, mint a kefekötők. Ittak aztán a megboldogultnak még a kis gombjáért is. S addig-addig köszöntgették egymásra a kancsót mig — becsíptek s eláztak mint a csap. No de ez is alkalmasint a megholt lelki nyugalmáért történt. A két ittas hajdú aztán, hogy a maguk nyugalmáért is tegyenek valamit, leheveredtek a divánra, onnan a pallóra kerültek s megboldogúlt uruk tiszteletére csaptak oly szuszogást és horkolást, hogy még a szomszédba is áthallatszott — pedig az idő már éjfélre hajolt s közeledett amaz időpont, midőn a szellemek lábra kelve, ide-oda lebegnek. A folyosón levő nagy fali óra ép e percben ütött tizenkettőt. Jőnek. A tágas udvaron lidérckint bolygó fény csillámlott fel; az éj csendjét uszályos ruhák suhogása verte föl s a tornác lépcsőin csendes léptekkel közeledett valaki. Kipp-kopp , csisz-csosz! ketten vannak. Most a szárnyas ajtóhoz értek s csendesen hallgatóztak. Kopogtattak — semmi válasz, újra kopogtattak — és nem hallatszik a biztató : »szabad.« Harmadszor is kopogtattak, mire az előszoba ajtaja feltárult belépett rajta fekete lepelben két kisértő árny. — Maradj itt Éva, míg benn leszek, szólt az egyik kisértet. Ágnes volt. A valódi varázslók tehát megérkeztek. Ágnes aztán átlépdesve a széltében-hosszában elnyúlt hajdúkat, kinyitotta az ajtót és belépett a halottas szobába. A menyasszony vőlegénye látogatására jött. Ágnes amint meglátta a ravatalt, odarohant hozzá, ráborult s vőlegénye nyakát karjaival átkulcsolva, sirt hangos jajszóval. — Oh, Pálom most már az enyim vagy és csak az enyim. A halál igazságos biró volt, az visszaadott nekem. Élve nem akartál enyim lenni, de meghalva az vagy és leszesz mindenha ! — Pál! itt van menyasszonyod, hű nőd, feleségedet, életed, mindened itt van, ébredj ! költögetlek és nem hallod; könyeimmel öntözlek és — nem érzed s neveden szólítlak: Pál, kelj föl Pál, im itt vagyok